Olvasok mindenféléket a költségvetésnek a kultúrát kezelő hibáiról, elsősorban a „magyarságkutató” meg a hozzá hasonló többi förtelem megmaradásáról, és a kormány finanszírozási terveiről. Ha ez mind igaz, és nemcsak figyelmetlenség, akkor az kiábrándító, borzalmas, rossz gondolatokra indító.
Leírtam többször, Magyar Péter eddigi tettei bennem azt a benyomást keltették, hogy ő az igazi honteremtő, országalapító, a magyar népet felszabadító, ezeregyszáz év nyomorúságos, széthazudott történelmének a helyreállítója. Meg is indokoltam, miért gondolom úgy. De ha ez a förtelem tényleg marad, ha ő sem képes szembenézni a hazugságokkal, és elkezdeni a nép fokozatos rávezetését az önismeretre, az ostoba, minden alapot nélkülöző nemzeti büszkeség elfelejtésére, akkor a honteremtésből megint nem lesz semmi. Akkor folytatódik a nyilván sosem élt Árpád és a hétvezér meséje, a „honfoglalás”, a hozzá kapcsolódó baromi „kalandozások”, Európa rettegése a hátrafelé nyilazó magyar lovasoktól, a felháborító szentistvánozás, egy pusztító, primitív despota soha nem volt tetteinek a magasztalása az „államalapításról” (az első államot a 17. században alapították), tovább él „a szabadságszerető magyar” legendája, mely nép oly sokat tett a szabadságáért (ezeregyszáz év alatt három, a népre erőltetett, levert „szabadságharc” szomorú elferdítését tudjuk felmutatni, olyan gyáva, vezetésre alkalmatlan alakok dicsőítésével, mint Rákóczi és Kossuth), ezentúl is siratjuk Trianont, és hamisítjuk tovább a „rendszerváltás” végrehajtását (semmi közünk nem volt hozzá, Kissinger és Gorbacsov intézte, az első „szabadonválasztott” úgy tett tönkre mindent, ami tönkretehető volt, hogy azóta is azt szenvedjük). Ha marad a „magyarságkutató” meg az MMA, akkor egy néhány hónapos illúzió után lényegében ott folytatódik minden, ahol egy pillanatra abbamaradni látszott.
Említettem már többször, írtam egy négyszáz oldalas könyvet Ezerév címmel arról, hol, hogyan és mikor kezdődött a mi „nemzeti nagylétünkről” szóló tódításáradat, ezt a könyvet hat év alatt minden kiadó elutasította – egyre inkább értem, miért. Az ember jobban szereti a dédelgető, megszokott hazugságot, mint a kiábrándító valóságot. Ugye nem kell mondanom, abból, amit az Ezerévben leírtam, semmit nem én találtam ki, tényekre, dokumentumokra építkeztem, csak olyat írtam le, amit tisztességes (ó milyen kevesen vannak) történészek már előttem leírtak, társtudományokat idéztem meg, levéltárak hiteles adatait, a saját következtetéseim is ezeken nyugszanak.
Most ebből a könyvből teszek ide részleteket annak illusztrálására, miért neveztem korábban Magyar Péter honteremtőnek, mi az alapja annak, hogy a magyar nép ezeregyszáz éve vár valakire, aki képes igazi otthont teremteni.
Nyilván lesznek utalások, amit itt most nem magyarázok meg, találkozhatnak olyan mondattal, amiben tegezem az olvasót, ez azért van, mert az alcímben a Z-generációnak ajánlom a könyvet. Ez itt most hosszú lesz, ezért több részre bontom, hagyok időt olvasásra, a leírtak megemésztésére.
Innen a könyv beszél:
...Megint megállunk egy kevéssé, mert a jelenből föl kell tennem egy kérdést, amit még nem hallottam-olvastam sehol, pedig szerintem alapvetően fontos kérdés, ráadásul van is rá válasz. Nekünk. Ott és akkor is lett volna, de akkor senkit nem érdekelt, mert mindenki természetesnek tartotta azt, ami történt.
A tudományosan felmérhető és igazolható adatok (több helyütt ebben a könyvben is leírva) az időszámítás előtti hatodik évezredig vezetik vissza a 21. század érdeklődő olvasóját. Ez idő alatt, azaz nagyjából 6-6500 év alatt a magyarság ősei megtettek körülbelül 4000 kilométert (hogy miért dobálódzom az ötszáz évekkel ilyen felelőtlenül – végülis ez nem kis idő, például Mohácstól napjainkig telt el ennyi – arról majd később adok magyarázatot – rejtélyes vagyok, mint egy krimi író, dehát tényleg van valami kriminális a magyarok történetében és nemcsak az akkoriban). Ha azt is beleszámítjuk, amennyit északra meg délre is bóklásztak, 4000 kilométernél talán valamivel többet is megtehettek. Tudunk egyetsmást az okokról is, fentebb többször leírtam, háborúk, a vesztesek menekülése tolta-húzta magával az ősmagyarokat, menni kellett, nem volt más választásuk. Aztán ha békén hagyták őket, maradtak ott, ahol voltak, még akkor is, amikor a környező népek odébbálltak. Így jutottak el a már leírt Kubán-Don közötti területre.
