Borbély Szilárd

Tegnapelőtt lett volna 58 éves. Hét éve meghalt. A Nincstelenek helye a világirodalom legnagyobb művei  között van. Ezt időről időre közlöm olyan fórumon, ahol csak lehet. Ottlik Iskola a határonja mellett a magyar irodalom másik, csak az Iskolával mérhető könyve.

Most valaki föltett a netre egy írást 2010-ből. Idemásolom:

Tévedés volt Magyarországon, Debrecenben maradni. Tévedés volt irodalommal foglalkozni. Az elkövetkező évek, évtizedek a romlás és a veszedelem beláthatatlan rengetegét hozzák ránk. A dél-amerikai diktatúrákra emlékeztető hamis és cinikus világ rajzolódik ki, mi, Debrecenben már 1998 óta szenvedjük ezt. Mostantól az egész országra ki fog terjedni. Reménytelen. A demokrácia eszméje kihalni látszik, a szellem szabadságát emlegetve pedig nevetség tárgyává teszi magát az ember. Vissza a Kádár-rendszer szocializmusába, ez a program, erős nacionalista ideológiával egyesítve. Elborzasztó perspektíva, különösen azért, mert 1989-ben én el akartam menekülni Kanadába. Csak azért nem tettem meg, mert következett a fordulat, és olyan reményeket adott, melyek mára nevetségesekké váltak… Mint megírtam, elhunyt kedves tanárom, aki hősiesen tartotta magát József Attila eszméihez. Az ő sírjánál állni azt jelentette, hogy egész eddigi életem tévedés volt. Mindent itt kellene hagyni, és valahol, bárhol, akár utcasöprőként újrakezdeni. Van még húsz évem. Vagy harminc. És a gyerekeink egy normális világban élhetnek. Magyarország beteg, reménytelen, mint azok, akik kormányozzák, és mind, akik az elkövetkező évtizedekben más emberek sorsáról dönteni fognak. Az emberek még nem tudják, nem is fogják tudni, hogy a Kádár-korszak szörnyű ideje fog visszatérni évtizedekre, amelytől gyerekként és fiatalként borzadtam, attól, hogy ez lesz az életem. Ezért a barátommal úgy döntöttünk, hogy emigrálunk. Ő 1988-ban elment, én néhány év múlva követtem volna. Azonban csapdába estem, ó jaj, azt hittem, egyszer majd egy normális, demokratikus ország lesz ebből, ahol élni lehet.

Aztán még ideteszem azt, amit 2014-ben írtam a Nincstelenekről.

A könyvben nincs egyetlen történet sem. Eleje, közepe és vége sincs a könyvnek. Egyszercsak elkezdődik, akkor jönnek egymás után a betűk, aztán egyszercsak abbamarad. Nem jut el valahonnan valahová. Azaz nincs fejlődés. Visszafejlődés sincs. Rejtély sincs. Titok sincs. Semmi sincs.

A könyv szavai és mondatai ide-oda bóklásznak, de nemcsak azt nem tudom megmondani, mikor, azt sem, hogy hol. Egy faluban. Az is lehet, hogy egy falu fölött, úgy egy méterrel. Néha ezer méterrel. Olykor ezer kilométerrel. Miközben az van odaírva, hogy milyen a budi. Mi van benne és milyen büdös. Oldalakkal később megint le van írva valami, amit már mintha olvastam volna oldalakkal ezelőtt, de ez most más. Valószínűleg véletlenül. Csak mert nem emlékszik rá, hogy már van valami ilyesmi, és most megint eszébe jutott.

Hogy kinek? Ja azt nem tudom. Ez is olyan összevissza, hogy ki mondja. Egy gyerek. Aki hol hatéves, hol tíz, hol nem tudom, mennyi (a hatot meg a tízet is csak úgy mondom, találomra, arra vigyáztam, hogy ne legyen prímszám), de leginkább valami felnőtt, aki kintről és fentről szemléli ezt az egészet, de aztán hamar rájövök, hogy nincs itt felnőtt sem, mert egy felnőtt legalább azt tudja, hogy ha egyszer mesélni kezdek, akkor annak a mesének van egy története, vagy legalább sok kis epizód, gusztusos kis adomák, szájról szájra jártak. Ebben a könyvben nincs ilyen. Ahogy elkezdődne valami felnőttes, rögtön megszólal megint a gyerek.

Az íráskép, mint a Bibliáé. Nincsenek gondolatjelek, nincs, hogy ki mondja, miért mondja, hogyan mondja, amit mond, egyszerűen csak mondja. A mondatok egyszerűek és rövidek. Hemingway és Móricz meg a többiek, akik megpróbáltak így írni, kimódoltak, csináltak, folyton rajtakapom őket, hogy csak pózolnak. Ehhez a könyvhöz képest meg különösen.

Amikor az anyósom 1963-ban bemutatott Ottlik Gézának (stílusosan a Lukács napozóteraszán), még nem olvastam az Iskolát. Az anyósom azt mondta, ne azért olvassam el, mert Cipi a család barátja, hanem mert fontos könyv. Egyedül tudja azt, ami úgy általában az egész irodalom dolga különben, benne van a világ.

Én most valami hasonlót akarok mondani. Ne azért tessék elolvasni a Nincsteleneket, mert én mondom, és aki engem olvas, az mégiscsak a családhoz tartozik, hanem mert fontos könyv. Benne van a világ.

Életemben nem olvastam ilyen bonyolultan és rafináltan szerkesztett könyvet. Amiben így váltják egymást, olykor egyetlen mondatba összetorlódva az idősíkok, a nézőpontok és csak azért nem mondom, hogy a cselekményszálak, mert nincs cselekmény. Különben az ilyesmit, hogy "szerkesztés" meg "idősíkok" nekem hivatalból tudnom kell, mert ez a szakmám, de csak nagyképűsködöm, értelmes ember nem észlel a könyvben ilyeneket, észre sem lehet venni. Lehet, hogy nincs is. Csak én gondolom úgy is mint fene. És nem azért nem lehet abbahagyni, mert az ember nem hiszi el, hogy lehet könyvet írni cselekmény nélkül, és irtó izgatottan várom, hogy mikor fog már történni valami. Nem várom, mert az első oldalon kiderül, mire számíthatok. Hidegrázást kapok, amikor az irodalom felkent tudósai és más bennfentesek azt mondják, hogy a „szöveg”, ez a szó itt nem fog szerepelni, de azt is hiába várják, hogy előkerüljön a „regény” vagy a „nagynovella” vagy mit tudom én, mi.

Ez egy könyv. Még azt sem mondhatom, amit ugyancsak Ottliktól tudok, hogy egy könyvről akkor lehet megtudni, miről szól, ha elolvasod. Más lehetőség nincs. Mert erről a könyvről akkor még nem lehet tudni, ha elolvasod. Nem, nem. Nem kell újra elolvasni. Csak hagyni kell neki időt. Akkor majd kiderül, ebben a könyvben benne van a világ. Olyan fundamentumszinten. Úgy értem, enélkül nem lehet megérteni a többit.

Parasztok között éltem le a gyerekkorom meghatározó részét. A többit meg prolik között, akik mint tudjuk, annyiban különböznek a parasztoktól, hogy zárt beépítésű utcákban laknak emeletes házakban, és már semmire sincs mentségük, mert már a földet is kihúzták a lábuk alól. Nekem ez a könyv nem tud újat mondani, mindent átéltem, ami ebben benne van.

De ezt így nem tudtam. Hogy mi miért van az életben.

"A kutyák mindig éhesek, majd megőrülnek. Tépik a láncot. Szabadulni szeretnének. Nekifutnak teljes erőből, de a lánc visszarántja őket. A nyakukon van a lánc megcsomózva. A rántástól az ugatásból hörgés lesz. Vannak, akik szeretik bosszantani őket. Ezt élvezik. Odaállnak a kutya által kitaposott szakasz szélére, ahol már nincs fű. Ott biztonságban vannak. Kis vesszővel ütik a kutya orrát. Van olyan kutya, amely sokáig bírja a tehetetlen dühöt. Rángatják a láncot, hörögnek és hánynak a fulladástól. Egyszer eljön minden kutyánál az a pillanat, amikor összeomlik. Későn fogja fel, hogy egy millimétert sem tud előrébb menni. A kínzója hiába van ott az orra előtt, mégis elérhetetlen. A kis vesszővel a kutya orra hegyére mért pici ütések egyszer csak összegződnek. Hiába a vicsorgás, hiába a düh, hiába az erő. Egyszer csak a legbátrabb kutya is elszalad és el akar bújni. Menedéket keres. Vinnyogva lapul be az oldalára állított almásládába, amely a háza a beledobott rongydarabbal. Vagy keres valami farakást, és megpróbál behúzódni alá. Vinnyogva dugja be a fejét valahová. A kihevült test reszket, mint a kocsonya. Ha nincs más, akkor a mancsai közé dugja be a fejét. Mert összeomlott. Már többé soha nem lesz szabad. Már hiába engedik el. Csak félelmében ugat. De retteg."

Van kollektív félelem? Lehet történelmileg gyávának lenni? Jellemtelen gazembernek? Nem azt kérdezem, ad-e felmentést a történelem egy népnek, amiért folyton csak behúzódik a sarokba, még kevésbé azt, hogy az egyes ember, a tisztséget viselő ócskalelkű bugris, aki egy országot nyom bele a mély süllyedésbe, menthető-e, mert olyan volt az elmúlt ezer év, hogy az csak nyomorúságot hozott. Csak azt kérdezem, magyarázható-e a történelemmel, ami itt történik.

