Korunk hőse

Eltört a pénisze forgatás közben, könyvet írt róla a pornósztár

Ez mai "hír" az egyik portálon. A könyvet - gondolom - nagy példányszámban nyomták és el is fogják adni.

Én írtam egy könyvet, amilyet eddig még soha nem írtak, aminek a hatására nemcsak a magyar történelmet kell újra írni, hanem az atlanti térség középkori meséiről is le kell fejteni a kereszténység évezredes hazugságait, a mai Nyugat-Európa polgárának is el kell gondolkodnia azon, örül-e annak, hogy a történetírók szerint ő a barbárok leszármazottja, akik primitív vandálok voltak, és lerombolták a Római Birodalmat.

Kit érdekel? Eltört a pénisze, az valami, annak van közönsége. Az én könyvemet meg majd lefóliázzák... Ja nem, mert e-könyv.

Egyértelmű

Menczer a fasisztázó orosz tankönyvről: Egyértelmű, hogy mi történt 1956-ban

Menczer ezzel kapcsolatban kijelentette:

1956-ban a magyar emberek fellázadtak a kommunista diktatúrával szemben, ez világos, egyértelmű tény, nem vitakérdés. Minden ezzel ellentétes állítás hamis. Ami történt annyira egyértelmű, hogy erről nem nyitunk vitát senkivel.

Ezt itt ma olvastam az egyik portálon.

Sokféle az emberi butaság. Nevezett államtitkár a fájdalmasan buta kategóriába tartozik.

Akik október 23-a késő estéjén kint maradtak az utcán, és végigharcolták azt a szűk két hetet, jórészt meghaltak, de az életben maradtak sem abból a társadalmi rétegből jöttek, ahol bármikor képesek lettek volna szabatos mondatokba foglalni a gondolataikat - legtöbbjüknek inkább csak indulataik voltak. Arról a szűk két hétről kizárólag olyanok írtak és beszéltek, akik nem vettek részt benne.

Én évtizedekig nem szólhattam egy szót sem, világosan értésemre adták a szabadulásomkor, hogy ha bármi módon megnyilvánulok, végre fogják hajtani az '56 decemberi ítéletet. Azóta sem szívesen beszélek arról a szűk két hétről, 75 éves koromig nem voltam elég bölcs hozzá, most meg már minek, kit érdekel.

Hogy ugyanis mennyire nem egyértelmű. Azaz egyvalami tényleg egyértelmű: a "magyar emberek" nem lázadtak fel semmi ellen. A "magyar emberek" kuksoltak a pincékben és várták, hogy vége legyen. Majd amikor vége lett, kimentek megtölteni a Hősök terét és a Dózsa György utat, és megünnepelték a forradalom leverését. Aztán évtizedekig dagonyáztak a létező szocializmusban, amíg egy Gorbacsov nevű ember ki nem billentette őket a megszokott langyos tespedésből. Nem is tetszett nekik. Még szerencse, hogy itt van a saját kutyájuk kölyke, az iszonyatosan ostoba, tanulatlan, rosszízlésű, gerinctelen csúti futballista, valamint az ő egyik leghasonlóbb famulusa, a fent idézett államtitkár, mert így most megint az van, amiben szeretnek tenyészni a "magyar emberek", mert azt szokták meg, mert azt értik.

Ez tényleg egyértelmű.

A magyar atlétikáról

 

A Danubius nevű rádió valamikor a 80-as évek végén rendezett egy programot a Gellért szálló halljában, ahol a legnépszerűbb szerkesztők és riporterek látták vendégül a számukra legkedvesebb, valamiért legemlékezetesebb (és lehetőleg legnépszerűbb) riportalanyaikat. Ezeket a szerkesztőket és riportereket ma sztároknak nevezik, mi még szerencsére nem voltunk azok. Mindegyikünk kapott egy órát, azt úgy építettük fel, ahogy akartuk. Én Gyulai Istvánt hívtam. Korábban egyszer bent volt nálam egy esti műsoromban, ami 22 órától tartott éjjel 2-ig. Beszélgettünk. A Danubius főszerkesztője időnként azt jelezte a vezérlőből, hogy ideje zenét adni. Én úgy gondoltam, hogy stílustalan dolog volna megszakítani a mi dialógusunkat „pihentető” zenékkel. Néhány évtizede már rádióztam, sok jele volt annak, hogy a szakma legkiválóbbjai (Szepesi György, Randé Jenő, Sebestyén János, Boros János, Balyó Mária, Hámori Éva, Újházy László például) elég jónak értékelik a „rádiósságomat”, megengedtem magamnak azt a nagyképűséget, hogy a magam ítéletét autentikusnak tartsam. Mondtam is mindjárt bele az élő adásba, hogy telefonáljanak a hallgatók, beszélgessünk vagy zenéljünk. Kivétel nélkül minden telefonáló arra szavazott, hogy beszélgessünk.

Ha volna olyan, aki nem emlékszik Gyulaira – rendkívülien színes egyéniség volt, a legkiválóbb riporter az általam hallottak közül. Ráadásul elég régen, elég jól ismertük egymást, sok közös emlékünk volt. Egyszerre lettünk válogatottak, általában együtt voltunk a tatai edzőtáborban. Az egyik legkedveltebb eseménynek az számított, amit a tábor minden lakója ismert is, hogy amikor véget ért a kosárlabdázók napi edzése (és még maradt némi erőnk), mindenki lehetett az ellenünk összeállt csapat tagja, vívók, gerelyvetők, futballisták, futók, úszók, nagy meccseket játszottunk. Gyulai volt az egyik legtehetségesebb ellenfél, elsősorban a gyorsasága miatt, de elég jól dobott is, ha engedtük bemenni a palánk alá, ritkán hagyta ki a ziccert, messziről is sokszor betalált. Ráadásul a mi magas embereink finoman szólva nem számítottak valami fürgének, mire némelyikük megfordult, Gyulai már megkapta a játékvezető jelét: „kosár jó”.

