Csak a rend kedvéért

Aki nem tudja csinálni, tanítja. És aki tanítani sem tudja, abból lesz a tornatanár – mondta Woody Allen az Annie Hallban.

Aki nem jó újságírónak sem és sportolónak sem, abból lesz a sportújságíró – mondom én.

Ezt olvastam kedd reggel, három sportújságíró bírta összehozni egyesült erővel:

„Az isztambuli vereséget követően Budapesten is kikapott a magyar válogatott Törökországtól és 1-6-os összesítéssel bukta el a párharcot, így kiesett a Nemzetek Ligája B divíziójába. Marco Rossi helyzete nem volt könnyű, a két meccs során ugyanis több alapemberére sem számíthatott.

Bár felületesen szemlélve, az eredményből kiindulva könnyen letargikus állapotba kerülhet az egyszeri magyar szurkoló, valójában erre semmi ok, ugyanis a játék képét tekintve pariban voltak Szoboszlaiék a törökökkel.”

Ha a butaság fájna, ülve nyalnák a Holdat. Elemeznek. Mikroszkóp alá teszik a levéltetűt. És még így sem látják, mert nincs az a mikroszkóp, ami ezt a tárgylemezre tett bagázst észlelhetővé volna képes nagyítani. Nekik a „játék képe” így is döntetlent mutatott. 6:1-nél. Tessék mondani, kinek az ánuszába tetszik nyelvvel előre közlekedni? Ugye nem a magyar válogatott mezt viselő, a sportot meggyalázó futballipari segédmunkásokéba?

Dehát nem is ez a baj. Hanem ennek a förtelmes jelenségnek a puszta tudomásul vétele. Mintha a „magyar futballnak” nevezett ócska szélhámosságnak volna valami köze ahhoz a régi játékhoz, amit huszonketten játszanak egy labdával. A teljes magyar sportsajtó drukkol ennek a gyalázatos szemfényvesztésnek, mintha ez valami nemzeti ügy volna, és hülyíti még sötétebbre a tribünökre járó, az emberi fajra egyre kevésbé emlékeztető lényeket.

Leírom sokadszor: egy primitív despota évtizedek óta önti bele az országlakosoktól elrabolt százmilliárdokat a „magyar futball” nevű, 1956 után lassan, majd a 70-es évektől mind gyorsabban halódó játékba. A pusztulás nemhogy nem állt meg, gyorsult. Közben az egyszemélyű tulajdona lett a magyar történelem legtaszítóbb, kizárólag rombolni képes figurájának. A csocsóbábújai százmilliókat kapnak, mindenféle teljesítmény nélkül, a gazdájukhoz hasonlóan ellenszenves, prepotens, gazdagságukkal hivalkodó brigantik. Aki ezeknek a meccseit a saját ügyének tekinti, az semmit nem lát a Magyarországon zajló borzalomból.

Ha valakiben felmerülne a kérdés valamiféle párhuzamról: az ötvenes évek Aranycsapata a világ legjobb futballválogatottja volt. Az 1954-es világbajnokság végeredménye nem a sportpályán született, hanem a politikában. Adenauernek, a németek máig legjobb kancellárjának sokkal többet is megért volna az 54-es világbajnokság megnyerése, mint amennyibe végül került neki, hogy visszaadja a nemnáci kisember önbecsülését, a német múlthoz való visszatérést. Hiteles, tárgyi bizonyítékom nincs, de az ismert körülmények felérnek bármilyen dokumentummal – talán én vagyok az utolsó élő ember, aki a berni döntőről mást is tud, mint amiket el lehet olvasni róla. Például én még jártam a 60-as évek első felében a pártgarázsba (ott szevizelték az olyan nagy országos lapok szerkesztőségi autóit, mint a Képes Újság volt), ahol a szerelő úgy mondta meg, hol találom a miénket, hogy „ott áll a két világbajnok Mercedes mögött”. A pártgarázsban minden szerelő és próbamester csak „világbajnok Mercedes”-nek nevezte azt a 30 autót, ami nem sokkal az 54-es VB után érkezett oda, a Kárpát utcai pártgarázsba.

30 ilyen autó jött be Magyarországra

1954 nyarán

Kocsis Sándor, a magyar válogatott jobbösszekötője közeli barátomnak számított, a mamája baromfiárus volt a Teleki téri piacon, a nagymamámmal csak nála vásároltunk, ha Sanyinak volt szabadideje, ő is beállt segíteni Kocsis néninek. Ő azt mondta, „öreg, ne kérdezz, még neked se válaszolok”. A németeket az elődöntőben könnyen verték 8:3-ra. A döntőre Herberger sokat változtatott, de a kulcsemberek maradtak. A védelem biztos alakjai, Liebrich, Kohlmayer és Posipal játszott a döntőben is, ők kaptak nyolcat az előző meccsen. A csatársorban ott volt Rahn és Fritz Walter mindkétszer, a többiek akárkik lehettek. Tetszik gondolni, hogy egy 8:3-ra elvesztett meccs után megtáltosodnak? Hogy a magyar csapat megint vezet 2:0-ra, aztán veszít 3:2-re? Ezt ők csinálták így többször is, csak fordítva. Megverik a világ akkori két legjobb csapatát, a kétszeres világbajnok Uruguay-t és az ezüstérmes Brazíliát, aztán kikapnak egy olyan vizesnyolcastól, amilyennek a németeket minősítették akkor? A valamit sejtő, de semmit nem tudó német sajtó vajon miért nevezte az eredményt „berni csodának” meg „német csodának”?

Magyaráztak és magyaráznak mindenfélét azóta is, a valódi történetet Rákosi Mátyás, Farkas Mihály és Konrad Adenauer meg az ő egy-két embere ismerte.

Ezeket csak a rend kedvéért írtam le, hogy legalább valami kétség maradjon a magabiztosan hazudozók történetei mellett. A lényeg ettől sem változik: az a magyar csapat volt a világon a legjobb, bármelyik válogatottat akkor és úgy verték, ahogy akarták.

Ehhez képest Rákosi Mátyás inkább utálta őket, de nem szólt, mert neki szerezték a népszerűséget. A puhagerincű, pénz- és hataloméhes Puskáson kívül a többi nem volt az ő emberük (mellesleg – ezt is többször leírtam már – legalább öt jobb játékos volt csak abban a csapatban, mint Puskás, például az 54-es VB gólkirálya, Kocsis, aztán Bozsik, Lantos, Czibor, de az országban még többen is, igaz, akkora szája viszont senkinek nem volt, és főképp olyan pártfogója, mint a honvédelmi miniszter Farkas Mihály). És nem voltak kirívóan gazdagok. Utazhattak, csempészhettek, de nem sokban különböztek a nép gyermekeitől. Nekik lehetett drukkolni, ők nem a rezsimet jelentették, hanem valami reményt, miszerint a magyar mégsem annyira alávaló.