Azt írja Borbély Szilárd a Nincstelenekben a kutyáról, hogy „…A kis vesszővel a kutya orra hegyére mért pici ütések egyszer csak összegződnek. Hiába a vicsorgás, hiába a düh, hiába az erő. Egyszer csak a legbátrabb kutya is elszalad és el akar bújni. Menedéket keres.”

Én eddig úgy véltem, csak tanulatlan maradt ez a nép, megalázott és egykedvű, és mint ilyen hagyta magából előbújni a rossz minőségű alakokat, nagyobb számban, mint a többi nép. És rosszabb minőségben. Jöttek dózsák, kossuthok, horthyk, rákosik, kádárok meg ez a mostani falusi futballista.

Arra nem gondoltam, hogy az ütések összegződtek, és már csak dugjuk a fejünket a mancsaink közé. Hogy ez a nép már csak keres valami farakást, „…Mert összeomlott. Már többé soha nem lesz szabad. Már hiába engedik el. Csak félelmében ugat. De retteg.”

Azt régen tudom, hogy a falusi futballista retteg, hogy félelmében ugat. De van kollektív rettegés?

Kell lennie. ’48 nem magyarázható mással. ’56 sem. A butaság kevés. Egy tudatlan, ostoba tömeget nem lehet belehajszolni a szabadságharcnak nevezett öngyilkosságba, a Kossuth nevezetű demagóg világripacs (Jóreggelt Európa, 2013. november 29. Számtan 2.) kiabálhatott volna bármit, ha nem összegződnek azok a kis vesszővel mért pici ütések. Már akkor is évszázadok óta.

„A buszhoz reggel sokan kijönnek. Nem utaznak sehová, csak megnézik, hogy ki megy aznap valahová. Meg hogy kik ülnek rajta. A pici ablakból fáradt, elgyötört szemek pislognak ki. Öregek utaznak a gyerekeikhez. Kismamák visznek babákat kivizsgálásra. Betegek, akiket beutalt a körorvos a járási kórházba. Csak akkor szállnak buszra az emberek, ha baj van. Ha valamilyen hivatalos ügyet kell intézni. Felveszik a fekete ruhájukat. A fehér inget szorosan rágombolják az ádámcsutkájukra. Alázatosan kopognak párnázott ajtókon. Kezükben tartják a kalapjukat. A kendő kacsutját az asszonyok szorosabbra húzzák. A bogot mi kacsutnak hívjuk. Az utazás sose jelent jót.”


Van még kérdés? A szabadságról?


Azért még majd gondolkodom.

Csak Magyarországon lehetséges az a felejtésben megnyilvánuló közömbösség, ami egy ilyen nagy írót képes a halálba küldeni.

Elszámoltatás

Az tölti ki a napjaimat, hogy a 19. századról olvasok. Lehetne akár szórakoztató is látni az újabb és újabb bizonyítékokat a történelemírás ostobaságairól, ha nem tudnám, milyen elképesztően kártékony a folyamatos hazudozás, a tények elferdítése, ahogyan egyik esemény fertőzi tovább az utána következőt. Lehetne szánalmas is látni, hogyan nyilvánul meg a történelemírók kasztjában az általános törvényszerűség: egy szakma művelői között (köztisztasági munkástól az akadémikusig) körülbelül 90 százalék a rossz, 8 százalék a közepes, 1 egész 9 tized a jó, a maradék a kiváló. A rossz természetesen minden területen másképp értékelendő, a rossz mérnök nem az, akinek a hídja a felavatás másnapján leszakad, olyan azért nincs (legalábbis ritka).  

A világtörténelmet 98 százalékban azok írják, akiknek az ambíciói az egyetemi diploma megszerzésének magasságáig érnek, a képességeik meg egy bérelszámoló szellemi színvonala körül lebegnek. De én nem találom ezt sem szórakoztatónak, sem szánalmasnak, én csak tehetetlen dühöt érzek, amikor például a nagy szabadságharcos géniusz Kossuthról olvasok vagy a zseniális Napóleonról. Ezek az írások olyanoktól származnak, akiknek már az avatás előtt leszakad a hídjuk, ha mérnöknek mennek.

„1769. május 9-én egy fiatalasszony – tizenkilenc éves és festeni valóan szép – kapaszkodik felfelé, száz-egynéhány korzikai hazafival együtt, a Monte-Rotondo ösvényein – férje gyöngéden támogatja, mert a kövek minduntalan kiszaladnak a lába alól. A fiatalasszony a győztes francia csapatok elől menekül, és egyre azt hajtogatja:

-      Majd ő bosszút áll Korzikáért.

Fiára céloz. A fiára, aki még meg se született – de a menekülő biztos benne, hogy fia lesz – s aki e szörnyű visszavonulás alatt szüntelenül rugdalózik benne.”

Milyen poétikus, ugye? André Castelot egy abból az ötvenezerből, akik Napóleonról írtak. 1972-ben jelent meg magyarul a könyve, még ’69-ben olvastam róla egy recenziót valamelyik francia folyóiratban, aminek a lényege az volt, hogy a mű kiváló, de az nem derült ki, miért az. Akkor megvettem, most az első néhány sort írtam ki ide. Nem olvastam el a könyvet, mert az itt rögtön nyilvánvaló volt, hogy ami benne van, az a szokásos dicsőítő ének. Azóta is hiába várok egy tisztességes tanulmányra, ami az ehhez szükséges terjedelemben (40-50 oldalon, Napóleon körülbelül ennyit ér) leírja ennek a figurának a tudni illő szerepét a világtörténelemben. Castelot könyve Napóleon születésének 200. évfordulójára jelent meg, azóta –  gondolom – írtak újabb ötvenezret, idén volt 200 éve, hogy meghalt, annak a 40-50 oldalnak a megszületése még mindig reménytelen. Nem hiszem, hogy ez a Castelot nevű belga felmenthető volna pusztán azért, mert ő író és nem történész, az igazat egy írónak is szabad leírnia. Ahogyan tette azt Tolsztoj, aki közel volt Napóleon hiteles megjelenítéséhez.

Álljon itt néhány sor abból a 40-50-ből, aminek a megszületése reménytelennek látszik. Ennek a lényegét már egy féléve leírtam, a szóban forgó alak elhalálozásának pontos évfordulóján, most más mondandóm van, azért veszem elő ismét az emberiség egyik legförtelmesebb banditáját, azért merülök el ismét a róla szóló betűtengerben. Nem könnyű az alámerülés, tényleg légzőkészülékre volna szükség, nagy levegőket kell venni, mert különben felfordul a gyomrom.

Amikor például ilyeneket olvasok, egyetlen kérdés merül fel bennem: vajon az emberi fajhoz tartozik az, aki ezt írta?

„Teljes volt a francia diadal. A koalíciós haderő közel 16 ezer katonája esett el a harcmezőn, 20 ezer emberük pedig fogságba esett. A Grande Armée vesztesége a sebesültekkel együtt 9 ezer főnél kevesebb volt . A diadalnak köszönhetően december 2-a Napóleon szerencsenapjává vált, a francia uralkodó ugyanis egy évvel korábban is ünnepelhetett, hiszen 1804.  december 2-án koronázta magát császárrá a párizsi Notre-Dame-ban.”

Hát nem örömteli?

Tizenhatezer ember az egyik hadseregből, kilencezer ember a másikból. Ki a franc az az ostoba büdös bunkó, aki „diadalról” meg „szerencsenapról” meg „ünnepelésről” képes firkálni? Mikor jutunk el abba az állapotba, hogy legalább az egyenruhát nem viselő, emberhez a zsoldos katonánál valamivel jobban hasonlító alakok felfogják, a világtörténelem nagyobb és kisebb csatáiban, különféle háborúiban emberek haltak meg? Hogy ez semmikor sem volt rendjén. A „korszellem” meg az „abban az időben ez elfogadott” jellegű bornírt, érzéketlen megállapítások csak iszonyúan buta alakoktól származhatnak, mert bármelyik korból tudok mutatni ellenpéldát, ami azt igazolja, hogy az emberélet akkor is fontos volt. Mert nem kell ahhoz nagy ész, hogy valaki felfogja, minden egyes háborúban meghalt embernek volt anyja, apja, akik normális esetben nem tartották „elfogadottnak”, hogy a fiukat megölték. Csak iszonyúan buta alakok írnak történelmet? Lehetetlen egy „történelemtudósnak” megmagyarázni, hogy a „veszteség” szó alkalmazása emberek halálára finoman szólva nem a megfelelő fogalom? Hogy „…a Grande Armée vesztesége a sebesültekkel együtt 9 ezer főnél kevesebb volt…” nem egy nagyszerű hír, ami Napóleon zsenialitását dicséri, hanem egy megveszekedett gonosztevő egyik gaztettének emberhalálban kifejezett bizonyítéka?...

Na jó, elborított a méreg, most nem erről van szó, azaz nemcsak erről. Teszek még ide idézetet, az egyszerűség kedvéért a netről illesztek be szövegeket, akárhonnan másolhatnék, mind egyforma.

