Magyarország a viceházmesterek országa. Ma is, pedig a funkció már megszűnt. A viceházmester (közkeletű – nyolcadik kerületi – nevén a „vici”) a házmester helyettese volt, valójában a mindenese, szolgája, csicskása, ő szemetelt (azaz borította bele emeletenként a nagy gyűjtő bádoghordóba a lakások elé kitett szemetesvödröket, és vitte le ezeket a nagy gyűjtőket a ház elé a szemeteskocsihoz, amit általában két hidegvérű – jobbára muraközi – ló húzott, már amíg ki nem múlt a folyamatos erőfeszítéstől és a világ legkegyetlenebb emberének, a szemeteskocsisnak az ütlegeitől), a vici mosta a folyosókat és az udvart, söpörte a járdát a ház előtt, és a vici figyelte a lakókat, járt az elöljáróságra és a rendőrségre följelenteni.
Ha körülnézünk a nagy magyar valóságban,
mindenhol megtaláljuk a vicit, azaz a legfőbb főnök helyettesét. A szót (vice)
ne keressék, megnéztem, mindenhol angol szóként jelölik, az angol nyelvet
fetisizáló mai magyar „kultúra” a vájszprezident ismeretéig terjed, de ne
dőljenek be, a szó latin eredetű, a „vicem”, „vicarius” származéka, és
egyszerűen helyettest jelent, ebből lett a pesti proletár „vici” szava.
A vici a főnöknél buzgóbb, hithűbb,
agresszívabb, veszélyesebb alak, az örök második, aki nem akarja tudomásul
venni a valódi státuszát, élet és halál uraként viselkedik, minthogy az esetek
jellemző többségében a főnök is fél tőle. Mert tudja, hogy adandó alkalommal az
ő leghűségesebb szolgája fogja mindenki előtt átharapni az ő torkát. Hogy aztán
keressen magának másik főnököt, mert a minden egyéb érzeményt elsöprő gyávasága
akkor válik ijesztővé, amikor egy pillanatra egyedül marad mint legfelső
hatalom…
Azt olvastam, hogy a katolikus egyház ragaszkodott
a Magyar Rádió területének birtoklásához. A katolikus egyháznak szüksége van
erre a helyre, márpedig ha a katolikus egyház ennyire ragaszkodik ehhez,
akkor teljesíteni kell. A katolikus egyház és annak feje ugyanis a magyar
miniszterelnöki címmel takaródzó, dagadt diktátor viceházmestere, legalább
olyan fontos és aggódó figyelemmel kísérendő, mint annak idején volt a
nyolcadik kerületi bérház vicije. Ha ugyanis a széthízott csúti primitív sűrűn
nyalogatott szája ennyire tele van a kereszténység folyamatos
felböfögésével, akkor tessék csak szépen megbecsülni, sőt lehetőleg túl is
becsülni a kereszténység letéteményesét, ezt a förtelmes, tömeggyilkos és
korunkban totálisan anakronisztikus ideológia korbácsát leghitelesebben suhogtató
konglomerátumot, különösen, ha azt akarja a szotyolahéjköpködő parasztproli, hogy
vállalja magára a Rádió épületének elpusztításához való ragaszkodást, ami
persze neki is könnyen megy, az emberi butaság intézményesített szervezeteként
majdnem annyira gyűlölte a Rádiót az egyház, mint az ott dolgozó értelmes
emberek számára az első pillanattól fogva taszító fidesz.
A bosszú pedig pusztító inger, az igazi
kielégülést a teljes pusztítás kínálja, úgyhogy nosza, tessék eltüntetni onnan
a magyar kultúra huszadik századi történetének legfontosabb alkotóelemét, az
intézményt, ami meghatározta, befolyásolta az összes többit, létének minden
percében megkerülhetetlen volt, a magyar népet fölemelte, többet tett ezért az
országért, mint az összes többi intézmény együttvéve, tévedt, sujtott
embertársinak irányt adott s erőt, vigasztalást. Valami módon mindenkinek, aki
hallgatta, zenével, irodalommal, a tudomány ismertetésével, és hogy Vörösmartyt
szó szerint is idézzem, az emberek mentális szintjét „kivíttuk a mély
sülyedésből s a szellemharcok tiszta sugaránál olyan magasra tettük, mint lehet”.