Amilyenné a 21. század elején ez a dagadtra hízott rabló tette Magyarországot, nem utolsó sorban a baromian tehetségtelen és éktelenül ellenszenves futballistái hathatós közreműködésével.

 

Magyarország miniszterelnöke

 Ízlés, kultúra, intelligencia.

A kormányfő elújságolta, hogy néha megnézi a labdarúgással foglalkozó blog cikkeit, videóit, és különösen az tetszik neki, amikor szétrúgják egymást a játékosok, amelyet Orbán „csontzenének” tart.

A pálya széléről

„Nem harcolhatunk a szabadságért a szabadságunkat föláldozva. És nincs magasztosabb cél, mint túllépni végre az önfelmentő hazugságainkon. Egy ügyes stratéga ezt a Pride aknát simán átkeretezi, és csinál belőle egy össznemzeti ügyet. Fölösleges arra hivatkozni, hogy a vidékieket ez nem érdekli. Ez is csak arra jó, hogy megnyugtassuk a lelkiismeretünket. BETILTOTTÁK A SZABAD GYÜLEKEZÉST, EMBEREK!!! HALLÓ!!!!!!!!!!!!!! Magyar Péternek vállalnia kell a kockázatot, hogy ne veszítse el hitelét, és együtt kellene sétálnia mindazokkal, akik a térfigyelő kamerák kereszttüzében is felvállalják akár nemi, akár politikai identitásukat. Mert kizárólag egyetlen üzenet erősíti a nemzetet: You’ll never walk alone!”

Bírom ezeket a bekiabáló okosokat. Szerencsére az általam nem különösebben kedvelt, de minden lehetőségemmel támogatott Magyar Pétert nem érdeklik. Szerencsére elég pontosan tudja, mennyivel többet veszíthet egy Pride melletti kiállással, mint amennyit nyerne rajta. Egyszer már majdnem belezuhant egy hasonló csapdába, amikor a „gyermekvédelemmel” kezdett foglalkozni. Akkor még éppen idejében ébredt, midőn rájött, hogy Magyarországon a gyerek nem fontos. Senkit sem érdekelnek a gyerekek. Ahogyan a Pride sem. Utóbbi még sokkal rosszabb, mint a gyerek, mert a gyerek csak idegesítő, folyton zajong és sokba kerül, de ez a buzifelvonulás gyűlöletes is. Persze, kell próbálkozni valamelyest azzal a magyarázattal, hogy ez a gyülekezés szabadságát jelenti meg ilyesmi, de azért azt jó tudni, hogy a magyar lakosságnak körülbelül akkora része gyűlöli a buzikat, mint a zsidókat, azaz úgy 96-97 százalék. Van köztük sok szalonbuzizó, aki talán megölni nem tudná őket, ahogyan a szalonzsidózó is csak a pofáját jártatja, de ahhoz is gyáva, hogy hangosan fröcsögjön. A gyülekezés szabadsága meg aztán végképp senkit nem érdekel.

Én annak idején megengedtem magamnak, hogy kiálljak a Pride-on résztvevők mellett, ahogyan azt is, hogy kijelentettem, kéretik engem zsidónak tekinteni, amíg egyetlen antiszemita lehet a magyar kormányban. Megtehettem, a hallgatóim egy része legföljebb csóválta a fejét, de nem pártolt el tőlem. Egy politikus ezt nem engedheti meg magának. Ez a Magyar Péter nevű ember elég okos ahhoz, hogy tudja, melyik serpenyőbe milyen súly való.

Kíváncsian, mondhatnám izgatottan várom, mikor jön rá arra, hogy az Út a börtönbe program kiváló elgondolás, de csak akkor, ha holnap elkezdik.

Tegnap kellett volna.

Ünnepi beszéd

Múlt és jövő között élünk – hogy Hannah Arendt egy könyvcímét idézzem (Múlt és jövő között). Úgy is mondhattam volna, a jelenben, de tárgyunk szempontjából ez a fogalom nem fontos, legfőképpen azért nem, mert például ez a mondat itt, amit épp most fejezek be, miután a végére tettem a pontot, már a múlt, a jelen egy mértékegységben kifejezhetetlenül kicsi időszakasz – dehát ezt anélkül is tudják, hogy én itt efféle közhelyeket mondanék. Viszont ezt azért fontos tisztázni, mert ami ezeknek a kifejezhetetlenül kicsi időszakoknak a végtelen folyamatában történik, amire helytelenül a „jelen” kifejezést alkalmazzuk, holott az nem egyéb, mint a mögöttünk kíméletlenül száguldó múlt, az határozza meg az életünket. Nemcsak a miénket itt a Kárpát-medencében, minden élőlényét, benne az emberét is. Úgy tudjuk, egyedül a mi fajunk képes definiálni a „múlt” fogalmát, és egyedül mi emberek volnánk képesek levonni ebből a fogalomból a megfelelő következtetéseket, ha képesek volnánk a képességeinket a megfelelő módon használni.

A megfelelő következtetések levonásához nélkülözhetetlen alap a múlt egzakt, adatszerű, körültekintően pontos, többféle dokumentummal bizonyított ismerete. Ennek az alapnak ugyanolyan szilárdnak kellene lennie, mint mondjuk egy híd vagy egy felhőkarcoló alapjának. Amíg viszont az emberiség rá nem jön, hogy a történészképzés körülbelül olyan jellegű tudományos felkészültséget igényel, mint amilyen egy műszaki egyetemen természetes, amíg összevissza firkáló, pletykás mosónők szellemi szintjén működő meseírók kerülnek ki a „társadalomtudomány” elnevezésű tanszékekről, addig a múlt csak egy végtelen kiterjedésű ingovány, amibe belesüllyednek a magukat civilizáltnak képzelő országok, melyik többé, melyik kevésbé.

