Lehetnék például Benedikty-Balis Béla (minő alliteráció), ha az egyik nagymamám nevét is használnám, vagy mondjuk Benedikty-Knézits Béla, mert a Knézits utcai kórházban születtem, és akkor milyen sejtelmesen utalnék arra, hogy az aradi vértanúk egyikének vagyok a leszármazottja (ami különben nem vagyok). A nagy magyar „szabadságharc” vértanújának. Aki különben éppúgy nem magyar volt, mint a vértanúk többsége, éppúgy az osztrák hadsereg tisztjeként lett „magyar” főtiszt, mint az összes többi, éppúgy nem tudott magyarul, ahogy a többségük, éppúgy igazolta a nyilvánvaló tényt, hogy ezt a „szabadságharcot” a nép egy apró töredékének kényszerű részvételével, mondhatnám, a nép akarata ellenére vívták, mint az összes többi… dehát ez mellékszál. Csak azért említem, mert a mi honvédelmi miniszterünk, ez a dzsentroid, puhagerincű álkatona, aki szükségesnek tartotta felvenni az anyja nevét is (Bobrovnik különben tót falu, lakosai tótul beszéltek és soha nem vallották magukat magyarnak, ahogy az én Balis nevű, nagytapolcsányi nagymamám is élete végéig tótul beszélt a húgával és az indulatszavai is mindig tótok maradtak), Szalay Kristóf – úgy vélem – ezt azért tette, hogy nemesnek higgyék (érdekes, 1990-ig ennek nem látta szükségét), ez a mindenhez értő élősködő büszke utódjának tartja magát 48-49-nek, mert halvány fogalma sincs arról, hogy a nagy magyar „szabadságharc” a magyar történelem egyik legszomorúbb, legalaposabban széthazudott eseménye. Aminek a tárgyi emlékeit most mindenesetre kisöpörtette a Hadtörténeti Múzeumból.
Gábor György írt erről egy kiváló cikket.
Íme annak egy részlete: „André Malraux francia regényíró,
művészetteoretikus, de Gaulle alatt kulturális miniszter Le Musée imaginaire de
la sculpture mondiale (A világ szobrászatának képzeletbeli múzeuma) című
hatalmas, háromkötetes munkája egy helyén az alábbiakat írja: „Mindent
összevetve, a múzeum az ember legemelkedettebb gondolatai összegzésének
egyike.”
A történelmi távlatokban gondolkodni
képes uralkodók, II. Ptolemaiosz egyiptomi királytól és Claudius római
császártól kezdve a nagy pápákon, V. Miklóson, II. Piuson, IV. Sixtuson vagy
III. Pálon át a Mediciekig, Lorenzo il Magnificóig, vagy akár a XX. század nagy
francia köztársasági elnökeiig, Pompidou-ig, Giscard d’Estaing-ig, Mitterrand-ig
és Chiracig pontosan tudták, hogy az emlékezetet hordozó és megőrző tárgyak
összegyűjtése, láthatóvá és kutathatóvá tétele a birodalom, az ország, a város
érdekét, befelé az összetartozást, kifelé a rendre megújulni képes szellemi
erőt reprezentálja.”
Még valamit ideteszek a Nemzeti
nagylétünk című, a közelmúltban e-könyvként megjelent könyvemből:
https://www.ekonyv.hu/ekonyvek/szepirodalom/magyar-irodalom/benedikty_bela-nemzeti_nagyletunk
Miután
tisztáztuk, hogy első, mindmáig legnagyobbra tartott, hihetetlen mennyiségű
tódítással ránk tukmált királyunkról lényegében semmit nem tudunk, és
megállapítottuk a magyar történészek elég mélyen el nem ítélhető felelősségét
ebben a mai napig tartó hazugságáradatban, még valamit jegyezzünk meg: a főbűnös azért ebben is az I. István nevű
király. A történészek halandzsázása azért folytatódhat zavartalanul a
hét vezér, a vérszerződés, Árpád apánk, a honfoglalás és a kalandozások után
még mindig mindenféle dokumentum nélkül István történetével, mert ő nem gondoskodott maradó dokumentumok és
tárgyak létrehozásáról. Ha egy kicsit is foglalkozott volna
egyébbel, mint a nép sanyargatásával és a kereszténység fertőzésének kíméletlen
terjesztésével, akkor természetes kötelességének tartja az események hiteles
rögzítését, oklevelek íratását és azoknak a számukra épült kőházakban való,
évszázadokra biztonságos elhelyezését, építészeti- képző és iparművészeti holmik
megrendelését és azok szakszerű tárolását – egyszóval mindazt, ami tőle
nyugatra ezerévek óta tudható gyakorlat volt.
