A nyolcadik kerület legsötétebb részén nőttem fel. A Kálvária téren laktam, a Horváth Mihály téri általános iskolába jártam (későbbi - mai - Fazekas). A Mátyás téri banda Urifiúnak hívott, ezt átvették a Lujza utcaiak meg a Teleki tériek is. Vártak rám a Jópásztor kápolna előtt, amikor mentem haza az iskolából. Mindennap. Kisebb nagyobb csoportokban, hol ugyanazok, hol mások, jó szórakozásnak tartották a gyalázásomat. Meg azt is, hogy olykor véresre vertek, ha meg mertem szólalni. Márpedig mertem, mindig, már akkor sem bírtam csöndben maradni.
Sok év után eljutottam a gyarapodásban addig, hogy túlnőttem a 180 centit, ezzel együtt előbb a 80 kilót is, aztán mire elértem a 190-et, addigra a 90 kilót is. Jártam boxolni a Vasasba, később dzsúdózni a Honvédba. Eljött az ideje az "elszámoltatásnak". Rendesen visszaadtam mindent, amit kisgyerekkoromban kaptam. Volt abban az elszámoltatásban vér is, csonttörés is, minden, amit korábban én kaptam. Némelykor annál több is, ha akció közben elfogott a keserűség.
Lakott a Nagyfuvaros utcában egy szénlehordó, a Mátyás tériek vezére. Az nem bírt beletörődni abba, hogy a vesztes oldalra került. Olykor megvárt este a kapunk előtt, mikor közeledtem, elfutott, messziről ordítozott. Mindenféle helyzetben gyalázkodott, amíg egyszer megelégeltem, utána mentem, elkaptam, a szó szoros értelmében véresre vertem, közben el is magyaráztam neki, mindezt miért kapja, meg azt is, mit fog kapni akkor, ha még egyszer meglátom.
Nem hiszem, hogy megértette, iszonyúan buta ember volt. De a gyávasága akkor felülkerekedett a bosszúvágyán. Soha többé nem láttam.
Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.