Ahol megint letelepedtek. És ahonnan 30-40 év alatt, még egyszer: 30-40 év alatt eljöttek ide, a Kárpát-medencébe. A 6500 év alatt megtett 4000 kilométernek nagyjából a felén, 2000 kilométeren 30-40 év alatt végigszáguldottak. Miért ez az eszeveszett rohanás? Hová? Nem üldözte őket senki. Jó, volt az a konfliktus a kazárokkal (ha tényleg volt), de azok nem forraltak bosszút, megbékéltek volna. És ha nem, annyira nem haragították meg őket, hogy éveken és sokszáz kilométeren át üldözzék a magyarokat. A besenyőkkel való véres harcok részei ugyan a honfoglalást mindenáron bombasztikusan ábrázolni kívánó sztoriknak, de azoknak annyi, tudományosan igazolható nyomuk sincs, mint a többi, ugyancsak hiányos részletnek (sírok, használati tárgyak, katonák fegyverei – semmi ilyesmit nem találtak az elmúlt ezer évben, miközben más, egyéb indoklásra alapot adó lelet bőven van, mint azt mindjárt mutatom is, csak az kevésbé látványos). Különben – ami a besenyőknek a magyarokkal szemben való vérszomját illeti – semmit nem tudunk felmutatni, ami indokolná a támadásukat, márpedig valamilyen casus bellinek akkor is alapfeltételnek kellett lennie egy háború kirobbanásához, ha a kifejezést nem ismerték. Az általunk ősmagyarnak nevezett népcsoport a 6500 év alatt mindig elég kicsi és kellőképpen jelentéktelen volt ahhoz, hogy valakik nekitámadjanak, amint már említettem, általában egy tőlük független háború menekülő vesztesei tolták őket maguk előtt. Ebben semmi változás nem történt. Mégis, a történetírók szinte összefogódzva megegyeznek abban, hogy a magyarok a besenyők elől menekülve jöttek a Kárpát-medencébe. Miközben nemcsak a casus belli hiányzott, annak sem találom semmi okát, miért hagyták abba az üldözést. Ráadásul éppen az Etelköz tájékán, ahol nemcsak a magyarok voltak védtelenek, a besenyők is. Mert a történészek abban is megegyeznek, hogy ez az Etelköz, ez egy ijesztően rossz hely volt, itt olyan kiszolgáltatottnak érezte magát mindenki, hogy a foguk is vacogott a félelemtől – aztán mégis ott álltak meg. A magyarok is meg a besenyők is, az nem teljesen világos, melyikük mikor. Mindenesetre a valóban komoly tudományok művelői nem véletlenül nem találnak a mai napig semmit, ami a magyar-besenyő háborúra utalna. Annál több nyoma van annak, hogy miután a magyarok megállapodtak, a besenyők jó nagy késéssel megérkeztek, és – na mit tettek, miután végre utolérték a pánikszerűen előlük loholó ellenséget? Hát mit tettek volna, kérték, hadd maradjanak, letelepedtek és beleolvadtak a magyarságba, Tonuzoba fejedelem lánya révén még bele is házasodtak a legmagasabb körökbe, minthogy a történetírók szerint Géza anyja a besenyő fejedelem lánya volt. (Elfogadtam valamit, aminek nincs hiteles nyoma? Inkább csak említek részleteket az ismert mesék önmagukban való ellentmondásaiból, különben ezek tökéletesen indifferensek.)
Na jó, kissé előre szaladtam. Kazár és besenyő fenyegetés kilőve, más háború sehol, éghajlat változásról nem tudunk, azon a hozzávetőleg 8-900 000 négyzetkilométeren egyelőre el lehetett férni, a 100-120 000 ember nem lépett egymás lábára (a népsűrűség 7, azaz hét ember négyzetkilométerenként), még a lovaknak is jutott hely. Akkor? Az automatikusan felmerülő következő kérdés már a magyarázathoz is hozzásegít: miért éppen nyugat felé? A „szétrajzásnak” nevezett nagy vándorláskor mentek a népek északnak is, délnek is, ott volt a példa, a magyarok miért éppen nyugat felé indultak? És – hogy egy pillanatra megint előre szaladjak – később, a 900-as évek elejétől miért megint éppen nyugatra indultak, egy-egy szúrópróbaszerű északi vagy déli kirándulástól eltekintve (bár azok is inkább északnyugatiak és délnyugatiak voltak)?
