Példázat

Néhány éve olvastam egy hírt egy emberről, aki infarktust kapott, a kiérkező mentők még éppen újra tudták éleszteni, elindultak vele a kórházba, egy villamos majdnem kettévágta a mentőautót, hívtak egy rohamkocsit, azt egy teherautó rálökte a már amúgy is haldokló mentőtisztre. Nem emlékszem, hogyan volt tovább, de úgy rémlik, a szívbeteg végül az úton meghalt.

Ez arról jutott eszembe, hogy most olvastam egy tudósítást. Ideteszek belőle:

Orbán úgy gondolja, hogy a „bevándorlóországok” jelentik ma a legnagyobb veszélyt az európai értékekre, hiszen veszélybe kerül a vallásszabadság, a férfi és nő egyenjogúsága és az antiszemitizmus elleni küzdelem is, mivel a Nyugat-Európába beáramolókról annyi biztosan elmondható, hogy „semmiképpen nem tekintenek szövetségesként az Ótestamentum népére”.

Megint elővett az a heves émelygés, amit akkor érzek, amikor valahogy beleszaladok ennek az iszonyatosan buta és kártékony kitüremkedésnek valamely megnyilvánulásába - ezt az émelygést még elviselhetetlenebbé teszi a tehetetlenség. Nem a falusi futballista eltávolításával kapcsolatos tehetetlenség, az sajnos nem az én dolgom, hanem annak a megfogalmazására tett meddő kísérleteim okozta düh, amitől most már a szó szoros értelmében fölmegy a vérnyomásom, pedig mindig alacsony volt.

De most megvan.

Ennek a felpumpált pacalnak az ostoba, primitív hőbörgései olyan hullámokban törnek ránk, ami elől nincs menekvés. Az infarktust már megkaptuk 1989. június 16-án, amikor ez a jellemtelen, gyáva alak "hazaküldte" a már kivont szovjet csapatokat. Azóta akadályozza a mentők elérését. Ha azok valahogy mégis kiérkeznek, félrelökdösi az orvost, közben folyamatosan beszél, hogy azt nem így kell, a betegnek előbb amputálni kell a karját, mert a vérveszteség tehermentesíti a szívet, de legjobb, ha közben a lábát is levágják, mert dohányfüst szaga érezhető, a beteg bagózott, előbb utóbb úgyis érszűkülete lesz és akkor úgy sincs más megoldás. Aztán a szívbeteget valahogy beteszik a mentőautóba, akkor ő villámgyorsan beül egy kamionba, a mentőt rátolja a vasúti sínre, majd telefonál, hogy a tűzoltókat egy tanyára küldjék, a rohamkocsira meg nincs már szükség, mert ő mindent megoldott... és így tovább.

Kifelé az EU-ból, vissza a középkorba, ami szemforgató lumpenparasztproli mentalitás, erkölcs és szokás előkaparható a múltjából, az ismeretségi köréből, azt mind ránk zúdítja, összezagyvál fogalmakat és ismereteket, rávarrja a förtelmes eszméit egy konyhai falvédőre, felakasztja a nyíllal átszúrt, vérző jézusszíve alá, a sparheiton bugyogó pejsli gőzét ereszti a már régen fuldokló iskolákra, és közben beszél, beszél, nyalogatja a szája szélét, nem tudja eldönteni, zsebre dugja a kezét vagy a kihízott zakóját gombolja a nadrágjából kilógó, gyűrött, poloskairtózöld inge fölé, kényszeredetten vigyorog, mert lazának és jókedvűnek akarna látszani, holott soha nem érezte jól magát, mert a bosszú vágyától táplált gyűlölet görcsben tartja a végtagjait, hiába próbálja vastag, lötyögő zsírba burkolni a túlzabált testét.

Ilyesmi.

Azt hittem, sikerült ezzel a mentőautós történettel közelebb hozni az undor szavakba öntését, de nem.

Még mindig messze vagyok a valóságtól. Sok förtelmes alak funkcionált már a magyar történelemben, akik mind azért voltak, hogy előkészítsék a terepet a leggusztustalanabb térfogatnak, ami mindenhonnan kiszorítja a belélegezhető levegőt, de erre nem lehetett számítani.