Ebben a süllyedésben vitathatatlanul utolérhetetlenek vagyunk mi magyarok. A múltunk feneketlen láp. A magyar nép „önismerete” olyan zavaros hazugságokból ered, amik kizárják az egészséges fejlődés lehetőségét az emberré válás folyamatában. Ne tessék félreérteni, nem a tanyasi parasztról vagy a város kültelki lumpenéről beszélek, hanem a jövőt formáló értelmiségről. Mely réteg soha nem jutott el még arra a kérdésre adandó megfelelő válaszig sem, miért mentek el ebből az országból azok, akik képesek voltak az érték fogalmának a meghatározására, vagy legalább annak a vágynak a kifejezésére, hogy a bennük lévő tehetség lehetőséget kapjon az érték megteremtésére. Liszttől és Munkácsytól kezdve, Wigneren és Neumannon át Bartókig, Békésy Györgyig és Karikó Katalinig nem azért mentek el innen a nagyvilágban ismertté váló emberek, mert érvényesülni akartak, hanem mert nem bírták azt a nyomasztó, fojtogató, sűrű butaságot és sötét gyűlöletet, ami ebből az ezer éve megalázott népből árad. Mely butaságnak és gyűlöletnek az eredője a magyarság múltjában található meg, viszonylag kevés energia felhasználásával, csak el kell olvasni Diderot mondatát (amit sohasem vontak kétségbe, az nincs bebizonyítva), és annak megfelelően kell cselekedni – kétségbe vonni mindent, amit a magyar történelemírás állít. Akkor mindjárt a kezdeteknél világossá válik, hogy egy soha meg nem történt eseményt (honfoglalás) tekintünk fundamentumnak, amit egy soha nem létezett mesefigura (Árpád fejedelem) hajtott végre. Majd lett egy államalapításunk (az első állam 700 évvel később jött létre a mai Hollandiában), amit egy olyan királynak tulajdonítunk, aki az égvilágon semmit nem tett mindabból, amit tanítanak róla, semmi nem maradt utána, csak a megállíthatatlan pusztításainak és tömeggyilkosságainak híre külföldi dokumentumokból, és néhány gödör, az akkori földbeásott „lakóházak” maradványai, akinek délceg és férfias alakjáról egyetlen hiteles forrás ad képet (ami mellesleg egyben a kor egyetlen hiteles forrása), a koronázási palást István-ábrázolása, ezen egy körülbelül 150 centis, tömpeujjú, nagyfejű, rövidtestű alak látható:

 

Minthogy fennmaradt, az ábrázolt alak nyilván rendben lévőnek találta.

Csak még néhány, kiemelkedőnek tartott személy és esemény:

Nemeskürty István írt egy könyvet, mely könyvnek már a címe is kiváló volt: Ez történt Mohács után. Hosszú ideig nem értettem, hogyan maradhatott egy ilyen zseniális könyv után minden a régiben. Nemzeti nagylétünk nagy temetője akkor sem lehetett volna Mohács, ha lett volna valaha nemzeti nagylétünk. Mohács csak egy elvesztett csata volt. Utána tizenöt évig sokmindent lehetett volna tenni, senki nem akadályozta a magyar urakat abban, hogy országot, hadsereget építsenek, és helyrehozzák azt a sok ostobaságot és aljasságot, ami a mohácsi csatavesztéshez vezetett. ("Magyarország hat héttel a mohácsi csata után tökéletesen szabad. Egyetlen török katona sincs az ország területén... A katonai helyzet ugyanis nagyon veszélyes volt a törökök számára... két jelentős hadsereg volt mozgósított állapotban az ország területén... Az ország feje, a király holléte bizonytalan volt. Holttestét a törökök nem találták meg, pedig szokásuk szerint tüzetes gonddal keresték. Számítani kellett tehát arra, hogy a király és vezérkara valahol szervezi az ellenállást és lecsap...")

Kisfaludy Károly még próbált valamelyest lelkesíteni:

Uj nap fényle reánk annyi veszélyek után.

Él magyar, áll Buda még! a mult csak példa legyen most,

S égve honért bizton nézzen előre szemünk,

de ez soha senkit nem érdekelt, a Mohács című vers befejezéséből már keletkezésének idején, a reformkorban is annyit bírt megjegyezni a magyar, hogy

És te virulj, gyásztér! a béke malasztos ölében,

Nemzeti nagylétünk hajdani sirja Mohács!

Hogy volt nekünk egy nemzeti nagylétünk és annak már van is egy sírja, mostan már azért nincs nekünk nemzeti nagylétünk, mert már a nagy költő is megmondta, Mohács a mi nemzeti nagylétünk sírja. Azaz sokkal egyszerűbb elhinni, hogy volt nekünk egy nemzeti nagylétünk, és azon siránkozni, hogy sajnos az már a temetőben van, mint tudomásul venni, hogy ez a nemzet sosem volt nagy, nincs is szükségünk rá, hogy legyen nekünk nagylétünk. Viszont jó volna tenni azért, hogy legyen legalább valamilyen létünk.

Ehelyett: teljesen érdektelen, amit Nemeskürty összezagyvál itten a Buda elestéig eltelt 15 évről, mert mink tudjuk, hogy Mohácsnál mindennek vége vót. Hogy minek volt vége? Nyilván elsősorban a mi Mátyás királyunk hatalmas birodalmának, az ő európai országának.

Annak már 1490-ben, Mátyás halálának évében vége volt. Körülbelül annyit is ért a zsoldos hadsereg által végig dúlt földek fölötti látszaturalom, amit egy jöttment senkiházi rabolt össze - a megválasztott és nem uralkodóházból származó királyt mindenhol lenézték, európai király nemigen állt vele szóba, és feleséget sem kapott, mert egyetlen uralkodó sem akarta hozzáadni a lányát. Az összevissza hazudozó, mindenkinek benyaló, majd mindenkit eláruló, az egyházi átkot is zavaros körülmények között elkerülő Podjebrádot meg a szegény, 15 évesen (szülésben!) meghalt Katalinnal való házasságot most nincs hely taglalni. A nápolyi Beatrix meg egy teljesen jelentéktelen, általában külföldieket trónra ültető királyság (Szicíliai) albérletbe kiadott részének a zabigyerek királyától származott, és valószínűleg senkinek sem kellett, mert még 19 évesen is otthon ült. Ő aztán a maradék "nemzeti" nagylétet is bedaráltatta, az olasz renaissance elárasztotta az országot (különben nagyon örülünk neki). Sok pénzért vásárolt történetírók teljesítették a megrendeléseket (a másik véglet az ugyancsak pénzen vett Thuróczi-krónika nemcsak hazug, de végtelenül ostoba hun-szittya förtelme), Corvin János apja által erőltetett öröksége is semmivé vált. (Lassan talán meg kellene írni a magyar történelem valószínűleg legérdekesebb alakjának, az alaposan túl- és félreértékelt Hunyadi Mátyásnak az uralkodását, a nagy és igazságos magyar uralkodóét, aki például kiválóan tudott latinul, németül, csehül és románul, de annak nincs nyoma, mennyire tudott magyarul. Uralkodásának egyetlen hivatalos magyar nyelvű dokumentuma a fiától származik.)

A mi nemzeti „nagylétünk” egyik valóban nagy alakját, Szibinyáni Jankot, azaz Hunyadi Jánost a románok is, szerbek is magukénak vallják, méghozzá teljes joggal. Az őt felemelő Zsigmond királynak (bizonyos források szerint Hunyadi igazi apjának) azt vágta a szemébe Hédervári Kont István (vagy az ő fegyverhordozója), hogy "én neked, cseh disznó, bizony nem szolgálok."

Van még ilyen, mondhatnám a magyar történelem jeles sorsfordulói mind ilyenek. Budavár visszavétele a magyar történelem egyik nagy büszkesége, de Budát nem a magyarok foglalták vissza. A hamarosan Buda visszafoglalása után kezdődő Rákóczi féle „szabadságharc” előzményeit nem is ott, hanem a vasvári békénél kell keresnünk, ami a magyar főurak birtokait török kézen hagyta. Ami miatt a mi főuraink hirtelen nagyon meggyűlölték a Habsburgokat.

