Csúnya lesz, amit most mondok. De ideje, mert baromira elegem van a linkség mértéktelen rombolásából.
Messziről kezdem, viszont gyors leszek. A
Vígszínházban volt egy Szecskő István nevű díszletező kollégánk, Márton
Andrással együtt mi hárman szerződtünk egy évadra, a következő évben várt
minket valamely felsőoktatási intézmény. Engem fölvettek ugyan a főiskola
színházrendezői szakára, de miután megtudtam, hogy nem Nádasdy Kálmán lesz az
osztályfőnökünk (pedig úgy indultunk neki a felvételinek), hanem Marton Endre,
lemondtam a lehetőségről (engem Marton Endre ne tanítson, az inkább úgy volna
indokolt, ha én tanítanám őt, mondtam széles körben, ma már nemcsak azt tudom,
mennyire beképzelt voltam, hanem azt is, mély igazságtartalma volt ennek a
vélekedésemnek). Ezenkívül fölvettek a Bölcsészkar olasz-spanyol szakára, ott
viszont kiderült, egyik szak sem indul, mert nem vagyunk elegen, azt mondtam,
várok egy évet, különben sem igazán akartam bölcsész lenni. Megismertem viszont
egy bölcsészt a színházban, Szecskő Pista bátyját, Tamást, ő tíz évvel volt
idősebb nálunk, és hamar bebizonyította, lehet izgalmat találni a bölcsészetben
is. Tamás szociológusként végzett, és volt egy nagy terve, meg akart alapítani
egy tömegkommunikációs hatásmechanizmust kutató intézményt. Nekem akkor már
volt egy műsorom a Magyar Rádió olasz szekciójánál, bemondói feladatot is
vállaltam, más-más dialektusban konferáltam fel a szekció különféle blokkjait,
ezenkívül készítettem riportokat magyarul is az aktuális osztálynak. Sokat
beszélgettünk Tamással, neki az volt a benyomása, hogy én hasznos adatokkal
tudok szolgálni. Így aztán hízeleghettem magamnak azzal, hogy a megalakuló
Tömegkommunikációs Kutatóközpontban benne lehetett az én munkám is.
Annak az erősen túlszaporodott közvélemény kutató
dzsungelnek, ami ma végzi az érdeklődő közönség félretájékoztatását, a TK volt
a fundamentuma. A hatvanas évek második felében még nagyjából ismertük a
működés betegségeit, ha jól emlékszem, senki nem is gondolta úgy, hogy az
eredményekkel alapigazságokat hirdet. Hiába hogy számokkal dolgoztak, a számok
nem konkrétumokat jelentettek. Az alapadatokból következtetéseket kellett
levonni, ezek a valószínűségek meg akkor közelítettek a várható valósághoz, ha
a kiindulás korrekt, az alapadatok igazak voltak – ám ezek ritkán lehettek
azok, minthogy ismeretlen emberek igazmondására bazírozták őket, és még ez az
igazság is csak ingatag lehetett, minthogy véleményekre, pillanatnyi érzésekre
támaszkodtak.
A közvélemény kutatók egyre komolyabban veszik
magukat, minél több megrendelést kapnak, és ezáltal mind több pénzt keresnek.
De ettől még a terület megbízhatósága nem lett szilárdabb, sőt. Az meglehetősen
csüggesztő, ha a fogyasztó ránéz a „kutatást” végző cég nevére, és már el sem
kell olvasni az eredményt, lehet tudni, mit hoztak ki a feltett kérdésre.
Ez eleve egy széllel bélelt szakma, a hazai
megalapítója ezzel tökéletesen tisztában volt, ő tendenciák kijelölésére
szánta, azt írta le, milyen irányba érdemes indulni, a vizsgált holmi (műsor)
tetszik vagy inkább nem, nagyjából mekkora a tábora, és ha tetszik, mi jó
benne, mit kellene másképp.