Aztán a televízió. Én operatőr voltam nyolc évig, ő sportriporter, bár ott nem dolgoztunk együtt (én már átmentem a Rádióba, mikor ő tévés lett), azért ez a két szakma elég közel állt egymáshoz, az üdülőink is közösek voltak Széplakon, Siófokon – egyszóval tudtunk miről beszélni. A Gellért szálló halljában is.

Ezt csak azért mondtam el, hogy értsék, miért különösen rossz érzés nekem ilyesmiket olvasni:

"Ha számot kell vetni az elmúlt több mint tíz évről, akkor mindazok, akik eddig a magyar atlétikában tették a dolgukat, büszkék lehetnek" – mondta a MASZ honlapjának Gyulai Miklós, majd azt is kifejtette, versenyzői pályafutása és az elmúlt 14 évben betöltött vezetői tapasztalata alapján hogyan látja a magyar atlétika helyzetét a világban. "Felelősséggel tudom mondani, hogy egyértelműen előreléptünk és ezt a vb is megmutatta".

„Kialakult egy kiállás az országért, a vb-ért, akár a sportvezetésben, de a politikában és a közvéleményben is, ami még inkább megerősített abban, hogy jó ebben a közegben és közösségért dolgozni”.

Belebetegedtem a kilenc napi magyarkodásba. 63 atlétánk közül egy nyert egy bronzérmet, a többi a selejtezőben, de legkésőbb az előfutamban kiesett. Az eredmények szánalmasak, a 4x400-as váltó „szenzációs” országos csúcsa arra volna elég, ha bekövetkezne az elképzelhetetlen, egy verseny mondjuk az amerikai váltóval, hogy amikor az amerikai lány célba ér, a magyar akkor fordulna be a célegyenesbe.

A „politika” felépített stadionokat sokezer milliárdból, mert ez a tevékenység sokmindenre jó a lopáson kívül is. Közben lerohasztotta a teljes magyar sportot, az atlétákon kívül az összes többi is rendszeresen alul marad minden nemzetközi versenyen.

Nem volna ez olyan nagy baj – a dühöngő sporthisztériánál kevés kártékonyabb jelenséget tudok mondani, ami a leépüléshez vezeti az emberiséget –, ha egyszerűen tudomásul vehetnénk, a magyar sportolók nincsenek a legelőkelőbb helyen a világban. Elvannak ezzel a tudattal Svájcban, Luxemburgban, Ausztriában, Dániában, Finnországban, vannak síelőik, meg időnként meg-megjelennek különféle sportágakban, de nem verik a mellüket, hogy ők mekkora nagy sportnagyhatalom.

Sajnáltam ezeket a gyerekeket ott a dunaparti atlétikai stadion pályáin. Mert elhitették velük, hogy ők milyen nagy sportolók, és mennyire nagyszerű, amit csinálnak. Mert nem hagyják őket középszerűnek, gyengének lenni. Nincs lehetőségük arra, hogy akarjanak a legjobbak lenni. Mert vesztesek és azok is maradnak, amilyen a nép, amiből vétettek.

 

Ázsiai hírmondó

Sajtóhír:

Orbán Viktor a Karmelitából tekintette meg Európa legnagyobb tűzijátékát, és csak az ökör iszik magában jó társaságban a fényfestés is jobban esik a szemnek. Ezért vendégeket is hívott, az MTI pedig megörökítette, ahogy fogadja a politikusok sorát. Mi összegyűjtöttük önöknek,

íme a lista, a 2023-as politikai Dream Team,

akik a Karmelita teraszáról tekinthettek le a városra Magyarország születésnapján (az MTI közzétételi sorrendjében):

• Recep Tayyip Erdoğan – török elnök,
• Ilham Aliyev – azerbajdzsáni elnök,
• Savkat Mirzijojev – üzbég elnök,
• Tamím bin Hamad ál-Száni – katari emír,
• Milorad Dodik – a Boszniai Szerb Köztársaság elnöke,
• Aleksandar Vučić – szerb elnök,
• Andrej Babiš – volt cseh kormányfő,
• Sebastian Kurz – volt osztrák kancellár,
• Szadir Zsaparov – kirgiz államfő,
• Serdar Berdimuhamedow – türkmén államfő, és
• Rusztam Minnyihanov – a Tatár Köztársaság vezetője.
• Egy név látszólag kilóg a sorból, de csak látszólag:
• A parlament előtt tett hamis tanúvallomással vádolják Sebastian Kurz volt osztrák kancellárt – írja a Reuters.
• Ezt a gazdasági bűncselekményeket és korrupciót vizsgáló ügyészség (WKStA) közölte pénteken.
• Kurzot és egykori kabinetfőnökét, Bernhard Bonellit azzal vádolják, hogy
• HAMIS TANÚVALLOMÁST TETTEK A PARLAMENT IBIZA-VIZSGÁLÓBIZOTTSÁGA ELŐTT.
• A bíróság szerint Kurz tárgyalása október 18-án kezdődik, és
• HA BŰNÖSNEK TALÁLJÁK, AKÁR 3 ÉV BÖRTÖNBÜNTETÉST IS KAPHAT.
• A néppárti Kurz 2021-ben mondott le a kancellárságról egy másik ügy miatt, és távozott a politikából is.
• Végül néhány bekezdés a Nemzeti nagylétünk című e-könyvből:

Volt nekünk egy nagy hatalmas királyunk, a történészek egy része I. Istvánnak nevezi, de leginkább Szent Istvánként ír róla boldog-boldogtalan. Mit tudunk róla?