Azaz nem is olyan hirtelen. Kilenc évvel Vasvár előtt Zrínyi Miklós (a mi nagy költőnk) nádorrá akarta választtatni magát, majd midőn ez nem sikerült, (úgy vélte – alaptalanul –, a Habsburg udvar gáncsolta el), a II. Rákóczi Györgynek írt levelében arra próbálta rávenni a fejedelmet, hogy függetlenedjen a Habsburgoktól. „Míg Rákócziban élt annak a reménye, hogy megvalósíthatja azt, ami eddig egyik elődjének sem sikerült, és létrehozhatja a töröktől és Habsburgoktól egyaránt független magyar királyságot, addig Zrínyi leszámolt ezzel az illúzióval, és a realitásokkal való szembenézésre ösztönözte a fejedelmet

is. Úgy akarta a királyságbeli Magyarországot a Habsburgoktól elszakítani és Rákóczi uralma alá juttatni, hogy a török hatalmat érdekeltté tegye, amennyiben Erdély státusát kívánta Magyarország számára is megnyerni.”   A dicsőséges keleti orientáció szép hagyományai a 17. századra nyúlnak vissza, a kívánatos török „barátság” épp a több mint száz éve tartó török megszállás közepette látszott komfortosabbnak a nyugatnál, miért? Mert Zrínyi úgy érezte, nem kapja meg a Habsburgoktól a kellő „tiszteletet”. Pedig valójában megkapta. Éppen annyit, amennyit megérdemelt.

A mi szabadságszerető kurucaink a sértett főuraknak a szerencsétlen jobbágyai közül kerültek ki. Ők lettek a „bujdosók” (a szokásos, ostoba betyárromantika korai alakjai). A „bujdosók” 1697-ben fölkeresték az ő Rákóczijukat (akkor már Ferencet), hogy ugyan állna esetleg az élükre. Történelmünk egyik legragyogóbb csillaga, a vezérlő fejedelem ettől úgy megijedt, hogy Bécsig rohant lóhalálában. Jelenteni és mosakodni, nehogy az udvarban másoktól hamarabb tudják meg a rebellió tervét. Magyarán: följelentette a „bujdosókat”, köztük a saját jobbágyait. Innen már egyenes a történet. A Habsburgok a jelentéstől fogva rajta tartották a szemüket a mi szabadságharcos fejedelmünkön. A birtokok zsugorodtak és szegényedtek.

XIV. Lajos viszont úgy gondolta, a keleti szövetségre mint a satu másik pofájára, ismét szüksége volna. Egyszer már gondolta így korábban, mikor úgy döntött, neki kell mennie a spanyoloknak nyugaton, a Habsburgoknak keleten, ehhez mint még keletibb szövetségest, megnyerte magának Wesselényit és az ő összeesküvését. Nem „jött be” ugyanis a devolúciós törvényre hivatkozó követelése, miszerint az ő feleségének, Mária Terézia francia királynénak mint a meghalt spanyol király első gyermekének kell örökölnie a spanyol birtokok nagy részét, úgy körülbelül fél Nyugat-Európát (ez a Mária Terézia nem azonos a „mi” későbbi Mária Teréziánkkal, annak csak felmenő rokona, Ausztriai Mária Terézia, Habsburg-házi spanyol és portugál infánsnő, főhercegnő, XIV. Lajos hitveseként Franciaország és Navarra királynéja volt 1660-tól 1683-ban – 44 évesen – bekövetkezett haláláig). Ezért aztán spanyolok és franciák egymásnak estek, az úgynevezett devolúciós háborút végül az angolok és hollandok szövetsége döntötte el, a franciák vesztettek. A magyarok (szép hagyományaikhoz híven, amiket ezután is folytattak) megint a rossz oldalra álltak, az összeesküvés résztvevőit a Habsburgok kivégezték. Én nem vagyok híve semmiféle kivégzésnek, de az ítélet, amin a magyar történelemírás szokás szerint felháborodik – a kor törvényei alapján – természetesen jogos volt (Madarász Viktor Zrínyi és Frangepánja ettől persze még egészen kiváló festmény). XIV. Lajos az előző háborúban Wesselényinek ígért pénzt, hogy keletről tartsa rettegésben a Habsburgokat. Valamiért a Habsburgok nem rettegtek a kétbalkezes összeesküvőtől. Most Rákóczinak ígért még több pénzt, hátha ő ügyesebb lesz a korábbi, devolúciós háborúba bevont Wesselényinél.

Rákóczi nem volt ügyesebb. Minden lényeges csatát elbukott, vesztett Gidrafán, Zsibón, Trencsénben, Romhányban, XIV. Lajosnak semmi haszna nem volt belőle. Rákóczi összevissza kapkodott, becsődölt a veretett pénzével, nem tudta megnyerni sem a magyar nemességet, sem a lengyeleket, az oroszokról nem is beszélve, végül meglépett, (mint 138 évvel később Kossuth nevű kollégája), Károlyi Sándorra hagyva mindent, vigye el ő a balhét. Előbb XIV. Lajos udvarában várta meg, amíg kinézik onnan, aztán átment azokhoz a törökökhöz, akik néhány éve még ősellenségként tartották megszállva az országot, és akik miatt a főurak (Wesselényivel és Zrínyivel – Miklós öccsével – az élükön) felháborodtak a vasvári béke rendelkezésein. Gusztusos, nem? A nagy löttyös kurucromantikával végigöntött dicső szabadságharc lényegében sértődött és méltatlankodó főurak fakezű, kontár háborúja a francia király szponzorálásával és a jobbágyok életével és vérével.

