Nem számoltam, hányadik jegyzetem ez, amiben próbálom megfejteni az emberiség társadalmi rendszereinek történetében egyedülálló formációt, ami itt Magyarországon látható. Nem írom ide a mindenfelé szokásos önfelmentést, előre mosakodást, hogy én persze azért láttam, mivé fog ez válni később - ha úgy gondolnám, hogy marhaságokat beszélek, és ebben az egészben benne van a baromi nagy csalódás veszélye, akkor ezt itt például nem írnám le.
Azért nem látom a piszkos fordulatot, mert az egész folyamatban nincs benne (most ideteszem a rend kedvéért: természetesen tévedhetek - a következtetéseimben; de a jelen állapot és a rövid, kétéves történet lényegi összefüggéseinek leírásában nem). Egy ember, akinek valamilyen aljasság a célja, nem azt találja ki, hogy két éven át bejárja az országot, hogy elmegy gyalog Nagyváradra, megáll falvakban és városokban, és beszélget az ott élőkkel. A despota vágyak kielégítése, a mások leigázására és kizsigerelésére irányuló törekvés nem ilyen munkaigényes, fizikai és szellemi megterheléssel érendő el. Egy vásári szélhámos, egy búcsúban zsákbamacskát áruló sipista ilyesmit hallván a fejét csóválja, a csúti tömegmészáros féle szörnyeteg meg csak legyint, ez hülye, és a bátor utcai harcos visszabújik a páncélozott autójába, ha egy ember a közelébe kerül. De Magyar Péter nemcsak egy nagyon nehezen megvalósítható ötletig jutott el, azt végre is hajtotta. Aztán megnyerte a választást. Aztán megnyert magának jónéhány hiteles embert. Nem párttagokat, nem politikusokat. Összerakott belőlük egy kormányt, és ezek az emberek másnap elkezdtek működtetni egy olyan rendszert, ami arra való, hogy az országlakos elkezdjen bizakodni: ez itt tényleg az ő épülését szolgálja...
Mindeközben napról napra több "szakértő és elemző" hozza ki a lakhelye kapuja elé azokat a piszkos és büdös vödröket, amiket nem túl magasra értékelhető szellemi képességeik áporodott közhelyeivel töltöttek meg, és ezt a nyálkás folyadékot öntik az utcakőre a nagyérdemű közönség orra elé. Pedig a napok történései elég világosan kínálják a lényeg megértését. A "jobbaknak" sikerült is eljutni odáig, hogy "rendszerváltásnak", a merészebbek "forradalomnak" nevezzék az események láncolatát, követve a szokásos, kevés mentális fáradalmat kívánó patentelmélet lépéseit: keresünk egy dátumot, az a kezdet, egy triviális címszót, amit a fiók homlokfalára ragasztunk, ez így együtt a jelenség összefoglalása - április 12-én rendszerváltás volt. Aminek vannak azóta mindenféle epizódjai, ezek pedig aggodalomra adnak okot, mégpedig (itt jönnek a további panelek) az alkotmányosság, a demokrácia alapján, és hogy ez Európában példátlan, valamint érdekes lenne még egy kicsi, rövid, sárga kígyó lila kecskeszakállal, és a lift fölesett a negyedik emeletre, mert a kaput kivették, nem lehet bemenni. Azaz az egészből átkozottul semmit nem értenek, súlyosbító körülményként megjegyezhetjük, hogy ráadásul nem is tudják, hogy nem értenek semmit.
Leírok ide néhány mondatot, hátha vannak olyanok, akiknek ez így még nem jutott eszükbe, de nem bánják, ha van min elgondolkodni.