Ha nem bánjátok, körülnéznék a szokásosnál alaposabban azokon a végtelen legelőkön, kell ott lennie valaminek vagy még inkább valakinek, sőt valakiknek, akik felvilágosítást adhatnak a magyaroknak arról a villámgyors távozásáról.
Voltak bizony. Viszonylag elég közel, a Don túlsó partján. Előfordult, hogy át is jöttek, főképp nyáron, amikor a folyó lábalhatóvá apadt. Eleinte nehezen értették egymást, furcsa, idegen hangzású nyelven beszéltek, de a gyerekek hamar összemelegedtek, és könnyen megtanulták egymás nyelvét, a tél elmúltával már sokszor raktak tábortüzet, a gyerekek, főképp a lányok tolmácsoltak.
Megint vissza kell mennünk néhányszáz évet. Korábban érintgettem a görög-római kultúra elpusztítása kapcsán a „barbárokat”, ideje kicsit közelebbről megismerni őket.
A római birodalom bukásának legkorábbi időpontját 410-re teszik, mely bukást a történetírók szerint a rohadt barbár hordák okozták. Namármost. Ezzel szemben viszont vannak dokumentumok például egy Wulfila nevű püspökről, 383-ban halt meg.
Wulfila a keleti gótok püspöke volt, ő már gótnak is született, a családja valahonnan Kis-Ázsiából származott. Nikodémiai Euszébiosz szentelte püspökké 341-ben Konstantinápolyban. Most nagyon figyeljetek, mert látszólag bonyolult összefüggések következnek, pedig nem bonyolult, sok név van benne, de ezeket nem szükséges megjegyezni, később nem jönnek elő, csak itt fontosak (azaz egyszer, de csak Wulfila). Tehát. Ez a Nikodémiai Euszébiosz ókeresztény püspök afféle vallási tanácsadója volt Nagy Konstantin császárnak és nővérének, a nővért ő térítette az ariánus hitre, ő volt ugyanis a nála nem sokkal idősebb Ariusnak, a kor legnagyobb hatású presbiterének, az ariánizmus létrehozójának legőszintébb híve. Rokonszenvem egyidejű kinyilvánításával annyit muszáj ideírnom, hogy Arius tagadta a keresztény vallás isteni eredetét, az ő tanítása szerint a Fiú (azaz Jézus) nem egylényegű az Atyával (homoousios), hanem lévén az Atya teremtménye, csak hasonló (homoiousios). Ha esetleg emlékeztek Az ember tragédiájának 7. színére, Konstantinápolyban éppen ennek az i betűnek az elfogadása vagy el nem fogadása körül megy a gyilkolászás (különben alapműnek tartom a Tragédiát, színdarabnak használhatatlan, az élet ismeretéhez nélkülözhetetlen, olvassátok el, végigkísér az életen). Az ariánizmust először 325-ben, a niceai zsinaton ítélték el, majd 451-ben a khalkédoni zsinat végleg és visszavonhatatlanul eretnekségnek nyilvánította (István kapcsán már emlegettem Khalkédont, a Boszporusz-parti külvárost, azon a zsinaton hozták a szimónia című kánonjogi törvényt is, jó kis zsinat lehetett).
Ne adjátok föl, mindjárt vége, de higgyétek el, ezek szükséges tudnivalók a „honfoglalástól” a „kalandozásokon” át a „kereszténység felvételének” megértéséhez.
Az imént a Don partján hagytuk a magyarokat, ahol a gyerekek tolmácsoltak az idegen nyelven beszélő túlpartiaknak. Az osztrogótok (azaz keleti gótok) leszármazottaival ismerkedtek a folyónál. Majd nem sokkal az ismerkedés meg a beszélgetések után, ahogy már említettem, most csak ismétlem, mert ez is fontos: meg-megállva, kisebb nagyobb csapatokat előre küldve, majd azokat bevárva, és mikor azok visszaérkeztek, megint elindulva végigmentek azon a bizonyos 2000 kilométeren. Pedig hasonló körülmények között, hasonló helyeken a korábbi 6000-6500 évben évszázadokig maradtak, néha még némely összezördüléseket is vállalva, annyira utáltak elmenni a megszokottból. Arról nem beszélve, hogy nem 2000 kilométert nem mentek soha, még néhány százat is csak akkor, ha valóban az életüket fenyegették.
