Keresés ebben a blogban

2013. augusztus 4., vasárnap

A butaságról - alfajelmélet

Találtam egy írást a hajdani jegyzeteim között, egy idézetet. Restellem, de már nem emlékszem a biológia tanárnő nevére, aki ezt a szöveget beküldte nekem a Rádióba (már abban sem vagyok bizonyos, hogy ő maga küldte vagy egy másik hallgató hívta rá föl a figyelmemet), most elolvastam, és valamiért úgy gondolom, közzé kell tennem, ha ez a jelen nyilvánosság a töredéke is a hajdani hallgatótáboromnak.

A múltkor a butaságról kezdtem beszélni, most folytatom. Úgy vélem, nem árt, ha azok is elmélyednek ebben a tárgyban, akik ilyesmiket olvasnak, azaz nem a butaság reménytelen homályában élnek. Azt nem tudom, miért volna ez hasznos, tenni ugyanis nem sokat tudunk… na mindegy. Azért megpróbálom felvázolni és rendszerezni a butaság természetrajzát, annál is inkább, mert a fogalom tisztázása segíthet a diagnózis felállításában.

Mindenekelőtt egy axiómaszerű tétel: az egyes foglalkozási ágakban dolgozóknak nem egészen 1 (egy) százaléka felel meg teljes terjedelmében a kívánalmaknak, azaz foglalkozásonként kevesebb, mint egy század a kiválók aránya.


A többin lehet vitatkozni, hány százalék a még jól teljesítők és hány a közepesek, valamint a totálisan alkalmatlanok aránya. Ez a tétel meglepő módon érvényes a legkevésbé kvalifikált munkaerőt igénylő foglalkozásoktól a legmagasabb követelményeket támasztó pályákig, legalábbis a kiváló fokozat esetében. Találomra mondok példát: a kiváló utcaseprő éppúgy egy (inkább annál is kevesebb) százalékban van jelen az utcákon, ahogyan a kiváló kutató orvos a laboratóriumokban.

Ennek az axiómának a magyarázata eléggé bonyolult, sok olyan mérés volna szükséges a bizonyításhoz, ami tudomásom szerint még nem készült el, úgyhogy még mindig csak a jelzés szintjén bocsátkoznék bele a részletes elemzés helyett.

Pillanatnyilag két alapvető és terjedelmes kérdést látok:

1. miért az ember választ foglalkozást, és miért nem a különféle életpályák keresik meg a megfelelőt?

2. hogyan lehet a 21. században még mindig a „munkaalapú társadalom” elképesztő ostobaságával visszarángatni az embert az evolúciós fejlődés nyilvánvalóan minden másnál erősebb törvénye által kijelölt útról?

És ez utóbbi ostobaság által nemcsak késleltetni, de egyenesen lehetetlenné tenni, hogy a különféle foglalkozások fejlődése által átstrukturálódjon az emberi társadalom, és megváltozzék a föntebb felvázolt arány.

Másképpen (egyszerűbben): az ember és az általa végzett munka kölcsönhatásának következtében az emberi agy szükségszerűen fejlődne, ezt a fejlődést gátolja a „munkaalapú társadalom” leírhatatlan, elementáris butasága.

Erre a második kérdésre különben az egyik (talán legnagyobb súlyú) válasz adott: az ostoba emberek hervasztóan nagy aránya a döntéshozók között. Ez azért különösen elkeserítő, mert a Föld jelenlegi állapotában a döntéseket politikusok és egyházi személyek hozzák, ezek a foglalkozások pedig önmaguk tulajdonságainál fogva teszik lehetetlenné a helyes döntések megjelenését.

Azaz a butaság százalékos megoszlása a földi ember esetében éppen ezért csak úgy határozható meg, ha a foglalkozás szerinti megoszlást vesszük alapul: fel kell tételeznünk, hogy a kiválóan teljesítők között viszonylag alacsony a buta emberek aránya, onnan lefelé pedig nyilván az exponenciális eloszlás törvényének megfelelően nő. (A politikában és az egyházakban a kiválóan teljesítők léte önmagában való ellentmondás /contradictio in adiecto/, minthogy maga a foglalkozás léte zárja ki a kiváló teljesítést.)

Idemásolom a néhány nappal ezelőtti bejegyzés meghatározását, hogy ne kelljen visszakeresni, miről is van szó.

Definíció: a butaság nem az olvasottság, a műveltség ellentéte, egy akadémiai nagydoktor is lehet buta ember, és egy tanulatlan, nincstelen paraszt is lehet okos. A butaság egy hiánybetegség neve, az intelligencia kóros hiányát nevezem összefoglaló néven butaságnak. Az okosság ugyanis nincs összefüggésben az elsajátítható ismeretek halmazával, az okosság elsősorban viselkedésforma. Okos ember az, aki tudja például, hogy csak buta ember lehet, aki rosszat akar tenni a másik embernek.

Eszerint a butaság elsősorban genetikai kérdés, másodsorban erkölcsi. Másképpen szólva buta ember az, aki nem lát ki a saját életéből.

Szondi Lipót két nagy csoportra osztotta az emberiséget aszerint, milyen módon, milyen választás alapján éli le az életét. Az egyiket genotrop, a másikat egotrop választásnak nevezte el. Már az elnevezés zseniális, benne van a lényeg: a genotrop azon az alapon „választ”, amit magával hozott a génjeiben, azaz voltaképpen nem választ, hiszen nem is tud róla, hogy választhatna, azt teszi, amit tett minden fölmenője, amivel meghatározták a génjei.

Az egotrop választás kényes dolog. Először is tudni kell a lehetőségről. Tudni kell arról, hogy bár a Mendel-Morgan elmélet alapján a genetika határozza meg az egyén sorsát, szívós és következetes munkával ezen lehet változtatni. Ha tetszik, az eleve elrendeltség nem létezik, én döntöm el, mivé akarok lenni és hogyan.

Másodszor tudni kell, mit fogadok el és mit változtatok. Valószínűleg nincs olyan családi vonal, amiben ne volna valami használható. És egészen bizonyosan nincs olyan, amiből kivétel nélkül minden használható volna.

Buta ember a genotropia alapján élő akkor is, ha senki másnak nem árt, mert magának viszont árt azzal, hogy nem használja ki a lehetőségeit. De buta ember az is, aki azt képzeli, hogy a tökéletes genetikai modell létezik, amin semmit sem kell változtatni. Aki tud róla, hogy választhatna, de azt hiszi, minden jól van úgy, ahogyan van.

Mégegyszer mondom, buta ember az, aki nem lát ki a saját életéből, aki a rögzült mechanizmusait örökké használhatónak tartja, súlyosabb esetben úgy véli, ezeknek másoknál is így kell működnie.

És buta ember az is, aki sokat olvasott és sokat tanult, mindazt tudja, amit itt leírtam, ezért azt mondja, ő elveti az ostoba mechanizmusokat – és közben a saját beidegződéseit használja. Úgy véli, azok nyilvánvalóan jók. Annyira, hogy tanácsos ezeket átvenni tőle. Nem mondja, hogy kötelező, csak tanácsos. Mert aki nem veszi át, az ostoba. Ez az egyik legveszélyesebb változata a butaságnak. Az okosnak látszó buta ember.

Egyelőre ennyi elég. A „családfát”, a butaság evolúciós ábráját majd legközelebb, annak segítségével jutunk el a tanárnő írásához, ami szépen és érthetően világítja meg a buta emberek „alfajelméletét”, azaz a rasszizmust.