Ha a többiről
nem hallott is, különféle közvetítőkön keresztül értesülhetett a római Tabularium létéről, ami
akkor még teljes eredetiségében állt és funkcionált – valahogy a kereszténység
figyelmét elkerülte, pedig azt is le kellett volna rombolni.
Quintus Lutatius Catulus építtette
időszámítás előtt 78-ban.
Az állami okiratok megőrzésére
szolgált,
ma is áll a Capitoliumon, a rá
épített három emelet
és torony a római városháza, a
Palazzo del Senatore
Azaz ez nem
hagyomány, hanem kötelezettség. (Hogy miért fogadom el a nép sanyargatásáról
szóló tudósításokat, ha nincs elfogadható dokumentumunk Istvánról? Mert erről a
„tevékenységéről” van hiteles – bizánci és német – forrásunk, és mert minden
egyéb bizonyíték ezt teszi nyilvánvalóvá.)
Közjegyzőket
ismerünk különben sokkal régebbről is, például az i.e. 2750. évből. Az Írnok szobra 2600-ból való.
Mármint az időszámítás előtt 2600-ból. Elég fontos foglalkozás lehetett, ha
szobrot is faragtak róla:
A különféle
ókori kultúrák közvetítésével a közjegyzőség eljutott a „barbárokhoz” is. A mai
Nyugat-Európában a 10. század közepére egységesítették a közjegyzői
hivatalokat, úgy értem, valamennyi birodalomban. Kötelező volt. Azaz lett volna
honnan tanulni.
Ha a mi nagy
királyunkat bármi érdekli a pusztító hatalmi tébolyán kívül. Aminek mindent
alárendelt, amiért képes volt meghunyászkodni is, amikor nála erősebbel
találkozott, amiért hajlandó volt elviselni egy feleséget a nő kíséretével
együtt, akikben persze kizárólag a gyűlöletes idegent látta, és nem a
lehetőséget egy értelmes, a tisztességes és alapos utókor számára is elismerendő,
működőképes királyság és ország felépítésére. A dokumentumok és bármilyen más megmaradó
tárgy hiánya sokmindent mutat, de valamennyi jelenség fundamentuma az ebből
következő tény: I. István egy
kereszténységet szimbolizáló koronával megkoronázott törzsfőnök volt.
Aki egy pillanatra sem tudott, valószínűleg nem is akart kiszabadulni a törzsi
keretek közül. Aki a rengeteg ingerből csak azokat bírta kiválasztani, amik a
hatalmi tébolyát katalizálták. Akinek a sok között talán a legnagyobb bűne, hogy a népből is a rosszat hozta elő, ami rossz
egy évezred alatt csak annyit változott, hogy fokozatosan romlott tovább. Ha
voltak olyan képességei, amik kiemelték a tömegből (kellett hogy legyenek,
többször utaltam rá, valószínűleg nem volt a szó hagyományos értelmében buta),
azokat kizárólag arra használta, hogy a törzsszövetségi hierarchiát (család,
nagycsalád, nemzetség, törzs) egységessé alázza, hogy egyforma alattvalóként
kezelje a nemzetségek és a törzsek vezetőit is. Az agyberendezése talán elég
lett volna ahhoz, hogy királyként viselkedjék, hogy felfogja azokat a
kulturális szabályokat, amik egy európai keresztény uralkodót megkülönböztetnek
egy barbár ázsiai jövevénytől, de ezek nyilván nem érdekelték. Mert végülis a
szó nem hagyományos értelmében, hanem annak teljes értelmezési terjedelmét
tekintve egy iszonyatosan buta ember volt. Ravasz és galád, és éppen ezért
reménytelenül buta. Amennyiben elfogadjuk azt a distinkciót, hogy az ember, aki
szabadon választhat a jó és rossz cselekedetek közül, és a rosszat választja,
mindenekelőtt buta. Az összes többi tulajdonsága ebből az egyből fakad.
István ebben is
hagyományteremtő volt. A magyar történelem során úgyszólván csak buta emberek
kerültek bármilyen döntési pozícióba, a magyar történelem sorsfordulóit mindig
az ostoba politikai vezetők tettei jelentették, ezért nem fordult elő egyetlen
egyszer sem, hogy ne a rossz oldalon álltunk volna. A jelen pillanatig így van.
