Sok bécsi üzletben ki volt téve a többnyire kézzel írott "felhívás": MAGYAR NE LOPJ! 1990 körül. Néhány hónappal előbb is meg később is. Sosem voltam "büszke" magyar, de akkor szégyelltem a magyarságomat. Nekem szerencsém volt, minthogy úgynevezett "ausländer" osztráknak születtem, négyéves koromig nem tudtam magyarul, csak "osztrákul", a kiejtésem megmaradt, ha megszólaltam, nem lehetett hallani, hogy magyar vagyok. Az ottaniak magyarundora lassan elmúlt. Aztán jött 2010.
A legkisebb unokáim közül az idősebbik Németországban született, a húga Ausztriában. Mindketten németül beszélnek, pontosabban osztrákul, az idősebbik is kicsi volt még, amikor átköltöztek Ausztriába. A szüleik építészek, mindketten, ugyancsak anyanyelvi szinten beszélnek németül, a fiam osztrákul. Ő egy iroda vezető építésze. Otthon magyarul beszélnek, így a kicsik is tudnak magyarul, de ők ketten jobban szeretnek az "anyanyelvükön", jobban is értik egymást, gyorsabbak is, azaz sokkal jobban tudnak németül. Nagyon szép, nagyon okos kislányok, szeretik is őket az iskolában és az óvodában, de bizonyos adminisztrációs esetekben mindig hátrányba kerülnek a többiekhez képest. Hátrább a többi "migránsnál" is, mert a nevük miatt rajtuk van a bélyeg: magyar származásúak.
Ha a csúti szörny, az emberi fajnak ez a különlegesen torzra sikerült csökevénye, ez a taszító, undort, émelygést okozó kitüremkedés, ez a Hitlernél, Sztálinnál is alantasabb, ócskább, primitívebb, ostobább kórokozó valahogyan kimaradt volna a szaporulatból, akkor nemcsak az én két kicsi unokámnak nem kellene szinte naponta szembesülnie azzal, hogy ők egy megvetett helyről származnak, hanem tíz millió magyar élhetne háborítatlanul itthon és bárhol a világban.
Amit ez az idomtalan rendellenesség csak a "magyar" névvel művelt, azért megérdemel tízszeres életfogytiglant. Könyörgök, tüntessék már el az emberek szeme elől!