Erre nincsenek szavak.

Kemény munka

"...Azonban az, hogy a német Hertha BSC edzője, Dárdai Pál milyen luxusvillát épít fel a Balaton-parton... na az pont nem tartozik ránk. Kurvára nincs közünk ahhoz, mire költi a kemény munkával megszerzett euromillióit."

Ezt az általam igen kedvelt Kolozsvári Szalonna című portálról írtam ki ide. A cikk írója a 444 újságíróját, Szily Lászlót leckézteti.

"...Ugyanis Dárdai Pál válogatott focistaként, majd mellette 14 éven keresztül a Hertha BSC futballistájaként rúgta gólok tucatjait. Ha valaki, hát ő megdolgozott azért, amiből ma gazdálkodik. Két éve vette át egykori csapatát, hogy edzőként sikert sikerre halmozzon, amit klubja érthető módon honorált." (Átíráskor a helyesírási hibákat kijavítottam, a mondatkezdő azonbant /brrr/ úgy hagytam, valamint szemet hunytam egy mértani fogalom /pont/ nem helyénvaló használata fölött is.)

Dárdai a válogatottban 5 (öt) gólt rúgott 61 (hatvanegy) meccsen, a Herthában 14 év alatt 17 (tizenhét) gólt 297 (kétszázkilencvenhét) meccsen. A csapatot edzőként nem ő hozta fel a másodosztályból, azaz nem ő tette azzá a Herthát, ami lett belőle, a sikert sikerre halmozás meg úgy fest, hogy hetedikek (7.) lettek a bajnokságban, 33 (harminchárom) ponttal lemaradva az első helyezettől.

Ennyit a nagy magyar tódítások terén mutatott újabb melldöngetésről, ami különben a Kolozsvári Szalonnára nem jellemző, meg is lepett. Annyira, hogy utánanéztem a fenti adatoknak, valamint annak is, mi váltotta ki a különben jó szerző indulatát.

Szily László egy idézetből indult ki:

"Nekem kevés kell, hogy boldog legyek. Nem kell villa, se előkelő társaság, se csillogás, csak hogy körülöttem legyenek a szeretteim, és némi kényeztetés a testnek és léleknek. Úgy élek itt, mint egy boldog paraszt. Egész nap mezítláb szaladgálok, élvezem a tájat, bámulom a vizet, ücsörgök vagy a kertben dolgozom órákig. "

Ezt mondta Dárdai Pál. Szily nyilván ettől gurult be, midőn meglátta a "boldog paraszt" házát, azét a parasztét, akinek nem kell villa. Odatette az írásába illusztrációnak a képet, én is ideteszem.

A kék úszómedencés az. Az üdülőtulajdonos szomszédok szerint egy darabja szabadstrandul szolgáló közterületre épült, dehát ez már igazán nem fontos.

Egyik újságírót sem ismerem személyesen, mindkettőt kedvelem. A jelenséget nem bírom, ami a disputát kiváltotta. A "kemény munkával megszerzett euromilliók" dühítenek. Amire egy közepes képességű futballista teljesítményét taksálják még egy olyan értelmes országban is, amilyen Németország.

Tudom, persze, a futball kereskedelmi értéke más, mint azoké a munkahelyeké, ahol valóban keményen dolgoznak, létrehozva mérhető, a jövőt és a fejlődést fellendítő produktumot.

De nem győzöm a borsót a falra hányni, az a pénz, amit a futball elnevezésű cirkuszra elköltenek, valahonnan hiányzik. Abban a meredek lejtmenetben, amin az atlanti térség száguld lefelé a barbárság felé, szakadéknyi szakaszt képvisel a bűnös egyetértéssel szabályozatlanul hagyott futballpiac. Ahol dárdaik és dzsudzsákok szerezhetnek milliókat, és ahol 220 millió eurót kifizethetnek egy akármilyen kiváló játékosért.

Ahol egy magyar újságíró gondolkodás nélkül leírhatja, hogy rendben van a fent látható tuszkulánum, mert azt "kemény munkával" szerezték.

