Sok kiváló elme volt az ismeretségi körömben, néhányan (nagyon kevesen) még élnek. Közülük is kiemelkedik Gábor György, hajdani rádiós kolléganőm egykori férje. Valamikor jókat beszélgettünk a Pagodában (azoknak, akik nem tudják, mi volt az, a Magyar Rádió büfébejárata elé épített üveg ”társalgó”, amit a formája miatt neveztek el Pagodának:
de sokkal inkább
agora volt, mindenki találkozóhelye, beszélgetések, megbeszélések
színtere, szerintem az ország elsőszámú szellemi műhelye, ahol a magyar kultúra
alapjai születtek, ahonnan a legfontosabb, meghatározó gondolatok elindultak –
a barbárság legfelháborítóbb megnyilvánulását jelentette a Rádió elpusztítása).
Egyszer-kétszer már elhatároztuk Gyurival, hogy ott folytatjuk, ahol 2000.
körül abbahagytuk, dehát ez nem egyszerű, a Rádiót lerombolták, én falura
költöztem… Most ideteszek néhány részletet egy írásából, ami egy
kitüntetés kapcsán született, és ami az ő írásaihoz hasonlóan izgalmas,
helyenként döbbenetes olvasmány (a kurzivált fettel megjelenő alcímek tőlem
valók, ezekkel jelzem, hogy részleteket emelek ki).
Az
előzmény:
Canterbury
érseke 2026. szeptember 11-én, a terrortámadások huszonötödik évfordulóján a
Megbékélésért és Vallásközi Együttműködésért járó Hubert Walter-díjjal tüntette
ki Hafiz Muhammad Tahir Mehmood Ashrafit. Ashrafi, a Pakisztáni Ulema Tanács
elnöke 2007-ben az „Allah kardja” címet adományozta Oszáma bin Ládennek.
Indoklása szerint, ha Salman Rushdie megkaphatja a „Sir” címet, az oroszok,
amerikaiak és britek ellen harcoló mudzsáhid is megérdemli az iszlám magasztos
címét. A regényíró és a tömeggyilkos így került ugyanarra az erkölcsi mérlegre:
az egyik könyvet írt, a másik emberek ezreinek haláláért felelt.
Ashrafi
támogatja a pakisztáni istenkáromlási törvényeket, amelyek alapján az iszlám
megsértését halállal büntethetik, és amelyekkel ahmadijjákat, keresztényeket,
más vallási kisebbségeket és vallástalanokat üldöznek. Törvényesnek nevezte az
Afganisztánban szolgáló NATO-csapatok elleni öngyilkos merényleteket – később
azt állította, hogy szavait kiragadták összefüggésükből. Helyeselte azt a
miniszterelnöki kijelentést is, amely a hidzsábot elhagyó nőket felelőssé tette
az ellenük elkövetett szexuális erőszakért; vallotta, hogy a férfi első
felesége beleegyezése nélkül további három nőt vehet feleségül; október 7.
gyilkosait pedig „szabadságharcosoknak” nevezte.
Ezt az embert
tüntette ki Canterbury érseke a megbékélés szolgálatáért. Szeptember 11-én.
A
magyarázat:
A történet
mögött több rejlik intézményi ostobaságnál. A keresztény világ egyes
meghatározó képviselői meglepő rokonszenvvel fordulnak az iszlám tekintélyelvű,
jogfosztó és erőszakot igazoló irányzatainak képviselői felé. A hajdani
hitviták ellenfeleit összebékítette egy új közös ellenség: a szekuláris világ.
A keresztény főpap és a radikális imám egyaránt gyanakvással szemlélheti azt a
világot, amely az emberi jogokat, a lelkiismereti szabadságot, a nő
önrendelkezését és a törvény előtti egyenlőséget transzcendens felhatalmazás
nélkül is érvényesnek tekinti. Innen nézve a radikális imám közelebb kerülhet a
püspökhöz, mint a szekuláris humanista: elfogadja az isteni törvény
elsőbbségét, a test feletti vallási rendelkezést, a nő szabadságának
korlátozhatóságát és az istenkáromlás közügyi jellegét. Másodlagossá válik,
hogy az egyik Bibliának, a másik Koránnak nevezi a végső tekintély forrását. Így
jön létre a hatalmi vallásköziség, a tekintélyek ökumenéje. A püspök és az imám
egymás hitét tévesnek tarthatja, egymás társadalmi tekintélyét mégis
készségesen megerősítik. Összeköti őket az autonómiától, a pluralizmustól és a
vallási privilégiumok elvesztésétől való félelem.
