Miután föltettem az előző részt, olvastam Magyar Péter reakcióját a kultúra költségvetésén bosszankodókra. Ebből az világlik ki, hogy nem kell csalódnom, máris látja, mi történt, máris kilátásba helyezi, rendbe fogják hozni az aggasztó ügyeket. Úgy legyen. Azért folytatom mégis, amit tegnap elkezdtem, mert mindenképpen akartam bővebb magyarázatot adni, mit nevezek „honteremtésnek”, és miért van szükség rá még mindig, ezeregyszáz évvel a szánalmasan nevetséges „honfoglalás” után. Ami ezt a szándékomat előre hozta (a szerencsétlen költségvetési hiba), remélhetőleg aktualitását vesztette. A többi nem.
Annak részletezésétől most eltekintenék (mert tárgyunk szempontjából tényleg nem fontos), hogyan jutottak el a gótok a ma Skandináv-félszigetnek ismert föld déli részéről (közelebbről Gotland szigetéről) a Don partjára, lényeg az, hogy ők már a 2. század óta ott voltak, a 3. századra pedig kiépült a Gót Birodalom, ami a Tisza vonalától a Donig terjedt, valamint a Fekete-tengertől a Balti-tengerig. Még egyszer: ezek az osztrogótok. Akik a 4. század eleje óta, azaz a 320-as évektől kezdve egy Wulfila nevű egyházi ember térítésének hatására felvették az ariánus vallást. A sok évszázadon át írt történelemkönyvekben barbárnak nevezett osztrogótok a kereszténységnek azt a hitét vallották, mely szerint Jézus isten fia, de mert az ő teremtménye, ezért nem egylényegű vele, csak hasonló, mint ahogyan a kereszténység sem isteni eredetű. (Ha esetleg valaki többet akar tudni erről a népről, utánanézhet a Wielbark- és a Csernyahov-Marosszentanna-kultúra címszavaknál bizonyos régészeti és néprajzi szakmunkákban, ezzel végképp nem fárasztanálak, ha pusztán becsületszóra elhiszitek nekem: komoly tudományos bizonyítékok vannak a gótok építési és temetkezési kultúrájának alapján arra, hogy ennek a birodalomnak a népei finoman szólva eltérő fejlettségi fokon álltak például a 70-120 négyzetméteres, kőből épített, zsindelytetős, gyeptéglákkal fedett házaikkal vagy a halottak iránti tiszteletükkel. Az alant látható kép egy 2. században épült gotlandi parasztház rekonstrukciós rajza, a 3. századtól kezdve a kőfalat jó kétméteresre emelték, és a bejárati ajtótól indulva minden helyiséghez vagy újabb ajtót vagy ablakot vágtak. Az ugyancsak svédországi Skane megyében (Gotlandtól 350 kilométerrel délnyugatra) találták meg a régészek ennek az építési módnak a mintáját időszámítás előtt 500 körül épített kastélyok és polgárházak formájában.
Később – ne feledjétek, ez sokkal később lesz – még visszatérek ezekhez a házakhoz meg ami hozzájuk tartozik.)