Az 1848-as forradalom néhányezer pesti polgár könnyű koratavaszi sétája volt, akik a Nemzeti Múzeum előtti összejövetel után hazamentek ebédelni. Majd „kiszabadították” Táncsicsot, amiben senki nem akadályozta őket, végül este kultúrprogramon vettek részt, aztán mindenki nyugovóra tért, és másnap folytatódtak a rendes hétköznapok. Ezt mi forradalomként ünnepeljük, pedig nemhogy lövöldözés nem történt, még pofon sem vágtak senkit, még egy hangosabb káromkodásról sem hallottunk. És nem is változott semmi. A változás alapjait másnap egy néhány tagú tárgyaló társaság kezdte építeni a bécsi Hofburgban. Azt kellett volna folytatni. És nem egy teleszájjal magyarkodó szlovák diktátor (Kossuth Lajos nevű) tudatos, pitiáner törvényszegéseinek és üres, ostoba szóvirágainak nyomán belekezdeni egy világosan tudható kimenetelű, tömeggyilkos „szabadságharcba”. Tudomásul kellett volna venni, hogy az udvar nem „próbálkozik megpuhítani Batthyány kormányát”, hanem folyamatosan felhívja a figyelmet a törvényekre, a megállapodások betartására, mely törvények és megállapodások a magyarokra nézve semmiféle hátránnyal nem jártak. Az Osztrák–Magyar Monarchia közjogilag két önálló államból állt, ezeket a közös uralkodó személye (osztrák császár és magyar király) és a közös ügyek (külügy, hadügy és e két minisztérium költségeinek fedezésére szolgáló pénzügy) kötötték össze. Ehhez a két állam tízévenként megújított szerződésben járult hozzá, ennek meghatározása és kezelése a közös pénzügyminisztérium feladata volt. Sem a királyi leirat, sem az áprilisi törvények nem váltják le Philipp von Krauß pénzügy-, sem Felix zu Schwarzenberg külügy-, sem Peter Zanini hadügyminisztert, de Zanini április 30-i lemondása után Theodor Baillet de Latourt sem. A Batthyány-kormány kinevezett pénzügy- és hadügyminiszterei ilyenformán törvénytelen pozíciók voltak, a különféle külügyi próbálkozások idegen országokban létesítendő „magyar” követségek (sikertelen) létrehozására ugyancsak törvényellenesek és mellesleg tökéletesen fölösleges provokációk (az 1400-as évek óta nemzetközi szokásjog rendelkezett arról, hogy nagykövetet csak szuverén uralkodó küldhet idegen országba, azaz a „magyar” követség kísérlete még nemzetközi jogszabályt is sértett). II. Ulászló 1491-es örökösödési szerződésének  érvényét soha senki nem semmisítette meg, a Habsburg uralom ilyenformán törvényes lévén, az 1849-es „megtorlás” nem volt egyéb, mint a hatályos törvények végrehajtása (Haynau kegyetlensége túlkapás, senki nem kérte rá), lehet ezzel kapcsolatban magánérzelmeket nyilvánítani, a tények nem változnak. A történelemtudomány nem sírhat krokodilkönnyeket, rögzítenie kellene a megállapítást: Világos után a törvényes hatalom büntetett a törvények megszegéséért.

Azt mondta március 15-én Magyar Péter:

1848-ban az volt a kérdés, hogy a nép vagy a hatalom dönti el a jövőt. Ma is ez a kérdés. De a válasz is ugyanaz kell, hogy legyen. Petőfiéknek sikerült…

Mi sikerült, a jóisten szentséges szerelmére? A világosi fegyverletétel, soktízezer ember halála, az elbukott „szabadságharc” következtében rosszabbá vált élet? Mi köze volt a népnek a „forradalom és szabadságharchoz”? Semmi.

„Az egész úgy tűnik fel előttem, mint valami rossz álom! Ó, szent Nemezis! Egy lengyel és Kossuth hordják a gyúlékony anyagot a tűzre!... Nous avons vendu le pays pour deux Louis! (Eladtuk az országot két Lajosért - Batthyány és Kossuth)… Az egésznek rebellió színezete van…”

Azt tanítottam: hozzátok rendbe a vén házat; tisztítsátok meg a szennytől, mely körülveszi etc. Az érintettek nem végezték el ezt… Kossuth és társai pedig jobbnak látták felgyújtani!...”

Ez Széchenyi István naplóbejegyzése 1848. március 15-én és 16-án. Széchenyi és Deák vesztett. A főurak és köznemesek szabadságot akartak és függetlenséget – önmaguknak, a Habsburgoktól. Fogalmuk sem volt róla, mit kezdenének vele, mert a „vén ház” nem lett megtisztítva a szennytől, azzal pedig, hogy rágyújtották a népre, saját magukat is rosszabb helyzetbe lökték, mint amit el tudtak volna képzelni.

48-49 a miniszterek és hadvezérek ügye volt, a bornírt főurakból álló magyar „jobboldalé”. Eszükbe nem jutott a nemzetiség vagy a jobbágy sorsa, ők akartak önálló létet, ki tudja, mire alapozva. Dehát mit lehet várni egy olyan baromian ostoba alaktól, amilyen a szlovák zugügyvéd volt a hatalmasra növesztett és hazudott magyarságával, amiért bárki életét feláldozta, kivéve a magáét. Ha egyszer valaki hajlandó lesz a valóságról írni és beszélni a 48-as „emlékhelyek” helyett, akkor talán szép lassan eljutunk a felismerésig: ez a „forradalom és szabadságharc” nem a nép harca volt. Ők azt akarták, hogy hagyják őket békén – ha már az áprilisi törvények tisztességes és gyors végrehajtása helyett a hibbant nagyképűsködést választották, csinálják egyedül. Nélkülük. Dehát nem lehetett, mert a „Lajosok” úgy tartották, a népnek vannak kötelezettségei. Például nemzetőrnek lenni. Azt eleinte nem lehetett pontosan tudni, mit is jelent a nemzetőrség meg mivel jár, de egy idő után kiderült. A nemzetőri szolgálatot minden 20 és 50 év közötti életkorú, városokban vagy rendezett tanácsú községekben 200 forint értékű házzal vagy földdel, egyéb községekben ½ jobbágytelekkel vagy azzal megegyező nagyságú földdel, illetve évi 100 pengő tiszta jövedelemmel bíró férfira kiterjesztették (hogy kik? – hát nem a nép képviselői). Végülis 350-380 000 nemzetőrt írtak össze. Még egyszer, ha nem volna teljesen érthető: 350-380 000, a fenti ismérvekkel, ez még nem az általános hadkötelezettség. Erdély, a határőrvidék és Horvátország nélkül. Ez utóbbi mondat azért fontos, mert először a horvátok jöttek nekünk, majd később Bemnek Észak-Erdélyt kellett visszafoglalnia. Hogy kitől? Hát azoktól a román és szász csapatoktól, melyeket a nagyvonalú magyar történetírás, ami részletekkel nem fárasztja az amúgy is túlterhelt tanulóifjúságot, egyszóval ezeket a csapatokat csak per „császáriak” említi. Amiben persze van valami, azért lettek viszonylag hosszú idő múlva „császáriak”, mert a magyar nemzethez tartozók nem lehettek, ahogyan a horvátok sem, a szlovák nemzetiségű Kossuth ugyanis elzavarta őket, mondván, hogy ez az ország a magyaroké. De így is, 350-380 ezer nemzetőr, azért az impozáns létszám, nem? Lehetne. Viszont 1849 későnyarán, amikor legnagyobb volt a magyar haderő létszáma, 172 000 katona vívta a magyar szabadságot. Nem csak nemzetőr, hanem hadköteles katona is – ebben már benne van a sorozott újoncok létszáma. Ez a 172 000 a lehetséges magyar nemzetőr seregnek nem egészen a fele. A „magyar korona” népességének 13 milliójából nagyjából 2 millió volt a felnőtt, hadra fogható férfi. Ha ebből leszámítjuk a durván elzavart nemzetiséget (és arányosnak feltételezzük a család felépítését), marad körülbelül 1 millió 400 000. Szeptember 13-án Batthyány rendeletet adott ki az újabb toborzás megkezdéséről, minthogy az előző nem járt valami fényes eredménnyel. Talán a nép – ami mint tudjuk, mindig józanabb a hőzöngő forradalmároknál – nem pontosan értette, kinek és miért kellene nekimenni, ők úgy értesültek, hogy lettek törvények, ezek közül némelyik rájuk vonatkozik, azzal kellene valamit. Az nekik egyelőre éppen elég szabadság lenne a korábbiakhoz képest. Szép és lelkesítő a magyar szabadság úgy általában, de azért az otthoni, az is megtenné egyelőre. Úgyhogy nem nagyon mentek katonának. Együtt kiabáltak a toborzókkal, hogy éljen meg vivát, de leginkább otthon maradtak. Az újabb csapatokat a hadfogadó parancsnokságoknak Pestre, Pécsre, Debrecenbe és Szegedre kellett volna szállítaniuk, de ez a miniszterelnök szeptember 20-án kelt rendeletében már másképpen szerepelt, hiszen Pécset a horvát betörés már közvetlenül fenyegette. A szeptember 13-a és 20-a közötti egy hét alatt a kormányzat fokozatosan letett a honvédsereg újoncozásának önkéntes jellegéről, és az alakulatokat ettől kezdve sorozással állították föl. A tisztikart 24-én nevezték ki, a gyülekezési helyeket megyénként, 27-én állapították meg. Ez az újabb újoncozás 16 zászlóaljról, 24 000 főről szólt. Ezzel párhuzamosan, Batthyány már 26-án utasította a törvényhatóságokat újabb 42 500 újonc kiállítására. A katonaállítási törvény szerint minden 127 lakos után két újoncot kellett kiállítani a polgári hatóságoknak. Ez még akkor sem megrendítő arány, ha már a sorozás vált szükségessé, amiről valahogyan nem az elsöprő lelkesedés jut eszébe a szabadságért különben teliszájjal rajongó hazafinak. Mondom, kicsit nehézkesen indult a dolog, de a magyar történelem eddigi legnagyobb sajátjogú népirtása azért csak elkezdődött. És abban tényleg benne volt az egész ország, 125-en figyelték az ablakból, ahogy két újoncot elvittek. Az már valami, azt a szabadságharcot tényleg sokan nézték, némelyek egész közelről. Az 1 millió 400 ezer hadra foghatóból 172 000 harcolt a mindenkire kötelező sorozás után. A maradék 1 millió 228 ezer megúszta. Üzenhette Kossuth, hogy el kell menni, ők nem mentek el.