Most tessék belegondolni abba az állításba, hogy jövőre
egy Márki-Zay nevű tudja leváltani a kormányt, Dobrev Klára meg nem. Ezt a
kijelentést a napról napra sokak számára ellenszenvesebbé váló ember a
közvélemény kutatások nyomán tette. Hogy ugyanis az emberek ezt mondták. Midőn
ilyesmit hallok, képes vagyok megérteni azokat, akik véresre karmolják a saját
arcukat. A tehetetlen düh másokra veszélytelen reakciójaképpen.
Mi volt a kérdés? Mondjuk az, hogy ki alkalmas a jelen kormány leváltására. Jó. Ez nyilván széles merítésben föltett kérdés volt, ami azt jelenti, hogy a válaszadók képviselték a társadalom minden szegmentumát. Helyes. Vegyünk egy átlagos mintát. A válaszadók között van hölgyfodrász, kukásember, földművelő, agysebész, áruterítő valamely nagyáruházban, hittantanár, bérelszámoló, elméleti fizikus, műkörmös, birkatenyésztő, statisztikus, testnevelő, kőműves, pszichológus, gázszerelő, állatidomár, kocsmáros, kőfaragó és balett táncos, mindezek fele-fele arányban nők és férfiak, van köztük általános iskolába járó és akadémikus, tízéves, húsz, harminc, negyven, ötven, hatvan, hetven éves, sovány és kövér, mozgássérült és országúti kerékpáros… persze nincs ennyi, egy cég nem használ ekkora spektrumot, de tételezzük fel, hogy mégis. Melyik kérdezettet vegyük? Esetleg válasszuk ki a hölgyfodrászt. Ki alkalmas a jelen kormány leváltására? Azt mondja erre a hölgyfodrász, hogy Márki-Zay Péter. Jó. Honnan tudja? Ezt már csak én kérdezem, a közvélemény kutató nem, mert ő nem tesz föl olyan kérdéseket, amivel lejáratja önmagát is meg az alanyt is. Úgyhogy hagyjuk most fenn ezt a kérdést: honnan tudja. És az akadémikus? Meg a többiek honnan tudják? Miért érdekelne engem bármelyikük válasza akár abban az esetben is, ha híve vagyok az okkultizmusnak, és a gázszerelő meg a bérelszámoló véleményéből nekem az jön ki, hogy repcepogácsa de bőrízzel.
Érdekes, nem? Ha csak így a felszínen
megkapargatjuk kissé ezeket a közvélemény kutatókat. Akik a megrendelő óhajának
megfelelően végeznek mindenféle kutatásokat. Rémületesen komoly pofával.
Holott miről van szó?
Hogy a miniszterelnök jelöltek közül egyszercsak
(lásd az október 7-iki bejegyzést) a legkevésbé ismert, mindenféle
párttámogatás nélkül induló, ám a jelen kormánypárt eszméihez legközelebb álló
(lásd a renegát fogalom kifejtését)
alak feltör és tarol. A közvélemény kutatások alapján. Melyek szerint ő a leg.
Mindenféle szempontból. Azt az egyet kivéve, hogy a jelen kormánypárt
szempontjából meg aztán kiemelkedően a legjobb, hiszen garantáltan ugyanazokat
az iszonyatos elveket vallja, amiket a csúti hízott és udvartartása – ezt a
szempontot valamiért sehol nem olvastam.
Lehet, hogy a közvélemény kutatók ezt még nem
kérdezték. Pedig például a jelenlegi kormánypárt hívei és korifeusai bizonyára
szívesen válaszolnának. És nyilván az igazat, a valódit mondanák.
Csak azt akartam mondani, hogy a közvélemény
kutatás valamikor izgalmas és szép melléküzemága volt a szociológiának. Mára a
megbízhatatlanság, a nagyképűség, az arcátlan pénzkaszálás gyűjtőhelye lett,
hasonlatos a reklámüzlethez és a bulvárhoz. A kártékonysága is csak ezekkel
mérhető.
