Boldog újévet kívánok

Újraolvasok. Lassan 20 éve. Több okból. Mindenekelőtt azért, mert az internet "kultúra" viharos gyorsasággal megölt minden értéket, jóideje nem létezik irodalom, zene, festészet, szobrászat, az összművészetek szülője, bölcsője, védelmezője, otthona, az építészet meg már régen csak pofákat vág, úgy viselkedik, mint egy óvodás, megmutatja a többieknek, hogy az ő grimaszai a legcsúnyábbak. Minden építész Gaudival meg Hundertwasserral akar versenyezni, ki tud magasabbat, kitekertebbet, lakhatatlanabbat tervezni. (Félre ne értsenek, mindkét nevezettet nagyon érdekesnek meg viccesnek meg minden ilyesminek tartom, de elégedjünk meg ezzel a kettővel, Zaha Hadidból csak egy volt, az epigonok inkább nevetségesek, mint figyelemreméltók, Jörn Utzon széllel száguldó sidney-i operaháza meg egyszer jó volt, tetszett, de a kezemfeje egyszerűségű programépítészet csak a fantáziátlanságot manifesztálja, a repülőalakú repülőtér és a hajóalakú hajókikötő látványára az óvónéni már csak a fejét csóválja, Pistike, Pistike, találj ki valami érdekesebbet, rajzolj mondjuk pontpontvesszőcskét). Az irodalmi Nobel-díj "mesterségének címere" Bob Dylan, ne tessék a bizottságot kárhoztatni, kinek adták volna? Olvasni nyilván nem szeretnek, valószínűleg nem is tudnak, ha csak a 2000. óta kiosztott díjakat vesszük... na jó, ezt hagyjuk, és kérem, mentsenek föl a magyar Nobel-díjasok irodalmi értékének elemzése alól is. A világirodalom egyik legnagyobbjának, Salingernek egyetlen novellája, teszem azt az Alpári történet Esmének iszonyatos súlyával repíti ki a mérleg másik serpenyőjéből a teljes 21. századot. Azt komolyan nem értem, hogyan sikerült bárki másnak  adni a díjat, mint ahogyan azt sem, miképp tudtak elbújni Joseph Heller elől. Vagy mit olvastak Updike, Mailer, Raymond Queneau, Paul Guimard, Umberto Eco, Philip Roth helyett... jó, mondom, hagyjuk ezt, a Föld népe hosszú évek óta áll a tükör előtt és nézi magát benne, ahogyan azt a csimpánz teszi.

Újraolvasok, főképp úgynevezett tudományos irodalmat, például olyan filozófusokat, akiket gimnazista koromban olvastam. Montaigne-t, Descartes-ot, Diderot-t, Hume-ot. Meg a görögöket, latinokat. A felvilágosodás korát. Nincs új a nap alatt, azt is sikerült kipusztítani. A mindent elsöprő francia forradalom és Napóleon óta voltak gyönyörű kikapaszkodási kísérletek, néha úgy látszott, az emberiség civilizáltabb része legyűri a kereszténységet, de akkor jött az új Robespierre és Danton, a zuckerbergek megadták a kegyelemdöfést a művészeteknek, a színház, film, rádió, televízió agonizál, az újságírás mindenhol kezdi megadni magát, nálunk végleg kimúlt, az "újságírók" a legegyszerűbb szavak jelentésével sem képesek megküzdeni. Mindennap azzal ébredek, talán ma találok valami újat, valami jót, amit érdemes elolvasni, megnézni, nem lehet bezárkózni, feladni, mert az már a reménytelen hanyatlás, beismerése annak, hogy nemcsak az idő múlt el fölöttem, meg is öregedtem... Jó, ez egy marhaság, tudom, hogy nekem az nem megy, ahhoz bele kellene fásulni a reménytelenségbe, de én csak dühöngeni tudok a minőségromláson, én a gyerekeimet, az unokáimat féltem, általuk is tartok lépést a napi szeméttel, az öregedés valami olyan képesség, mentalitás, amit belőlem kifelejtettek...

Esténként Senecát olvasok. Mindig újra megdöbbenek ezeken az embereken. Hogy két-két és félezer évvel ezelőtt mi mindent tudtak, hogy mennyire nem változott a földlakó.

"Nem tárgyalunk annyira helyesen az emberi dolgokról, hogy a jobb tessék a többségnek. Valami legrosszabb voltának bizonyítéka a tömeg. Azt keressük tehát, hogy mi a legjobb tett, s nem azt, mi a leggyakoribb, s hogy mi tesz bennünket az örök boldogság birtokosává, s nem azt, hogy mit helyesel a tömeg, az igazság leghitványabb értelmezője."

Seneca 65-ben meghalt. Mit sikerült azóta az emberiségnek tartósan gyakorolnia? A vallást (itt az atlanti térségben abból is a legförtelmesebbet, a kereszténységet) és a demokráciát. Azaz az abszolút garanciát a legrosszabbra, a tömeg tetszését és helyeslését.

"...boldognak azt lehet mondani, aki nem vágyakozik és nem is retteg - az értelemnek köszönhetően. Minthogy nem félnek s nem szomorkodnak a sziklák sem, s nem kevésbé az ökrök, mégsem mondhatja senki boldognak azokat a dolgokat, melyekben nincs meg a boldogság öntudata. Ugyanarra a fokra helyezd azokat az embereket, akiket az ökrök s az élettelen tárgyak közé sorolt ostoba természetük és öntudatlanságuk. Semmi különbség nincs ezek és az állatok közt, mivel az utóbbiakban az értelem szikrája sincs meg, az előbbieknek meg hitvány, rosszra és gyalázatos dolgokra fogékony az értelmük."

Kétezer évvel Seneca után a magyarországi tömeg a maga nyakába ültetett egy alakot, aki "vágyakozik és retteg", és jött vele a tömegből sok hozzá hasonló, "akiket az ökrök s az élettelen tárgyak közé sorolt ostoba természetük és öntudatlanságuk"... akikben "az értelem szikrája sincs meg"... akiknek csak "hitvány, rosszra és gyalázatos dolgokra fogékony az értelmük".

Boldog újévet.

Újévi ajándék

Tessék szíves lenni ezt itt figyelmesen elolvasni. Próbáltam ugyan az elmúlt években mindenféle érvekkel elmagyarázni, miért nem kell kétharmad az agyonfetisizált, a világon mindenütt rendkívül ostobán működő parlamentben ahhoz, hogy egy új adminisztráció értelmes társadalmi rendet teremtsen, és ezt a rablógyilkos bandát többszörös életfogytiglannal bevágja a fegyházba, a rablott vagyonukat meg visszaszerezze a köz javára, a hivatalokat kitakarítsa - azóta is hallom, olvasom a sok magabiztos "újságíró", politikus és úgynevezett elemző sápítozását, miképp van megbénítva minden, és miért nem lehet majd kétharmad nélkül "kormányozni".

Azt is próbáltam megértetni, hogy a teljesítmény, az érték nem "demokratikus" kategória, egy ország életminőségét mindenekelőtt az határozza meg, kiket tekint meghatározó személyeknek - ez nem tekintélyelvűség, ez mindössze arról szól, hogy a szakértelem egy világosan értelmezhető és bizonyítható, évtizedek racionális tevékenységének eredményeként látható tény-, adat-, dokumentumhalmaz, ami a tulajdonosát felhatalmazza, hogy embertársai végső, döntő fórumnak tekintsék. Ez a fajta ember soha nem lehet politikus, újságíró, elemző és egyéb széllel bélelt linkségkupac, hanem például olyan, amilyen Vörös Imre vagy Bárándy Péter a jogban.

DR. VÖRÖS IMRE (1944-): "A 2026-os új Országgyűlésnek első ülésnapján három alapvető döntést kell hoznia:

I.) határozatot az új, IV. Köztársaság kikiáltásáról, arról, hogy Magyarország európai, demokratikus, jogállami köztársaság;

II.) megállapítani az Alaptörvény és az önkényuralmat kirívóan biztosító törvényi rendelkezések alkotmányellenességét és semmisségét;

III.) elrendelni a jogrendszer egészének haladéktalan felülvizsgálatát annak érdekében, hogy hatályos jogszabályok ne akadályozhassák az alkotmányos jogállam kialakítását." (...)