 „…A VII. Piusz pápával kötött konkordátuma, valamint közigazgatási, katonai, oktatási és jogi reformjai döntő hatást gyakoroltak a francia társadalom fejlődésére. Seregei alig több mint egy évtized alatt majdnem minden európai ország ellen harcoltak, gyakran egyidejűleg, és országa uralma alá vonták a kontinentális Európa nagy részét, hódítás vagy szövetség által. Sikereinek sorát a katasztrofális 1812-es oroszországi invázió törte meg. Az ezt követő lipcsei vereség után, 1814-ben a szövetséges hadseregek betörtek a Francia Császárság területére, lemondásra kényszerítve őt. Elba szigetére száműzték, de a következő évben visszatért, és száz napra újra magához ragadta a hatalmat…”

„…Az európai történelem egyik legkiemelkedőbb alakja, az egyik leghíresebb és legtöbbet emlegetett hadvezér, a hadvezetés egyik hatalmas ikonja. Összesen 56 győztes csatát vívott meg. Törekvéseiben Nagy Sándor követője, emellett mind a mai napig az egyik leghíresebb francia, ugyanakkor a leghíresebb korzikai is…”

Helytelenítő felhangot vélek felfedezni a „történész” foglalkozásnevet viselő bamba barom mellékmondatában: …a szövetséges hadseregek betörtek a Francia Császárság területére, lemondásra kényszerítve őt… Betörtek, írja és közben csóválja a hülye fejét.

Ezenkívül Napóleon katonai zseni – írja majdnem minden „történész”, akik képtelenek felfogni, hogy az emberirtás és a zsenialitás nem említhető együtt. Még akkor sem, ha az illető katona védekezésre használja a „zsenialitását”.

Napóleon működése alatt úgy halt meg nagyjából egymillió ember (ez a szám valószínűleg nagyobb, nem végeztem el a szükséges algebrai műveletet), hogy egyetlen egynek sem kellett volna meghalnia, ha ez a briganti nem szabadul rá a világra.

Mi lett a következménye az ismert tömeggyilkosságnak? A francia állam (mégegyszer: a francia állam, azaz minden francia pénzének kezelője és más ügyek intézője) évi kétmillió frankot juttatott az Elba szigetére „száműzött” Napóleonnak, aki magával vihette 400(!) főnyi testőrségét és a teljes császári szolgaszemélyzetet. Ezenkívül kijárt neki a „felség”, az „ő császári felsége” megszólítás. A korzikai hegyre felkapaszkodó asszony csemetéjének.

Napóleon korában még létezett a halálbüntetés. Egy ember megöléséért is halálra ítéltek a bíróságok bárkit – kivéve a különféle politikusokat, azaz királyt, császárt, hadvezért.

Ugye nem kell mondanom, mi járt volna egymillió ember meggyilkolásáért?

Van nekünk egy pitiáner bűnözőnk, aki a napóleoni mércével nem mérhető ugyan, de a hűtlen kezeléstől a halált okozó gondatlan veszélyeztetésig mindent elkövetett, amit a kriminalisztika fel tud sorolni. Meghalt például csak az elmúlt egy évben több mint 30 000 ember, akik többségének egy működő egészségügyben nem kellett volna meghalniuk (Ausztria elismerten rosszul kezelte a járványt, ott tízezren haltak meg, Izraelben hétezren). A többi halottról most nem beszélek. Ellopott ezermilliárdokra rúgó összeget, amibe bele kell számítani az ukrán nyugdíjtól kezdve a Kossuth-téri kősivatagig mindent, részletes adatoktól eltekintek. Egyet azért ideírok: 2017-ben például sportra és vallásra 1342 milliárdot költött el a mi sörhasú fiókdiktátorunk anélkül, hogy bárkit megkérdezett volna, megteheti-e. Ez éppen 1342 milliárddal több, mint amennyit ezekre szabad lett volna elkölteni.

A halálbüntetést (nagyon helyesen) eltörölték. Különben sem szándékozom a büntetési tételek felsorolásával fárasztani az olvasót. Egy bizonyos: a mi kis brigantink jelentős börtönbüntetésre számíthatna, ha…

A történelemírók már elkezdték mindenek felettien kártékony tevékenységüket. Nagyon szeretném látni, 2022 tavaszán milyen muníciót kapnak gazdáiktól, a velük nagyjából azonos szellemi és erkölcsi színvonalon tenyésző politikusoktól, midőn a jog mérlegére kellene majd tenni ennek a tanulatlan, rosszízlésű, neveletlen, gerinctelen alaknak, ennek a kisadag napóleonkarikatúrának a tetteit.

 

Fegyverszünetet hirdetek

 

Egyik legkedvesebb hajdani rádiós kollégám, Győri László tette föl ezt a képet a netre. Ezt írta hozzá: „Másodhasznosított templom Utrechtben. (Templomból lakóházzá alakították, amikor a hívők száma kritikus szint alá csökkent).”

Hollandia. Katolikus ország. A statisztikák szerint magas a valláshoz tartozók aránya. Nem tudom, hogyan mérték ezt az adatot, nem látok utalást arra, alkalmazták-e a Cronbach-alfa módszerét a mérőszámok hitelességének erősítésére, valószínűleg nem, de majdnem mindegy, azzal is csak a valósághoz valamivel közelebbi számokat kapunk. Ha engem megkérdeznek például, én a valósághoz hűen csak azt mondhatom, hogy a római katolikus vallás szerint kereszteltek meg, de az már nem érdekli a statisztikust, hogy 15 éves koromban dühös istentagadó lettem, ami évtizedek múltával a vallás (minden vallás) elutasítására szűkült, az istenhez fűződő viszonyom mindenekelőtt a magánügyem, a nyilvánosságra legföljebb annyi tartozik, nem tudom bizonyítani semmiféle isten létét, ebből valamelyest következően a nemlétét sem. Ezenkívül rengeteget járok templomba, minthogy a szakmám ezt megköveteli, sőt templomok rekonstruálásában és újjáépítésében is részt vettem, de 15 éves korom óta színleg sem imádkozom, sőt keresztet sem vetek, amikor belépek egy templomba, még kevésbé hajtok térdet az oltárral szemben, és értelemszerűen a szenteltvíz-tartót sem használom. Mindez azt jelenti, hogy én eggyel növelem a katolikus valláshoz tartozók létszámát, miközben nemhogy nem gyakorlom a vallásomat, hanem következetesen írom és mondom, milyen mértékig kártékony bármilyen vallás általában és az úgynevezett kereszténység különösen.

Ez a kép itt fent, ez hiteles adat a vallás szerepéről és súlyáról a 21. században. Ahhoz képest, hogy a szekularizáció a 16. század eleje óta küszködik a vallásnak a világi államról való leválasztásával, nem jutottunk valami messzire, de már ez is valami. Azokkal az adatokkal együtt, amik Európa fejlett államainak a valláshoz fűződő viszonyát jelentik, melyek szerint egyre több országban süllyed a mérhető szint alá a vallásukat gyakorlók száma. Az Egyesült Államok egy másik történet, ahol a keresztény elnökök egy zsidó könyvre téve a kezüket esküdöznek, és minden beszédük végén isten áldását kérik Amerikára. A világ legnagyobb hatalmú országában sajátos az oktatás, azon belül a vallás, a „hitoktatás” szerepe, hiába vannak ott a legjobb egyetemek, hiába a legmagasabb szintű a tudomány, a legmagasabban képzett tudós réteg, hiába a Szilícium-völgy, ha százmilliók nagyjából az illiteráció szintjén élik le az életüket, és az ő agresszív, saját felsőbbrendűségükbe vetett hitük a szó szoros értelmében elsöpör mindenkit, aki szót emelni merészelne a vallás ellen.

Különben az igazán rossz hír az, hogy a vallásosság csak lazán hozható összefüggésbe az iskolázottsággal. Egy felsőfokú végzettségű, akárhány diplomásról csak annyit lehet tudni, képes különféle ismeretek megtanulására, szerencsés esetben azok alkalmazására is, de arról nem tudunk, az illető hallott-e Descartes-ról, és ha netán hallott, megértette-e az ő mondatát, miszerint de omnibus dubitandum est, azaz hogy mindenben kételkedni kell, ami azt jelenti, kérdezni kell. Mindig mindennel kapcsolatban föl kell tenni a megfelelő kérdéseket – ez olykor nagyon nehéz tud lenni, holmi egyetemi diploma nem feltétlenül elegendő hozzá.

Vegyük a mi hétgyermekes „édes”apánkat, aki például azt sem tudja, hogy a nyilvánosság számára ő apa, és egyáltalán nem érdekel, édes-e a gyerekeinek, ez családi belügy, értelmezhető kapcsolati elnevezés az apaság, az édesapaság nem az. Ő rendkívülien büszke arra, hogy hét gyereke van, valamint arra, hogy keresztény.

Egy érettségi találkozón megjelent a hajdani osztálytársunk, Levente a keresztneve. Tudott volt már korábbról, hogy valamelyik református egyház valamilyen papja, de erre a találkozóra hozta el először a családját, azaz a feleségét és kilenc gyerekét. Sz. Pista, az osztály nagyszájúja, a kocsmázó, félliterköpő túridani, akiből jómódú „vállalkozó” lett, meglátván az orgonasípszerűen felsorakozó gyerekeket, felkiáltott: mi van, Levi, minden lövés találat?

Bocsánat, de nekem ez jut eszembe a sokgyerekesség rátartiságáról. Egyebekről, például a Föld túlnépesedéséről nem beszélve. Szaporodni ugyanis szinte bárki képes. Egy bizonyos, engem szeretetteljes meghatottsággal sosem a gyerekeim és unokáim létszáma  tölt el.