Jó volna végre felfogni, hogy az is a mi pénzünk. Amit a meccsjegyekből, tévés befizetésekből, reklámokból és mezekből meg mindenféle ízlésromboló vacakokból a klubok begyűjtenek, az mind a mi pénzünk. Ellentétben azzal a baromsággal, amit például itthon terjesztenek a "közpénz" és a nem közpénz közötti különbségről, jó volna megérteni, hogy a piac nem azonos a legalizált rablással.

Dehát ez már közgazdaság tudomány, nem értek hozzá, csak szívesen olvasok Kornait és hozzá hasonló zseniket.

Amit különben jószívvel ajánlok az általam kedvelt újságíróknak is.

Hiromi

Felhívtam már a figyelmüket Vang Judzsára (mind bizonyosabb vagyok benne, hogy ő már az evolúciónak az emberi faj után következő foka, nézzék meg a vele készült interjúkat), most egy másik lányt akarok bemutatni azoknak, akik még nem látták.

A jazznek voltak kiváló zongoristái, úgy értem technikai felkészültségüket illetően. Art Tatum, Oscar Peterson, Dave Brubeck például. Ha hallhatták volna Uehara Hiromit, talán sírva bezárkóznak, hogy éjjel nappal gyakoroljanak - bár nem hiszem, ők nyilván jobban tudták nálam, ez a japán lány nem utolérhető sem manuálisan, sem muzikálisan.

Csodálatos őrült zseni (hajlamosak vagyunk ennek a szónak az értékét devalválni, én most a szoros értelmében használom).

Előbb nézzék és hallgassák a Royal Albert Hallban készült felvételt. A Gershwin szerzeményt már mindenki eljátszotta, aki látott valaha zongorát, mást még lehet róla mondani, de jobbat a legjobbaknál már régen nem - így képzeltem mostanáig.
Lehet. Hiromi teszi az elképzelhetetlent, kicsit bőgőzik is a zongorán (csinálták már mások is, így senki):

Van még sok, de ezt a Pachelbel kánont muszáj még meghallgatniuk. Ha nincs kedvük utánanézni, annyit ideírok erről a közepesnél lényegesen jobb német zeneszerzőről, hogy a Bach-család (apa és fiai) az ő muzsikáján nőttek fel, úgy is mondhatnám, Bachéknak Pachelbel volt a mérce.

Figyeljék, mit csinál ez a lány a néhány hangból álló dallammal. Hogyan idéz 17. századi hangulatot egy fémvonalzó segítségével, hogyan lopódzik át a jazzbe, és hogyan dönget ki dübörgő basszust a finom,  vékony ujjaival:

Focisták és motorosok

Egyszer már kérdeztem - kerestem, de nem találom -, ki a fene hatalmazta fel ezt a rohadt vérszívó bandát, hogy "kihelyezett" ülést tartson különféle méregdrága üdülőhelyek még drágább szállodáiban. A mi pénzünkön. Hallott már valaki olyat, hogy a cselédek luxusszállodákban urizálnak? Kicserélik nézeteiket a szolgálat nehézségeiről?

Ez a gusztustalan hordóformájúra hízott dagadék annak idején a döngölt padlón futott köröket a konyhaasztal körül, ha nem frakkos pincér hozta a lazacot (céklát copyright Hyppolit)?

Hülyeségeket kérdezek, ugye? Ez ugyanis valóban nem tétel azon a listán, ahol az elrabolt összegek tartatnak számon. Csak azért mégis. Nyavalyás büdös bunkó ne éljen úgy, mintha tudna késsel villával zabálni! Huszadosztályú futballista a libalegelőről meg a Halál Angyalait majmoló motoros a piros bőrruhájában. Azt tetszik kérdezni, van valami bajom a focistákkal és a motorosokkal? Úgy általában. Igen, van. Úgy általában is, de egy bizonyos kulturális szint fölött mindenképpen. Sokatmondónak találom egy két lábon járó kedvteléseit. Azt értem, hogy egy ilyen egyszerű agyberendezésű egyén nem megy el még véletlenül sem mondjuk egy koncertre, mert az kínos, ha elalszik például, de akkor nem kellene ezt a focit meg motort... á, miket beszélek? Ebben az országban?