"A BÜNTETŐ IGAZSÁGTÉTEL: 1) nem politikai bosszú, nem kivételes jogi eszközök politikai alkalmazása: nincsenek kivételes törvények, népügyészség, népbíróság, hanem a ma meglévő törvények és jogintézmények alapján zajlanak le az eljárások;

2) a magatartásokat a megvalósulásuk idején hatályban volt szabályozás alapul vételével kell elbírálni;

3) a törvény előtt mindenki egyenlő, így mindenkire vonatkoznak a ma meglévő büntető, polgári, pénzügyi jogszabályok, ezért engedni kell, hogy a rendőrség, az adóhatóság, az ügyészség jogköreinek megfelelően eljárjon bárkivel – politikussal, politikához közeli vállalkozóval – szemben;

4) ha a törvényes bíróság bűnösnek találja és elítéli az ország leggazdagabb emberét vagy korábbi miniszterelnökét, bármely miniszterét, akkor nem a vállalkozót vagy a politikust ítéli el, hanem a bűncselekmények elkövetőit;

5) a törvénytelenül szerzett vagyonok egy része a bíróság által megítélt vagyonelkobzás révén kerülhet állami tulajdonba, más része törvényes államosítással és ebből a tulajdonból lehetséges valamiféle igazságos és méltányos igazságtétel."

A kérdés tehát csak az, hogy Magyar Péter ezzel tisztában van-e, valamint hogy mennyire szavatartó az "út a börtönbe" programmal és a többi meghirdetett tervével. Egyetlen szavazattal több bőven elég, hogy működésbe hozzon egy jogalapú országot, ahol minden a többszáz éve meghirdetett deklarációkra épül. Mellesleg a szemforgató, károgó, nyavalygó "elemzőkkel" ellentétben én kizártnak tartom, hogy a jelenleg regnáló gazemberek akár a közelébe kerüljenek egy bármilyen választáson.

Az már egy másik kérdés, mikkel fog próbálkozni a csúti briganti, miután valami halvány gyertyafény megjelenik a sötét agyában, ami rávilágít a valóságra: ezt a választást elvesztette, és tényleg mindennek vége. Neki is, a pereputtyának is... nem mintha utóbbi egy pillanatig is érdekelné.

A Rádió hűlt helyéről

Magyarország a viceházmesterek országa. Ma is, pedig a funkció már megszűnt. A viceházmester (közkeletű – nyolcadik kerületi – nevén a „vici”) a házmester helyettese volt, valójában a mindenese, szolgája, csicskása, ő szemetelt (azaz borította bele emeletenként a nagy gyűjtő bádoghordóba a lakások elé kitett szemetesvödröket, és vitte le ezeket a nagy gyűjtőket a ház elé a szemeteskocsihoz, amit általában két hidegvérű – jobbára muraközi – ló húzott, már amíg ki nem múlt a folyamatos erőfeszítéstől és a világ legkegyetlenebb emberének, a szemeteskocsisnak az ütlegeitől), a vici mosta a folyosókat és az udvart, söpörte a járdát a ház előtt, és a vici figyelte a lakókat, járt az elöljáróságra és a rendőrségre följelenteni.

Ha körülnézünk a nagy magyar valóságban, mindenhol megtaláljuk a vicit, azaz a legfőbb főnök helyettesét. A szót (vice) ne keressék, megnéztem, mindenhol angol szóként jelölik, az angol nyelvet fetisizáló mai magyar „kultúra” a vájszprezident ismeretéig terjed, de ne dőljenek be, a szó latin eredetű, a „vicem”, „vicarius” származéka, és egyszerűen helyettest jelent, ebből lett a pesti proletár „vici” szava.

A vici a főnöknél buzgóbb, hithűbb, agresszívabb, veszélyesebb alak, az örök második, aki nem akarja tudomásul venni a valódi státuszát, élet és halál uraként viselkedik, minthogy az esetek jellemző többségében a főnök is fél tőle. Mert tudja, hogy adandó alkalommal az ő leghűségesebb szolgája fogja mindenki előtt átharapni az ő torkát. Hogy aztán keressen magának másik főnököt, mert a minden egyéb érzeményt elsöprő gyávasága akkor válik ijesztővé, amikor egy pillanatra egyedül marad mint legfelső hatalom…

Azt olvastam, hogy a katolikus egyház ragaszkodott a Magyar Rádió területének birtoklásához. A katolikus egyháznak szüksége van erre a helyre, márpedig ha a katolikus egyház ennyire ragaszkodik ehhez, akkor teljesíteni kell. A katolikus egyház és annak feje ugyanis a magyar miniszterelnöki címmel takaródzó, dagadt diktátor viceházmestere, legalább olyan fontos és aggódó figyelemmel kísérendő, mint annak idején volt a nyolcadik kerületi bérház vicije. Ha ugyanis a széthízott csúti primitív sűrűn nyalogatott szája ennyire tele van a kereszténység folyamatos felböfögésével, akkor tessék csak szépen megbecsülni, sőt lehetőleg túl is becsülni a kereszténység letéteményesét, ezt a förtelmes, tömeggyilkos és korunkban totálisan anakronisztikus ideológia korbácsát leghitelesebben suhogtató konglomerátumot, különösen, ha azt akarja a szotyolahéjköpködő parasztproli, hogy vállalja magára a Rádió épületének elpusztításához való ragaszkodást, ami persze neki is könnyen megy, az emberi butaság intézményesített szervezeteként majdnem annyira gyűlölte a Rádiót az egyház, mint az ott dolgozó értelmes emberek számára az első pillanattól fogva taszító fidesz.

A bosszú pedig pusztító inger, az igazi kielégülést a teljes pusztítás kínálja, úgyhogy nosza, tessék eltüntetni onnan a magyar kultúra huszadik századi történetének legfontosabb alkotóelemét, az intézményt, ami meghatározta, befolyásolta az összes többit, létének minden percében megkerülhetetlen volt, a magyar népet fölemelte, többet tett ezért az országért, mint az összes többi intézmény együttvéve, tévedt, sujtott embertársinak irányt adott s erőt, vigasztalást. Valami módon mindenkinek, aki hallgatta, zenével, irodalommal, a tudomány ismertetésével, és hogy Vörösmartyt szó szerint is idézzem, az emberek mentális szintjét „kivíttuk a mély sülyedésből s a szellemharcok tiszta sugaránál olyan magasra tettük, mint lehet”. Igen, akkor is, amikor hazudtunk éjjel nappal, mert akkor is semlegesítettük a hírműsorok hazugságait más műsoroknak az olykor elrejtett, de érthető igazságaival. A Rádió összes munkatársa közül a bemondókkal dolgoztam legtöbbet, közülük többen szinte a barátaim voltak (ha nem volnék annyira kényes a barátság fogalmára, a „szinte” el is maradhatna), akár felvételről mentek a műsoraim, akár élőben, ők mindig ott voltak velem a stúdiókban, 1958-tól 2004-ig. A Betűtengerben volt velük egy sorozatom, Körmendy Lászlóval, Bán Györggyel, Dömök Gáborral beszéltünk az 56 előtti időkről. Példákkal illusztráltuk, hogyan hangzik egy hír, ha a bemondó bele akarja tenni a felolvasásba a véleményét, a közös életünkkel kapcsolatos érzéseit – mindannyian megállapodtunk abban, hogy zenei hallás, az átlagosnál kissé magasabb intelligencia birtokában a hallgató tisztában lehetett azzal, hol él és erről az életről miképp vélekedik a Rádió…

Voltaképpen nincs semmi csodálkoznivaló azon, hogy a világ egyik legembertelenebb szerveződése, a katolikus egyház és egy lábszagú diktatúra, a magyar kormány szövetsége el akarta pusztítani a hangot, annak az emlékét is, amitől semmi jóra nem számíthatott, ami az üresre pucolt belső tereivel, a köveivel is csak fenyegetést jelentett. Az épületek lerombolása már csak a kegyelemdöfés volt. A Rádió meggyilkolásának előkészületei 1990 őszén kezdődtek. Amikor gyors egymásutánban három párt „médiapolitikusai” hívtak fel, hogy bemennék-e a Fehérházba (ez a neve a képviselőháznak), mert szeretnének beszélni velem. Akkor tudtam meg, hogy rádiószakmai szempontból én vagyok a végső fórum. A képviselő urak az általuk ismert legnagyobb tekintélyeket kérdezték meg (Randé Jenőt, Szepesi Györgyöt, Sebestyén Jánost, Egressy Istvánt, Újházy Lászlót – a többiekre nem emlékszem), és valamennyien azt mondták, hogy elméletileg és gyakorlatilag én tudok legtöbbet a Rádióról… Hááát. Az igaz, hogy az erősáramú részleg kivételével minden területen dolgoztam, az is igaz, hogy a rádiózás teoretikus oldala is érdekelt, tulajdonképpen már akkor, amikor 16 éves koromban az olasz szekciónál lettem bemondó és riporter (Ungváry Iván nevezetű, kiváló tanáromnak köszönhetően beszéltem a szicíliai paraszt és a milánói egyetemi tanár nyelvét is, Bruno – a vezetékneve nem jut eszembe –, a szekció vezetője mondta, hogy ő csak rómaiul tud), de hogy én tudnék legtöbbet a rádiózásról… Igaz, még Zsoldos Mari is szeretett velem dolgozni, vele a Jazzklubot és A jazz világát készítettem, márpedig az igazán autentikus referencia csak a hangmérnököktől jöhetett, szerintem ugyanis ők tudtak legtöbbet a rádiózásról, különösen Mari, ő a szó szoros értelmében beleszületett, lévén Zsoldos Ernő lánya és Imre unokahúga, a Stúdió 11 e két zseniális muzsikusával (Dobsa Sándor zongoristával és Berki Géza gitárossal kiegészítve) csináltunk a 8-asban egy sorozatot az alkalmazott zene szerintem kiemelkedően legérdekesebb és legnagyobb muzsikusi tudást kívánó csúcsáról, az úgynevezett stúdiózenészekről, egyik-másik részbe bekértük Jandó Jenőt, róla kevesen tudták, hogy remek jazzjátékos is, és aki ugyanúgy be tud lépni egy zenekari…