Más, kellemetlenebb kérdés a keresztény mint államilag definiált jellemzés. Valószínűleg nehéz megérteni, de én azért kitartóan próbálkozom: nem érdekel egy állami alkalmazott vallása. Sőt egy magánalkalmazott szénlehordóé sem. Kifejezetten taszítónak találom, ha valaki nagy nyilvánosság előtt azzal traktál, hogy az ő viszonyát a közélethez a túlvilági üdvözülés határozza meg. Hogy ő gyónni jár. Ami azt jelenti, hogy egy vadidegen embernek elmeséli a legbensőbb magánügyeit. Egy embernek, aki isten magához hasonló emberek által felkent képviselőjének hirdeti magát. És itt mellékes az, mennyire tartja be a szabályokat ez az egyházfi, a puszta tény, hogy valaki képes egy vadidegennek beszélni a legbizalmasabb ügyeiről, nem mást jelent, mint nemzetbiztonsági kockázatot. Tessék mondani, ez miért nem merül fel soha az utóbbi évek nagy keresztényállami öblögetései hallatán? Hogy ugyanis például a jelen miniszterelnöke az úrvacsorán nyilvánosan, nagyközönség előtt bűnvalló imádságon vesz részt, ahol olyanokat vall kollektíve, hogy „könyörülj rajtunk könyörület Atyja, bocsásd meg bűneinket, szent Fiadnak, a mi Megváltónknak szerelméért! Közöld velünk és nevelj bennünk Szentlelked ajándékait, hogy azoknak világánál min inkább általlátván minden bűneinket, erejük által tagadjuk meg és vetkezzük le a bűnt és teremjük a megigazulás és a megszentelődés jó gyümölcseit, hogy azok kedves áldozatul legyenek néked, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.” Majd nyilvános vallástételt mond és részt vesz a bűnbocsánat hirdetésen. Vagy a mi jelenlegi miniszterelnökünk ilyeneket nem csinál? Tornából felmentettként viselkedik? Akkor mi a francért meri magát naponta hússzor kereszténynek nevezni? Ha nem gyakorolja a vallását. Ha ő alapjában véve egy utcai harcos, aki folyton verekszik, bántja felebarátját, annak sebeket okoz, olykor sok napon túl gyógyuló károsodást, olykor halált is. Aki különben bűntelen, úgy is mint utcai harcos.

És a helyettese? Gyón és áldozik? Elmondja a gyóntatónak, hány milliárd ellopásában vett részt, hány rablógyilkosságban bűnsegédi bűnrészes? Nem mondja el? Az gyónási hazugság, akkor nem veheti a szájába a szent ostyát, azaz nem gyakorolja a vallását, vagy csalással gyakorolja azt. Akkor mi a francért meri magát naponta hússzor kereszténynek nevezni?

És most jöjjön megint egy ilyen keresztény? Egy újabb nemzetbiztonsági kockázat? Aki nem tud, hanem hisz? Akinek végülis nagyjából mindegy, milyen intézkedésekkel vezeti az országot, mert ha esetleg nagyon eltol valamit, majd meggyónja? És akkor minden rendben lesz, mert végülis ő üdvözülni fog, minket meg itt hagy a legnagyobb slamasztikában? Vagy nem ezt fogja tenni? Mert nem teheti meg, hogy mindenekfelett valónak tartsa a vasárnapi istentiszteleten való megjelenést? Mert mondjuk az Európai Bizottság rendkívüli ülésén kell részt vennie? Akkor nem gyakorolja a vallását, akkor nem hirdetheti magát kereszténynek. Netán azt tetszik hinni, vaskalapos vagyok, ezeket azért nem kell ilyen szigorúan venni? Életem első 15 éve a keresztény egyház förtelmes szorításában telt, ma is tudom az összes ministráns szöveget és mozdulatot, tudom, melyik misén mit kell tennie a papnak, a nagyszüleim kitagadtak volna, ha csak kísérletet teszek az egyház kebeléből való kiszakadásra. Ez nem vicc, ez nem olyan dolog, hogy én azt mondom, keresztény vagyok, dehát azt azért nem kell olyan komolyan venni. Ilyen nincs. Vagy-vagy. A hazugság mértéke és mennyisége a kérdés, a léte nem az.

Tételezzük fel, hogy mindezektől eltekintek, hogy nyelek egy nagyot, és még azt az önmagában való, meglehetősen gusztustalan ellentmondást is elnézem, hogy egy jobboldali akar leváltani egy másik jobboldalit. Lehet ennek egy olyan nézőpontja is, hogy ő tudja a legjobban, miképpen kell legyőzni valakit, aki majdnem pontosan ugyanazokat az elveket hazudja, amik valójában az övéi, mármint Márki-Zay Péteréi, csak ő nem hazudja, ő komolyan gondolja, tehát jobban ismeri a részleteket, már csak azért is, mert ezen az emberen látszik, hogy nem egy rosszízlésű, tanulatlan, buta bunkó, mint az ellenfele, és legfőképpen nem a gyűlölet és a bosszú élteti, mint a jelenleg regnálót.

Ha ezt feltételezzük, és hajlok rá, hogy ezt tegyem, már csak azért is, mert nem tehetek mást, el kell fogadnom az idevezető út nem éppen rokonszenves részleteinek ellenére is, akkor jó volna valamit megértetni vele. Hogy valamiről le kell mondania, ha nemcsak győzni akar (az nem nagy művészet, az csak gyomorkérdés). Az ellentmondás feloldhatatlan ugyanis. Annak a programnak a végrehajtása, amire készül, és elhiszem, hogy nagyjából tényleg végre is akarja hajtani, nem fog menni, ha folyamatosan hangsúlyozza azokat a jellemzőit, amiket eddig, hogy ugyanis ő egy jobboldali, keresztény, hétgyerekes „édes”apa. Jó, elmondta, tudomásul vettük, néhányan nem is fogjuk elfelejteni, de most ugorgyunk, ahogyan Pósalaky úr kívánta. Ez megvolt, nem kell belőle több. Önmagának ezentúl úgy hazudik, ahogyan akar, a saját lelkiismeretével úgy számol el, ahogyan tud, de nekünk most már ne. Fölösleges olyanokat mondani, hogy egy keresztény ember nem tűrheti a korrupciót, mert azt egy egyszerű, többé kevésbé épérzékű ember sem tűri, akinek a kereszténységről fogalma sincs. A kereszténység ugyanis nem a jótulajdonságok halmaza, amiről egy keresztény azt képzeli, hogy az azért jó, mert keresztény, az kivétel nélkül mindig csak egyszerű emberi jótulajdonság, amit bármely nemkeresztény képes felmutatni, sőt hajlok arra, hogy meglepődjek, ha egy magát kereszténynek tartó embernek vannak jótulajdonságai. Minthogy a kereszténységnek nincsenek. Minthogy a kereszténységnél pusztítóbb, álságosabb ideológia nem született az emberiség történetében, elmondtam, leírtam sokszor, érvekkel, adatokkal alátámasztva, miszerint egyetlen más eszme nevében sem irtották ki emberek százmillióit.

A jobboldaliságról is sokszor elmondtam már, miért kártékony és miért mentes minden, csak rá jellemző jótulajdonságtól, ami egy jobboldali tetteiben a jót képviseli, annak nincs köze a jobboldaliság lényegéhez.

A hét, különben nagyon helyes, nagyon rokonszenves gyerekről és a hasonlóképpen rokonszenves, emberinek látszó feleségről is tudunk most már eleget, kérem szépen Márki-Zay urat, ne hozza őket kellemetlen helyzetbe, ne késztesse őket kényszeredett viselkedésre, ne általuk akarjon népszerű lenni, tessék ezt saját hatáskörben megoldani. Amerika ebben sem jó példa, semmiféle népnek nincs köze semmiféle politikus magánéletéhez, Márki-Zay úréhoz sem.

A végrehajtandó program, mint már említém, baloldali. Azt kell megcsinálni, ha már olyan tudatosan és nagyon tetszett akarni. Az első választott miniszterelnök óta belebetegszem abba a közlésbe, hogy valaki miniszterelnök akar lenni. Lehet, ettől is hajlandó volnék eltekinteni, ha a fentiek figyelembevételével tetszene ezentúl működni.

A világirodalom egyik legkiválóbb, hihetetlenül félreismert írójának, Raymond Chandlernek van egy csodálatosan megírt regénye, az Elkéstél Terry (The Long Good-Bye, 1953). Annak az egyik szereplője egy Roger Wade nevű író, aki mindent lefirkál, ami eszébe jut, mikor részeg. Az egyik papíron ezt a mondatot találja Marlowe, a detektív: „Nem szeretem én magát doktor Verringer, de most szükségem van magára”.

Ez jutott eszembe ennek a jegyzetnek az írása közben. Meg az, hogy nem kell nekünk szeretni egymást Márki-Zay úrral, de most szükségünk van egymásra.

Gondoltam, szólok.

  

Még mindig a jobboldaliságról

Valahol azt olvastam, hogy kellene egy nyelvész, mert a segélykérőnek (aki Kálmán Lászlóért kiált) bántja a fülét Márki-Zay beszédmodora. Nem tudja, miért.

Próbálok némi magyarázattal szolgálni, hátha mások is hasonló kérdésekkel küzdenek – én is így vagyok ezzel. Csak hát nekem mégis csak ez a szakmám. Jó volna Kálmán Lászlóval megbeszélni (annak idején a Pacsirta rádióban műsoron kívül órákig képesek voltunk ide-oda száguldozni mindenféle nyelvészeti finomságokkal), dehát Laci meghalt, és hiába veszekszem ezen az istennel, hiába nem értem, miért kellett ezt, nem fogja visszaadni. Úgyhogy most nélküle, egyedül kell valamit mondanom, méghozzá úgy, hogy Laci ne piruljon miattam.

