Finom, csöndes és nagyon okos. És nagyon szép. Csak hát öt évvel idősebb...
A színház könyvtára a negyedik emeleten volt, a műszak és a női öltözők lépcsőházának a tetején, a háziszínpad előtt az egyetlen ajtó. Ha volt néhány perc szünetem, felrohantam, bekopogtam, egy kis íróasztalnál ült az ajtóval szemben. Felnézett, rám mosolygott: mit adjak? Sosem mondtam, hogy mindegy, pedig nem könyvért mentem. Tudtam, hogy egyetemista, de azt nem tudtam, hogy ő meg tudja, jövőre én is az leszek, azt csak évekkel később mondta. Ez most még 1961 szeptembere, ő a színház könyvtárosa, én rongyos díszletező segédmunkás. Egy nap azzal nyitottam be, hogy megjelent egy könyv, Heisenberg zseniális tanulmánya - nevetett, felmutatta, amit éppen olvasott: A mai fizika világképe. Leültem, megbeszéltük...
'69-ben Örkény István felhívott a tévéjátékom bemutatója után, hogy elfogadom-e őt mesteremnek, mint az hajdan szokás volt az irodalmi céhben. Sok évvel később megkérdeztem, ő szólt-e a férjének. Azt mondta, nem is tudta, hogy felhívott, a felesége volt már, de még nem laktak együtt.
Valamikor a nyolcvanas években beismertem, hogy ő volt életem egyetlen plátói szerelme. Csodálkozott. Hogy én szerelmes voltam? Mint a borjú, mondtam, tizennyolc évem minden hevével. Miért nem szóltam? Miért, miért? Mert nem mertem. Mosolygott, mint hajdan a könyvtárban.
A Haydn-darabomra azt mondta, ez az igazi Gesamtkunstwerk, Örkény megint igazolva látná magát, hogy jó szeme volt...
Csak fontosnak tartom megjegyezni, hogy Radnóti Zsuzsa nem 1963-tól volt a Vígszínház tagja, hanem 61-től. Meg hogy nélküle nem olyan volna a magyar irodalomnak az igazán értékes része, amilyennek ma ismerjük. Hogy a nagy szerkesztő nemzedék, Ignotus és Osváth, Illés Endre és Kardos kisinas volt hozzá képest. Egy elsős tanítónéni, egy egyetemi irodalomprofesszor, egy orvos, egy humánetológus egyszemélyben.
A napokban beláttam, hogy elakadtam a könyvemmel, hogy elküldöm Zsuzsának a szokásos "Segítsééég" címszóval.
Most mi lesz?