Elkalandoztam, dehát erről napokig tudnék beszélni. Ott tartottam, hogy minden párt érdeklődött a Rádió iránt. Minden párt képviselőjének ugyanazt mondtam: kívül tágasabb. Egyetlen dolguk van a Rádióval, körültekintő munkával garantálni a szabadságunkat, tudomásul venni, hogy ők is akkor járnak a legjobban, ha minket békén hagynak… Nem hallgattak rám. 1996-ban lett médiatörvény, azzal megásták a Magyar Rádió sírgödrét, már csak az volt a kérdés, mikor eresztik le a koporsót, amiben a magyar rádiózás fekszik. Odáig is rohamsebességgel jutottunk el, nyolc év alatt sikerült kivégezni a már védekezésképtelen beteget. A fellépés közben megőrült műlovarnő személyében a lehető legrosszabb minőségű ember került az elnöki irodába, utána egy még rosszabb következett…

Ideteszek egy részt egy korábbi jegyzetemből, a közelmúlt rombolásához vezető pusztítássorozat leírásához nem tudok használhatóbbat:

 

Elmesélek egy történetet. Nem hosszú, viszont legalább utálatos.

2004-ben végleg eltávolítottak a Rádióból. Egy évvel azután, hogy megkaptam a Pulitzer-díjat, és ötvenöt évvel azután, hogy a Mária Terézia téri Gyakorló Általános Iskola gyerekkórusának tagjaként először beléptem a Bródy Sándor utca 5-7. kapuján (a Mária Terézia térből később Horváth Mihály tér lett, az általános iskolából még később Fazekas Mihály Gimnázium).

Hosszú volna és nem is fontos, kik győztek meg arról, hogy indulnom kell az elnöki pályázaton. Leírtam, amit kellett, beadtam. A nagyfene demokrácia nevében addigra már volt egy Magyar Rádió (MR) Közalapítvány, annak egy kuratóriuma, annak is egy elnöke. Az illető korábban riporterként vált ismertté a Politikai Adások Főszerkesztőségén (PAF) – nem nagyon ismertté, de a futottak még kategóriában létezett Ipper Pál, Mester Ákos, Bolgár György, Győrffy Miklós, Bölcs István és a többiek mellett. Ideírom a nevét, ne kelljen keresgélni: Gellért Kis Gábornak hívták, már rég nem riporterként dolgozott, az MSZP nevű párt mint e konglomerátum képviselőjét jelölte őt a kuratórium elnökének. Telefonált, hogy menjek be hozzá, jóindulatúan figyelmeztetett, nincs értelme az indulásomnak, megvan már a leendő rádióelnök. Mármint az ő személyes jelöltje, akit vélhetően elfogadtatott a pártjának korifeusaival is.

Nem vontam vissza a pályázatomat, egyszerűen kíváncsi voltam a várható kutyakomédiára. Pedig ami következett, azt elképzelni sem tudtam.

Ugyanennek a nagyfene demokráciának a nevében felállítottak egy úgynevezett társadalmi kuratóriumot is. A demokrácia (mint tudjuk) az a rendszer, amit a szakértelem totális hiányára bazíroznak, azaz minden lényeges, az emberi életet alapvetően befolyásoló közügyben olyanok döntenek, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, amiben döntenek. Na ezeknek az ügyeknek a számát duzzasztották tovább ezzel a „kuratóriummal”. Volt abban mindenféle ember, bizonyára olyan is, aki a saját területén jó szakembernek számított, rádiózás ügyben legjobb esetben annyi ismerettel bírtak ezek a tagok, hogy tudták, melyik gombbal lehet bekapcsolni a rádiókészüléket, valamint – lévén valamennyien valamilyen értelmiségi foglalkozásúak – lehetett valami elképzelésük a „szakismeretként” definiált, halványan értelmezhető fogalomról. Egy közös tulajdonság kötötte össze őket: valamennyien a nemrég bukott párt, a fidesz nevű gyülekezet küldötteiként ültek ebben a testületben. Amely fidesz nevű gyülekezet a többi „párt” elnevezésű, minden egyéb társulásnál kártékonyabb alakulat egyikeként, a többinél is jobban gyűlölt engem, tudván, hogy finoman szólva nem kedvelem őket. Ez a kuratórium akkor már három vagy négy „elnökválasztást” nyilvánított eredménytelennek, minthogy nem találtak alkalmas személyt. A pályázatokon indulók névsorát tekintve ezen olyan nagyon nem csodálkoztam. Beültem a nagykuratóriumi meghallgatásra. Kérdeztek. Válaszoltam. Ennek az lett a meghökkentő következménye, hogy a kuratóriumi elnökségnek beküldött ítélet szerint én sokszor többet tudok a rádiózásról, mint az összes többi jelölt együttvéve. Ezt az a titkárnő mondta meg nekem, aki az ügyeket intézte a kuratóriumi elnökségen, és korábban az én egyik munkatársam volt. Az volt a szabály, hogy pozitív nagykuratóriumi ítélet esetén a kuratóriumi elnökségnek is meg kell hallgatnia azt, akit a népiek alkalmasnak találtak.

Nem akarom hosszúra nyújtani, mikor abszolút nyilvánvaló lett, hogy a pályázatomat el sem olvasták, és nem is igazán érdekli őket, mit tennék a Rádióval, felálltam, és közöltem a nagyérdemű konklávéval, miért nem látom értelmét, hogy tovább játsszuk ezt a szánalmas komédiát. Azt is mondtam, hogy igazuk van, én a Magyar Rádió kivégzésében és az épületek kiárusításában nem volnék partner.

Nem érkezett feljelentés rágalmazásért, úgy tudom, a jegyzőkönyvbe sem került be ez a mondatom. Pedig szívesen a szemébe néztem volna annak, aki engem megvádol alaptalan feltételezés hangoztatásáért.

Most majd bontják a Magyar Rádió épületeit.

A katolikus egyház magyar elöljárója után íme a következő vici, a kuratórium elnöke. Aki rádiós volt ugyan, de csak egy a rádiós újságírók közül, akik írószer helyett mikrofont használtak, de a rádiózásról Terényiné (Editke, a műsormásoló csoport tündéri vezetője) lényegesen többet tudott náluk. Ezt Gellért Kis jelöltje be is bizonyította, pillanatok alatt kivégezte a Rádiót.

Azt tetszik mondani, úgyis eljárt fölötte az idő?

A rádiózás fölött soha nem fog eljárni az idő, amíg az ember fiziológiai felépítése meg nem változik. Amíg az egyetlen érzékszervünk a hallás marad, ami mindenféle segédmozgás nélkül működik, amire nem kell külön figyelmet fordítani, ami bármely egyéb tevékenység közben is használható – amíg az egyetlen érzékszervünk a hallás, ami a fantáziának a legnagyobb, legváltozatosabb szabadságot adja. Sokszor elmondtam már, a televízióban például egyetlen naplemente van, amit az operatőr képe mutat. A rádióban annyi, amennyi hallgatója van a műsornak, amiben elhangzik a szó, amiben a hangok egymásutánjából összeáll a jelenség neve: naplemente. Mindenki a saját naplementéjét látja.

Ahogyan mindenki a saját fogalmait használhatja rádióhallgatás közben, ha azt a rádiót olyanok csinálják, akik értenek hozzá.

Ahol nincsenek politikusok és nincsenek viceházmesterek.

 

Két keresztényről

 

Ez most elég hosszú lesz, de be lehet osztani, ha sok egy olvasásra. Csak hát – attól félek – elég fontos is.

Magyar Imre, minden idők (szerintem és nemcsak szerintem) legkiválóbb professzora azt mondta az első klinikai gyakorlaton (ha jól emlékszem, a folyosón), hogy értsük meg az orvoslás legfontosabb distinkcióját: gyógyításnak azt a folyamatot nevezzük, melynek során előbb megállapítjuk a betegség okát, aztán azt valamilyen (konzervatív vagy sebészi vagy egyéb) módszerrel eltávolítjuk, megszüntetjük – ha tudjuk, ha vannak eszközeink és ismerjük azokat. A többi csak tüneti kezelés. Bár végülis nem lettem orvos, ez a két mondat végig kísérte az életemet. Meg a többi, ehhez kapcsolódó. Hogy ugyanis a helyes diagnózis megállapításához a megfelelő kérdéseket kell föltenni. A betegnek, magunknak, okos kollégáknak, kérdezni és nem nyugodni addig, amíg nincs meg a válasz. Ha aztán eljutunk oda, hogy az orvostudománynak jelenleg nincs válasza (ez a betegségek nagyon nagy, hervasztóan nagy százalékában bekövetkezik), annak a magunkban való feldolgozására Magyar professzornak nem volt javaslata, azt mondta, ezt mindenki maga kénytelen elvégezni – egyvalamit azért ajánlott megfontolásra: a beletörődés satnya viselkedés.