"Hogy tulajdonképen mit ünnepelnek martius 15-kén, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom, de hogy azon a napon, mellyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni, azt tudom." – írta Kossuth a feleségének 1849. március 15-én.

Hááát. Ünneplés helyett lett iszkolás a kincstár maradékával, aztán sikkasztás Amerikában, aztán az a bizonyos „Cassandra-levél”, a magyar történelem leggyalázatosabb irománya. Majd a magyar jobboldal bosszúterve 48-ért, hogy majd ők most megmutatják: 1914. Hadüzenetek, kitartás az utolsó halottig, aki megint csak annak a népnek a halottja, amelyik nem akart részt venni ebben sem, de senki nem kérdezte, mely nép aztán elkezdte siratni Trianont, az ő elvesztett országát, ami nem volt az övé soha… És így tovább. Horthy, újabb világháború, a jobboldal újabb bosszúja a féleszű briganti, a nagyra tartott földrajztudós Teleki zsidótörvényeivel… Aztán Rákosi Mátyás a szovjet megszállókkal a háta mögött – ugye nem tetszik azt gondolni egy pillanatig sem, hogy ennek az „új mesének”, ennek a „fasiszta kommunizmusnak” volt valami köze a baloldalisághoz? A legsötétebbnek vélt korszak, ahol az ember kiszolgáltatottabb és megalázottabb volt minden korábbinál.

Mi lett volna, ha Magyar Péter tegnap nem mondja azt, hogy Petőfiéknek sikerült? És korábban azt, hogy százötven év török uralom után hazazavartuk a törököket, hogy negyven év kommunizmusnak is véget vetettünk, mert a magyar egy szabadságszerető nép, azaz mi lett volna, ha nem folytatja ezerév hazugságait? Ha ehelyett azt mondja, 1686-ban Budát nem a magyarok szabadították fel, hanem Ferdinánd katonái, osztrákok, olaszok, még franciák is voltak, magyarokról nem tudunk. Csak azt tudjuk, hogy százötven évig itt voltak a törökök, mi ebben nyilván jól éreztük magunkat, ha nem, akkor nyilván próbáltunk volna valamit, de nem tettünk semmit. A negyven év kommunizmust is nyilván szerettük, mert azt a két-két és félezer prolit, cigányt és iskolás gyereket leszámítva, akik 56-ban tényleg az életüket és vérüket adták, a többinek jó volt úgy, ahogy volt, ha nincs Gorbacsov, tőlünk ma is mehetne tovább, mint ahogy lényegében megy is, egy primitív suttyó proletárdiktatúrájában élünk a legmelegebb szovjetbarátságban és dominanciában. Ennyit a magyar nép szabadságszeretetéről. De most elég volt a hazugságból, az önámításból, először a magyar történelemben tegyünk mi magunk valamit magunkért, zavarjuk be végre a börtönbe ezt az urizáló csőcseléket, vegyük a saját kezünkbe a saját sorsunk alakítását, nézzünk szembe a múltunkkal és a jelenünkkel, hogy legyen jövőnk...

Valami ilyesmi. Mi lett volna? Kifütyülik? Hazamennek? Ha nem Magyar Péter hagyja abba a hazudozást, akkor ki? Vagy várjunk még? Most nem alkalmas?

Várjuk meg azt az időt, amikor már nem lesz kinek mondani? Amikorra kipusztul a magyarság, megszűnik az ország, ahogyan annak egy hazugságban tenyésző néppel és országgal törvényszerűen be kell következnie?

2010-ben elértük a magyar történelem legmélyebb szintjét. Egy primitív, az emberi fajra csak nyomokban hasonlító agresszív ösztönlénynek a nemzőjére mindenben hasonlatos hímnemű utóda kezdte meg azt a gátlástalan pusztítást, aminek az előjeleit már 1989 júniusában is láthatta mindenki, aki nemcsak néz ki a fejéből. 2010. óta kirabolta Magyarországot és főképp az Európai Uniót, minthogy lényegében az utolsó centig magánvagyonává tette a nyugateurópai polgárok adójából hozzánk érkezett pénzeket. Iszonyatos felmenőjétől  származó, a zsigereiben idehurcolt bosszúszomját és gyűlöletét széthintette a világban, amerre járt, e bacilusfertőzéshez hasonlatos, pusztító kór következményeit csak azok nem látták, akik semmi szembetűnőt nem látnak, mert a képességeik szerényebbek az átlagnál, azaz az európai politikusok.