Kikapni jó

Azt ígértem, nem írok többé futballról. Poénkodhatnék, hogy nem is arról írok, mert a magyar csapat valami más játékot játszik, dehát tényleg nem a futballról írok, hanem az én végtelenül szánalmas országomról.

Három hírportált nézek rendszeresen, ebből az egyik az Index (a másik kettő a 444 és a 24.hu). Idemásolom, mit írtak (ráadásul ketten) a portugálok elleni meccsről:

Így ki lehet kapni

Nem ütött még 30 percet az óra, mikor teljesen megváltozott a meccs: Priskin lekönyökölte Pepét, a holland bíró egyből pirossal kiállította. Az ismétlésből nem lehetett ember a Fradi-stadionban, aki ne ismerte volna el, szándékos volt. A csatár biztosan nem akart ütni, ekkorát végképp nem, az egész valahogy túl jól sikerült, vitathatatlan, hogy a kiállítás jogos volt. Még akkor is, ha Pepét találta el - másnak valószínűleg nem is ment volna oda így Priskin, és nem is próbálta volna megtaposni, amint azt most tette. A védő szemöldöke felszakadt, de tudta folytatni gond nélkül...

Hogy milyen jók voltunk 10-en, azt bizonyítja, hogy a 93. percben egyenlíthettünk volna, legalábbis Fiola hat méterről fejelhetett, de csak a kapus kezébe. Más kérdés, les volt, nem adták volna meg, de a lelkesedés és a szervezettség szép helytállást eredményezett. Most nem lett 3-3, mint az Eb-n, de ha tizenegyen vagyunk végig, az iksz simán összejöhetett volna megint, sőt...

Satöbbi. Mondtam már, én nem egyenlíthettem volna ki, és az sem lehet, hogy tizenegyen vagyunk végig, mert a két fiammal és az ő családjukkal együtt is csak kilencen vagyunk... Hallgattam már német, olasz, francia, angol és spanyol meccsközvetítést, sőt portugált is (a brazil válogatott meccséről), de soha nem hallottam, hogy a sportriporter többes szám első személyben beszélt volna a pályán játszó csapatról - jó, portugálul nem tudok elég jól ahhoz, hogy mindent értenék. Akkor sem bírtam ezt a családias érzelmű ordítozást, amikor még nem undorodtam a magyar futballtól.

Hány stadionnyi milliárdot kell még elrabolni négymillió éhezőtől, mennyivel kell emelni az enbékettes futballisták így is milliós fizetését, hogy az újságírás legalább a tárgyilagosságig hátráljon ennek a baromian tehetségtelen, ostoba bagázsnak a megítélésében?

Hány háztömbkörüli primitív focista kell még a magyar kormányba, hány párszázas közönség a "bajnokik" nézőterére, hogy a véleményformálók (brrr!) megértsék, taknyon csúszás, amit tesznek a magyar futballal?

A csatár biztosan nem akart ütni, ekkorát végképp nem, az egész valahogy túl jól sikerült...

Hogy mi van? Túl jól sikerült, tetszett? Aki ilyet leír, az mit néz? Tényleg nem látja, hogy az a rosszarcú alak, akiről üvölt a gyűlölet, a rosszindulat, az agresszió, az legföljebb azt sajnálja, hogy ilyen kicsire sikerült? Pepe belefejelt a könyökébe - ezt is olvastam. Tetszik emlékezni Woody Allen mondatára: az egyiket az állammal öklön ütöttem, a másiknak a térdébe belevágtam az orromat...