2018. április 22-én elkezdtem írni azzal a szándékkal, hogy most már a végére járok a kérdésnek, amit eszmélésnyi korom hajnalán tettem fel először és azóta megszámlálhatatlanul sokszor: miért olyan szerencsétlen és szegény ez az ország, és a népe miért nem tesz valamit, hogy ez ne így legyen, miért hazudozik magának évszázadok óta, és tódít egyre nagyobbakat szabadságszeretetről, vitézségről, és arról, mennyivel különb az összes többi nemzetnél? Elég hamar rájöttem, ez nem egy ötoldalas jegyzet lesz. Napi 14-16 órát dolgoztam 2020. október 19-én délután öt óra tíz percig, akkor tettem le az utolsó pontot egy 400 oldalas könyv végére (van egy noteszom, minden nagyobb munka kezdetét és végét oda írom be). Az elmúlt öt évben végig jártam az összes könyvkiadót, mindenhonnan elutasítottak. Ez elég furcsa volt eleinte, amíg ütésrészeg nem lettem.

1965-ben jelent meg az első írásom a Kortársban, 1979-ben az első könyvem a Magvetőnél. Van egy Pulitzer díjam. Voltam főszerkesztő helyettese egy hetente 1 300 000 példányszámú lapnak, alapítottam folyóiratot, 1959-től 2004-ig a Magyar Rádióban készítettem műsorokat, sokfélét, a délutáni zenés beszélgetéseimnek a Danubiusban olykor 3 millió hallgatója volt… Azt hinné az ember, ilyen múlttal beviszem a kéziratot a kiadóba, onnan a megfelelő technikai előkészítések után automatikusan megy a nyomdába… Lévai Béla, az ugyancsak millión felüli példányszámban megjelenő Rádióújság főszerkesztője mondta, hogy az én írásaimat puszta élvezetből olvassa el, dolga nincs velük, mennek a nyomdába, ahogy leadtam őket…

Most írtam egy könyvet, ez olyasmiről szól, amit valószínűleg nagyon kevesen tudnak (talán senki rajtam kívül), mert Széchenyi Istvántól Ady Endréig sokan leírták ugyan a jelenséget, de senki nem vette magának a fáradságot, hogy megkeresse az okokat. Hogy föltegye az egyszerű kérdést, mit tudunk például  Árpádról, a hét vezérről, a „honfoglalásról”, a kalandozásokról, I. Istvánról és amit tudni vélünk, honnan „tudjuk”. Ha ugyanis valaha valaki föltette volna ezeket a kérdéseket, és meg is írta volna a válaszokat, akkor tudnánk, hogy semmit nem tudunk, csak primitív, butácska meséket soha nem létezett „történelmi” alakokról és soha meg nem történt „történelmi” tettekről, eseményekről. Akkor tudnánk, miért ragadtunk itt Európa szélén, ahová a jelen pillanatig nem sikerült bejutnunk, miért élünk még mindig törzsközösségi rendszerbe zsúfolt csordában, belekényszerítve egy „kereszténységnek” magasztalt szektariánus hitvilágba, kizárólag a rajongás és a gyűlölet végletei között vergődve. Akkor értenénk, napjainkra miért törvényszerűen és kivédhetetlenül süllyedtünk a magyar történelem legundorítóbb pöcegödrébe, ahol a magyar történelem legprimitívebb, legostobább és legaljasabb törzsfőnöke ül derékig a híg ürülékben, és csapkod nyitott tenyérrel, miközben vigyorogva nézi, hogyan fröcsköli össze mind a kilenc és félmillió országlakost, valamint a közelben és távolban rohamosan szaporodó, sporadikusan szétszóródó kártékonyakat.

Ám hiába tettem föl én a megfelelő kérdéseket, és írtam le az illeszkedő válaszokat, ezeket az elmúlt öt évben senki nem ismerhette meg, mert az általános elbutulás és egzisztenciális rettegés lefejezte a könyvkiadókat is – miért éppen ott maradt volna meg a gerinc és szakértelem. A viszonylag jobbfajták a megélhetési szorongásukra hivatkoznak, a többi… ezt a szégyenletes összeállítást a különféle „indoklásokból”, miért nem adják ki a könyvemet, azért egyszer majd közzéteszem…

Dehát nem is ezt akartam mondani, hanem hogy miképpen juthattunk el idáig. Hogy ez a széthízott, potrohos törzsfőnök, ez a büdös kis kanál szennyvíz miért kerülhetett bele a hordó borba, hogy azt is szennyvízzé mocskolja, hogy híveivé szegődtesse az atlanti térség legócskább, legrosszabb minőségű bűnözőit, ezután értelmes ember számára kimondhatatlanná silányítva a patrióta szót, és miért juthatott be egy valamikor viszonylag jónevű épületbe, az amerikai Fehér Házba. Azaz hogyan került az atlanti térség abba az állapotba, hogy a magyar történelem legalávalóbb, leghitványabb figurája partiképes lehet országjellegű országokban, hogy ezeken a helyeken újabban tenyészhetnek olyan alakok, akik a mi brigantinkhoz hasonló mélysötétségben tartózkodnak.

Elolvastam Buda Péternek, a szakmája kimagaslóan legjobbjának egy írását, ami tiszta meggyőződéssé szilárdított egy hosszú évek óta a fejemben kavargó gyanút.

Mutatok szemelvényeket:

…JD Vance, az USA alelnökének a Müncheni Biztonsági Fórumon mondott beszéde…:

„Míg a Trump-adminisztráció nagyon aggódik az európai biztonságért, és hisz abban, hogy ésszerű rendezést tudunk elérni Oroszország és Ukrajna között …, a fenyegetés, amely miatt a leginkább aggódom Európával szemben, nem Oroszország, nem Kína, nem más külső szereplő… Ami miatt aggódom, az a belülről jövő fenyegetés … Európa visszavonulása néhány alapvető értékétől: Az Amerikai Egyesült Államokkal közös értékektől.”…

Valójában mire is utalt az alelnök akkor, amikor Európa „alapvető értékektől” való eltávolodását hánytorgatta fel…

Az orosz kormánysajtó és szakértői nem késlekednek megválaszolni ezt a kérdést. Az Argumenti i Fakti moszkvai orosz napilap szerzője teljesen egyértelműen fogalmaz:

„Mi vonzza Donald Trumpot Vlagyimir Putyinban és Oroszországban? Putyin és Trump ideológiailag és értékrendileg közel állnak egymáshoz. Oroszország a konzervatív értékek védelmének útján halad tovább. Ez sok szövetségest hozott nekünk Nyugaton, beleértve Amerikát is, ahol Trump a liberális program törlésével kezdte az elnökségét. Más szóval az értékek kérdésében Amerika elnöke óriási mértékben különbözik a nyugati elitektől, és Putyin a természetes szövetségese.”

Carlo Maria Viganò érsek, a Vatikán volt amerikai nunciusa („nagykövete”). Római katolikusként ő jellemezte tehát természetfeletti, szakrális küldetésként Oroszország háborúját, amely a szekuláris, dekadens Nyugattal szemben „katechonként” (visszatartó erőként) védelmezi a hagyományos keresztény értékrendet a világban…

…Viganò érsek nem állt meg a fenti teológiai állásfoglalásnál, hanem a fentiekre tekintettel az Oroszországgal való szoros geopolitikai együttműködést sürgette a Nyugat részéről: „Az Amerikai Egyesült Államoknak és az európai államoknak nem marginalizálniuk kell Oroszországot, hanem szövetséget kell kötniük vele ... a keresztény civilizáció újjáépítése érdekében… Ezek mögött az emberek mögött - ezt mostanára már tudnunk kellene - a gonosznak elkötelezett emberek állnak, akiket a sátáni gyűlölet egyesít a mi Urunk Jézus Krisztus és a benne hívők, elsősorban a katolikus hívők ellen. Azt akarjuk, hogy Krisztus uralkodjon, és ezt büszkén hirdetjük: Krisztus a király! Ők az Antikrisztust akarják uralomra juttatni, akinek zsarnoksága káoszból, háborúból, betegségből, éhínségből és halálból áll.” – írja Viganò a Trumpnak címzett levelében. 