Nem tudjuk, mikor született. Azt sem tudjuk, hol született. Nem tudjuk, hol és mivel telt az ifjúkora. Nem tudjuk, volt-e része bármilyen nevelésben, oktatásban. Úgy tudjuk, megkeresztelték, de azt nem tudjuk, ki tette ezt, mikor és hol. Úgy tudjuk, megházasodott, de nem tudjuk, mikor és hol, a német források ebben az ügyben bizonytalanok, de azokból legalább következtetni lehet. A magyar forrásokról mindjárt. Úgy tudjuk, megkoronázták, de nem tudjuk, honnan származik a koronája és ki tette a fejére – az időpontot határozottan állítjuk, noha megbízható forrás erről sincs. Azt írja boldog-boldogtalan, hogy megalapította a magyar államiságot és a kereszténységet.

I. Istvánról és az ő uralkodásáról nincs egyetlen hitelt érdemlő írásos dokumentumunk sem. Minden vele kapcsolatos „adatunk” forrása valamely krónika vagy „legenda”, amik szájhagyomány és egyéb mesélések alapján íródtak, valamint néhány, évszázadokkal később előkerült másolat, amiről azt állítjuk, hogy az eredetije István idejéből való. De minthogy az eredetit soha senki nem látta és a „másolatok” többszáz kilométerre innen készültek, ugyancsak többszáz évvel később, elég nehéz az illető uralkodóról legalább hozzávetőleges képet alkotnunk. Nem baj, a mi történészeink azért ezt megteszik, méghozzá szemrebbenés nélkül állítva adatokat, amik nem léteznek, amikről ők is tudják, mert tudniuk kell, hogy soha nem is léteztek. Ezzel szemben mélységesen hallgatnak arról az egyetlen, mindenki által látható, de soha senki által nem elemzett forrásról, ami különben minden követelménynek megfelel: a koronázási (mise) paláston látható ábrázolásról. Mely szerint (miképp már részleteztem) a mi első uralkodónk egy nagyjából 155-160 centiméteres, rövidkarú, tömpekezű alak volt, nyilvánvalóan olyan, ami a különféle kortársi írásoknak megfelelően illeszkedik a kor magyarjainak külleméhez. Ebből persze semmiféle egyéb következtetést nem lehet levonni, ilyen volt és kész, legföljebb a hatalmas termetű daliát megjelenítő szobrokat és festményeket kellene az őket megillető helyen tárolni. Az ilyen „művészeti alkotások” alapján készült jellemrajzokkal együtt. Ezen kívül az sem kerül szóba egyetlen történelmi munkában sem, hogy ezen a paláston, a királyéval közel azonos méretben megörökíttetett Liudolf Gizella, a királyné, ami legalábbis szokatlannak nevezhető az uralkodói jelképek sorában. Amiből viszont már szükséges volna levonni bizonyos következtetéseket. (Ha valaki a szememre vetné a Monomakhosz-korona Zoé és Theodora ábrázolását, annak figyelmébe ajánlom, hogy nevezett nők nem királynék voltak, hanem Monomakhosz császár társuralkodói – ez az a korona, amit I. András kapott a bizánci császártól, ráadásul valószínűleg női korona, de ez már megint egy másik történet.)

Miután tisztáztuk, hogy első, mindmáig legnagyobbra tartott, hihetetlen mennyiségű tódítással ránk tukmált királyunkról lényegében semmit nem tudunk, és megállapítottuk a magyar történészek elég mélyen el nem ítélhető felelősségét ebben a mai napig tartó hazugságáradatban, még valamit jegyezzünk meg: a főbűnös azért ebben is az I. István nevű király. A történészek halandzsázása azért folytatódhat zavartalanul a hét vezér, a vérszerződés, Árpád apánk, a honfoglalás és a kalandozások után még mindig mindenféle dokumentum nélkül István történetével, mert ő nem gondoskodott maradó dokumentumok és tárgyak létrehozásáról. Ha egy kicsit is foglalkozott volna egyébbel, mint a nép sanyargatásával és a kereszténység fertőzésének kíméletlen terjesztésével, akkor természetes kötelességének tartja az események hiteles rögzítését, oklevelek íratását és azoknak a számukra épült kőházakban való, évszázadokra biztonságos elhelyezését, építészeti- képző és iparművészeti holmik megrendelését és azok szakszerű tárolását – egyszóval mindazt, ami tőle nyugatra ezerévek óta tudható gyakorlat volt.

Ha a többiről nem hallott is, különféle közvetítőkön keresztül értesülhetett a római Tabularium létéről, ami akkor még teljes eredetiségében állt és funkcionált – valahogy a kereszténység figyelmét elkerülte, pedig azt is le kellett volna rombolni.

 

Quintus Lutatius Catulus építtette időszámítás előtt 78-ban.