Ez a fajta biológiai torzulat csak egy olyan évezredes hazugságoktól rothadó televényben képes megfoganni és virulens életjelenséget árasztva tenyészni, amilyen a mi országunk jelenleg terjesztett, ismerhető történelme. Ezek egymás nélkül nem életképesek, de amíg tűrjük a jelenlétüket, folyamatosan újratermelik egymást.

Elmondom mégegyszer, ne tessék „huszonhatozni”, ez így együtt „választásokon” nem megszüntethető, amíg ez a fejlődési rendellenesség szabadlábon létezhet, a magyarországi élet csak rosszabb lehet, polgárháború, vér, verejték, könnyek árán is menekülni fog a rá váró, nyilvánvaló életfogytiglani ítélet elől.

A Menon-paradoxonként ismert tétel lényege az, hogy ha tudjuk egy probléma megoldását, akkor nincs probléma, ha viszont nem tudjuk a megoldást, akkor nem tudjuk, hogy mit keresünk és nem is várhatjuk el, hogy találjunk valamit.

Ünnepi beszédemben felvázoltam a probléma lényegét, vele együtt a megoldást is. Ha változatlanul úgy gondolják, utcára kell menni, csak a tömeg létszámának növelése a cél, akkor ne tessék csodálkozni, ha semmi nem változik. Azaz változni persze fog: minden rosszabb lesz. Egy pillanatig se higgyék, hogy elértük a mélypontot.

Egy ukrán Amerikában

Sokmindent elolvastam erről a gyalázatról, ami tegnap történt Amerikában. Rendesen leírták a betegség sok tünetét, a fekélyes kiütéseket, a rákra utaló jeleket, mindenfélét a szalmafejű lókupec és elsőszámú seggnyalója tetteiből, azt is, hogy egyelőre nem látják a lehetséges terápiát – azaz keresgélik a tüneti kezelések változatait, de nem találják.

Csak azt nem olvastam sehol, mi az oka ennek a halálos kórnak, amit egyebek között amerikai elnöknek hívnak. Pedig ideje volna megnevezni a kórokozót, mert az emberiség hamarosan bele fog pusztulni abba a generális önámításba, amivel makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy a demokrácia nevű lassan ölő méreg alapjában véve jó dolog, csak még nem tökéletes.

Nem jó dolog. És mostantól már nem lassan öl, a méreg koncentrációja az emberiség szervezetében elérte a kritikus szintet. Amit tegnap a Fehér Házban tenyésző lény produkált, az mindenekfelett a demokrácia csődje. A bulvár, az internet és a többi gyilkos szer, amik nagyon hamar el fogják pusztítani a civilizáció legtetejét jelentő atlanti térséget, mind ebből a borzalomból, a népuralomnak képzelt baromi ostobaságból származnak. Az amerikai elnököt az amerikai nép választotta meg a saját és ezzel egyben a világ uralkodójának, ez a selejtes holmi, ez a primitív, iszonyatosan buta kitüremkedése az emberi fajnak a mennyiség legitimációját bírja felmutatni. Pontosabban azt, amit a demokrácia hívei legitimációnak tartanak, amire diadalmasan mutogatnak. A tömegre, ami az amerikai elnökhöz hasonló alakokat „megválasztja”. Azaz egy meg nem határozható tulajdonságokkal bíró, mennyiségében változó embertömegre, amely konglomerátumról egyet tudunk bizonyosan: éppen a saját tehetetlen tömegénél fogva nem viselhet semmiféle felelősséget, a tömegben ide-oda sodródó egyén pedig ennek tudatában (vagy inkább még ezt sem tudva) mindenféle következmény nélkül tesz (vagy nem tesz) valamit, amiről tudja (vagy leginkább nem is tudja), hogy a sorsának alakítását bízta rá valakire, akiről az égvilágon semmit nem tud. És ha megkérdezné a szomszédját (nem kérdezi meg), kiderülne, hogy az sem tud semmit. De legelsősorban azt nem tudja, hogy valójában nincs választása, mert akárkire bízza magát a kínálatból, a demokrácia jelen állása mellett az illető mindenképpen politikus lesz, és ettől a pillanattól fogva teljesen mindegy, milyen „pártállású” az illető, a léténél fogva (eo ipso) csakis alkalmatlan lehet.

Ennek a konglomerátumnak (a népnek) a túlnyomó többsége most, a 21. század elején tanulatlan, megtéveszthető, az ösztöneire és érzelmeire hagyatkozó természeti lény. Szaporodásra és az ehhez szükséges funkciók működtetésére való. És mint ilyen könnyen uralható a demokrácia szörnyű alaptételére bazírozó, nagy többségben rossz jellemű és a nép többségénél alig vagy semmivel sem magasabb intellektusú „választottak” által. E sok évszázados gyakorlat következtében tart ott az emberiség, hogy lényegében a mai földlakót az évezredekkel ezelőtt élt mezopotámiai földművestől az a villamos különbözteti meg, amin közlekedik.

A továbbiak megértéséhez ide kell idéznem egy részt egy 2013. novemberi blogomból:

„Az itt következő rész nem tudományos előadás, csak vázlatos áttekintés egy komoly és egzakt tudománynak, a biológiának kicsi, de lényeges részéből, a mai ember rendszertani besorolásából, annak is a közérthetőség kedvéért kivágott szeletéből.

Az ember az állatvilág része. Amikor megszületik, benne van a lehetősége annak, hogy a tápláléklánc legtetején legyen, ha emberi közösségbe kerül, esélye van, hogy az ember elnevezésű nemnek a homo sapiens elnevezésű fajára, azon belül a homo sapiens sapiens elnevezésű alfajra jellemző tulajdonságokat mutasson. A társadalmon kívül csak egy ügyes főemlős, ami külső jegyei alapján az emberfélék (hominidae) családjához tartozik, és képes az eszközhasználatra. Különben minden megnyilvánulása azokból az ösztönökből fakad, amik ennek a rendszertani elemnek a sajátjai, és meg is marad azon a szinten, nem lévén semmilyen gátló tényező, amit az emberi társadalomban mint viselkedésformát elsajátíthatna.

 

Ország:

Állatok (Animalia)

Törzs:

Gerinchúrosok (Chordata)

Altörzs:

Gerincesek (Vertebrata)

Osztály:

Emlősök (Mammalia)

Rend:

Főemlősök (Primates)

Család:

Emberfélék (Hominidae)

 

Az ember természetesen ugyanazokkal az ösztönökkel és reflexekkel születik, amik erre a rendszertani kategóriára jellemzők, ez az élővilágnak egy kicsi része, az alábbi ábrán pirossal jelezve tetszik megtalálni ott a kör 11 és 12 órája között, az van odaírva, "Animalia" („Állatok”). Oda tartozunk.