Van persze ennek a kellemetlen érzésnek nyelvészeti alapfogalmakkal indokolható része, vegyük át ezeket gyorsan, bár szerintem nem ez az igazi baj. Ezek nyilvánvaló tények, fundamentumnak kellenek is.

Mindenekelőtt nézzük a szupraszegmentális elemeket. Ez a finom és előkelő kifejezés részint arra szolgál, hogy elijessze a nyelvészet iránt esetleg érdeklődőket, részint arra, hogy érthetetlenségével bizonyítsa, mennyivel magasabban állunk mi, e tudomány művelői a közönséges halandóknál (minden tudomány szakzsargonja ezeket a célokat szolgálja, pedig ez a homály is csak az einsteini tételt igazolja: ha egy hatévessel nem tudod megértetni, te magad sem érted). Ezek az elemek arra valók, hogy a beszédhez használt hangokra (azaz a megnyilvánulásaink alapját képező hangokra, előkelően szegmentumokra) ráhelyezve (azaz fölé építve, előkelően szupra) különféle effektusokkal színezze, tegye megkülönböztethetővé a beszélőt. Szupraszegmentum például a hangszín, a hang erőssége, a hangsúly, a tempó, a dallam, a ritmus, sőt az a hangtorzulat is, amit egyszerűen beszédhibának nevezünk. Gálvölgyi János és Sinkovits Imre, minden idők legkáprázatosabb paródiáinak készítői a szupraszegmentumokat hallották meg mindenkinél pontosabban, ezeket kielemezve építették rá a saját hangkészletükre, és az eredeti túlhangsúlyozásával nemcsak utánzást adtak, hanem karikatúrát is.

Márki-Zay mindenekelőtt hadar, azaz a beszédtempója eltér a magyar nyelvre jellemző sebességtől. A lélektan általános, sokévtizedes tapasztalatra hivatkozó megállapítása szerint a gyorsbeszédű ember figyelmetlen, kusza gondolkodású, ingerlékeny és nyugtalan, valamint makacs, érvekkel nehezen meggyőzhető, minthogy a másik ember mondatai közben már a magáéval készül rohanni, de mindenekelőtt törtető, csak a saját célját látó, azt minél hamarabb elérni kívánó.

Alanyunk hanglejtése is sajátos, a magyar ereszkedő mondatvégei helyett általában felemeli a dallamot, a hangerővel együtt, mint majd’ minden szónok, úgy kezd bele a mondatba, hogy közben leli meg a lényeget, azt ilyenformán a végére hagyja, ezért helyezi oda a hangsúlyt. A mi emberünk akkor is szónokol, amikor csöndes dialógust folytat. A réshangjai (s, sz, zs) ebből a tempóból fakadóan nyitottabbak a helyesen képzett hangoknál… és így tovább, ha nem bánják, nem mondom tovább, semmi értelme egy részletes elemzésnek, mert nem ez a baj. Az érintett beszédeszközök általában ellenszenvet váltanak ki a hallgatóból, dehát hallgatója válogatja, én csak az értelmes, az emberi fejlődés magasabb fokán elhelyezkedő ember reakciójáról beszélek, nem szeretnék most kitérni a tömegpszichózis tudatmódosító hatásaira, Hitler beszédmodorát például azért nem említem, mert alaptalan összehasonlításokkal volnék vádolható – hosszú és bonyolult fejtegetésekbe kellene bocsátkoznom, hogy ne csak hangulati benyomásokat keltsek, hanem úgyszólván természettudományos törvényszerűségekkel támasszam alá a fentieket. Mondom, ezt most kihagyom, mert nem ez a fontos. Még a beszédaktus elmélet részleteit sem rakom ide, bár azok is komoly szerepet játszanak a fent említett segélykérőben kialakult antipátiában – eszerint a nyelv nemcsak a cselekvés irányítója, hanem maga a cselekvés. Arisztotelésztől tudjuk, hogy a modalitás, azaz a beszélő viszonya, viselkedése a saját mondataival szembeállítva mennyire meghatározó a mondat jelentését illetően, dehát ez meg szemantikai (jelentéstani) elemzést igényelne, mégegyszer: nem ez a fontos.

Márki-Zay sokszor hangsúlyozta, miszerint ő jobboldali. Jó. Nem hiszem, hogy egy jobboldali kormány keltette 12 éves undort éppen egy másik jobboldalival kellene váltani, de ott egye a fene a vásárhelyi polgármesterért rajongók ízlését, első pillantásra még ez is elképzelhető, az illető ember és az általa képviselt ideológia csak némi idő elteltével bukik elő a maga látványos gusztustalanságával. Csak hát ezt ő is tudja, valamint hallja maga körül a kívánságokat, a programpontokat, a jövő gyökeres változásait előrevetítő beszédeket, minek következtében ő is ezeket ismételgeti. Viszont ezek baloldali szövegek. A következő, reménybeli kormány ideológiája, intézkedési tervei kizárólag baloldali elemeket tartalmaznak, ami természetes, hiszen – az imént említém – 12 évig emberek millióit megnyomorító jobboldali rendszert készül lebontani.

Abban az esetben, ha feltételezzük (miért ne), hogy Márki-Zay igazat mond a maga jobboldaliságáról, akkor a folyton és mindenütt elmondott baloldali beszédeivel egyszerűen hazudik. Folyton és mindenütt. Ez az igazán irritáló, akkor is, ha valaki ezt az ellentmondást nem veszi észre, csak zsigeri ellenszenvet érez. És hazudik a bocsánatkéréseivel is. Sűrűn teszi, minthogy sűrűn mond olyanokat, amiket racionális gondolkodásra képes, emberszabású ember nem mond, azaz olyanokat, amik főképp a „jobboldalra” jellemzők. A jobboldal ugyanis – próbáltam már elmagyarázni sokszor – olyan nézeteket hirdet, amik gátolják az emberi fejlődés, az emberré válás folyamatát. Éppen ezért nem értem azokat a megnyilatkozásokat, amelyek szerint szükség van a jobboldalra. Az égadta egyvilágon semmi szükség nincs ugyanis a hagyomány- és tekintélytiszteletet önmagáért parancsoló, az emberek közötti egyenlőtlenséget erőszakkal is fenntartó, a változást, a fejlődést csak mérsékelten, mondhatnám fogcsikorgatva elfogadó társadalom „filozófiára”, ami összességében az ember ellen van. Ez egyszerűen létezik, méghozzá iszonyatos tömegben, de ennek a szomorú ténynek az ismerete nem jelenti az elfogadást. Nem ezek a szemforgató, természetellenes „értékek” jelentik ugyanis a politikai váltógazdaságot, a többszínűség nem az emberi és az embertelen közötti különbséggel írható le. Jobb híján nevezzük ezeket bal- és jobboldalnak, dehát már régen nem arról van szó. Voltaképpen olyan régen, hogy az ókori görög kultúrában (ami nézetem szerint az emberiség történetének máig utol nem ért tökéletességű társadalma volt) még senki nem ismert oldalakat, és mindaddig, amíg a kereszténység el nem pusztította Rómát és általa a görög örökség utolsó emlékeit, a később atlanti térségnek nevezett régióban senki nem is próbálta dicsőíteni az embertelenséget. Ez egyedül a kereszténység vívmánya, az istenfélelemre nevelő, az embert birkává alázó katolikus vallás következménye. Ami meg akarta fojtani a renaissance evilági boldogságra törekvő életkedvét, a felvilágosodást és egyáltalán mindent, ami tagadni merészelte a túlvilági üdvözülést. Márki-Zay azért kér folyton bocsánatot, mert ezt a rutint hozta a maga mély kereszténységével, mert halvány fogalma sincs arról, hogy ezt a baromi gesztust éppen az ő imádott Jézusa (akit ráadásul állandóan krisztusoznak) próbálta kiirtani, mikor kizavarta a templomból a kereskedőket. Ő ugyanis pontosan tudta, hogy a különféle állatok legyilkolásával és elégetésével nincs elintézve a már elkövetett bűn. A bűn ugyanis bűn marad, nem megbocsátandó, hanem büntetendő, a bűnnek kell hogy legyen következménye. Mely következmény nyomán az elkövetett bűn még mindig bűn marad. Egy bocsánatkéréssel nincs elintézve semmi. A pápa annyiszor kér bocsánatot az egyház elkövetett bűneiért, ahányszor akar, én például nem bocsátok meg a kereszténység által meggyilkolt százmilliók ellen elkövetett bűnökért, sem a papok egyéb aljasságaiért, sőt, (ó irgalom atyja ne hagyj el) én a pápának sem bocsátok meg az álságos uralkodásáért, az emberek kifosztásával keletkezett elképesztő vagyonért, a világ fejlődése elé fektetett gátakért. A bocsánatkérésnek ez a fajtája a hazugság minősített esete, Márki-Zay nem hirtelen felindulásból követ el olyan tetteket, amik apró kisiklásoknak tekinthetők, és tényleg elnézhetők, hanem olyasmit mond és tesz, ami az ő lényegéből fakad, amit szeretne érvényes viselkedésnek tudni, csak hát nem lehet. A „baloldaliság” miatt. Ugyan már.