Ehhez társul az
anglikán egyház egy részében meghatározóvá vált palesztinizmus: Palesztina ügye
politikai kérdésből kvázi vallássá emelkedik, saját ártatlanságtannal, eredendő
bűnnel, mártírológiával és megváltástörténettel. E hitvilágban Izrael minden
rossz metafizikai forrásává, a palesztin ügy pedig erkölcsi felmentőlevéllé
válik.
A
tanulság:
A mai Európa
meghülyült. Erkölcsi emelkedettségnek képzeli az önfeladást, toleranciának az
önfelszámolást, párbeszédnek saját hangja elnémítását. Az utolsó óra utolsó
percébe lavírozta magát, és még mindig ünnepélyesen magyarázza, milyen
nagyszerűen halad. Mire észreveszi, hogy eltűnt alóla a part, késő lesz
visszafordítani a hajót.
Innen már én jövök, mindaz, ami eszembe
jutott Gábor György esszéjéről, amit ő (lévén komoly vallástörténész, nem
mondhatott ki, némelyeket talán nem is akart, de a szövegben ott van), viszont
én megtehetem.
Kevésbé vagyok jóindulatú, nem
feltételezem, hogy Canterbury érseke „erkölcsileg emelkedett” akarna lenni. Feljebb,
az általam „magyarázat” alcímmel illetett részben rejlik a valódi ok: Európa
tényleg meghülyült, mert nem veszi észre, hogy „a keresztény világ egyes
meghatározó képviselői meglepő rokonszenvvel fordulnak az iszlám tekintélyelvű,
jogfosztó és erőszakot igazoló irányzatainak képviselői felé” – írja Gábor
György, ami nem is olyan meglepő, teszem hozzá én, a keresztény világ
meghatározó képviselőinek csak körül kell nézniük Európában (megtették), és meg
kell kísérelniük annak tudomásul vételét, hogy a vallás kezd kimúlni a
fejlettebb országokban, és bár délen meg a szlávoknál még tartja magát, a
pusztulás ott sem fogja elkerülni a kereszténységet (nem veszik tudomásul). Mit
lehet tenni? „A keresztény világ egyes meghatározó képviselőit” nyilván minden
megoldás érdekli. Egyszerre három is adódik: az első, a sokezeréves hagyományra
támaszkodó antiszemitizmus, ami azért bőséges tömegbázist kínál minden
országban, a második az európai fejlettek hihetetlenül kártékony és ostoba menekültügyi
politikája, ami felmentő lehetőséget ad a keresztény egyházak mindenütt
egyformán jellemtelen főpapjainak az iszlámmal való barátkozásra, a harmadik a
magukat „patriótáknak” meg egyebeknek nevező neonáci pártok teleszájjal
szétordított, acsarkodó kereszténysége – nem hiszem, hogy kell mondanom,
két utóbbi magától értetődően használja a készen kapott, az anyatejből magukba
szívott zsidógyűlöletet.
Mi fontosabb a keresztény egyházaknak? Az
emberi jogok tiszteletben tartása, országuk törvényeinek elfogadása, vagy a
vallási privilégiumok megtartása? Az iszlám terror iránt elfogadó rokonszenvvel
viseltető, a náci pártokra szövetségesként tekintő keresztény főpapok szeme
előtt a 21. században váratlanul kínálkozó lehetőség lebeg: ezekkel a
tömeggyilkosokkal együttműködve vissza lehet állítani az egyházaik középkori
dominanciáját.