Az állami okiratok megőrzésére szolgált,

ma is áll a Capitoliumon, a rá épített három emelet

és torony a római városháza, a Palazzo del Senatore

 

Azaz ez nem hagyomány, hanem kötelezettség. (Hogy miért fogadom el a nép sanyargatásáról szóló tudósításokat, ha nincs elfogadható dokumentumunk Istvánról? Mert erről a „tevékenységéről” van hiteles – bizánci és német – forrásunk, és mert minden egyéb bizonyíték ezt teszi nyilvánvalóvá.)

Közjegyzőket ismerünk különben sokkal régebbről is, például az i.e. 2750. évből. Az Írnok szobra 2600-ból való. Mármint az időszámítás előtt 2600-ból. Elég fontos foglalkozás lehetett, ha szobrot is faragtak róla:

A különféle ókori kultúrák közvetítésével a közjegyzőség eljutott a „barbárokhoz” is. A mai Nyugat-Európában a 10. század közepére egységesítették a közjegyzői hivatalokat, úgy értem, valamennyi birodalomban. Kötelező volt. Azaz lett volna honnan tanulni.

Ha a mi nagy királyunkat bármi érdekli a pusztító hatalmi tébolyán kívül. Aminek mindent alárendelt, amiért képes volt meghunyászkodni is, amikor nála erősebbel találkozott, amiért hajlandó volt elviselni egy feleséget a nő kíséretével együtt, akikben persze kizárólag a gyűlöletes idegent látta, és nem a lehetőséget egy értelmes, a tisztességes és alapos utókor számára is elismerendő, működőképes királyság és ország felépítésére. A dokumentumok és bármilyen más megmaradó tárgy hiánya sokmindent mutat, de valamennyi jelenség fundamentuma az ebből következő tény: I. István egy kereszténységet szimbolizáló koronával megkoronázott törzsfőnök volt. Aki egy pillanatra sem tudott, valószínűleg nem is akart kiszabadulni a törzsi keretek közül. Aki a rengeteg ingerből csak azokat bírta kiválasztani, amik a hatalmi tébolyát katalizálták. Akinek a sok között talán a legnagyobb bűne, hogy a népből is a rosszat hozta elő, ami rossz egy évezred alatt csak annyit változott, hogy fokozatosan romlott tovább. Ha voltak olyan képességei, amik kiemelték a tömegből (kellett hogy legyenek, többször utaltam rá, valószínűleg nem volt a szó hagyományos értelmében buta), azokat kizárólag arra használta, hogy a törzsszövetségi hierarchiát (család, nagycsalád, nemzetség, törzs) egységessé alázza, hogy egyforma alattvalóként kezelje a nemzetségek és a törzsek vezetőit is. Az agyberendezése talán elég lett volna ahhoz, hogy királyként viselkedjék, hogy felfogja azokat a kulturális szabályokat, amik egy európai keresztény uralkodót megkülönböztetnek egy barbár ázsiai jövevénytől, de ezek nyilván nem érdekelték. Mert végülis a szó nem hagyományos értelmében, hanem annak teljes értelmezési terjedelmét tekintve egy iszonyatosan buta ember volt. Ravasz és galád, és éppen ezért reménytelenül buta. Amennyiben elfogadjuk azt a distinkciót, hogy az ember, aki szabadon választhat a jó és rossz cselekedetek közül, és a rosszat választja, mindenekelőtt buta. Az összes többi tulajdonsága ebből az egyből fakad.

István ebben is hagyományteremtő volt. A magyar történelem során úgyszólván csak buta emberek kerültek bármilyen döntési pozícióba, a magyar történelem sorsfordulóit mindig az ostoba politikai vezetők tettei jelentették, ezért nem fordult elő egyetlen egyszer sem, hogy ne a rossz oldalon álltunk volna. A jelen pillanatig így van. István országa nem híd volt és nem kompország, hanem senkiföldje, egy érdektelen és értéktelen terület, ami az idegen megszállóknak kellett is meg nem is, amin még átkelni sem volt érdemes, és ez így is maradt. Most ez a szerep valamelyest módosult. Harminc évvel ezelőtt megszállók nélküli értéktelen területté váltunk, tíz éve pedig a keleti despotizmus nyugati előszobájaként funkcionálunk.

István mindent elsöprő butaságának nyilván az egyik természetes tünete, hogy mindenkinél okosabbnak képzelte magát, egyebek között ezt is bizonyítja, hogy semmit nem tartott szükségesnek átvenni a nyugati kultúra holmijaiból. A maga szempontjából persze igaza volt, ezek nemhogy segítették volna a maga által kívánatosnak tartott uralkodásban, ez a kultúra kizárólag rombolásra való egy törzsi alapokra épített keresztény királyságban.

Foglaljuk össze a lehető legrövidebben: István király egy 155 centis, rövidkarú, tömpeujjú alak volt, mint ilyen, tökéletesen illeszkedett kora és népe jellegzetességeihez. A szellemi képességei ahhoz elegendőnek látszottak, hogy alattvalóin kiélje despotikus hajlamait, de minden ennél bonyolultabb tevékenységre alkalmatlannak bizonyult, amiben nincs semmi váratlan vagy különös, egy volt az ázsiai törzsi létben sokezer éve vegetáló, tanulatlan és tanulásra képtelen sokaságból, semmilyen tulajdonsága nem predesztinálta arra, hogy ebből a sokaságból bármilyen pozitív tettével kitűnjön.