  

 

 

 

Az ember elevenszülő, magzatára különösen érvényes az anyakeresés, az anyához tartozás ösztöne, ami különben a rendszertani kategóriák alsóbb „emeletein” is észlelhető: tetszett már látni vadkacsamamát úszni, mögötte a fiókákkal. A függőség determinál minden megszületett egyedet, és ez megmarad a csoporthoz tartozás során is, kiben erősebben, kiben kevésbé, attól is függően, mennyire meghatározó az egyedben a csoportazonosság percepciója.

Az alárendeltség a születés pillanatától meglévő tulajdonság, csoport sem kell a megnyilvánulásához, elegendő egy másik egyed megjelenése, azonnal tisztázni kell a viszonyt: kié a táplálék, kié a szaporodás lehetősége és így tovább, azaz két egyed közül melyik a domináns. A csoporthoz tartozás ennek az ösztönnek egy kiterjesztett formája, a gátlások erejétől és minőségétől függ, mennyire érvényesül a csoportazonosság, azaz milyen erős az inger a másik csoporthoz tartozó elpusztítására. Az már részletkérdés, mekkora csoporton belül kell kiválasztani a domináns egyedet, azaz hány vezérbika élhet egy rozmártelepen, vagy mekkora egyedszámú csoport akar magának Führert, Nemzetvezetőt, Kedves Vezetőt satöbbi.

Mondjam tovább? Vagy már az eddigiekből is világos: az ember alárendeltségbe születik, egyszerűen azért, mert a természetes kiválasztódás parancsának megfelelően nagyobb az egyedszáma az alárendelteknek, mint a dominánsoknak.

A természetes kiválasztódás biológiai törvény, azaz természeti és nem hitvány emberi. Amíg az ember nem (vagy alig) több, mint biológiai lény, az állatvilág része, amíg nem használja ki a fejlődés során kialakult lehetőségeit, addig a biológia törvényei érvényesek, addig azok a tulajdonságok, amik az embert kiemelhetnék az állati létből vagy egyáltalán nem vagy alig érvényesülnek.

Sokszor leírtam már, a civilizáció néhányszázezer év alatt jutott el a jelenlegi szintre néhány ember tevékenységének következtében, azaz az emberi fajnak egy matematikailag kifejezhetetlenül kis töredéke juttatta el az emberfélék (Hominidae) családját a felismeréshez, mely szerint ő egy magasabb rendszertani kategória képviselője. Viszont ez a rendszertani kategória csak a tudomány világában létező, a faj csaknem 100 százalékos többsége úgyszólván semmit nem mutat abból, hogy használná a lehetőségeit, a csaknem 100 százalékos többség rendszertani meghatározottsága az állatok (Animalia) országán belül ott lebeg valahol a főemlősök (Primates) rendje és az emberfélék (Hominidae) családja között. Ösztönlény. Az állatokra jellemző biológiai törvények szerint él.

A fejlődés azért lassú, mert ezek a biológiai lények az állatvilágban érvényes törvények alapján választják ki a domináns egyedeket (minisztereket, államtitkárokat stb.), a rövid üzekedési (választások) időszak után pedig ösztöneiknek engedelmeskedve követik a vezérbikát, és boldogan nézik, hogy az összes tehenet az hágja meg, és a legjobb és legtöbb étel-ital az övé (szolgálati autó és kastély, személyzet, ingyen fűtés-hűtés és világítás stb.), a vezérbika szerepét magának kiküzdő, látszólag az emberi fajhoz tartozó lény meg odáig már eljutott a törzsfejlődés során, hogy felismerje: az ő létének alapkövetelménye a fajtársak fejlődésének bármi áron való akadályozása, a butaság, az ösztönvezérelt lét fenntartása.

A demokrácia azért a lehető legrosszabb társadalmi berendezkedés, mert rendszerszerűvé emeli a nivellálást, éppen azokra bízza a kiválasztást, akik erre a legalkalmatlanabbak: a népre. A demokrácia a lehetőségét is kizárja annak, hogy alkalmas emberek kerüljenek a megfelelő posztokra, azaz hatalomra, uralkodásra vágyó alakokat ültetnek azokba a székekbe, ahonnan ügyeket intézni kellene, a közt szolgálni.

Az amerikai elnököt ezek az ösztönlények helyezték maguk fölé, azért választották, mert közülük való, amit ez az alak mond vagy tesz, azt értik.

Ez volt a mellbevágó eset. De a demokrácia csődje már Európában is bekövetkezett, tessék megnézni a különböző országok választási eredményeit.

Ami pedig Hegyeshalomtól keletre van, amit már csak földrajzilag lehet Európának nevezni, arról nem érdemes beszélni. Az eddig is évszázadokra volt az európai civilizációtól, változás nincs. Legföljebb annyi, hogy a rothadás innen indult…

Ez már egy másik történet.

Még valami, a rend kedvéért. Természetesen nem a diktatúrát tartom a helyes társadalmi berendezkedésnek – semmiféle autokrácia nem jöhet szóba, annál is kevésbé, mert végülis a demokrácia sem egyéb, mint az autokráciára való törekvésnek egy sajátos, nyakatekert formája.

Hogy mit tartok jónak és megvalósíthatónak, azt már több helyen leírtam, itt most már nincs hely annak az újólag való fejtegetésére, lévén az olvasó türelme véges.

Egy halvány reménysugár

 

Lehetetlen ennél tökéletesebben összefoglalni öt szóban azt az iszonyatot, amiben élünk. Nagy ember, nagy elme, aki ezt írta. Borzalmas, amit ideírt. De gyönyörű, hogy van valaki, aki erre képes.

Van még egy ilyen ország a világon?

Ez itt mai hír:

Nemrég jelentette be a Magyar Orvosi Kamara, hogy március 8-ra demonstrációt szervez a Kossuth térre... Az orvoskamara mindenkit vár a tüntetésre, az orvosokon kívül leginkább az egészségügyi szakdolgozókat, akik ugyanolyan fontos és elengedhetetlen szereplői az ellátásnak.

Lapunknak az érintett kamarák vezetői akkor jelezték, hogy

a demonstráció időpontjában más elfoglaltságuk lesz.Néhány nappal ezelőtt ugyanakkor a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara (MESZK) egyértelművé tette, hogy nem csatlakozik a demonstrációhoz. A MESZK azt közölte, „országos elnökségéhez, területi szervezeteihez és szakmai tagozataihoz nem érkezett sem hivatalos, sem informális megkeresés a Magyar Orvosi Kamarától a tervezett demonstrációval kapcsolatban.”

Ezt a rövid bekezdést csak azért teszem ide, hogy magyarázattal szolgáljak azoknak, akik esetleg megkérdezik, miért nincs szavam sem erről. Ebben a blogban (mint ahogyan más írásaimban sem) nem szoktam mosdatlan szavakat használni, dühödt káromkodásokat még kevésbé. Márpedig azt az undort, amit a fentiek kiváltottak belőlem, nem tudnám másképp megjeleníteni.