Ami itt két év alatt történt, az nem rendszerváltás és még kevésbé forradalom, az egy nép felszabadulása. Nem idegenek által, nem külföldi csapatok jöttek, mint Budára 1686-ban, hogy kiűzzék a törököket, pedig százötven év alatt már hogy' megszoktuk őket, nem Gorbacsov kínált lehetőséget az önrendelkezésre, az Európához való csatlakozásra. Amire az az Ázsiából érkezett 100-120 000 ember vágyott, egészen addig, amíg az utókor által érthetetlenül szentként istenített tömeggyilkos despota, a vérszerződéshez szokott hordavezér, bizonyos Istvánra "keresztelt" alak ki nem irtotta belőlük ezt a vágyat, jó tartósan, ezeregyszáz évig tartott, hogy végre megpróbáljunk beóvakodni azon a kafkai ajtón, amit Orseolo Péter zárt be előttünk, amikor hűbérbirtokba adta "István országát", betetőzéséül a nagy király pusztításának. Ennek a páriai létnek, ennek az ázsiai, Európa szélére szorult vegetálásnak vetett most véget egy Magyar Péter nevű ember... Nene, ne tessék itt a demokrácia diadaláról öblögetni meg milliók felhatalmazásáról, ezt egyetlen ember csinálta valószínűleg úgy, hogy ő maga sem tudja, mit tett. Voltaképpen két év alatt megbeszélte az emberekkel, hogy mit is kellene csinálni. Afféle társasági eseménysorozatot rendezett, senkiben nem merült fel, hogy ennek volna valami köze a politikához. Nyilván mindenki látta az április 12-i este és éjszaka utcáit, jókedvű, boldog emberek örültek egymásnak, annak, amit együtt összehoztak Magyar Péterrel. A világtörténelem különféle neves társadalmi fordulatai rombolást, gyilkolást, acsarkodó dühöt váltottak ki. 1789. Franciaországában még évekig tombolt a terror, parasztok százezreit mészárolták le, mert a vidék nem értett egyet azzal, amit Párizsban műveltek. Amerikában halottak hekatombái feküdtek a harcmezőkön 1861. után... na, ez némileg idevaló párhuzam, a déliek rendszere és a 150 évvel későbbi fideszgyalázat... Ez utóbbinál sunyibb, undorítóbb brigantik nehezen képzelhetők el, itt a história hagyományai szerint vérnek kellett volna folynia.
Talán ideje volna tisztázni Marx egyik legcsúnyább tévedését, amit olyan szépen verselt meg Madách a Hetedik, Konstantinápolyi színben:
Hiú törekvés! Mert egyént sosem
Hozandsz érvényre a kor ellenében:
A kor folyam, mely visz vagy elmerít,Úszója, nem vezére az egyén.
Na ez az, ami éppen fordítva van (dehát ezt nyilván sokan tudják), a kort mindig az egyén határozta meg, a "folyam", a kor embertömege azt tette magáévá, vagy torzította el, mikor hogy, de egy-egy időszakot mindig az egyén hozott érvényre (lásd Erzsébet-kor vagy a viktoriánus Anglia), és sosem a maga hatalmas tehetetlenségi erejétől sodródó folyam.
A kérdés az, hogy miért éppen Magyar Péter. Be kell ismernem, fogalmam sincs. Mondhatnék olyasmit, hogy talán éppen azért, amit fentebb említettem, hogy úgy intézte ezt az egészet, mintha ennek semmi köze nem volna semmiféle politikához. Hogy olyan génállományt hozott magával anyukától és apukától, amilyennel nem szokás efféle dolgokat csinálni. Említettem már valami ilyesmit, egy jóházból való úrifiú nem vegyül a plebsszel, nem viselkedik úgy, mint egy ligeti vagány. A nagypapáját ismertem, volt nálam többször is a Rádióban, kedveltük egymást, de egy ilyen unoka... Hát. Nem tudom, na. Nem az én világom. Ő valami olyat tud, amit ha én tudnék... nahát ez az. Én ezt akkor sem akarnám végig csinálni.
Szóval mégegyszer: ezeregyszáz év után egy itt született ember felszabadította a vele egy országban lakókat úgy, hogy nem akar tőlük semmit. Ő akar adni. A teljes pusztulás széléről hozta vissza ezt a népet.
Majd talán még folytatom, ha eszembe jut valami. Egyelőre morfondírozzanak el kicsit ezeken a fogalmakon, hogy felszabadítás, építés a romokon, egy soha be nem következett eseménynek, az államalapításnak a megtörténte, amiről - mint annyi másról - összevissza hazudozunk sok évszázada. Most itt van. Úgy vélem, valamelyest kezdünk együvé tartozni. Ezt nem sok nemzet mondhatja el magáról.