Azt tetszik kérdezni, mivel tudom ezt a tételt bizonyítani. Például a bármilyen kiemelkedő tehetséget bizonyító egzaktumok teljes hiányával, a magyar történelem általunk már ismert folyamatával, és az annak egyenes folytatásaképpen tapasztalható jelennel: egy törzsi alapokra épített keresztény királyságban élünk 10 éve, egy Istvánhoz hasonló mentalitású és jellemű alaknak az uralma alatt – tökéletesen azonos körülmények között. Egy magatehetetlen, helyes döntésekre és az érdekeinek érvényesítésére képtelen nép közé vegyült, szétfolyó értelmiséggel, más néven az alattvalóvá züllött, a karikatúrának alávetett nemzetség- és törzsi vezetőkkel, azoknak a bávatag morgását hallgatva. Mely nemzetség- és törzsi vezetők ideális (elképzelhetetlen) esetben ezt a könyvet olvasva magukra ismernek, és rájönnek, mi volna a teendőjük, vagy egyesült erővel nekem esnek, kiátkoznak és el akarnak törölni a föld színéről a könyvemmel együtt (ez a változat az életszerű).

Elmondtam már másképp, most egy újabb változatot írok ide: Istvántól voltaképpen valami olyasmit vártak el a kortárs nyugaton, amire ő alkalmatlan lett volna akkor is, ha nincsenek benne a sértettség, a bosszúállás és gyűlölet zsigeri indulatai. Az ázsiai törzsi lét primitív, természeti életkörülményei közül kellett volna kiemelkednie, hogy része lehessen egy sokezer éves civilizációnak. Ez még akkor is szinte lehetetlen, ha ő egy empatikus, tanulni vágyó, alapjában véve jóindulatú ember, de mint tudjuk, ez a contradictio in adiecto (önmagában való ellentmondás) tipikus esete – e tulajdonságok és az uralkodás vágya képtelen, feloldhatatlan ellentétet képeznek. (Nincs új a nap alatt: a jelen nyugati kultúrájának képviselői valami olyasmit várnak el a jelen Magyarország miniszterelnökétől, amire ő alkalmatlan akkor is, ha nincsenek benne a sértettség, a bosszúállás és gyűlölet zsigeri indulatai. Az ázsiai törzsi lét primitív, természeti életkörülményei közül kellene kiemelkednie, hogy része lehessen egy sokezer éves civilizációnak.)

https://www.ekonyv.hu/ekonyvek/szepirodalom/magyar-irodalom/benedikty_bela-nemzeti_nagyletunk

• 
  
• 
  
• 
  
• 
  

Őjellemtelensége és az internet

 

Lehetnék például Benedikty-Balis Béla (minő alliteráció), ha az egyik nagymamám nevét is használnám, vagy mondjuk Benedikty-Knézits Béla, mert a Knézits utcai kórházban születtem, és akkor milyen sejtelmesen utalnék arra, hogy az aradi vértanúk egyikének vagyok a leszármazottja (ami különben nem vagyok). A nagy magyar „szabadságharc” vértanújának. Aki különben éppúgy nem magyar volt, mint a vértanúk többsége, éppúgy az osztrák hadsereg tisztjeként lett „magyar” főtiszt, mint az összes többi, éppúgy nem tudott magyarul, ahogy a többségük, éppúgy igazolta a nyilvánvaló tényt, hogy ezt a „szabadságharcot” a nép egy apró töredékének kényszerű részvételével, mondhatnám, a nép akarata ellenére vívták, mint az összes többi… dehát ez mellékszál. Csak azért említem, mert a mi honvédelmi miniszterünk, ez a dzsentroid, puhagerincű álkatona, aki szükségesnek tartotta felvenni az anyja nevét is (Bobrovnik különben tót falu, lakosai tótul beszéltek és soha nem vallották magukat magyarnak, ahogy az én Balis nevű, nagytapolcsányi nagymamám is élete végéig tótul beszélt a húgával és az indulatszavai is mindig tótok maradtak), Szalay Kristóf – úgy vélem – ezt azért tette, hogy nemesnek higgyék (érdekes, 1990-ig ennek nem látta szükségét), ez a mindenhez értő élősködő büszke utódjának tartja magát 48-49-nek, mert halvány fogalma sincs arról, hogy a nagy magyar „szabadságharc” a magyar történelem egyik legszomorúbb, legalaposabban széthazudott eseménye. Aminek a tárgyi emlékeit most mindenesetre kisöpörtette a Hadtörténeti Múzeumból.

Gábor György írt erről egy kiváló cikket. Íme annak egy részlete: „André Malraux francia regényíró, művészetteoretikus, de Gaulle alatt kulturális miniszter Le Musée imaginaire de la sculpture mondiale (A világ szobrászatának képzeletbeli múzeuma) című hatalmas, háromkötetes munkája egy helyén az alábbiakat írja: „Mindent összevetve, a múzeum az ember legemelkedettebb gondolatai összegzésének egyike.”

A történelmi távlatokban gondolkodni képes uralkodók, II. Ptolemaiosz egyiptomi királytól és Claudius római császártól kezdve a nagy pápákon, V. Miklóson, II. Piuson, IV. Sixtuson vagy III. Pálon át a Mediciekig, Lorenzo il Magnificóig, vagy akár a XX. század nagy francia köztársasági elnökeiig, Pompidou-ig, Giscard d’Estaing-ig, Mitterrand-ig és Chiracig pontosan tudták, hogy az emlékezetet hordozó és megőrző tárgyak összegyűjtése, láthatóvá és kutathatóvá tétele a birodalom, az ország, a város érdekét, befelé az összetartozást, kifelé a rendre megújulni képes szellemi erőt reprezentálja.”