 

Tetszik érteni? Trump természetes szövetségese Putyin és nem Nyugat-Európa. Ami összeköti őket, az a kereszténység, az ember történelmének a legförtelmesebb, legkártékonyabb, legpusztítóbb, tömeggyilkos ideológiája. És ezt egy rettenetes, anakronisztikus világhatalom, a kulturált embert bénító pápaság „nagykövete” mondja, Jancsi és Juliska fennkölten riogató stílusában.

Emlékeznek még, mit idéztem Magyar Imre professzortól? A betegség okát kell megismerni. Buda Péter majdnem a gyökér csúcsáig ásott le, kicsit hamarabb megállt – talán azért, mert még túl fiatal ahhoz, hogy képes legyen föltenni a legkínosabb kérdéseket. Ő még a hagyományos tisztelettel idéz a Bibliából, és nem jut el addig a kérdésig, miért iszonyatos ez a keresztény szövetség, mert nem nevezi meg sem a két ország, sem a kereszténység lényegét. Hogy ugyanis két dermesztően primitív, úgynevezett globális nagyhatalom határozta el, hogy rászabadítja Európára azt a borzalmas eszmehalmazt, ami egyszer már megfojtott egy csodálatos kultúrát (az ókori görögöt), és másfél évezredre sötétségbe bénította ezt a földrészt. Egy olyan ország a nevezett szövetség egyik tagja, amelyiknek a keleti és nyugati partján kialakult fölényesen gyönyörű civilizációja többszáz év után sem tudja megszüntetni az Államok sokszázmilliós emberkezdeményeinek a fejében szüntelenül létező  rabszolgaságot, átalakítani azt a rendszert, amely egy hevenyészetten rögzített, bármikor elszabadulható hajóágyúra (az amerikai elnökre) bízza százmilliók sorsát, egy törvényszerűen nem túlságosan magas minőséget képviselő alakra, lásd az éppen hivatalban lévőt, eddig is többen voltak a hozzá hasonlók, mely hivatal önmagában az intézményesített despotizmus, függetlenül az odakerülő személy hajlamaitól, (kivétel az a néhány, véletlenül hatalomba került ember, aki ezt a baromi struktúrát képes a saját ízlése és erkölcse szerint korlátozni - e rendkívül kevesek ötven százalékát le is lőtték, egy esetben csak megpróbálták). A másik meg a Föld legnagyobb országa, aminek a háromnegyede lényegében lakatlan, ami történelme során már többször akart igazi világbirodalom lenni, de ez még sosem sikerült, mert az amerikainál is vékonyabb magaskultúra összesen két városban van jelen, az ország legjobb egyeteme a világ 800-as listáján a 120-adik, mert a nála 47-szer kisebb Németországban 10-szer annyi egyetem van, mert az orosz muzsiknál lenézettebb, olcsóbb alattvaló sehol nincs, sem Ázsiában, sem Afrikában.

A kereszténység lényege? Az azért több, mint egy mondat.

Az Örökkévaló az egyetlen, személyes Mindenható Isten, a Teremtő, a leghatalmasabb, mindenkor jelenlévő, mindent ismerő forma nélküli, anyag nélküli lélek. Isten a világot és az életet a semmiből teremtette, hat nap alatt, Ádám és Éva volt az első emberpár, ezen kívül Isten teremtette és Ő vezérli a modern tudományok által feltárt összes jelenséget.

Isten a mindenkiben lévő gonosz hajlandóságként, vagyis egyfajta hajlamosságként teremtette a Sátánt. Az emberek ugyanakkor a jóság felé is hajlamosak és tudatában vannak a jónak is, így Isten szabad akaratot adott mindenkinek, hogy engedelmességüket és hitüket megpróbálhassa. A megváltás, a hit, az Istenhez való folytonos imádkozás és az isteni parancsolatok szigorú betartásán keresztül érhető el.

Isten azért adott az embereknek szabad akaratot, hogy érezhessék a gyönyört és a fájdalmat, az örömöt és bánatot, az ártatlanok szenvedése pedig jóra szolgál, még ha számunkra titokzatosnak is tűnik. Isten szenved a szenvedőkkel, de nem olyan fontos azt tudnunk, hogy miért engedi Isten a szenvedést, mint azt, hogy Isten megbünteti az elkövetőket.

 

Rá tetszik ismerni, ugye? Ebben a néhány mondatban összefoglaltam a kereszténység lényegét. A keresztény hitet, annak etikáját, valamint a mindennapok gyakorlatát, ahogyan egy kereszténynek gondolkodnia és élnie kell.

Nincs semmi baj? Remélem. Légzés rendben, pulzus normális? Esetleg elolvasnák még egyszer a fenti néhány sort? Lehet, sőt úgy vélem, egyenesen kívánatos volna. Ez itt fent ugyanis nem a kereszténység lényege, ez a zsidó vallás.

Ühüm. Az ott fentebb a zsidó vallás összefoglalása. Az ismertetést úgy másoltam ide, hogy csak a zsidó, zsidók szavakat hagytam ki.

Azt akarom még kérdezni, miből tájékozódnak, ha valaki a kereszténység lényegéről érdeklődik? A kereszténység legfőbb, alapvető, legszentebb írásos műve iránt tudakozódom. Feltételezni szabad, nem? Hogy ugyanis akarnak tájékozódni.

Milyen hülye kérdés, erre mindenki tudja a választ, természetesen a Biblia.

Aha. Gondoltam. Azaz egy zsidó könyv. Zsidók írták. Zsidóknak. A legújabb és legkörültekintőbb kutatásokból most már azt is tudjuk, hogy az Ószövetség nagyjából az időszámítás előtt száz-százötven évvel íródott, az Újszövetség meg az időszámítás szerint 70. és 100-110. között. Utóbbit – amit „keresztény Biblia”-ként tartanak számon, ki tudja, miért – zsidók írták, de még mindig a zsidókról, a zsidóknak (már amennyit egyáltalán tudunk az evangélistákról). Azt a fentieknél is ismertebb, még közhelyesebb közhelyet már nem is szívesen írom le, hogy a keresztények az ő vallásalapítójuknak vélt embert imádják, minden tételüket arra a hamis ostobaságra bazírozzák, hogy ennek az embernek bármi köze volna az ő hitükhöz, az illetőt Jézusnak hívják, az illető zsidónak született, zsidóként is halt meg, soha semmi köze nem volt a kereszténységhez.

Azt mondják, micsoda disznóság ez a fenti félrevezetés, miért nem a kereszténység valódi, keresztény alapiratából idéztem. Talán azért, mert nincs ilyen. Ottfried weissenburgi szerzetes írt ugyan egy katekizmust… tetszett hallani róla? Ottfried weissenburgi szerzetesről vagy legalább a művéről, a katekizmusról. Nem? Egy-két tudós ember kivételével más sem. Összeirkáltak persze egy könyvtárra valót a kereszténységről, de a kereszténységnek nincs bibliája és nincs Koránja, semmi ilyesmije sincs.

Én azt nagyon élvezem, amikor azt hallom vagy olvasom, hogy van a keresztény biblia meg a zsidó biblia (utóbbinak neve is van, a Tanakh külalakú betűszó, ez kétségkívül nem tartalmazza az Újszövetséget, azaz egy kártékony és az emberiség történetének legcsodálatosabb alakját vásári mutatványossá alázó mesegyűjteményt), de ugye ezt az erőltetett különbségtételt nem kell komolyan venni? Azt a szemforgató hazudozást, az amúgy is butaságban tartott köznép félrevezetését, az áltudományos, link dumákat kanonizációról és szent iratokról, amik végül a keresztény Bibliát alkotnák – még egyszer, nincs ilyen. Ha valaki nagyon szeretné, éppen végig olvashatja a Bibliát, abból baj nem lehet, csak a keresztény szót ne tessék keresni benne. Ilyen sincs (a keresztyén – megszámoltam – hatszor szerepel a Károliban, növelve az anakronizmusok és a jelentéstartalmak káoszát).