Londonban a magukat vallásosoknak tartók
között közel 30 százalék muszlimnak, hindunak jelenti magát, csoda, hogy
Canterbury érseke, az anglikánok főpapja bejelentkezett a „legócskább ember”
címének viselésére? Hogy akár ezzel a közel 30 százalékkal szövetkezve ráerőltessék
Nagy Britanniára a jogfosztás és az erőszak, azaz a bármilyen színű egyházak
uralmát? A ferédzsek, löpenek, wilderszek, trámpok, a patrióták, aefdések szája
tele van a bevándorlók iránti gyűlölettel, de ugye senki nem gondolja, ha az
azok közül meglehetős bőséggel kikerülő terroristák segítségét kell igénybe
venniük, nevezetteknek lesz egy szemernyi skrupulusuk, hogy ezeknek a
gyilkosoknak a közreműködésével szerezzék meg a hatalmat? És most íme, az
örvendetesen barátságos társ, Canterbury érseke és a vele nyilván boldogan
együttműködő többi keresztény…
A mai Európa meghülyült – írja Gábor
György. Már elég régen kezdődött ez az elhülyülési folyamat, teszem hozzá én,
és ahogy múlik az idő, mértani haladvány szerint növekszik a károk nagysága.
Nem tudom, valaha működött-e valamiféle önvédelmi reflex az Unióban, de azt
látom, hogy már hosszú ideje fogalmuk sincs arról, mit kellene tenni az
egyházakkal és a nyilvánvalóan neonáci pártokkal, amilyen például az afd meg a
patrióta meg a fene tudja a többiek nevét, szaporodnak, mint a bolondgomba,
miért? Mert lehet. Mert az EU tagállamai nem ismerik a saját törvénykönyveiket
és alkotmányaikat, amik alapján a készülődés pillanatában fel lehetne oszlatni
ezeket a pártokat, és a szekularizáció törvények szerinti alkalmazásával régen el
kellett volna hallgattatni az egyházakat.
Esetleg el kellene olvasni néhány könyvet.
Ajánlom például Montesquieu-t. Elég régen, kevés híján 300 éve írta A
törvények szellemében-t. Lassan el kellene gondolkodni a mondat jelentésén:
„Pour qu'on ne puisse abuser du pouvoir, il faut que, par la disposition des
choses, le pouvoir arrête le pouvoir” (Majdnem szó szerinti, értelemszerű
fordításban: hogy a hatalmi visszaélés ne legyen lehetséges, a dolgokat úgy
kell alakítani, hogy a hatalmat egy másik hatalom állítsa meg.) Ha elfogadnak
tőlem egy már-már szájbarágó értelmezést, a le pouvoir arrête le pouvoir azt
jelenti, hogy az erőszakot erőszakkal kell (il faut – nem
lehet, hanem kell) megállítani.
Dehát van nekünk itt Európában
szólásszabadságunk. Hadd mondja, mi meghallgatjuk, mert mi olyan liberálisak
vagyunk, hogy ülve nyaljuk a holdat. Ennek eredményeként most ott van az afd
jelzetű kanál szennyvíz a Németország nevű hordó borban. Valamint Canterbury
érseke. Akivel visszavonatták ugyan a kitüntetést, de meg nem történtté tenni
nem tudták, a gyalázat ott marad az egész brit birodalomban, ami Hume, Locke és
Stuart Mill országából elég gyorsan nigel farage országa lett. Meg Canterbury
érsekéé. A franciákat, hollandokat és legriasztóbb módon a skandinávokat is
idesorolva. (Mi most rúgtuk le magunkról valamennyi között a legundorítóbbat, mert
felnőtt ebben az országban egy egészen valószínűtlen ember, aki a magyarokból
nem a szokásos legrosszabbat hívta elő, hanem azt a jót, amit már szinte
egyedül csak ő látott. Ad ez némi reményt Európának? Észreveszi egyáltalán
Európa, hogy van itt egy ilyen ország? Bizonyos jelek arra utalnak, hogy van rá
némi esély.)
Az általam fentebb említett erőszakot a
maga teljességében legutóbb a II. világháború szövetségesei alkalmazták. Most
majd megint megvárjuk, amíg nevezett pártok és egyházak nekiállnak az atlanti
térség elpusztításának? Vagy kipróbálunk néhány hatásos erőszakfajtát, amihez
még nem szükséges a hadseregek mozgósítása és az atombomba…