Tetszett már látni Ronaldót játszani a Real Madridban? És azt össze tetszett hasonlítani azzal, amit itt produkált? Nehéz megérteni, amit mindenki ír és mond, aki valamit ért ehhez a játékhoz, hogy a futballt már régen klubokban játsszák magas szinten, a különféle válogatott meccsek azok a kötelező penzumok, amikhez illik jó pofát vágni (ez már a legutóbbi két világbajnokságra is jórészt érvényes). A minapi portugál válogatott meg az Európa-bajnokságot nyert is hiába nevezne be a Bajnokok Ligájába, a selejtezőkön sem jutna túl. Úgy sem, hogy abban a játéksorozatban Ronaldo a hazai válogatottban játszik. Félreértés ne essék, nem ítélem el ezeket a játékosokat, amiért a kereskedelmi értéküket a hazafiúi elé helyezik, inkább megértem. Nem, nem. Eszemben sincs azt állítani, hogy ezek olyan értelmesek volnának, vagy hogy az olvasottságuk, a felkészültségük vezérelné őket. Hogy Montesquieu-t tartják irányadónak, hogy elsősorban embernek érzik magukat és csak azután valamely nációhoz tartozónak. Egy fenét. Nem valószínű, hogy akár csak a legokosabbak közülük elgondolkoztak volna, mit tett eddig az emberiséggel a hazafiságnak becézett nacionalizmus, hány háborút robbantott ki, hány millióan haltak meg a zászlólengető melldöngetés következtében. Egyszerűen csak aszerint élnek, amit a körülöttük lévő világ diktál. A kereskedők igen kevés jótéteménye közül a legjobb és legnagyobb, hogy tevékenységük következtében a legfejlettebb országokban szép lassan ki fog múlni a vallás és a hazafiság.

Egy gyenge, félgőzzel és félszívvel sem játszó futballcsapat pontosan annyira verte meg a kalandozó magyarok erkölcsi és kulturális szintjén vagdalkozó itteni csürhét, amennyire kellett.

Kéretik abbahagyni a miniszterelnök zsigerileg és titokban mindig is vágyott seggnyalását, amit ilyen módon lehet gyakorolni, hátha így nem veszik észre.

Mert azt mégsem gondolhatom, hogy sportújságírók ennyire hülyék a szakmájukhoz.

Bűzbomba

Költséget és fáradságot nem kímélve megkerestem egy kis híján 17 évvel ezelőtti jegyzetemet a Jóreggelt Európa című rádióműsoromból (dolgozott a zenei osztályon egy Györe Éva nevű csodálatos ember - remélem, él még, régen nem tudok róla semmit - ő írta le az élőadásban szalagra rögzített szövegeimet, azoknak írásbeli nyoma alig maradt, minthogy néhány soros címszavak alapján mondtam el őket, Éva beszédsebességgel tudott gépelni). Azért kerestem meg, hogy mielőtt megtépem a köntösömet és hamut szórok a fejemre, mutathassak valami enyhítő körülményt, miszerint nem voltam mindig olyan ostoba, mint két nappal ezelőtt.

Pénteken idepiszkítottam a saját blogomba egy olyan nyomtatott gusztustalansággal, amihez képest egy meztelen csiga az ő váladékával az étvágygerjesztő italokkal vetekszik. Le is vehetném, de most minek tennék úgy, mintha mi sem történt volna, mikor történt: néhányszáz vagy néhányezer ember már elolvasta (de ha csak egy, akkor is), csináltam megint egy marhaságot, nem az elsőt és remélem, nem az utolsót.

Arról van szó, hogy a Szőcs Géza nevű hájgerincű szétfolyó leírt mindenféle betveket versformába szedve, és én azt közhírré tettem, mondom, mindegy, hány olvasó elé tárva ezt a rohadványt.

Megmutatom, mit mondtam 2001 januárjában a rádióműsoromban:

