Török Gábor nem szokott a "fociról" írni, most kivételt tett. Nem kellett volna. Különben is szaga van annak az orákulumságnak, ami nevezettet jellemzi, annyi marhaságot, amennyit összehord, legföljebb sportújságíróknál lehet olvasni. De ez a szöveg az átlagost is alul múlja:
Ez a mostani magyar csapat messze nem tartozik a legrosszabbak közé, sőt. Hibáztak tegnap? Hibáztak ebben a sorozatban? Igen, nyilván. Tegnap az utolsó öt percben különösen, sokat, sokan. Igen, bizonyára a kapitány is. De aki régóta figyeli a magyar labdarúgást, tudja, hogy mekkora érték az, amit Rossi elért: hogy a sorozat legjobb mérkőzését játszotta a csapat Portugáliában, hogy Dublinban és most Budapesten is elég sokszor messze az ellenfél felett teljesített. Az ellenfél felett és még inkább a magyar futball általános színvonala felett. Mert ez a lényeg: a Rossi-csapat, minden hibája ellenére, nem főszabály volt, hanem kivétel. S bár a világbajnokság még egy tegnapi döntetlennel is messze lett volna, mert a rájátszás kegyetlenül nehéznek ígérkezett, mégis sokkal közelebbnek látszott, mint az elmúlt 40 évben bármikor.
Valamikor szerettem a futballt. A magyart is. Utóbbit főképp az ötvenes évek első felében. Semmi kivetnivalót nem találok ma sem abban, hogy igen közeli, már-már baráti kapcsolatban voltam Kocsis Sándorral, akit minden idők 5 legnagyobbja közé sorolok. És kedveltem a későbbieket is, különösen Albert Flóriánt (ő is benne van az ötben), az úgynevezett taktikai értekezletek után sokukkal beszélgettem is (8 évig voltam tévé operatőr, átlag 20 meccs közvetítésében vettem részt évente, olyankor tanácsos volt jelen lenni ezeken az értekezleteken). Nem lehetett kérdés, drukkolok-e a magyar csapatnak. Rákosi is, Kádár is utálta a futballt. Nem tudom, volt-e akkor világranglista, ha lett volna, azon a magyar válogatottnak legalább 20 évig az első 5 között a helye, 1948-tól '56-ig vitathatatlanul az első, a világbajnoki "vereség"* ellenére is. Az Aranycsapat kiváltsága a néphez képest az volt, hogy elmehettek külföldre (szoros ávós "kísérettel"), és hozhattak haza nylonharisnyát meg karórát, azokat eladhatták, a vámőrség félrenézett.
A jelen legfőbb elöljárójánál undorítóbb nincs a magyar történelemben, és bár I. István módszeresen irtotta az alattvalóit, Kossuth meg a magyar nép saját elhatározásból való, tömeges elpusztításának legsikeresebb kivitelezője, nem tudok róla, hogy olyan kéjjel, gyűlölettel és megvetéssel viszonyultak volna ennek az országnak a lakosságához, mint a csúti hízott szotyolahéjköpködő, és olyan világosan és egyértelműen lettek volna ádáz gyakorlói minden negatív mentalitásnak, gátlástalan hazudozásnak és embernek ember ellen való uszításának, mint korunk legfőbb magyar elöljárója.
Ennek a primitív, rosszízlésű és alattomos alaknak a "kultúrája" a "foci" imádatában merül ki, nem az a kedvence, minden mást megelőző rajongásának alanya, hanem az egyetlen. Építtetett 27 stadiont. Regnálásának évtizedei alatt százmilliárdokat költött a mi pénzünkből futballisták fizetésére, nemcsak itthon, a szomszédokban is. A hazai futballisták havi fizetése átlagosan 5-6 millió, de a Ferencvárosiaké 14 millió. Az illetők százmilliós autókon járnak. Az ezért nyújtott produkció nem nulla, hanem annál kevesebb, sportszakmailag értékelhetetlen. "...mekkora érték az, amit Rossi elért", írja a nemzet orákuluma. Hogy mekkora? Szabad szemmel láthatatlan. Havi 10 milliós fizetésért. A jelen helyezése a világranglistán 34. Ezermilliárdokért. Ez a csúti dagadt válogatottja, az ő futballja. Egyesegyedül az övé.
Most befejezésül kockáztatni fogom az olvasó jóindulatát, esetleg a fejemre vonom megvetését: én semmiféle magyar futballista semmiféle szereplését nem tudom a rokonszenv minimumával sem kísérni, nemhogy drukkolnék bármelyiküknek bármilyen esemény alkalmával. Az ír meccs végén, midőn a hírekből értesültem az eredményről, egyetlen mondat jutott eszembe: van isten.
[1]
Erről a „vereségről” írtam egy március 28-i jegyzetben, Csak a rend
kedvéért címmel