Igen, akkor is, amikor hazudtunk éjjel nappal, mert akkor is semlegesítettük a
hírműsorok hazugságait más műsoroknak az olykor elrejtett, de érthető
igazságaival. A Rádió összes munkatársa közül a bemondókkal dolgoztam
legtöbbet, közülük többen szinte a barátaim voltak (ha nem volnék annyira
kényes a barátság fogalmára, a „szinte” el is maradhatna), akár felvételről
mentek a műsoraim, akár élőben, ők mindig ott voltak velem a stúdiókban,
1958-tól 2004-ig. A Betűtengerben volt velük egy sorozatom, Körmendy Lászlóval,
Bán Györggyel, Dömök Gáborral beszéltünk az 56 előtti időkről. Példákkal
illusztráltuk, hogyan hangzik egy hír, ha a bemondó bele akarja tenni a
felolvasásba a véleményét, a közös életünkkel kapcsolatos érzéseit –
mindannyian megállapodtunk abban, hogy zenei hallás, az átlagosnál kissé
magasabb intelligencia birtokában a hallgató tisztában lehetett azzal, hol él
és erről az életről miképp vélekedik a Rádió…
Voltaképpen nincs semmi csodálkoznivaló
azon, hogy a világ egyik legembertelenebb szerveződése, a katolikus egyház és
egy lábszagú diktatúra, a magyar kormány szövetsége el akarta pusztítani a
hangot, annak az emlékét is, amitől semmi jóra nem számíthatott, ami az üresre
pucolt belső tereivel, a köveivel is csak fenyegetést jelentett. Az épületek
lerombolása már csak a kegyelemdöfés volt. A Rádió meggyilkolásának
előkészületei 1990 őszén kezdődtek. Amikor gyors egymásutánban három párt „médiapolitikusai”
hívtak fel, hogy bemennék-e a Fehérházba (ez a neve a képviselőháznak), mert szeretnének
beszélni velem. Akkor tudtam meg, hogy rádiószakmai szempontból én vagyok a
végső fórum. A képviselő urak az általuk ismert legnagyobb tekintélyeket
kérdezték meg (Randé Jenőt, Szepesi Györgyöt, Sebestyén Jánost, Egressy
Istvánt, Újházy Lászlót – a többiekre nem emlékszem), és valamennyien azt
mondták, hogy elméletileg és gyakorlatilag én tudok legtöbbet a Rádióról…
Hááát. Az igaz, hogy az erősáramú részleg kivételével minden területen dolgoztam,
az is igaz, hogy a rádiózás teoretikus oldala is érdekelt, tulajdonképpen már
akkor, amikor 16 éves koromban az olasz szekciónál lettem bemondó és riporter
(Ungváry Iván nevezetű, kiváló tanáromnak köszönhetően beszéltem a szicíliai
paraszt és a milánói egyetemi tanár nyelvét is, Bruno – a vezetékneve nem jut
eszembe –, a szekció vezetője mondta, hogy ő csak rómaiul tud), de hogy én
tudnék legtöbbet a rádiózásról… Igaz, még Zsoldos Mari is szeretett velem
dolgozni, vele a Jazzklubot és A jazz világát készítettem, márpedig az igazán
autentikus referencia csak a hangmérnököktől jöhetett, szerintem ugyanis ők
tudtak legtöbbet a rádiózásról, különösen Mari, ő a szó szoros értelmében
beleszületett, lévén Zsoldos Ernő lánya és Imre unokahúga, a Stúdió 11 e két
zseniális muzsikusával (Dobsa Sándor zongoristával és Berki Géza gitárossal kiegészítve)
csináltunk a 8-asban egy sorozatot az alkalmazott zene szerintem kiemelkedően
legérdekesebb és legnagyobb muzsikusi tudást kívánó csúcsáról, az úgynevezett stúdiózenészekről,
egyik-másik részbe bekértük Jandó Jenőt, róla kevesen tudták, hogy remek jazzjátékos
is, és aki ugyanúgy be tud lépni egy zenekari…
Elkalandoztam, dehát erről napokig tudnék
beszélni. Ott tartottam, hogy minden párt érdeklődött a Rádió iránt. Minden párt képviselőjének ugyanazt mondtam: kívül tágasabb. Egyetlen dolguk van a
Rádióval, körültekintő munkával garantálni a szabadságunkat, tudomásul venni, hogy
ők is akkor járnak a legjobban, ha minket békén hagynak… Nem hallgattak rám.