"Most tényleg, vegyük csak ezt az egy esetet, amilyen fogadtatást adtunk egy festett hajú táncoskomikusnak. (Ezen a festett hajún gondolkoztam, hogy mondjam-e, mert olcsó és tapintatlan dolog valakinek a külsejébe belekötni. Dehát az illető nem sánta és nem kopasz, hanem időről időre a gesztenyebarna és a bronzvörös legkülönbözőbb árnyalataiban pompázó hajjal jelenik meg a nyilvánosság előtt, amiből arra is lehet következtetni, hogy ezek az árnyalatok tetszenek bizonyos, kiismerhetetlen periódusokban a miniszter úrnak, meg arra is, hogy tehetségtelen a fodrásza. Ezek egyike sem testi hiba, hanem önálló döntés következménye, és mint súlyosbító körülmény megemlíthető az amúgy is érthetetlen tény mellett, miszerint egy kóros személyiségzavarral kombinált exhibicionista mit keres a magyar politikai kirakatban, ahol különben is csak kellő türelemmel viselhető el a választék.) Mert miről van szó? Egy teljesen jelentéktelen, jóval a parlamenti küszöb alatt álló párt sokféle negatív hajlammal sújtott elöljárója hazajön egy olyan kéjutazásról amelyet már régen különféle rendvédelmi szerveknek kellene vizsgálniuk, és hemzseg a repülőtér az én tiszteletreméltó kollégáimtól. Itt az előbb, még mielőtt elkezdtük ezt a műsort, azt mondtam a fiúknak, hogy ha én főszerkesztő volnék… aztán rájöttem, hogy az vagyok. Akkora példányszámban hallgatnak engem, amennyi olvasója egyetlen újságnak nincs, nekem miért nem jutott eszembe, hogy riportert küldjek a repülőtérre? Mert nem esemény. Sem hír-, sem szórakoztató értéke nincs. Jó, néhány újságíró jókat nevetett ennek a bárdolatlan, neveletlen, mindenféle emberi közlekedésre alkalmatlan, nagyképű alaknak a megnyilvánulásain, és talán ez is volt az adekvát reakció, de azért én nem küldök riportert valahová, hogy az jóízűeket röhögjön – meg azért sem, hogy úgy bánjanak vele, ahogy jobb érzésű smasszer sem szokott a gyerekgyilkossal. 

Mi csináltunk hatalmas operettantrét egy jelentéktelen figurának. Bocsánat, a jelentéktelent visszavonom. Az a kártevés ugyanis, amit a mezőgazdaságban kifejtett áldozatos tevékenységeinek következtében még mindig tűrünk, igen jelentékennyé teszi."

Erről van szó. Mi teszünk kárt a közéletben azzal, hogy az ilyesmit egyáltalán meglátjuk, aztán továbbadjuk. Nincs kedvem most különféle súlyokat gyártani, aztán azokat a mérleg serpenyőire vetni, megállapítandó, melyik a súlyosabb, inkább csak úgy érzésre közlöm: ha nem vesszük észre az ilyen nyálzó seggnyalókat, azzal hasznosabban cselekszünk, mint a belőle kidőlő takonyfolyam közzétételével. Tudniillik nélkülünk is ismerhető ennek az egész ostoba rablógyilkos bandának a teljes immorál készlete, aki eddig is hányingert érzett, már nem fog erősebben émelyegni, akinek meg tetszik az ilyesmi, az úgyis reménytelen.

Úgyhogy bocsánat mindazoktól, akiknek én okoztam közvetett rosszullétet, ígérem, ilyet többé nem teszek.

Nyálkacsík

Sokféle karakterbe képes vagyok belehelyezkedni, szélsőséges társadalmi helyzetekben éltem le az életemet, a budai és bécsi arisztokráciától a legsötétebb prolikörnyékig. Ha valami olyat látok, amit nem értek rögtön (ez elég ritkán fordul elő), megpróbálok a mélyére hatolni, megkeresni az ösztönöket és reflexeket, amik az ilyen élőlényt mozgatják. Többnyire sikerül, a legjellemtelenebb alakokat is átlátom.

Ma reggel olvastam valamit, amit képtelen vagyok a helyére tenni. Láttam sok gusztustalan csúszómászót kétlábon, amióta a csúti bunkó uralkodik jóformán csak olyat látok, bármerre nézek, de ilyet még soha. Egy Szőcs Géza elnevezésű, végtelenül undorító képződmény közzétette azokat a betűket, amik jöttek belőle, az alant látható sorrendben:

Forgószárny zúg: helikopter.

Abból lép ki Rogán Tóni.

Biztonságos aláírást

senki nem tud jobbat róni.

Kezében márkás telóval

rád köszön könnyed helóval.

 

És a miniszterelnök,

persze hogy ő is eljött.

És úgy néz ez az Orbán:

valahogy kobra-formán!

Valahogy furcsa csönd lesz,

s ez a csenevész

dal is elenyész.

Ugye nem bánják, ha ezt itt nem elemzem?