Még valamit ideteszek a Nemzeti nagylétünk című, a közelmúltban e-könyvként megjelent könyvemből:

https://www.ekonyv.hu/ekonyvek/szepirodalom/magyar-irodalom/benedikty_bela-nemzeti_nagyletunk

 

Miután tisztáztuk, hogy első, mindmáig legnagyobbra tartott, hihetetlen mennyiségű tódítással ránk tukmált királyunkról lényegében semmit nem tudunk, és megállapítottuk a magyar történészek elég mélyen el nem ítélhető felelősségét ebben a mai napig tartó hazugságáradatban, még valamit jegyezzünk meg: a főbűnös azért ebben is az I. István nevű király. A történészek halandzsázása azért folytatódhat zavartalanul a hét vezér, a vérszerződés, Árpád apánk, a honfoglalás és a kalandozások után még mindig mindenféle dokumentum nélkül István történetével, mert ő nem gondoskodott maradó dokumentumok és tárgyak létrehozásáról. Ha egy kicsit is foglalkozott volna egyébbel, mint a nép sanyargatásával és a kereszténység fertőzésének kíméletlen terjesztésével, akkor természetes kötelességének tartja az események hiteles rögzítését, oklevelek íratását és azoknak a számukra épült kőházakban való, évszázadokra biztonságos elhelyezését, építészeti- képző és iparművészeti holmik megrendelését és azok szakszerű tárolását – egyszóval mindazt, ami tőle nyugatra ezerévek óta tudható gyakorlat volt.

Ha a többiről nem hallott is, különféle közvetítőkön keresztül értesülhetett a római Tabularium létéről, ami akkor még teljes eredetiségében állt és funkcionált – valahogy a kereszténység figyelmét elkerülte, pedig azt is le kellett volna rombolni.

 

Quintus Lutatius Catulus építtette időszámítás előtt 78-ban.

Az állami okiratok megőrzésére szolgált,

ma is áll a Capitoliumon, a rá épített három emelet

és torony a római városháza, a Palazzo del Senatore

 

Azaz ez nem hagyomány, hanem kötelezettség. (Hogy miért fogadom el a nép sanyargatásáról szóló tudósításokat, ha nincs elfogadható dokumentumunk Istvánról? Mert erről a „tevékenységéről” van hiteles – bizánci és német – forrásunk, és mert minden egyéb bizonyíték ezt teszi nyilvánvalóvá.)

Közjegyzőket ismerünk különben sokkal régebbről is, például az i.e. 2750. évből. Az Írnok szobra 2600-ból való. Mármint az időszámítás előtt 2600-ból. Elég fontos foglalkozás lehetett, ha szobrot is faragtak róla:

A különféle ókori kultúrák közvetítésével a közjegyzőség eljutott a „barbárokhoz” is. A mai Nyugat-Európában a 10. század közepére egységesítették a közjegyzői hivatalokat, úgy értem, valamennyi birodalomban. Kötelező volt. Azaz lett volna honnan tanulni.

Ha a mi nagy királyunkat bármi érdekli a pusztító hatalmi tébolyán kívül. Aminek mindent alárendelt, amiért képes volt meghunyászkodni is, amikor nála erősebbel találkozott, amiért hajlandó volt elviselni egy feleséget a nő kíséretével együtt, akikben persze kizárólag a gyűlöletes idegent látta, és nem a lehetőséget egy értelmes, a tisztességes és alapos utókor számára is elismerendő, működőképes királyság és ország felépítésére. A dokumentumok és bármilyen más megmaradó tárgy hiánya sokmindent mutat, de valamennyi jelenség fundamentuma az ebből következő tény: I. István egy kereszténységet szimbolizáló koronával megkoronázott törzsfőnök volt. Aki egy pillanatra sem tudott, valószínűleg nem is akart kiszabadulni a törzsi keretek közül. Aki a rengeteg ingerből csak azokat bírta kiválasztani, amik a hatalmi tébolyát katalizálták. Akinek a sok között talán a legnagyobb bűne, hogy a népből is a rosszat hozta elő, ami rossz egy évezred alatt csak annyit változott, hogy fokozatosan romlott tovább. Ha voltak olyan képességei, amik kiemelték a tömegből (kellett hogy legyenek, többször utaltam rá, valószínűleg nem volt a szó hagyományos értelmében buta), azokat kizárólag arra használta, hogy a törzsszövetségi hierarchiát (család, nagycsalád, nemzetség, törzs) egységessé alázza, hogy egyforma alattvalóként kezelje a nemzetségek és a törzsek vezetőit is. Az agyberendezése talán elég lett volna ahhoz, hogy királyként viselkedjék, hogy felfogja azokat a kulturális szabályokat, amik egy európai keresztény uralkodót megkülönböztetnek egy barbár ázsiai jövevénytől, de ezek nyilván nem érdekelték. Mert végülis a szó nem hagyományos értelmében, hanem annak teljes értelmezési terjedelmét tekintve egy iszonyatosan buta ember volt. Ravasz és galád, és éppen ezért reménytelenül buta. Amennyiben elfogadjuk azt a distinkciót, hogy az ember, aki szabadon választhat a jó és rossz cselekedetek közül, és a rosszat választja, mindenekelőtt buta. Az összes többi tulajdonsága ebből az egyből fakad.