A kereszténység közel kétezer éve tagadja meg és gyalázza meg a vallásalapítónak hazudott Jézust a szemforgató, ostoba dogmáival, a felhalmozott csiricsáré vagyonával, az ízléstelen, giccsparádé díszleteivel, a különféle beosztású papjainak a nevetséges, primitív népekre jellemző hókuszpókuszaival, az egész világ felett uralkodó, arannyal, drágakövekkel kivert pápai hatalmával, a hivalkodó, rémületesen sok pénzért épített templomaival és legfőképpen a Jézus nevében folyamatosan elkövetett tömeggyilkosságokkal, sokszázmillió embernek a vallás nevében való elpusztításával. Sietek hangsúlyozni, ez a mondat hűvös és tárgyilagos ténymegállapítás, igyekeztem pontosan fogalmazni, félretéve minden haragot és részrehajlást. (A keresztény ember azt tartja magáról, hogy ő – mert keresztény – igazságos, emberséges, önzetlen, türelmes, sosem hazudik, sosem ingerült, valamint megértő és segít az elesetteken. Innen üzenem, hogy ezek kivétel nélkül emberi tulajdonságok, nem szükséges a gyakorlásukhoz kereszténynek lenni. Ha jobban belegondolok, ez a vallás inkább csak nehezíti az emberséges viselkedést.)…

A kereszténység mindent megtett az emberi kultúra kiirtásáért. Sokmindent olvastam arról, mi szükség volt erre a vallásra, mi különböztette meg a már meglévő judaizmustól. Ezek legnagyobb része rémületes marhaság, a maradék meg felületes – már persze szerintem. Mindenekelőtt vegyük a két  valóban lényegi különbséget (bizonyára ez is olvasható valahol, én nem találkoztam vele): a kereszténység az agresszív terjeszkedésével, a maga felsőbbrendűségének hirdetésével, valamint az emberábrázolás felszabadításával gyűrte le a zsidó vallást, és lényegében ugyanezzel kezdte el ásni a saját sírját, borzasztó lassan. Beletelt majd’ kétezer évbe, mire az emberiség tanultabb része, Európa országainak nagyobb hányada eljutott odáig, hogy a legtöbb helyen már a mérhetőség határát el nem érő alacsony érték a vallásosok aránya.

Az alakábrázolás, az antropomorf isten és Jézus (azaz Jézus Krisztus – brrr!) különböző megjelenítésének az emberre való rászabadítása abból a felismerésből indult ki, hogy egy képhez könnyebb fohászkodni, mint egy elképzelt alakhoz, azt imádni is egyszerűbb, de legfőképpen fenyegetni vele sokkal hatásosabb. Jézus is ezért kellett. Igazi ember formájú isten – talán nem mondok újat, Mari néni számára „Jézus Krisztus” és az isten fogalma között ma sincs különbség. Nem mondom, elég soká tartott, mire Theodosius rájött (380-ban), hogy a kereszténység hivatalossá tétele az ő isteni mivoltát is hivatalosabbá és érthetőbbé teszi. Igaz, voltak már korábbi istenek is a római császárok között, de az sosem válhatott komollyá, mert mindig felmerült a kérdés, melyik isten is a mi isteni császárunk. A királyoknak kellett igazán hálásaknak lenniük, Theodosius után mindegyikükről tudható volt, hogy az uralkodásukat attól a nagyszakállú, haragvó öregembertől kapták, akinek a lefestésében a kereszténység nagyjából megegyezett…

Az egyetemes kultúrtörténet rendszerint nagyokat csodálkozik, hogy miért lehetett olyan „sötét” a középkor, miért ez a cezúra, miért „múlt el” az ókor, és utána miért nem folytatódott az emberi fejlődés, miért kellett évszázadokat várni az újkor világosságára. Értem én, hogy a kereszténység rémuralma a különféle tudományok művelőit is megfélemlítette, és aki netán ismerte az evidens magyarázatot, az sem merte leírni, mert önmagának sem merte elhinni. Pedig a magyarázat olyan egyértelmű, hogy valójában lehetetlen kitérni előle: az ókor vége és a középkor a kereszténység születésének és terjedésének az évszázadaival telt, ennek a vallásnak sikerült kiválasztania a legprimitívebb népréteget, és azokból is kihoznia a legrosszabbat. Amint talán észrevették, igyekszem tartózkodni a kereszténység pusztításának a részletes bemutatásától, nem rajzoltam le azt a megszakítatlan ívet, ami az „üldözésükkel” kezdődött és az inkvizíción, keresztes hadjáratokon, vallásháborúkon át tart a Ku Klux Klan és a keresztény híd-, út- és disznóhizlalda  szentelések jelenéig, de azt azért ideírom – ha eddig nem lett volna elég érthető – az ókori görög (és római) kultúra „kihalásától” a renaissance születéséig semmi mást nem lehet kimutatni, ami ezt a szakadékszerű zuhanást, és az onnan való lassú kikapaszkodást indokolná, mint a kereszténységet. Semmilyen egyéb változás nem történt sehol a később atlanti térségnek elnevezett világban, ami összedöntötte volna az emberi civilizáció addigra felépített, gyönyörű konstrukcióját.

Mutatok egy képet. Ez itt az első fellelhető és azonosítható kép, ahol megjelenik az ember formájú, vízen járó „Krisztus”, azaz a Jó Pásztor figurája, alatta az ágyban fekvő, tőle balra meg az ágyát vivő, meggyógyult béna:

 

Dura Europosz szíriai romváros egyik épületének istentiszteleti helyiségében fedezték fel ezt a falfestményt a 20. század harmincas éveinek elején – elkészülésének időpontja 240-245 körülire tehető.

Mutatok egy képet, ami ugyanebből az időből való, ami nem keresztény „művész” alkotása, hanem a még le nem rombolt római művészet terméke, egy apostolfej Aurelius Felicissimus sírboltjának falán látható (az illető magas rangú tisztviselő volt):

 

 

Aztán van itt más is. Ez a falfestmény egy esquilinusi házban látható ugyanebből az időből (Esquilinus a hét római domb legkeletibbje, Lucullus házáról vált híressé), a kép Odüsszeuszt ábrázolja a Laisztrügónok országában (a laisztrügónok emberevő óriások a görög mitológiában):

 

 

Íme a kereszténység diadala a hanyatló Róma fölött. Én csak azt nem értem, akik ezt a baromi lódítást le merték írni (és merik ma is), azok tényleg ennyire szemellenzősen tudatlanok, vagy titokban tisztában vannak vele, milyen hülyeségekkel fertőzik az emberiséget, csak hát a kereszténység hatalma ugyebár…

Keresem a megfelelő kifejezést: hervasztó, szánalmas? Azt hiszem, inkább borzalmas, már-már iszonyatos az a bornírtság, amivel az egyetemes kultúrtörténet évszázadok óta elkeni a kereszténység dúlását. Iszonyatos, hogy nincs egyetlen ember ezer éve (vagy ha van, én nem ismerem, minélfogva legalábbis nem nevezhető általánosan ismertnek), aki leírná a sokszázéves űrt a világi ábrázolásban. Aki szólna, hogy az nem lehet véletlen jelenség, mely szerint minden mű, a legnagyobbaké is kizárólag a katolikus vallás témáit jelenítik meg, az ember és az ő köznapjai nem számítanak. Hogy Cimabue és Giotto születéséig nincs egyetlen említhető festő, szobrász, építész – ez bő 1200 (ezerkétszáz) év. És még ők is csak vallási történeteket festenek. Giotto bátortalan próbálkozása a Találkozás az aranykapunál civil figuráinak ábrázolásával ritka és úgyszólván észrevehetetlen kivétel. Masaccio önarcképe (bődületes képzőművészeti kultúrforrás a „kollégák”, Masolino, Leon Battista Alberti és Brunelleschi arcai a saját képmása mellett) már a quattrocento, azaz ezernégyszáz év, mire valaki le meri verni az egyházi bilincset. Ghirlandaio Nagyapa az unokájával meg már a 15. századnak is a második fele. Mégegyszer, hogy világos legyen: ezernégyszáz évig nincs világi téma a művészetekben, nincs életkép, nincs csendélet vagy tájkép, aktról már nem is beszélve.

És nincs irodalom. Semmilyen. Homérosz, Szophoklész, Aiszkhülosz, Arisztophanész, Horatius, Vergilius, Plautus után következik a néma csend, ugyancsak bő ezerkétszáz, inkább ezerháromszáz évig, Dante születéséig, Boccaccióig, Petrarcáig. A dobrudzsai Exiguus a fordításai által maradt ismert, a Theodorik szolgálatában állt Cassiodorus a másolóműhelyével vált Exiguus-hoz hasonlóan hasznossá, műveik nem tartoznak a bestsellerek közé. Nincs világi építészet (a románkorig egyházi sincs említésre méltó), nincs szobrászat, és legfőképpen nincs zene. Egyházi sem. Vitry és Machaut és a náluk valamivel fiatalabb Landini 14. századi megjelenéséig nyilván bűnös tevékenységnek tartották az ember hétköznapjainak és legfőképpen földi ünnepeinek ezt a hangos és mosolyt, nevetést előhívó, botrányos kifejeződését, ami ráadásul a még botrányosabb táncra ingerel, csúfot űzve a kereszténység fennkölt, merev és rosszkedvű ájtatosságából.

Tetszik érteni? Sok évszázadon át nincs semmi, csak a fojtogató vallás, nincs az a vehemensen nyomuló politikai pártpropaganda, ami bármikor képes lett volna megközelíteni ezt a rémisztő agymosást. És persze nincs az a kultúra, ami ennek az ideológiai szökőárnak képes lett volna ellenállni. A római birodalom összeomlása szükségszerűen következett be, minthogy ez volt a kereszténység legelső célja, fontosabb bármi másnál. Megkérdezem sokadszor (nem itt, hanem a már említett, Ezerév című könyvemben, ahonnan ezeket a részeket kimásoltam): hogy a fenébe’ kerülnek ide a „barbárok”, miféle érdekük fűződött volna  Róma és az ő kultúrájának elpusztításához?