Ezen a ponton, mielőtt ellátogatnánk a vizigótokhoz (azaz a nyugati gótokhoz), annyit hadd rögzítsek itt, már csak azért is, hogy ne okozzak a kelleténél nagyobb konsternációt: a barbár görög szó, az eredeti barbarosz azt jelentette, az illető nem görög, mert érthetetlen nyelven beszél, karattyol. A rómaiak átvették a kifejezést. Egyelőre állapodjunk meg abban, hogy a szóban forgó idegenek a szó mai jelentését véve alapul a hajdani, kimúlóban lévő klasszikus görög és a római kultúrához képest voltak barbárok, semmiképpen sem az ogurokhoz, kazárokhoz, avarokhoz, hunokhoz képest. Valamint még semmiképpenebbül a görög és római körökben terjedő valláshoz képest, amennyiben nem ezek a „barbárok” nyilvánították eretneknek a rómaiakat, és ezen „nyilvánításnak a felhatalmazásával” nem ők kezdték irtani a homoousios-t hívőket. (Annyira tetszik nekem, ahogyan a világtörténelem és azon belül az összevissza hazudozó „keresztény történetírás” nyomán készült filmek és egyéb „fiction alkotások” a görög kultúrával azonosulnak – anélkül persze, hogy tudnák –, és annak magasából barbározzák le azokat a népeket, akik az ő őseik. Ami nem baj, nem kell szeretni ezeket az ősöket, csak azért nagyképűsködni sem kellene. Talán nem fedek fel rejtett titkot, ha közlöm, a jelen Európa és Amerika nem az ókori görögök leszármazottaiból tevődik össze, hanem a vikingek, gótok, kelták ivadékai, és ami annál sokkal rosszabb, azoké a rómaiaké, akiket őskeresztényeknek nevezünk, akik rövid idő alatt rendkívül hatásosan irtották ki a római kultúrát, olyan barbár módon, amit a jelen ábrázolásai el sem tudnak képzelni, és amihez a vikingeknek, gótoknak, keltáknak semmi közük nem volt. Valamint hogy a jelen erkölcsi és szellemi szintje még mindig közelebb van az őskeresztényekéhez, mint Hellász kultúrájához.)…
Még egyszer, hogy kristálytiszta legyen: azoknak a „barbároknak”, akiket a világtörténelem Róma elpusztításával vádol, nemcsak azért nem lehetett közük a Birodalom lerombolásához, mert ezek a „barbárok” azzal a római kultúrával sokkal korábban találkoztak, ami a görögök „örököseként” és az ő világuk másolójaként közvetlen mintát adhatott – ez nagyon fontos adalék ahhoz, amit majd a vizigótok, a Karolingok és a Frank Birodalom tárgyalásakor fogok az olvasó elé tárni.
A történelemkönyvek 99%-a leírja, hogy a Gót Birodalomnak 555-ben vége lett. Azok a történészek, akik azt is tudják, hogy a történelem nem kizárólag a tömegmozgások, valamint az ezeket irányító, különféle elnevezésű hadvezérek és politikusok adathalmaza, hanem ezeken kívül van még az ember és az emberi viselkedés mint a történelem olykor figyelembe veendő alakítója, azok azt is leírták, hogy a Birodalom megszűnt ugyan, de ezúttal ez nem jelentette a gótok teljes kipusztulását. Hogy nemcsak a kultúrájuk maradt meg, a leszármazottaik tovább éltek a már fentebb leírt helyeken, minthogy egy nép nem kizárólag katonákból áll. Hogy a germán rugiak, herulok, skirek és más svév törzsek nem mentek sehová, minthogy a korábban virágzó gót birodalom területén nem bántotta őket senki, és nem is akarta elvenni sem a földjeiket, sem a házaikat és állataikat. A Visztula felső folyása mentén dél felé vándorló longobárdok és a kelta bójok meg a markomann-bajorok jelentették a folyamatos utánpótlást. Egy birodalom, még ha mindössze 2-300 évig él is, nem képes másképp fennmaradni, csak a különféle „hídfőállások”, helyőrségek láncolatának a kiépítésével. A birodalom megszűnhet, ezek nem. Mint ahogyan a nyugati és keleti gótok kétfelé válásával sem szűntek meg ezek a népek gótoknak lenni, akkor sem, ha az egyiket vizinek, a másikat osztronak hívták. A közöttük való kapcsolatot egyebek között az említett birodalmi láncolat adta (erre a kapcsolatra később majd mutatok kézzelfogható példát, a történelemtudomány által nem taglalt – vajon miért nem taglalt – összefüggéssel az erdélyi Apahida gepida sírja és a mai Belgium területén található frank sírok között).