Egy vallásos ember, aki fennen hangoztatja is a maga „hitét”, voltaképpen alkalmatlan mindenféle közfeladat ellátására. A primitív ember istenvágya, a körülötte lévő világtól való félelme, ami a magyarázatok megkeresése helyett mindig a túlvilági üdvözülésbe vetett hitbe hajszolja bizonyára használható modus vivendi egy futballistának például, aki azt hiszi, hogy ő a karmelita kolostorban ül, holott az illető épület százévekkel ezelőtt néhány esztendeig volt a karmeliták kolostora, különben Várszínházként funkcionált, de nem lehet egy ország népét irányító tisztségviselő létformája.

Ez megint csak a permanens hazugság fészke.

És végül még valami. Az itt következő rész nem tények és tudományos tételek sorozata, mint a fentiek, csak valami olyan, amit a jogban alapos gyanúnak hívnak, de bizonyítékom nincs, bár az adatok bőven elegendők közvetett bizonyítéknak.

A miniszterelnök jelölti versenyt megnyerte egy délalföldi kisváros polgármestere, akinek az ismertsége ennek megfelelő, a kampányra költhető pénze minimális. Már az első forduló utáni eredménye is feltűnő volt, amennyiben azt vesszük alapul, hogy Hódmezővásárhelyen a megválasztásakor 13 000-en szavaztak rá. Most az első fordulóban tízszer ennyien, ez egyben a teljes kisvárosi népesség létszámának háromszorosa. Épp annyian, amennyi ahhoz kellett, hogy tovább jusson. A nála minden szempontból ismertebb Jakab és Fekete-Győr nem jutott el a 15%-ig, ő igen. De jó, egye fene, ennyi esetleg elképzelhető, bár nem győzöm hangsúlyozni, a politikában, a történelemben nincsenek csodák. De ami utána történt, az ép ésszel felfoghatatlan. Mégis mindenki természetesnek tekinti. Háromszor annyian, 250 000-rel többen szavaztak Márki-Zayra, mint az első fordulóban. Ráadásul szájtátiék (a többiek meg az „elemzők”) azt mondják, ezek mind fiatalok voltak. Tényleg? Honnan tetszik tudni? Fiatalok? Akik tömegestül rohantak szavazni egy bevallottan jobboldali, a vallásosságára büszke, a gyerekverést normálisnak tartó, a nőket lenéző, cigányozó, négerező, melegező emberre? Azaz valaki olyanra, aki garantáltan olyan nézeteket hirdet, amikről egyvalamit lehet bizonyosan tudni: a fiataloktól mindez abszolút idegen. Egyszerűen nem fér össze az ifjúi világképpel. És mindez miből? Egyszercsak lett annyi pénz, amennyiből egy ilyen csodaeredménnyel végződő kampányt végig lehet csinálni? Aminek különben az eredményhirdetéséig semmiféle híre nem volt? Ami akkor kezdett még a szűk ellenzéki médiában is szennyes hullámokat vetni, amikor ez a két nagyszerű férfiú, a főpolgármester és a vidéki kisvárosi egymásnak esett?

Komolyan tetszik gondolni, hogy a regnáló miniszterelnök, valamint a kormánypárt meg van riadva és kapkod? Attól az eredménytől, amit nagy valószínűséggel ők terveztek meg és ők kiviteleztek? Akkor ezek annál is sokkal hülyébbek, mint amilyenek valójában. Szerintem most inkább éppen halálra röhögik magukat ezen az ünneplő ellenzéken, amelyik már megint egyszer beszopta az ő manipulációjukat.

Tetszik gondolni, hogy ezt egyedül én látom így? Az nagyon szomorú volna.

Kérdések. A korábbi állításokkal együtt remélhetőleg gondolkodásra serkentők. Én nem akarok állást foglalni, a fentiekben nem közöltem a véleményemet, az nem is fontos. A választók véleménye viszont az. Jó volna, ha ők is tudnák, a világtörténelem sok-sokezer éve alatt egyetlen csoda sem történt, sőt egyetlen váratlan, megmagyarázhatatlan esemény sincs, ami felborította volna a racionális fejlődést. Ahogyan néhány napja mondtam, nincs „egyszercsak”. Ok és okozat van.

Mindenesetre ezek a körülmények erősen befolyásolhatják azt a kellemetlen érzést, amit a bevezetőben említett ember Márki-Zay beszédmodorának tulajdonít.

P.S.: El ne felejtsem: ha jól tudom, a jövő tavaszi választás lapján nem lesz olyan rész, ahol miniszterelnököt vagy akár miniszterelnök-jelöltet kell ikszelnünk, nem a mi dolgunk. Ilyenformán ez a mostani játék nagyjából valami olyasmit döntött el, hogy a Kolnay vagy a Barabás rágja a gittet ezentúl. Annak még örülhetnék is, milyen mértékig sikerült felbolydítani a kormánypártot, ha nem a mi pénzünket költötte volna. Annak már kevésbé, mivel járt ez a totálisan értelmetlen akció. Attól ugyanis, hogy ezt máshol még undorítóbban csinálják, ez a mi kis viharunk a biliben nem lesz kevésbé émelyítő – ha valaki az ebédlőasztalra nagydolgozik, azt le lehet takarítani, az abroszt ki lehet mosni, de a bunkóság emléke megmarad. Aki egyszer képes volt az orrunk alá büdösíteni, az máskor is meg fogja tenni.

A pártok azt kezdenek ezzel a rosszemlékű szavazással, amit akarnak, az ő dolguk, a jobboldali jelölt melletti melldöngető kiállásukkal együtt. Nekünk választópolgároknak e tárgyban nincs többé dolgunk. Ha valakinek netán lelkiismereti válságot okozott, hogy miniszterelnök-jelöltet így vagy úgy választott, azt megnyugtatom: nem tett semmi fontosat, semmi olyat, aminek bármilyen következménye van.

Különben ha szavaznom kellene, természetesen Márki-Zay Péterre szavaznék, minthogy az összefogás engem is kötelez.

Kártékonyság

Jó kérdés az, mennyire lehet független egy bármilyen tájékoztató eszköz? Jó, mert lehet rá értelmes választ adni: majdnem semennyire. A függés formáit most nem sorolom, a szakma szabályaitól indulva a fogyasztó alakítandó személyiségéig elég sok van – kivétel meg csak egy, ha jól számolok. Ez pedig a szakmával való szolidaritás parancsa, mely szerint kollégát nem minősítünk, néhány olyan esetet kivéve, ami már nem a média, hanem a büntetőjog területe.

Ez a blog ebből a szempontból független, amennyiben nincsenek kollégáim. Megírhatom a véleményemet, nem vagyok része a magyar tömegtájékoztatásnak még annyira sem, amennyire hajdan rádiós főmunkatársként vagy főszerkesztőként az voltam.

Az alant következőket hasznosítani az tudja, aki éppen készül alapítani valamilyen orgánumot, de kevés a tapasztalata – innen megtudhatja, mi volna egy főszerkesztő feladata, mi az, amit bizonyosan nem tehet meg. Különben az itt látható idézethalmazt elrettentésnek szánom, valamint biztatásnak azoknak, akik valamilyen rossz érzéssel olvasták Dull Szabolcs cikkét a Telexen. Hogy ugyanis alapos volt az émelygésük, ilyet nem lehet csinálni. Egy ilyen írásnak a szemétkosárban a helye, és valamilyen feddésnek kell vele járni, például hogy még egy ilyen és mehetsz állást keresni, de gondoskodni fogok róla, jó minőségű helyre nem vesznek föl.

Más kérdés, hogy ezt a förtelmet maga a főszerkesztő követte el. Erre is van eljárási lehetőség, dehát nem azt akarom taglalni, csak azt, miért megbocsáthatatlan egy ilyen írás közlése. Ami itt kivonatosan olvasható, az a lehető legrosszabb pillanatban diszkreditálja azt a különben is sok bajjal küszködő ellenzéket, aminek most minimum tárgyilagosságra volna szüksége. Egy állítólag (állítólag!) nem kormánypárti fórumtól esetleg némi szelíd rokonszenvre, segítségre.

Az alanti kivonat akkor is felháborító volna, ha minden szava igaz és alaposan indokolható. De ez ráadásul baromian ostoba is, egy szemellenzős, vaskalapos, könyökvédős, félvak jogász vagdalkozásai a formális jog különféle, vezérelv alapján kiragadott paragrafusainak felsorolásával.

Gondolkoztam, hogy legalább azt kiemelem, miért nem ugyanaz történik, ha „Orbán alkotmányoz”, mint amikor a reménybeli új törvényhozás teszi ezt, miért rémületesen buta kérdés, hogy „mit szólnának ahhoz, ha Orbán Viktor mondaná ugyanezt”.

Nem emelek ki semmit, nem magyarázok, aki ezt a blogot olvassa, tudja magától is, miért több mint dühítő az idézett zagyvalék.

A dolog jogi ismérveiről meg az elmúlt hetekben épp eleget írtam ahhoz, hogy ha valaki bizonytalankodna, ott megtalálja a megfelelő válaszokat. Úgyhogy kommentár nincs, csak a szörnyű valóság. Ha valakinek már a cikk címe is elég, és nem akar tovább olvasni, megértem. Íme:

 

A NER-nek kétharmaddal se, az ellenzéknek sima többséggel is? Ez abszurdum!