Tartozom némi magyarázattal, miképpen lehetséges a fentebb látható képek közötti bődületes különbség, inkább megint csak címszavakban. Ma már divatossá vált a zsidó-keresztény párosítás, ha erről a vallásról van szó, azaz ha nehezen is, de a „tudomány” elismerte, hogy Jézus zsidó volt – az a förtelmes hiedelem, miszerint neki bármi köze lett volna a kereszténység születéséhez, eléggé nem fájlalható módon a jelen pillanatig tartja magát. Namármost. Előbb vegyük szemügyre az ókori zsidó művészetet és tudományt. Ezzel gyorsan tudunk végezni, minthogy nincs mit szemügyre venni. Azok a szánalmasan egyszerű, immár keresztény emberek, akik indíttatást éreztek a „Krisztus” és az isten ábrázolására, szembe találták magukat a hagyomány nélküliséggel, a Bibliának a tudás és a művészet iránt való végtelen megvetésével. Szellemi felkészültségük és rettegésük a földi élettől semmiben nem különbözött az altamirai barlang ősemberéjétől, aki azokat a bölényeket festette, azaz a keresztény „művészeknek” mindent elölről kellett kezdeniük, lényegében az őskorral azonos szellemi szinten, nem volt honnan tanulniuk, a bűnös Rómát megvetették – volna, ha egyáltalán ismerik.

A kereszténység az evilági élet örömeire irigy szűkagyúság ideológiája, az ember elnyomásának és megfélemlítésének nem is nagyon rafinált, primitív eszközkészlete, és mint ilyen tökéletesen illeszkedik az uralkodáshoz szükséges követelményekhez.

A négy evangélista és a főbűnös Saul által kitalált Jézusra, a „Krisztusra”, az ő vásári csodáira magától értetődően a legalsó népréteg volt vevő elsősorban. A legalsó és egyben legnagyobb létszámú népréteg, a göröghöz képest agyonhierarchizált római társadalom természetéből adódó szenvedők, a rabszolgák és a szegény „szabadok”. Utóbbiak elsősorban az emberi élethez szükséges javaktól voltak megszabadítva. A jóságos „Jézus Krisztus” és a hajdan a judaizmus nagyszakállú öreg zsidójának képzelt és a kereszténységben hamarosan annak ábrázolt isten, azaz az „Úr” kínálta azt a vigaszt, ami korábban csak a zsidóknak jutott (a görög és római mitológiában ilyen nem volt). A vigaszt, hogy majd odaát jó lesz és egyben a  reménytelen bizonyosságot, hogy itt a földön viszont soha. A kereszténység „tanítása” szerint. Ez a kétezer éve pusztító hiedelemvilág, a primitív pogány mítoszokra épített Biblia brutalizált változata igazán demokratikus módon indult és úgy is építkezett: az anyagi és szellemi javakat abszolút mértékben nélkülöző plebsznek is a legszánalmasabb, legtudatlanabb tömegei kezdték hinni és terjeszteni. A prüdériával ekvivalens keresztény erkölcsöt sehol nem lehetett volna jobban eladni, mint a görög test- és szépségkultuszt szabadossággá torzító római patríciusokon naponta megbotránkozó proletároknak, az időszámítás előtti 6. században élt Tullius által a VI. classis-ba sorozott capite censi tagjainak (a „capite censi” a „fejük – azaz mindenféle tulajdon híján a puszta személyük alapján számba vettek”, a proletarii, innen származik a minden kultúrnyelvben meglévő „proletár” szavunk). Akik már Tullius idejében is a legszámosabb rétegnek számítottak, azóta a helyzetük sokat romlott, számuk meg sokat gyarapodott, ahogyan a római császárság kialakulása hozta magával a mind élesebben elválasztó rang- és vagyonkülönbségeket. Tessék csak a 20. században megismert proletárgőgre gondolni, a belőle fakadó, minden értelmet és emberi értéket elsöprő proletárdiktatúrára – ha valaki nem értené a kereszténység szökőárszerűen terjedő kegyetlenségét, csak ezt a tökéletes analógiát gondolja végig. Ebből a néprétegből kellett volna kitermelődnie annak a magas rendű tudománynak és művészetnek, amiről korábban beszéltem. Mely népréteg zsigeri gyűlölettel utasított vissza mindent, ami nem az ő vallásos hiedelmét szolgálta.

A Római Birodalmat ott helyben pusztították el, nem ment oda senki, nem kellett az idegenek segítsége, ahhoz csak a kereszténység római bölcsőjében ringó keresztények kellettek…

A „demokratikus” fejlődés mindenesetre töretlen volt, a kereszténységnek az egyre magasabb rétegekbe való felszivárgása jóval megelőzte I. Constantinus türelmi rendeletét, a 313-ban kiadott mediolanumi ediktumot, ami engedélyezte a szabad vallásgyakorlást, nem is beszélve a már említett Theodosius államvallás parancsolatáról. E két bátor császár intézkedése valami olyasmi volt, mint 1989. június 16-án a szovjet csapatok hazaküldése a Hősök teréről. Azaz post festa.

A kereszténység hihetetlenül rövid idő alatt érte el a születésekor kitűzött célt: bosszút állt, mert azt az embert, akit a görögök felfedeztek (lásd Szerb Antal), hosszú időre sikerült eltüntetnie, az Úr akarattalan szolgájává silányítania, azaz sikerült megvalósítania a voltaképpen fegyver nélkül fenntartható rémuralmat. A papok és királyok most már az Úr nevében irtották az alattvalókat, és az isten haragjával fenyegetve fékezték csaknem mozdulatlanná évszázadokra az ember szellemi fejlődését.

Egy pillanatra tessék belegondolni: a rombolás, a felégetés, az épületek és tárgyak elpusztítása soha a világtörténelem során nem jelentette az adott helyen, adott időben meglévő kultúra elpusztítását. Még a két iszonyatos (ugyancsak a kereszténység nevében vívott) huszadik századi világháború sem volt képes rá. Az újjáépítéssel együtt a romok alól mindig előbukkant a tudomány és a művészet, azonnal működni kezdett az egész társadalmi struktúra, onnan folytatódott minden, ahol korábban tartott. Azt a pusztítást, ami ki tudja irtani és évszázadokra képes eltemetni az ókori görög és római kultúrát, kizárólag egy ideológia viheti végbe, mert az nem a tárgyakat tünteti el, hanem az emberi szellemet fojtja meg, az nem a tájon söpör végig, hanem az embert fenyegeti és bünteti halállal, az egyént és a megjelölt csoportokat, társadalmi rétegeket. A kereszténység tilt és kötelez, minden vallásnál dühödtebben bilincseli meg az emberi szellemet, az alapvető, természetes emberi cselekvéseket és tulajdonság megnyilvánulásokat tiltja, és természetellenes viselkedésre kötelez (mint különben kivétel nélkül minden vallás, bár egyik sem olyan dölyfösen, ahogyan ezt a kereszténység teszi) – rajongást és gyűlöletet követel, megpróbálja szemforgató szeretetprédikálása mögé rejteni a kirekesztést, a bosszúvágyat és az ölésre uszítást. A keresztény ideológia alapja az a dogmarendszer, ami tilt és kötelez. És amely ideológia szolgái valamennyi vallás közül a legmegátalkodottabban, semmiféle ellentmondást nem tűrve ezt az ideológiát érvényesítik is, ennek nevében kiirtva az emberiség százmillióit.

A zsidótörvényeket a kereszténység „védelmében” írták és alkalmazták, a „Szentszék” deklaráltan a német katolikusok védelmében egyezett ki a náci párttal és a náci ideológiával, ezáltal hallgatólagosan hozzájárulva a világtörténelem leggyalázatosabb tettéhez, amit évtizedek óta azzal fokoz, hogy ezt az iszonyatos népirtást nem szégyelli a „holokauszt” (elégő áldozat) címszóval illetni, aminél undorítóbb, ostobán bombasztikus kifejezést nehéz lett volna találni sokmillió ember elpusztításának megnevezésére. Még egyszer: ember az égő áldozat. Akit nem felajánlanak, hanem elpusztítanak, aki nem egy primitív hiedelem áldozata egy magasabb rendűnek tartott és rettegett hatalom kiengesztelésére, hanem a beteglelkű ember zsigeri gyűlöletének tárgya. A gázkamrákban megfojtott és a krematóriumokban elégetett emberek a  bosszú dühöngésének hamuvá és füstté vált végtermékei. Az állat feláldozásának célja van, az embert nem egy célért ölik meg, hanem annak okán, hogy zsidónak született. Az állat ártatlan, az ember bűne miatt égetik el, a zsidó maga találtatik bűnösnek egy torz elme által, őt a maga „bűne” miatt gyilkolják meg. Csak reménykedni tudok, hogy az ádáz állatvédők kivételével mindenki érti, miért tartom felháborítóan stílustalannak, lealacsonyítónak a templomban feláldozott kecskéről indult kifejezést az elpusztított emberekre asszociáltatni (ha jól tudom, Eli Wieseltől származik a szó, ez a kiváló ember talán kevésbé volt érzékeny a fogalmak jelentésére – vagy én vagyok túlságosan az).