Egy egész kicsit még mindig muszáj visszamennünk, mielőtt a várt érdemi tárgyalásra végre megállapodnánk egy időre a Don partján – most már tényleg csak néhány száz év. Egy jó része annak is az ismeretlenség homályába vész. Az 5. század vége felé őseink átköltöztek az Urál keleti oldaláról a nyugatira, ahogy szokták, a proxémika szabályainak megfelelően, némi undorral otthagyták a túl közel jövő mindenféle népeket, és ahogy szokták, néhány száz évig nem mozdultak. Itt jön az a bizonyos homály: valamikor a 8. század vége felé lejjebb húzódtak, de nincs adat róluk, a különféle segédtudományok azt valószínűsítik, hogy a kazárok mozdulatainak leírásában a magyarok is ott vannak, egyelőre név nélkül. De hogy mikor érkeztek oda, azt egyelőre nem tudjuk. Az első, kétségtelenül a magyarokra utaló dokumentumok a 830-as évek végéről valók, majd egy újabb adatsor következik: 862-ben elindul az első lovascsapat nyugat felé, és ettől kezdve nincs megállás. Oda-vissza, aztán ismét oda-vissza, az előre küldött csapatokat, ahogy visszaérkeztek, követi az egész nép, majd megint megállnak, megint előre küldik a felderítőket, aztán megint tovább mennek.
Mennek rendületlenül. Így csak akkor indul neki az ember, ha valamilyen célja van, azaz nem valami elől megy, hanem valamiért, különösen, ha tudható, nincs semmi, ami elől menekülni kellene.
Bocsánatot kérek, hogy már megint megakasztom a folyamatot, ígérem, hamarosan eljutunk a Don-partra, de ennél az állandóan hangoztatott menekülésnél időzzünk el egy keveset, pár percet megér. A magyarok őstörténetét böngészve állandó motívumként jelent meg a különféle „rokon” népek eltűnése, kihalása. Nem szokás ennek különösebb figyelmet szentelni, kihaltak és kész, de engem azért érdekelne, hogy azok miért és mi miért nem. És akkor megint jött a menekülés. Hogyan is néz ki egy ilyen menekülés? Felpattanunk a lóra, aztán húzzunk, fusson, ki merre lát? Vesszen a holmi, az életünk fontosabb? A cucc pótolható? Valami ilyesmi egy menekülés, nem?
És az asszonyok, a gyerekek? A nevelt állatok? Azaz a további lehetőség az életben maradásra. Jó, a földet ott lehet hagyni, a termést is, végül is elég hosszú ideig nem is kellett ilyesmivel foglalkozni. Állítólag gyűjtögetésből (bocsánat, zsákmányszerzés, elfelejtettem mondani, már Hóman Bálint is használta ezt a szót), egyszóval afféle bogarászásból élt a magyar (legalábbis a végtelenül felületes történelemírás szerint, erről is majd később), de nők, gyerekek akkor is voltak, meg egy csomó vacak, ami nélkül nem lehet családi életet élni. Sátor, edények, ruhák télre, gyöngyök, csatok miegymás – azokkal mi lesz? Azt hiszem, a mi őseink úgy vannak elképzelve, hogy van egy lovuk, arra felkapnak és vágtatnak, közben pedig nyilaznak. Néha lelassítanak, akkor esznek valamit, isznak sok kumiszt, aztán megint vágta.
Az életben maradáshoz szükséges eszközök nem férnek föl egy ló hátára. Több lóéra sem. A költözködéshez szekér kell. Viszont azzal menekülni nem lehet, az óránként 2-3 kilométeres sebességre képes. Az állatok kíméletlen nógatása esetén. Akinek menekülnie kell, az viszonylag rövid idő alatt kihal, mert vagy utolérik és levágják a családjával együtt, akkor azért, vagy meglóg mindenkit hátrahagyva, akkor meg azért. Menekülni akkor lehet, ha valakinek van legalább egy hónap előnye, az viszont honnan volna.
Már tényleg csak a rend kedvéért jegyzem meg, ha az üldözők is teljes pereputtyal vesznek részt a kalandban, azaz ők is ugyanolyan lassan haladnak, mint az üldözöttek (milyen akciófilmet lehetne ebből csinálni, lassúság életre halálra), akkor is három hónap alatt a Kárpát-medencében vannak, a harminc-negyven év a korábbi hatezerötszázhoz képest egy villanásnyi idő, egy meneküléshez azért kissé talán hosszadalmas…