István országa nem híd volt és nem
kompország, hanem senkiföldje, egy érdektelen és értéktelen terület, ami az
idegen megszállóknak kellett is meg nem is, amin még átkelni sem volt érdemes, és
ez így is maradt. Most ez a szerep valamelyest módosult. Harminc évvel
ezelőtt megszállók nélküli értéktelen területté váltunk, tíz éve pedig a keleti
despotizmus nyugati előszobájaként funkcionálunk.
István mindent
elsöprő butaságának nyilván az egyik természetes tünete, hogy mindenkinél
okosabbnak képzelte magát, egyebek között ezt is bizonyítja, hogy semmit nem
tartott szükségesnek átvenni a nyugati kultúra holmijaiból. A maga
szempontjából persze igaza volt, ezek nemhogy segítették volna a maga által
kívánatosnak tartott uralkodásban, ez a kultúra kizárólag rombolásra való egy
törzsi alapokra épített keresztény királyságban.
Foglaljuk össze
a lehető legrövidebben: István király egy 155 centis, rövidkarú, tömpeujjú
alak volt, mint ilyen, tökéletesen illeszkedett kora és népe jellegzetességeihez.
A szellemi képességei ahhoz elegendőnek látszottak, hogy alattvalóin kiélje
despotikus hajlamait, de minden ennél bonyolultabb tevékenységre alkalmatlannak
bizonyult, amiben nincs semmi váratlan vagy különös, egy volt az ázsiai törzsi
létben sokezer éve vegetáló, tanulatlan és tanulásra képtelen sokaságból,
semmilyen tulajdonsága nem predesztinálta arra, hogy ebből a sokaságból
bármilyen pozitív tettével kitűnjön.
Azt tetszik
kérdezni, mivel tudom ezt a tételt bizonyítani. Például a bármilyen kiemelkedő
tehetséget bizonyító egzaktumok teljes hiányával, a magyar történelem általunk
már ismert folyamatával, és az annak egyenes folytatásaképpen tapasztalható
jelennel: egy törzsi alapokra épített keresztény királyságban élünk 10 éve, egy
Istvánhoz hasonló mentalitású és jellemű alaknak az uralma alatt – tökéletesen
azonos körülmények között. Egy magatehetetlen, helyes döntésekre és az
érdekeinek érvényesítésére képtelen nép közé vegyült, szétfolyó értelmiséggel, más
néven az alattvalóvá züllött, a karikatúrának alávetett nemzetség- és törzsi
vezetőkkel, azoknak a bávatag morgását hallgatva. Mely nemzetség- és törzsi
vezetők ideális (elképzelhetetlen) esetben ezt a könyvet olvasva magukra
ismernek, és rájönnek, mi volna a teendőjük, vagy egyesült erővel nekem esnek,
kiátkoznak és el akarnak törölni a föld színéről a könyvemmel együtt (ez a
változat az életszerű).
Elmondtam már
másképp, most egy újabb változatot írok ide: Istvántól voltaképpen valami
olyasmit vártak el a kortárs nyugaton, amire ő alkalmatlan lett volna akkor is,
ha nincsenek benne a sértettség, a bosszúállás és gyűlölet zsigeri indulatai.
Az ázsiai törzsi lét primitív, természeti életkörülményei közül kellett volna
kiemelkednie, hogy része lehessen egy sokezer éves civilizációnak. Ez még akkor
is szinte lehetetlen, ha ő egy empatikus, tanulni vágyó, alapjában véve
jóindulatú ember, de mint tudjuk, ez a contradictio
in adiecto (önmagában való ellentmondás)
tipikus esete – e tulajdonságok és az uralkodás vágya képtelen, feloldhatatlan
ellentétet képeznek. (Nincs új a nap alatt: a jelen nyugati kultúrájának
képviselői valami olyasmit várnak el a jelen Magyarország miniszterelnökétől,
amire ő alkalmatlan akkor is, ha nincsenek benne a sértettség, a bosszúállás és
gyűlölet zsigeri indulatai. Az ázsiai törzsi lét primitív, természeti
életkörülményei közül kellene kiemelkednie, hogy része lehessen egy sokezer
éves civilizációnak.)
Egy-két nap
múlva innen folytatom.