Namármost az atlanti térségben semmilyen más nézetrendszer, eszmei áramlat nem ismert az időszámítás után kezdődő években, mint a kereszténység, ami  azóta folyamatosan, kétezer éve akadályozza nemcsak egy faj (az ember) tovább fejlődését, az emberré válás folyamatát is. Ha netán nem volna eléggé érthető, mit nevezek az ideológia, azaz a kereszténység mindennél halálosabb pusztításának, ajánlom becses figyelmükbe azt a két, a kereszténységet közel kétezer évvel követő, azt elpusztítani próbáló ideológiát, amit a mai kor embere már közelről ismerhet: a fasizmust (nácizmust) és a fasizmusnak egy  kommunizmusnak nevezett variációját (aminek persze a kommunizmus eredeti eszméjéhez semmi köze sincs). Nem véletlenül próbálta mindkettő elpusztítani mindenekelőtt azt az ideológiát, amit elsőszámú ellenségének tartott, a kereszténységet. Egyiknek sem sikerült. Hogy ebből mi a tanulság, azt az olvasó kombinációs képességére bízom. Annyit segítek, hogy ez a két ideológia megközelítőleg sem bírt annyi embert kiirtani, mint a kereszténység. Pedig nagyon igyekeztek. A „sötét középkor” kizárólag a kereszténység sötétsége.

A mai napig fundamentumként tisztelt Biblia lényege, létrejöttének alapvető célja az ember megfélemlítése. Az ember kicsiségének sulykolása. És valamelyest az egész történelme során kisebbségben, megaláztatásban, gyűlöltségben élő zsidók vigasza. A kereszténység ezt a vigaszt torzította el, fogadtatta el a hívőkkel természetesnek a földi lét kínját és a halál utáni üdvözülést. A zsidó nép a papjai által írt történelme során vesztes volt, évezredeken át kisebbségben tengődött és szenvedett – a kereszténység ezt a vesztességet, kisebbséget és szenvedést terjesztette ki a hívőire, még kegyetlenebbül sorvasztva az agyat és a lelket mennyel és pokollal. A szaporodó emberiség elbutítására a kereszténységnek nevezett, primitív pogány mítoszokra épült hiedelemvilág volt a fable convenue (egy Fontenelle nevű esszéista, költő, akadémikus, a felvilágosodás egyik legnagyobb hatású alakja írta le először ezt a kifejezést, ami egyszerű és szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy megfelelő mese. A történelemírásról általában és a francia történelemírásról különösen jutott eszébe ez a jelzős szerkezet. A megfelelő melléknév különben bízvást behelyettesíthető a kívánatos szóval, talán pontosabb is a convenue fordításaként, ha alapul vesszük a francia jövevényszót, a magyar szókészletben található konveniál kifejezést. Fable convenue volt a kereszténység is). Enélkül nem lehetett volna megalapozni az új birodalmakat. Amik voltaképpen a jelen pillanatig működnek, lényegében minimális átalakulásokkal, lásd az Egyesült Államok gyakorlatát, ahol az elnök egy zsidó könyvre, a Bibliára tett kézzel esküdözik, és minden beszéde után isten áldását kéri Amerikára. Amik évszázadokon át az istentől kapott királyi hatalomra bazíroztak, és a Föld legfejlettebb részének tekintett atlanti térségben ez lassan átment a politikusok hatalmába. Amiről nem mindenütt mondják, hogy istentől való, de a köznép annak tekinti.

A görög kultúrát ehhez tényleg ki kellett irtani.

Természetesen abszolút lehetetlen, hogy ennek a két, fentemlített alaknak halvány fogalma volna mindarról, amit itt leírtam a kereszténységről. De a sötét agyuk mélyén kell lennie valami homályos sejtésnek, hogy ha Európa civilizált országaiban így elsorvadt a vallás, akkor ezzel kellene foglalkozni. Tessék megnézni, a szalmafejű mely országokat akarja elsőnek leválasztani az EU-ról. Magyarországot, Ausztriát, Olaszországot és Lengyelországot. Azaz a bigott keresztényeket – más kérdés, hogy ebbe a mi édes hazánk nem illik bele, a templomjárók aránya minimális, Trump abból indul ki, hogy az a dagadt kis figura, akinek sem a nevét, sem a nemzetiségét nem mindig képes pontosan felidézni, na az tépi a száját a kereszténységről, minthogy pedig egy jól működő diktatúrát üzemeltet (ezt mindig pontosan tudja a sárgahajú lókupec), akkor nyilván a vallás is elsöprő fölényben van.

Most képzeljék el, mi lenne, ha ez a két gazember ismerné a történelmet, és tudná, hogy a kereszténység mire volt képes már egyszer, hogy el tudta söpörni, ki tudta irtani az emberi történelem máig legtökéletesebb kultúráját és vele együtt a még mindig elég jól működő rómait, hogy másfél ezer évre a legteljesebb sötétségbe és bénultságba volt képes süllyeszteni a később Európának elnevezett földrészt… A jelekből arra következtetek, hogy az inkvizíció felélesztése az egészen közeli jövő programja…

Nem írtam le, hogyan jutott idáig a görögök egyetlen, viszonylag hosszú ideig reményteli örököse, ez a brit szigetektől az Odera-Neisse határig terjedő kontinensdarab, a renaissance-tól a felvilágosodás és az európai kultúra végét jelentő, a világ történelemírásában is a csúcshazugság sorozattal kiugró francia forradalomig szép jövő elé néző népek hogyan kezdtek menetelni a szakadék felé, hogyan szabadította rá a magyar történelem egyik legaljasabb figurája, bizonyos Kossuth Lajos az oroszokat Európára, és hogy mi tette lehetetlenné az Egyesült Államok fejlődését és beiratkozását a civilizált emberiség soraiba olyan szép kezdet után, ami a Függetlenségi Háború után volt várható. Csak azt írtam le, hová jutottunk, és mi vár az emberiségre nevezett két neoprimitív tömeggyilkos eredményes egyesülése után a borzalmas kereszténységben. Ha…

Ühüm, van ha (emlékezzenek, a beletörődés satnya viselkedés). Az Európai Unió lakosságszáma kis híján annyi, mint a két baromi moloché együttvéve, a területe is jóval nagyobb, mint amekkora földdarabon a két óriásnép jobb minőségű töredéke él. Az EU múltja, hagyományai, kulturális és tudományos kincseinek értéke olyan magasan áll az újkeresztény bűnözőké fölött, hogy fel sem látnak odáig. Csak el kell kezdeni valódi unióként viselkedni. Mindenekelőtt eltakarítandók az orbánok, löpenek, wilderszek, weidelek – részint önvédelemből, részint pedig a nemzetközi jog szabályainak megfelelően – már régen életfogytiglani büntetésüket kellene tölteniük a megfelelő, szigorított fegyházakban… Nem az én dolgom leírni, milyen elegye szükséges a diplomáciának és az erő (erőszakra való képesség) felmutatásának, nem is értek hozzá, eszembe sem jut, hogy ez az írás eljut oda, ahol neki kell látni az érdemi cselekvésnek.

De azt tudom, hogy nagyon kevés idő van a teljes összeomlásig.

P.S.: Ismerek értelmes, kiváló embereket, akik vallásosak (keresztények), és akiknek persze semmilyen racionális magyarázatuk nincs a büszkén hirdetett vallásosságukra (kereszténységükre). Sosem tudtam felfogni, tanult felnőttek miképp tudnak együtt élni egy kártékony, pusztító és alapjában véve végtelenül ostoba eszmerendszerrel. Félre ne értsenek, nem a hitről beszélek, nem arról a bizakodásról, hogy valahol a világegyemben kell lennie egy számunkra érthetetlen és átláthatatlan tudatosságnak (tőlem nevezhetjük ezt istennek is), hanem a templomban fohászkodó, az emberi történelem valaha élt legcsodálatosabb alakját (Jézust) a vásári giccs szintjére alázó vallásosságról. A kereszténységről. Aminek a jelképe egy Jézust kivégző szerkezet, a keresztfa, ha elfogadjuk, hogy így halt meg (nekem eszem ágában sincs ezt a marhaságot elfogadni).

Szóval ezeknek az értelmiségieknek ajánlom figyelmébe ezt a két fentemlített, baromian primitív tömeggyilkost, akik most a kereszténység értékei alapján óhajtanak egyesülni Európa kivégzésének céljából. Nem tartják ezt legalábbis elgondolkodtatónak?