1996-ban lett médiatörvény, azzal megásták a Magyar Rádió sírgödrét, már csak
az volt a kérdés, mikor eresztik le a koporsót, amiben a magyar rádiózás
fekszik. Odáig is rohamsebességgel jutottunk el, nyolc év alatt sikerült
kivégezni a már védekezésképtelen beteget. A fellépés közben megőrült műlovarnő
személyében a lehető legrosszabb minőségű ember került az elnöki irodába, utána
egy még rosszabb következett…
Ideteszek egy részt egy korábbi
jegyzetemből, a közelmúlt rombolásához vezető pusztítássorozat leírásához nem
tudok használhatóbbat:
Elmesélek egy történetet. Nem hosszú,
viszont legalább utálatos.
2004-ben végleg eltávolítottak a
Rádióból. Egy évvel azután, hogy megkaptam a Pulitzer-díjat, és ötvenöt évvel
azután, hogy a Mária Terézia téri Gyakorló Általános Iskola gyerekkórusának
tagjaként először beléptem a Bródy Sándor utca 5-7. kapuján (a Mária Terézia
térből később Horváth Mihály tér lett, az általános iskolából még később
Fazekas Mihály Gimnázium).
Hosszú volna és nem is fontos, kik
győztek meg arról, hogy indulnom kell az elnöki pályázaton. Leírtam, amit
kellett, beadtam. A nagyfene demokrácia nevében addigra már volt egy Magyar
Rádió (MR) Közalapítvány, annak egy kuratóriuma, annak is egy elnöke. Az illető
korábban riporterként vált ismertté a Politikai Adások Főszerkesztőségén (PAF)
– nem nagyon ismertté, de a futottak még kategóriában létezett Ipper Pál,
Mester Ákos, Bolgár György, Győrffy Miklós, Bölcs István és a többiek mellett.
Ideírom a nevét, ne kelljen keresgélni: Gellért Kis Gábornak hívták, már rég
nem riporterként dolgozott, az MSZP nevű párt mint e konglomerátum képviselőjét
jelölte őt a kuratórium elnökének. Telefonált, hogy menjek be hozzá,
jóindulatúan figyelmeztetett, nincs értelme az indulásomnak, megvan már a
leendő rádióelnök. Mármint az ő személyes jelöltje, akit vélhetően
elfogadtatott a pártjának korifeusaival is.
Nem vontam vissza a pályázatomat,
egyszerűen kíváncsi voltam a várható kutyakomédiára. Pedig ami következett, azt
elképzelni sem tudtam.
Ugyanennek a nagyfene demokráciának a
nevében felállítottak egy úgynevezett társadalmi kuratóriumot is. A demokrácia
(mint tudjuk) az a rendszer, amit a szakértelem totális hiányára bazíroznak,
azaz minden lényeges, az emberi életet alapvetően befolyásoló közügyben olyanok
döntenek, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, amiben döntenek. Na ezeknek az
ügyeknek a számát duzzasztották tovább ezzel a „kuratóriummal”. Volt abban
mindenféle ember, bizonyára olyan is, aki a saját területén jó szakembernek
számított, rádiózás ügyben legjobb esetben annyi ismerettel bírtak ezek a
tagok, hogy tudták, melyik gombbal lehet bekapcsolni a rádiókészüléket,
valamint – lévén valamennyien valamilyen értelmiségi foglalkozásúak – lehetett
valami elképzelésük a „szakismeretként” definiált, halványan értelmezhető
fogalomról. Egy közös tulajdonság kötötte össze őket: valamennyien a nemrég
bukott párt, a fidesz nevű gyülekezet küldötteiként ültek ebben a testületben.