István ebben is hagyományteremtő volt. A magyar történelem során úgyszólván csak buta emberek kerültek bármilyen döntési pozícióba, a magyar történelem sorsfordulóit mindig az ostoba politikai vezetők tettei jelentették, ezért nem fordult elő egyetlen egyszer sem, hogy ne a rossz oldalon álltunk volna. A jelen pillanatig így van. István országa nem híd volt és nem kompország, hanem senkiföldje, egy érdektelen és értéktelen terület, ami az idegen megszállóknak kellett is meg nem is, amin még átkelni sem volt érdemes, és ez így is maradt. Most ez a szerep valamelyest módosult. Harminc évvel ezelőtt megszállók nélküli értéktelen területté váltunk, tíz éve pedig a keleti despotizmus nyugati előszobájaként funkcionálunk.

István mindent elsöprő butaságának nyilván az egyik természetes tünete, hogy mindenkinél okosabbnak képzelte magát, egyebek között ezt is bizonyítja, hogy semmit nem tartott szükségesnek átvenni a nyugati kultúra holmijaiból. A maga szempontjából persze igaza volt, ezek nemhogy segítették volna a maga által kívánatosnak tartott uralkodásban, ez a kultúra kizárólag rombolásra való egy törzsi alapokra épített keresztény királyságban.

Foglaljuk össze a lehető legrövidebben: István király egy 155 centis, rövidkarú, tömpeujjú alak volt, mint ilyen, tökéletesen illeszkedett kora és népe jellegzetességeihez. A szellemi képességei ahhoz elegendőnek látszottak, hogy alattvalóin kiélje despotikus hajlamait, de minden ennél bonyolultabb tevékenységre alkalmatlannak bizonyult, amiben nincs semmi váratlan vagy különös, egy volt az ázsiai törzsi létben sokezer éve vegetáló, tanulatlan és tanulásra képtelen sokaságból, semmilyen tulajdonsága nem predesztinálta arra, hogy ebből a sokaságból bármilyen pozitív tettével kitűnjön.

Azt tetszik kérdezni, mivel tudom ezt a tételt bizonyítani. Például a bármilyen kiemelkedő tehetséget bizonyító egzaktumok teljes hiányával, a magyar történelem általunk már ismert folyamatával, és az annak egyenes folytatásaképpen tapasztalható jelennel: egy törzsi alapokra épített keresztény királyságban élünk 10 éve, egy Istvánhoz hasonló mentalitású és jellemű alaknak az uralma alatt – tökéletesen azonos körülmények között. Egy magatehetetlen, helyes döntésekre és az érdekeinek érvényesítésére képtelen nép közé vegyült, szétfolyó értelmiséggel, más néven az alattvalóvá züllött, a karikatúrának alávetett nemzetség- és törzsi vezetőkkel, azoknak a bávatag morgását hallgatva. Mely nemzetség- és törzsi vezetők ideális (elképzelhetetlen) esetben ezt a könyvet olvasva magukra ismernek, és rájönnek, mi volna a teendőjük, vagy egyesült erővel nekem esnek, kiátkoznak és el akarnak törölni a föld színéről a könyvemmel együtt (ez a változat az életszerű).

Elmondtam már másképp, most egy újabb változatot írok ide: Istvántól voltaképpen valami olyasmit vártak el a kortárs nyugaton, amire ő alkalmatlan lett volna akkor is, ha nincsenek benne a sértettség, a bosszúállás és gyűlölet zsigeri indulatai. Az ázsiai törzsi lét primitív, természeti életkörülményei közül kellett volna kiemelkednie, hogy része lehessen egy sokezer éves civilizációnak. Ez még akkor is szinte lehetetlen, ha ő egy empatikus, tanulni vágyó, alapjában véve jóindulatú ember, de mint tudjuk, ez a contradictio in adiecto (önmagában való ellentmondás) tipikus esete – e tulajdonságok és az uralkodás vágya képtelen, feloldhatatlan ellentétet képeznek. (Nincs új a nap alatt: a jelen nyugati kultúrájának képviselői valami olyasmit várnak el a jelen Magyarország miniszterelnökétől, amire ő alkalmatlan akkor is, ha nincsenek benne a sértettség, a bosszúállás és gyűlölet zsigeri indulatai. Az ázsiai törzsi lét primitív, természeti életkörülményei közül kellene kiemelkednie, hogy része lehessen egy sokezer éves civilizációnak.)

Egy-két nap múlva innen folytatom.

 

A szavak értelme

Cégadatok szerint egy Mészáros-érdekeltségé az a jacht, amelyen az üzletembert lefotózták

Üzletember? Mészáros Lőrinc? Úristen. "Újságírók" Magyarországon. Az ember azt hinné, ennyire nem lehet lezülleszteni ezt a szakmát. Hogy a szavak jelentését már alapfokon se ismerjék. Ez még az állampárti médiában sem jutott eszébe senkinek. Hogy ezt a funkcionális analfabéta kesztyű bábut üzletemberré magasztalja fel.

Miközben az "üzletember" a leggyanúsabb, minden tisztességes írni-olvasni tudó ember számára legalábbis az etikai tartás minimuma alatt tenyésző "foglalkozás". Dehát ez a gazellaarcú bárgyú lény még odáig sem lát föl. 

Betyárromantika

Ma ismétlik a Szegénylegényeket. A 6 évvel ezelőtti jegyzetem aktuálisabb, mint valaha:

Betyárok

"Én egy olyan cégnél dolgozom, akiknek elvileg lehet, hogy van valami közük valamilyen politikához, de én a fizetésem egy olyan embertől kapom, akinek ha megnézzük a szakmai útját például, akkor nagyon sok embernek Magyarországon előre kellene köszönnie csókolómmal neki.”

