Keresés ebben a blogban

2021. október 13., szerda

Akkor megírtam. És?


Most hogy egy elszabadult, összevissza hazudozó fióknáci dúlja szét a napi közéletet, miután eltakarította az útjából a mi tejbetök főpolgármesterünket, ideteszek egy írást, ami 2019. október 16-án jelent meg egy nagyjából másfél millió kattintásos portálon. Ami azt jelenti, hogy 15-én írtam. Van ennek mindenféle tanulsága. De nekem csak a falra hányt borsó jut eszembe. Ezt a borsót most ismét felhányom a falra, íme:

Volt egy edző a Vasasban, időnként átjött megnézni a kölyökmeccseket. Ádler Zsigmondnak hívták, talán van olyan, akinek ismerős a név: ő volt Papp László edzője. Bár ha jól emlékszem, akkor még nem, amikor az én utolsó meccsemet látta. De mindegy is, ebben a történetben Pappnak nincs szerepe. Odajött hozzám és azt kérdezte, miért nem ütöttem ki az ellenfelemet. Kóválygott a gyerek minden nagyobb ütés után, ha akkor újra megütöd, vége a meccsnek. Nem ütök meg olyat, aki kóvályog, mondtam én (a „kóvályog” biztosan stimmel, ezt még sokszor hallottam Ádlertől). Akkor hagyd abba, kisöreg, mondta Ádler, sose lesz belőled bokszoló. Megfogadtam a tanácsát, igaza lett. Azért kellett egyáltalán elkezdenem, mert a felmenőim férfiága szerint pipogya kisgyerek voltam, akit mindenki megverhet, mert én nem tudok és nem is merek visszaütni. Majd ott megtanulom.

Jelentem, a tanulást tényleg elkezdtem, de ott én nem arra jöttem rá, hogy eddig nem mertem visszaütni, csak arra (mai fogalmazás, nem akkori), hogy magasan van az ingerküszöböm, nehéz annyira kihozni a sodromból, hogy üssek. Mindig nagyobb voltam a kortársaimnál. Nem mindenkinél, csak úgy statisztikailag, úgy értem, többen voltak kisebbek. Azt meg valószínűleg a családom anyai ágából hoztam genetikailag, hogy az ember a gyengébbet nem bántja. Ami mint tudjuk, jórészt ellene mond a világtörténelemnek. Más kérdés, tetszik-e nekem a világtörténelem. Vizsgálta valaha valaki, hányszor győzött a jó és hányszor a rossz? Vagy mielőtt ezt vizsgálnánk, meg kellene határozni a jó és a rossz fogalmát? Talán nem. Talán az úgynevezett épérzékű emberek képesek külön választani jót és rosszat. A gyenge nem feltétlenül jó, az erős nem feltétlenül rossz. Megszámlálhatatlan körülmény motiválja a gyengeséget is, az erőt is. Más gyengének lenni a földrajzi Európa közepén és más Afrika közepén.

De Ádlernak abban igaza volt, a boksz nem az a sport, ahol helye van etikai és lélektani megfontolásoknak. Nem ennek a sportágnak a közönségét kell megnevelni azzal, hogy a ringben jó példát mutatunk emberségből.

Kiröhögtek volna, ha felnőttként megvárom, amíg az ellenfelem magához tér. Kifütyülnek és igazuk van. Nem arra váltottak jegyet, hogy egy humanista szemléltető oktatásán vegyenek részt, hanem arra, hogy lehetőleg vért lássanak, de minimum kiütést. Azt, hogy a gyengébb fekszik a padlón és kiszámolják.

Jó volna, ha a politika az úriemberek sportja volna. Nem az. Ehhez képest az amerikai futball (szerintem a világ legundorítóbb és legostobább sportja) galamblelkű kislányok szabadidős elfoglaltsága. Erre nem azért váltottam jegyet, hogy ismét végignézzem, amint életfogytiglani börtönbüntetést érdemlő gazemberek megint elsétálhatnak a rabolt holmival, mert mi szelídek vagyunk és megértők.

Én nem tudnám csinálni, nem véletlenül undorodom a politikától. De azt már G. B. Shaw is megmondta, attól, hogy nem tudok tojást tojni, meg tudom ítélni a rántotta minőségét. Az ország azért tart itt, mert félreértelmezzük a fogalmakat. Attól, hogy a politika nem úri sport, még játszhatják úriemberek, akik képesek úri módon játszani. Churchill (hogy ismét őt hozzam példának) elég jó házból való, jól nevelt ember volt, remek stílusa elég sokszor okozott élvezetet azoknak, akik tudták értékelni az ilyesmit. De sosem mondta, hogy majd a győzelem napja után ismét elkezdjük becsülni egymás értékeit. Nem vagdalkozott, nem tört-zúzott a kocsmában, csak a maga módján hozzájárult ahhoz, hogy érvényt szerezzenek a nürnbergi törvényeknek (Werner von Braunt nem ő lopta ki Németországból).

A megfelelő hűvös távolságtartással egy ideig természetesen kénytelen együttműködni ez a nyertes társaság az ancien regime hivatalban maradt tagjaival. De csak a megfelelő hűvös távolságtartással, és csak azokkal, akikkel muszáj.

Semmi gondjuk ne legyen, az iratmegsemmisítők hétfő reggel elindultak, sokmindent nem fognak megtalálni már, ha akarnak sem. De ha nem is akarják. Ha ezentúl együttműködünk.

Könyörgök alássan, nem ez az európai viselkedés. Az együttműködés valószínűleg mindig hasznosabb és feltétlenül elegánsabb, mint az öldöklő verseny, de a kettő között vannak még viselkedésformák.

A nyálas megbocsátás nem európai viselkedésforma. Az csak nyálas megbocsátás.