Amely fidesz nevű gyülekezet a többi „párt” elnevezésű, minden egyéb
társulásnál kártékonyabb alakulat egyikeként, a többinél is jobban gyűlölt
engem, tudván, hogy finoman szólva nem kedvelem őket. Ez a kuratórium akkor már
három vagy négy „elnökválasztást” nyilvánított eredménytelennek, minthogy nem
találtak alkalmas személyt. A pályázatokon indulók névsorát tekintve ezen olyan
nagyon nem csodálkoztam. Beültem a nagykuratóriumi meghallgatásra. Kérdeztek.
Válaszoltam. Ennek az lett a meghökkentő következménye, hogy a kuratóriumi
elnökségnek beküldött ítélet szerint én sokszor többet tudok a rádiózásról,
mint az összes többi jelölt együttvéve. Ezt az a titkárnő mondta meg nekem, aki
az ügyeket intézte a kuratóriumi elnökségen, és korábban az én egyik
munkatársam volt. Az volt a szabály, hogy pozitív nagykuratóriumi ítélet esetén
a kuratóriumi elnökségnek is meg kell hallgatnia azt, akit a népiek alkalmasnak
találtak.
Nem akarom hosszúra nyújtani, mikor
abszolút nyilvánvaló lett, hogy a pályázatomat el sem olvasták, és nem is
igazán érdekli őket, mit tennék a Rádióval, felálltam, és közöltem a nagyérdemű
konklávéval, miért nem látom értelmét, hogy tovább játsszuk ezt a szánalmas
komédiát. Azt is mondtam, hogy igazuk van, én a Magyar Rádió kivégzésében és az
épületek kiárusításában nem volnék partner.
Nem érkezett feljelentés rágalmazásért,
úgy tudom, a jegyzőkönyvbe sem került be ez a mondatom. Pedig szívesen a
szemébe néztem volna annak, aki engem megvádol alaptalan feltételezés
hangoztatásáért.
Most majd bontják a Magyar Rádió
épületeit.
A katolikus egyház magyar elöljárója után
íme a következő vici, a kuratórium elnöke. Aki rádiós volt ugyan, de csak egy a
rádiós újságírók közül, akik írószer helyett mikrofont használtak, de a
rádiózásról Terényiné (Editke, a műsormásoló csoport tündéri vezetője)
lényegesen többet tudott náluk. Ezt Gellért Kis jelöltje be is bizonyította,
pillanatok alatt kivégezte a Rádiót.
Azt tetszik mondani, úgyis eljárt fölötte
az idő?
A rádiózás fölött soha nem fog eljárni az
idő, amíg az ember fiziológiai felépítése meg nem változik. Amíg az egyetlen
érzékszervünk a hallás marad, ami mindenféle segédmozgás nélkül működik, amire
nem kell külön figyelmet fordítani, ami bármely egyéb tevékenység közben is
használható – amíg az egyetlen érzékszervünk a hallás, ami a fantáziának a
legnagyobb, legváltozatosabb szabadságot adja. Sokszor elmondtam már, a
televízióban például egyetlen naplemente van, amit az operatőr képe mutat. A
rádióban annyi, amennyi hallgatója van a műsornak, amiben elhangzik a szó,
amiben a hangok egymásutánjából összeáll a jelenség neve: naplemente.
Mindenki a saját naplementéjét látja.
Ahogyan mindenki a saját fogalmait használhatja
rádióhallgatás közben, ha azt a rádiót olyanok csinálják, akik értenek hozzá.
Ahol nincsenek politikusok és nincsenek viceházmesterek.