Ha nem bánják, inkább nem írom ide, kitől származik ez a mondatszörnyeteg. Nemcsak a lényétől irtózom ugyanis, hanem a sötét prolibecézésétől is. Mondtam néhányszor, a papír (ez néhány éve már a monitor képernyője) nem bír el bizonyos betűcsoportokat, például bizonyos neveket. Tetszik emlékezni A Pál utcai fiúkra? Nemecsek csupa kisbetűvel írt nevére? Abban a törvénykönyvben, amivel adós a világ jogalkotása, szerepelnie kellene egy olyan paragrafusnak, ami meghatározza, mely bűncselekményeknek volna az induló büntetési tétele, hogy az elkövetőnek elveszik a nevét. A VII-VIII-IX. kerületi nyomornegyedekben sokaknak van egy olyan nevük, amit a környezetüktől kaptak, ami akkor is inkább gúnynév, ha becéző a külalakja. A slum névadási szokása a primitív ember ösztöneit jeleníti meg - a zsigeri érzést, amivel képes elválasztani a jót a rossztól, és ami alapszinten abban nyilvánul meg, hogy a rossznak elveszik a nevét. Ez a "rossz" természetesen nem kriminalisztikai meghatározás, még csak nem is erkölcsi, mindössze azt jelenti, hogy az illetőt a környezete valami módon átformálandónak tartja. (A világtörténelem borzasztó neveinek leírása egy másik szempont, azt egyelőre inkább nem taglalom, hadd intézzem el itt annyival, hogy a Hitler és a Sztálin a múlt és nem egy ember neve.)

A gönci hordó formájú szotyolaköpködőről mindenki tudja, kit jelölök ezzel a betűcsoporttal, ha a rajongói közül bárki olvasná ezt a blogot, az is tudná. A Szerdahelyi utcai Sunyi Sanyit szerették a Teleki téri lányok, de ők is csak Sunyinak hívták. A csúti futballistáról is tudja Bözsi néni, hogy lop, talán még azt is tudja, hogy a magyar miniszterelnök egy gazember, de éppen az tetszik neki. A betyárromantika nemcsak a magyar falusi öregasszonyokat kábítja el, működik az mindenhol, csak Amerikában például Sundance Kidnek nevezték meg Bonnie és Clyde-nak, és Bözsi néni helyében ott például Robert Redford található, aki a filmfesztiválját egy bűnözőről keresztelte el (jó, persze, a Sundance Kölyök egy szerep volt, Redford egyik legjobb szerepe, a fesztiválnévben ott van a szentimentális nosztalgia, de a Sundance akkor is csak egy sorozatgyilkos). A különbség mindössze annyi, hogy Amerikában nem a Sundance Kölyök az erkölcsi mérce. Ha hajlamos vagyok is arra, hogy lefejlődőországozzam az Egyesült Államokat, azért azt jó tudni, egy elnöküket már elzavarták a szó szoros értelmében (most érik a következő), és az alapító atyák alkotmánya többszáz éve jóformán érintetlen.

Ennek a mi országunknak az egyik alapvető, torz tulajdonsága az általános értékficam. A nép a bűnözőkre néz fel. Kossuthra például. Rádai gróf százötven éve gyűlölet tárgya, mert felszámolta Rózsa Sándor bűnbandáját. Amikor Jancsó a Nehézéletűek (végül Szegénylegények címmel készült el) forgatását tervezte, próbáltam meggyőzni őt is, Hernádi Gyulát is, hogy az általuk félelmetessé formált sötét oldal a törvényesség, ha tetszik, a világos és természetes igazságszolgáltatás pártja, és az elfojtott, elveszejtett szabadságvágyat rablók és gyilkosok testesítik meg, azt mondták, az nem számít, a magyar nép szerint az úgy van jól, ahogy ők akarják. Igazuk lett, a magyar népnek tetszett. Azt tartottam elgondolkodtatónak, hogy a kétségtelenül zseniális elbeszélési mód, a később iskolát teremtő, világhírűvé vált, ebben a filmben kezdődő Jancsó-formanyelv miért nem volt elég ahhoz, hogy taroljon a nagydíjakban. Nem kellett lexikonokat lapozgatni, anélkül is kiderült a filmből, kicsoda Veszelka Imre, kicsoda "Sándor" és az ő betyárserege. De mondom, ez csak elgondolkodtató. Mint ahogyan az is, miért a Nincs bocsánat volt az első és mindmáig egyetlen western, ami minden megnyerhetőt megnyert. A hét mesterlövész pedig piffpuffnak jobb volt, és különben is, a filmtörténet egyik  legkiválóbban megcsinált mozija, és majdnem mindenki meg is hal, akinek meg kell halnia, de hárman megdicsőülnek. Ami dramaturgiailag rendben is van, de a jó és a rossz etikai szétválasztásában használhatatlan. Mellesleg szinte kizárt, hogy például az Amerikai Filmakadémia tagjai ilyen meggondolásokat figyelembe vennének, de a tudatalatti azért még működhet.

Csak azt akartam mondani, nincs semmi változás a torzmagyarban. A primitív, rosszarcú, tanulatlan lumpen továbbra is népszerű lesz, senkit nem érdekel, hogy egy nemzetiszocialista televízióban ágál. Mint ahogyan a vidéki segédszínész is tartja rajongótáborát, legutóbb ismét magához intette a cigánybandát és nótára fakadt, Kínából is megüzenve, ő ugyanolyan primitív és ostoba gazember, mint analfabéta társa a fasiszta kommunizmust dünnyögő televízióban.