 

…Létezik az eljárási jogszerűtlenség, de a mostani Alaptörvénnyel ilyen nem történt. Megvolt a szükséges kétharmados többség az új alkotmányhoz. Mellesleg ha eljárási jogszerűtlenség lett volna, akkor az egész Alaptörvény lenne érvénytelen, és nem lehetne mazsolázni a rendelkezések között aszerint, hogy melyik rendelkezést tartjuk demokratikusnak és melyiket nem…

 

Valóban, ezt úgy hívják, forradalmi természetjogi érvelés. Ilyesmi például akkor szokott előjönni, amikor egy új hatalmi berendezkedés egyszerűen azt mondja, hogy addig fennálló írott jog – esetünkben az Alaptörvény – annyira erkölcstelen, antidemokratikus, disznóságon alapuló, hogy nem fogadja el. Volt ilyen a jogtörténetben, de rendszerint háborúk, népirtó rezsimek uralkodása után szokták ezt alkalmazni – például a hitleri Németország törvényeire a második világháború után. Magyarországon azonban most hibrid rezsim van: ez nem egy jól működő jogállam, nem jól működő demokrácia, de nem is totalitárius diktatúra. Valami a kettő között, egyfajta szürke zóna. A természetjogi érvelést márpedig csak extrém, legvégső esetben szabad bevetni…

 

De hogy magyarázná el a jogban kevésbé járatos olvasóknak, miért veszélyes felrúgni az írott jogot?

Mert utána mi történik? Nincs leírva sehol, mi az a természetjog – hiszen abban nagy szerepet játszanak az erkölcsi normák is. Megvan az én természetjogom, a te természetjogod, az ő természetjoga. És akik most az ellenzékből nagyon lelkesen mondogatják, hogy túl kell lépni az írott jogon, mit szólnának ahhoz, ha Orbán Viktor mondaná ugyanezt? Vagy ha Orbánnak nem lesz kétharmada jövőre, és azt mondja, ő alkotmányoz feles többséggel? Ez kétélű fegyver.

Ugyanúgy, mint annak az emlegetése, hogy az Alaptörvény tiltja a kizárólagos hatalomra való törekvést. Az ellenzék erre hivatkozva tekintené semmisnek az Alaptörvény egyes rendelkezéseit, miközben ha feles többséggel alkotmányozva az Alkotmánybíróságot feloszlatják és a legfőbb ügyészt eltávolítják, akkor pont ezt lehetne kizárólagos hatalomra való törekvésnek értékelni…

 

De az ellenzék demokráciaelméleti megközelítéssel érvel: hogy éppen arra kér majd felhatalmazást a választáson, a fő programpontjává teszi, hogy közjogilag érvénytelennek tekinti az Alaptörvényt – a vitán ebben nagyon egyetértett Dobrev Klára és Márki-Zay Péter is. Vagyis ha győz az ellenzék, a nép felhatalmazásából teheti ezt meg. Hibás ez az érvelés?

Ezt a felhatalmazást a néptől akkor kapják meg, ha elég szavazatot szereznek a kétharmados mandátumtöbbség eléréséhez. Ha feles többséggel elkezdenek alkotmányozni, az az alkotmányosság gondolatának a tagadása. Vajon ha négy év múlva a következő kormány, akár Orbán Viktor azt mondja, hogy sima többséggel visszacsinálok mindent? A NER-nek kétharmaddal se, az ellenzéknek sima többséggel is szabad? Ez abszurdum!...

 

Akkor az ellenzék ne is csináljon semmit, ha problémája van az Alaptörvénnyel?

Nagyon sok alkotmányjogi disznóságot csinált az Orbán-rezsim, de akkorát eddig még nem, mint amire most az ellenzék egyes vezetői készülnek. Nagyon sok probléma van a jelenlegi Alaptörvénnyel, ki tudnék húzni belőle sok részt, amely szerintem antidemokratikus vagy nem fér össze az én jogállami felfogásommal. De a legrosszabb, amit történhet, hogy az egyik politikai oldal azt mondja: ez nincs. Mert másnap mi lesz? Annak az alkotmánya érvényes, akinek több rendőr vagy erőszakra kész demonstráló áll az oldalán?...

Annyit azért mégis kénytelen vagyok ideírni, hogy nem az a diktatúra, amit ez a bizonyára kiváló jogász (a nyilatkozó) annak vél. A diktatúra alapját nem a recski tábor képezi, nem a kitelepítések, az erőszakszervezetek durva önkényeskedése, a fekete autó, ami elvisz meg a fogházudvar, ahol kivégeznek. A diktatúra az a rendszer, amelyben egyetlen ember akarata érvényesül. Az összes többi, amiket itt leírtam, ebből az egy definícióból következik. Amit a nyilatkozó kinyilatkoztat, miszerint „…ez nem egy jól működő jogállam, nem jól működő demokrácia, de nem is totalitárius diktatúra. Valami a kettő között, egyfajta szürke zóna…”, ez egy szépen fejlett marhaság, úgy is mondhatnám, maszatolás, fogalomzavar, sztereotípiákban való dagonyázás. A fent leírt borzalmak alkalmazását nem a diktátor hajlamai szerint válogatják, ezek a lehetőségek halmazának függvényei. Most nem áll a Szovjetunió a mi csúti futballistánk mögött, ezért nincs Recsk. Igyekszik ő, építi a kapcsolatokat a nála jóval erősebb, működő diktatúrák képviselőivel, egyelőre még nem sikerült elküldenie az aranyozott lándzsát egyiknek sem, miáltal Magyarországot az illető hűbérbirtokának nyilvánítaná – dolgozik rajta.

Az ilyen cikkek, mint amit idéztem, nagy segítségére vannak.

 

  

Kutatás 2.

Namégegyszer. Csak mert fölrobbanok a tehetetlen dühtől, amit a különféle, magukat értelmiséginek képzelő emberek baromi ostobasága okoz. Ezek közül az egyik már nem is dühöt gerjeszt bennem, csak bágyadt, lemondó legyintést: az MSZP beállt egy jobboldali mélykeresztény mögé. Annak a pártnak már 2006. körül el kellett volna múlnia, elenyészni, mint kondenzcsíknak a levegőégben, valamiért még mindig itt vannak, nem értem, miért. Az a néhány (egy kezemen meg tudom számlálni őket) lényegében legalább másfél évtizede érdemtelenül szenvedő tag majdcsak ellesz valahogy, de egy baloldali párt, ami egy nyilvánosan többször szélsőjobboldali nézeteket terjesztő alakot tüntet ki förtelmes figyelmével, tényleg elzárandó a nyilvánosság elől, egyszerűen nem szalonképes.

Az internet különféle fórumain hangoskodóktól leszek rosszul, a hajdani eszdéeszesektől és kapcsolt részeiktől, akik fensőbbségesen bizonygatják, mennyire remek választás ez a Márki-Zay Péter nevű. Nem könnyű megérteni a fölényes kioktatások közös nevezőjét, de talán nagyjából sikerült kiszűrnöm: ő az, aki le tudja váltani a jelenlegi kormányt. Hivatkozási alap: a kutatások.

Aha. Be tetszett szopni az ezerszer hangoztatott szöveget, ad honorem Göbbels, Finkelstein, Cummings. Maga a kisvárosi polgármester terjeszti, hogy a kutatások is őt igazolják meg a tapasztalat, hogy ugyanis ő már bizonyított.

Piszkosul utálok valamit sokszor elmondani, ami egy hatodik általánosba járó számára egyszer is érthető, de ugorjunk neki mégegyszer.

A közvélemény kutatók megkérdezték az embereket, és ők azt mondták, hogy a jelenlegi miniszterelnököt Márki-Zay Péter tudja leváltani. Ez jött ki a „kutatásból”. Idézet a néhány nappal ezelőtti jegyzetből: „…válasszuk ki a hölgyfodrászt. Ki alkalmas a jelen kormány leváltására? Azt mondja erre a hölgyfodrász, hogy Márki-Zay Péter. Jó. Honnan tudja? Ezt már csak én kérdezem, a közvélemény kutató nem, mert ő nem tesz föl olyan kérdéseket, amivel lejáratja önmagát is meg az alanyt is. Úgyhogy hagyjuk most fenn ezt a kérdést: honnan tudja. És az akadémikus? Meg a többiek honnan tudják? Miért érdekelne engem bármelyikük válasza…”

Volt az apai nagyapámnak egy fiókja, abban tartott mindenféle vacakot, azaz számára értékes holmit, szerszámokat, kulcsokat ilyesmit. Ha olykor szükségem volt egy csavarhúzóra mondjuk, akkor abban a fiókban kutattam, olykor ki is kellett rámolnom az egészet, mire megtaláltam azt a csavarhúzót. Namármost ezek a közvélemény „kutatások” engem leginkább arra a fiókra emlékeztetnek. Ezt ugyanis pontosabb, a lényeget kifejező szóhasználattal kotorászásnak nevezik. Mégegyszer. A „teljes felnőtt népesség körében” megkérdezik, hogy jövő tavasszal kinek van nagyobb esélye leváltani a jelenlegi kormányt. És akkor a teljes felnőtt azt mondja, hogy Márki-Zay. Ez a "teljes felnőtt lakosság" különben általában 1000 embert jelent.

Felkentjei a közvélemény kutatásnak! Hadd ajánljam a kávézaccot. Vagy az üveggömböt. Vagy a tarot című kártyát. Tessék szíves lenni legalább az értelmező szótárak valamelyikét kézbe venni. Amire hivatkozik a maguk hataloméhes alanya, az nem a Higgs bozon vagy az mRNS-alapú oltóanyag mint kutatási eredmény, hanem egy olyan jövendölés, amihez képest a halottidézés maga a matematikai bizonyosság. Ezzel a „kutatási eredménnyel” házal, és a magasan kvalifikált értelmiség ezt úgy eszi meg, hogy még a száját is nyalogatja.

