Forradalom – licensz az ölésre
Annak idején Che Guevara ünneplésének következtében foglalkozgatott a tömegtájékoztatás a fenti kérdéssel, változatos vélemények jelentek meg a közönség előtt, de a médiamunkások elég gyorsan abbahagyták a feladvány feszegetését. Nagyjából úgy lehetne összefoglalni az ügy fölényes elintézését, hogy jó, Che persze forradalmár volt, ami ugyebár mellette szól, mert forradalmárnak lenni ugyebár pozitívum, de hát túl sok ember vére tapad a kezéhez, ami viszont ugyebár nem annyira komilfó. Úgyhogy azért ő csak ne legyen példakép. És akkor jött a pillanat, midőn korunk ifjú Guevara-rajongója élő adásban visszakérdezett, hogy na jó, de mi a helyzet Petőfivel. Amire az volt a válasz, hogy az más, mert akkor itten mi meg voltunk szállva meg ilyesmi, de mintha a riporter nem tartotta volna elég jónak a saját érveit.
Nem is tarthatta. Petőfivel ugyanis az a helyzet, ami az összes többi forradalmárral: ölt (az is lehet, hogy nem, Bem megkímélte ettől, de ez most elvi, nem pedig ténykérdés). Petőfi a világirodalom egyik legnagyobb zsenije. Az Akasszátok föl a királyokat! egy zseni (meglehetősen rossz) verse, és mint ilyen, feltétlenül megemlítendő az életművel foglalkozó magyar órán, de hivatását megfelelően művelő tanárembertől elvárható lenne, hogy ne magasztalja az efféle sorokat: „Oh, hogyha szétönthetném köztetek/ Azt a szilaj veszett gyűlöletet,/ Mitől keblem, mint a tenger, dagad!” És hogy csöndesen megjegyezze: az akasztásra való buzdítás valószínűleg nem vonatkozik például a mi Szent Istvánunkra vagy mondjuk Mátyás királyra, csak ezt a költő nem tartotta szükségesnek külön kiemelni. Miközben talán arról sem volna szabad megfeledkeznünk, hogy említett uralkodóink is súlyt helyeztek az emberirtásra mint a hatalomgyakorlás látványos és felettébb hasznos eszközére. De hát ez nem annyira fontos szempont, mert ők mégsem a mi népünket igázták le (dehogynem), és történelmi szerepük azért igenis dicsőséges, a Mátyás bús hadát nyögő Bécsnek büszke vára meg legyen az osztrákok ügye, mi közünk hozzá.
Forradalmárnak lenni a romantikus történelemszemlélet alapján általában szép dolog, a forradalmár hősiesen nekimegy a fennálló rend képviselőjének, és a maga igazának biztos és fölényes tudatában legyilkolja azt. A forradalom más, mint a háború, a forradalomnak mindig igaza van, mert különben ellenforradalomnak hívnák, és ezenkívül a forradalmak viszik előre a világot, hősi halálok árán, a „nép érdekében”, akik is nem mások, mint a forradalom haszonélvezői, és az a minimum, hogy később tele szájjal ordítva ünnepeljék a forradalmat, beleélve magukat a csatákba, mintha maguk is ott lettek volna, és kikérik maguknak, ha valaki netán firtatni kezdené, miért tetszik ennyire hangoskodni, részt tetszett venni benne?
Szabadság, függetlenség
A romantikus történelemszemlélet az emberi élettel csak annyira törődik, amennyire az képes megtölteni a hősiesség (legalábbis számomra híg és zavaros) fogalmát. Az ember halála különben csak szükséges segédeszköz a történelmi fejlődés dialektikájának működtetéséhez. A fejlődés meg „egy vak koldusasszony condráin méri a világokat”, azaz mit és mennyit tud kiteríteni az ócska rongyokra, azaz a fejlődés a fogyasztás általánosságában mérhető.
Nem?
Hanem?
A szabadság meg a függetlenség? Aha, emlékszem, amikor megint le voltunk igázva, akkor be voltunk ide zárva, és nem volt szabad utazni, és amikor végre ki lehetett menni ebből a nyomorú, rab országból, akkor nem győztük megvásárolni azokat a holmikat, amiket itthon nem lehetett kapni. És itthon nagyon sokmindent nem lehetett kapni, Gorenjét kellett venni, sajtokat is kellett venni meg videomagnót, úgyhogy itthon nagyon nagy volt a rabság. Most már, hogy nem olyan nagy a rabság, mert Gorenje is van, sajt is van meg videomagnó (sőt, annak minden utódja, a legújabb típusok) is, nem is olyan nagyon kell utazni, van itthon minden. Szabadság van. És főképpen függetlenség. Hogy mitől? Hát például a bécsi hűtőszekrény-, sajt- meg video üzletektől, hiszen van nekünk sajátunk, mégis más azoktól függeni. Különben? Hát istenem, tartozni mégiscsak kell valahová, az a függetlenség, amit ki akartunk vívni 48-ban is meg 56-ban is, lássuk be, az úgy nem megy, kínos most kimondani, mikor éppen az ölünkbe hullott a függetlenség, ami azt jelenti, hogy most már nem a Szovjetuniótól függünk. Hanem például a saját politikusaink mérhetetlen ostobaságától és hatalmi tébolyától és annak következtében a saját szegénységünktől, aminek következtében a magyar emberek túlnyomó többsége most sem tudja megvásárolni a hűtőszekrényt, sajtot, videót, pedig van. Lehet, hogy mégsem ez a szabadság? Lehet, hogy nemlétező fogalmakról beszélünk, nemlétező célokért hajszolja bele az öldöklésbe… na jó, most nem erről van szó.
A kérdés viszont még mindig az, hogy Petőfi az igazság oldalán állt, Che Guevara meg nem? Che gyilkos volt, Petőfi lánglelkű forradalmár? Melyik ember érdemelte meg inkább a halált, akit Che ölt meg vagy akit Petőfi (szerint kellett megölni)? Na jó, hagyjuk Petőfit, 25 éves volt, és tényleg nem tudjuk, megölt-e egyetlen embert is. Vegyük inkább Damjanichot, 44 éves komoly, felnőtt ember, amikor hazajön Olaszországból hadsereget szervezni. Nem emlékszem, hogy hallottam volna valaha a kérdést: Damjanich hány embert ölt meg, tízet, százat? És Cromwell, Robespierre, Csapajev? Ki hatalmazta fel az ölésre, és kinek az igazsága menti fel őket? A forradalomé? Nyilvánvaló, hiszen a forradalom mindig igazságos, és mint ilyen, előreviszi a világot. Amiből viszont az következik, hogy a forradalom a fogyasztás kívánatos előzménye, azaz a békés hűtőgép-, sajt- és video vásárlás érdekében előbb ölni kell. Azaz a forradalmat mindenkor a kereskedők legitimálják. Azaz a hősök azért ölnek, hogy egy át nem gondolt fogalom, a szabadság illúziójának nevében hozzájáruljanak a boltok polcaira kiterített választék növeléséhez. Magasztos cél. Roham, utánam! Vagy még inkább, előre! Én majd jövök utánatok.
