Az anya és apa után újabb szó szűnt meg a magyar nyelvben, az éjszaka. Sok éve már senkinek nincs anyja, apja, csak édes van mindenkinek (már leírni sem bírom a szót, annyira idegesít), jónéhány éve a magyar "újságíró" számára hajnal van, bármely éjszakai órában. "Szombat hajnalban, valamikor 1 óra 24 perc magasságában tűzgömb világította be az égboltot" - ez itt a mai "hajnal". Azt most próbáljuk figyelmen kívül hagyni, hogy az időnek nincs "magassága", búcsúzzunk el így magunk között az éjszaka fogalmától.
A kezdet és a vég zavaros a magyar nyelv értelmező szótáraiban, dehát mondtam már többször, a Nyelvtudományi Intézet (ha van még ilyen) évszázadok óta adós egy tisztességes, alapos, a nyelvtudományt szakszerűen alkalmazó értelmező szótár szerkesztésével, a máig használatos hétkötetesnek körülbelül a 80 százaléka hebehurgya tautológia - ezért aztán az éjszaka "estétől reggelig tart", a hajnal meg a "napfelkelte körüli időszak, kora reggel". Ez persze nem jelenti azt, hogy a szakirodalom linkségei felmentést adnak az újságírónak, minthogy elvileg nevezett munkaeszköze a nyelv, arról pedig minden egyes érintettnek magának kell gondoskodnia, hogy ez az eszköz használható állapotban legyen az ő napi munkájában. Általános iskola hatodik osztályában már tanítják Csokonait, a Magyar! Hajnal hasad! című, nem a legjobbak közül való, de mindenképp figyelemre méltó versét, ha máshonnan nem, abból azért meg lehet tanulni, mit jelentenek a napszakok. Az már kétségkívül valamivel magasabb szint, ahol az értelmező azzal is tisztában van, hogy a hajnalhasadás évszakfüggő, azaz máskor kezd derengeni az égalja napkelte előtt nyáron és máskor télen, de ez sem olyan megerőltető ismeret, aminek nehéz a birtokába jutni.
Egy bizonyos. 1 óra 24 perckor minden évszakban az éjszaka sötétsége uralkodik olyan komor mélységgel, ami csak az újságíró fejében megülő, örök sötétséggel mérhető.