Ezen kívül van még a tapasztalat meg az, hogy nevezett polgármester már bizonyított. Komolyan én szégyellem magam, hogy ilyenekkel kell foglalkoznunk, de ha ennyire képtelennek tetszik lenni alapkérdések tisztázására, akkor meg kell tennem.

Márki-Zay Péter nem New York polgármestere, hanem egy dél-alföldi kisvárosé. Ahol 43 000 ember él. Sietek tisztázni, én most pusztán adatokat közlök, valamint az azokból eredő következményeket, azaz senkit nem minősítek, bár régen jártam Vásárhelyen, nagyon kedvelem azt a települést, már csak elfogultságból is, Szabó Éva hajdani rádiós kollégám vásárhelyi volt, a családomon kívül őt szerettem legjobban, hozzá foghatóan nagyszerű embert nem ismertem, úgy halt meg az országúton, hogy éppen hazafelé tartott Hódmezővásárhelyre. Tehát senkit nem bántok.

Hódmezővásárhely egy kevés híján akkora területen szétterpeszkedő település, mint Budapest, azaz egy hatalmas falu. Ahol az emeletes, zártbeépítésű utcák számáról nincs ugyan adat, de emlékeim szerint ez elhanyagolható, a lakosok számának és a területnek a hányadosából is ez következik. A „tömegközlekedés” is akkor volna értelmezhető, ha a teljes település összes lakosa folyton úton volna buszon, villamoson, trolin. Különben kötöttpályás közlekedés nincs Vásárhelyen, a szegedi villamos nem a városi forgalom része. A majdnem százszor kisebb VIII. kerület lakossága kétszer nagyobb, mint Vásárhelyé, a beépítettségéről, közlekedéséről inkább ne közöljünk összehasonlító adatokat. Ezen a településen van Márki-Zay Péternek „tapasztalata”, itt „bizonyította” ő a rátermettségét a vezetésre, a nagy társadalmi integrációra való képességre.

Tessék mondani, ezeket a kérdéseket miért nem teszi fel senki, amikor ez az ember bőségeseket öblöget a saját maga nagyszerűségéről. Mely öblögetések jogosságát tényleg egy metropolisz polgármesterégével lehetne alátámasztani. És nem három év után, amióta ő a "város vezetője".

Egy provinciális polgármester uralja a közbeszédet, akkorákat tódít, hogy Háry és Münchhausen elbujdosni kényszerült, és az értelmiségnek egy nagy része ennek folyományaként lihegve szavaz erre az ájtatos keresztény népnemzetire. Aki lenézi a nőket, a négereket, a cigányokat, a melegeket, nem tudja elképzelni a határon túli magyarok szavazati jogának visszavonását (egy rendelet mindössze), imádja a fidesz családtámogatási rendszerét, és valójában nincs is semmi baja ezzel a párttal. Akit támogatnak a kutatási eredmények, a tapasztalat és aki már bizonyított.

Ezekhez képest az egész előválasztásból egyetlen olyan adatunk van, ami egzakt eredménynek tekinthető, amit nem a kávézacckotrók löktek elénk, hanem valódi dokumentumok támasztják alá: Dobrev Klára 106 (százhat) körzetből 85-ben (nyolcvanötben) nyert. Azaz rá szavaztak a legtöbben. Mely szavazat megszerzését megelőzően egyetlen olyan kérdést sem tettek föl, ami a szavazók jóstehetségét tette volna próbára. Csak azt kérdezték, kit választanak.

Tessék mondani, mi a rossznyavalyát tetszik kérdezősködni, miért tetszik istentelen hülyeségekkel összezavarni az embereket?

Már válaszoltak az összes fontos kérdésre azzal, hogy Dobrev Klára neve mellé tették az ikszet.

P.S.: Még valami. Én itt nem a véleményemet közöltem, hanem tényeket, adatokat, amik még különösebb értelmezésre sem szorulnak. Azaz nem írtam le, hogy „szerintem” meg hogy „lehet, tévedek”, ezt majd akkor, ha valaki jövendölésre akarna késztetni.

Akkor megírtam. És?

Most hogy egy elszabadult, összevissza hazudozó fióknáci dúlja szét a napi közéletet, miután eltakarította az útjából a mi tejbetök főpolgármesterünket, ideteszek egy írást, ami 2019. október 16-án jelent meg egy nagyjából másfél millió kattintásos portálon. Ami azt jelenti, hogy 15-én írtam. Van ennek mindenféle tanulsága. De nekem csak a falra hányt borsó jut eszembe. Ezt a borsót most ismét felhányom a falra, íme:

Volt egy edző a Vasasban, időnként átjött megnézni a kölyökmeccseket. Ádler Zsigmondnak hívták, talán van olyan, akinek ismerős a név: ő volt Papp László edzője. Bár ha jól emlékszem, akkor még nem, amikor az én utolsó meccsemet látta. De mindegy is, ebben a történetben Pappnak nincs szerepe. Odajött hozzám és azt kérdezte, miért nem ütöttem ki az ellenfelemet. Kóválygott a gyerek minden nagyobb ütés után, ha akkor újra megütöd, vége a meccsnek. Nem ütök meg olyat, aki kóvályog, mondtam én (a „kóvályog” biztosan stimmel, ezt még sokszor hallottam Ádlertől). Akkor hagyd abba, kisöreg, mondta Ádler, sose lesz belőled bokszoló. Megfogadtam a tanácsát, igaza lett. Azért kellett egyáltalán elkezdenem, mert a felmenőim férfiága szerint pipogya kisgyerek voltam, akit mindenki megverhet, mert én nem tudok és nem is merek visszaütni. Majd ott megtanulom.

Jelentem, a tanulást tényleg elkezdtem, de ott én nem arra jöttem rá, hogy eddig nem mertem visszaütni, csak arra (mai fogalmazás, nem akkori), hogy magasan van az ingerküszöböm, nehéz annyira kihozni a sodromból, hogy üssek. Mindig nagyobb voltam a kortársaimnál. Nem mindenkinél, csak úgy statisztikailag, úgy értem, többen voltak kisebbek. Azt meg valószínűleg a családom anyai ágából hoztam genetikailag, hogy az ember a gyengébbet nem bántja. Ami mint tudjuk, jórészt ellene mond a világtörténelemnek. Más kérdés, tetszik-e nekem a világtörténelem. Vizsgálta valaha valaki, hányszor győzött a jó és hányszor a rossz? Vagy mielőtt ezt vizsgálnánk, meg kellene határozni a jó és a rossz fogalmát? Talán nem. Talán az úgynevezett épérzékű emberek képesek külön választani jót és rosszat. A gyenge nem feltétlenül jó, az erős nem feltétlenül rossz. Megszámlálhatatlan körülmény motiválja a gyengeséget is, az erőt is. Más gyengének lenni a földrajzi Európa közepén és más Afrika közepén.

De Ádlernak abban igaza volt, a boksz nem az a sport, ahol helye van etikai és lélektani megfontolásoknak. Nem ennek a sportágnak a közönségét kell megnevelni azzal, hogy a ringben jó példát mutatunk emberségből.

Kiröhögtek volna, ha felnőttként megvárom, amíg az ellenfelem magához tér. Kifütyülnek és igazuk van. Nem arra váltottak jegyet, hogy egy humanista szemléltető oktatásán vegyenek részt, hanem arra, hogy lehetőleg vért lássanak, de minimum kiütést. Azt, hogy a gyengébb fekszik a padlón és kiszámolják.

Jó volna, ha a politika az úriemberek sportja volna. Nem az. Ehhez képest az amerikai futball (szerintem a világ legundorítóbb és legostobább sportja) galamblelkű kislányok szabadidős elfoglaltsága. Erre nem azért váltottam jegyet, hogy ismét végignézzem, amint életfogytiglani börtönbüntetést érdemlő gazemberek megint elsétálhatnak a rabolt holmival, mert mi szelídek vagyunk és megértők.

Én nem tudnám csinálni, nem véletlenül undorodom a politikától. De azt már G. B. Shaw is megmondta, attól, hogy nem tudok tojást tojni, meg tudom ítélni a rántotta minőségét. Az ország azért tart itt, mert félreértelmezzük a fogalmakat. Attól, hogy a politika nem úri sport, még játszhatják úriemberek, akik képesek úri módon játszani. Churchill (hogy ismét őt hozzam példának) elég jó házból való, jól nevelt ember volt, remek stílusa elég sokszor okozott élvezetet azoknak, akik tudták értékelni az ilyesmit. De sosem mondta, hogy majd a győzelem napja után ismét elkezdjük becsülni egymás értékeit. Nem vagdalkozott, nem tört-zúzott a kocsmában, csak a maga módján hozzájárult ahhoz, hogy érvényt szerezzenek a nürnbergi törvényeknek (Werner von Braunt nem ő lopta ki Németországból).

A megfelelő hűvös távolságtartással egy ideig természetesen kénytelen együttműködni ez a nyertes társaság az ancien regime hivatalban maradt tagjaival. De csak a megfelelő hűvös távolságtartással, és csak azokkal, akikkel muszáj.

Semmi gondjuk ne legyen, az iratmegsemmisítők hétfő reggel elindultak, sokmindent nem fognak megtalálni már, ha akarnak sem. De ha nem is akarják. Ha ezentúl együttműködünk.

Könyörgök alássan, nem ez az európai viselkedés. Az együttműködés valószínűleg mindig hasznosabb és feltétlenül elegánsabb, mint az öldöklő verseny, de a kettő között vannak még viselkedésformák.

A nyálas megbocsátás nem európai viselkedésforma. Az csak nyálas megbocsátás.