Ennél is van mélyebben?

Általában igyekszem tartózkodni az indulatos szóhasználattól. Ez egyre nehezebb, amikor reggel kinyitom a netet (olvasható újság már régen nincs), csak szitokszavak jutnak eszembe.

Nem vagyok, soha nem is voltam "hazafi". Én csak itt születtem, itt éltem le a nyomorúságos gyerekkoromat, itt jártam iskolába, a magyar irodalmat olvastam, elég korán tudomásul vettem, hogy ez egy nagyon fiatal, úgyszólván hagyományok, régiségek nélküli, magába zárt kultúra, aminek a 19. század előtt alig vannak, azt is mondhatnám, nincsenek irodalmi, zenei, építészeti, képzőművészeti értékei, ebből következőleg hazudunk magunknak magasztos történelmet, szabadságvágyat, nemzeti nagylétet. Huszonhét éves korom előtt nem kaptam útlevelet, az első utam egyik feladata az volt, hogy a családom vagyonának külföldön még meglévő romjairól szóló bírósági határozatot aláírjam, majd ahelyett, hogy berendezkedtem volna a Prinz Eugen strassei házaim valamelyik lakásában, lemezekkel és könyvekkel megpakolva, három nappal a hivatalosan engedélyezett határidő előtt hazajöttem. Ezután is mindig hazajöttem, pedig hat nyelvet tudok, bármelyiken bármelyik országban meg tudnék élni. De azt mindig tisztáznom kellett magamban, mielőtt hazafelé átléptem az országhatárt, hogy azért nem maradok ott, mert itt születtem, itt éltem le a nyomorúságos gyerekkoromat, itt jártam iskolába, itt érzem magam otthon, és nem tudnék máshol élni, de mondom, soha nem voltam "hazafi".

A minap azt olvastam, hogy egy mitugrász PhD védésre készül. Úgy tudom, szövegértésben elég jó vagyok, ennélfogva képesnek érzem magam a dolgozat címét felfogni. Hozzám egy ilyet benyújt valaki magyar nyelven egy magyar felsőoktatási intézményben, nyilván azonnal visszaadom, mert ha egy kilencszavas címben csak a névelők és a kötőszó használata jogos, a többi nemlétező, hazug, a magyar viszonyokra alkalmazhatatlan névszók láncolata, akkor nyilván az egész dolgozat a címben jelzett marhaságokat taglalja. Mutatom a dolgozat címét:

A szabad mandátum és a nemzeti szuverenitás alkotmányjogi összefüggései 

Egyéb körülményekről eddig nem beszéltem. Azokról szóljon helyettem a jogi kar egyetlen tisztességes, értelmes tanára, aki hozzám hasonlóan háborodott fel ezen az aljasságon:

Az ELTE egyetemi tanáraként kikérem magamnak, hogy Orbán Balázs

ebben az intézményben szerez PhD-fokozatot.

Bejegyzésében Polyák előbb azt taglalja, hogyan vérezteti ki és „törli bele a mocskos talpát” a kormány az ELTE-be, majd kollégáihoz fordul, azt fájlalva, hogy éppen a jogi karon, ahol „elvileg jogállamiság, emberi jogok, hatalommegosztás is szóba kerül”, nem mondják azt Orbán Balázsnak, hogy menjen inkább a Nemzeti Közszolgálati Egyetemre.

Orbán Balázs, a legalja ideológiai keltető MCC ura, az NKE mindenható parancsolója, nagyfőni szeme fénye, aki ’56-ot is büntetlenül kihazudhatja a történelemből. Kollégák, hol a gerinc? Miféle jogászi szakmai ethosz ez, miféle állampolgári tartás? Miért a legsötétebb múltat mutatjuk példaként a jövő értelmiségének? Miért hányjuk arcon magunkat?

És itt következik az, amire nincs emberi reakció, ami belőlem csak elkeseredett dühöt képes kiváltani, aminek olvastán jobb beülni egy sötét sarokba, és várni, hogy helyre álljon pulzus, vérnyomás. 

„a tudomány szabadsága elválaszthatatlan részének tekinti azt is, hogy a tudományos műveket és tudományos teljesítményeket kizárólag azok minősége, és ne a szerző személye alapján ítélje meg. Az ELTE vallja azt az intézményi alapelvet is, hogy a különböző gondolkodású, vallású, politikai és ideológiai meggyőződésű egyetemi polgárok alkotnak független szakmai közösséget, amelyben nincsen helye a kirekesztésnek. Az ELTE elhatárolódik minden olyan  megnyilvánulástól, amely az Eötvös Loránd Tudományegyetem polgárainak szakmai munkáját azok politikai nézetei és közéleti szerepvállalása alapján minősíti, vagy politikai  alapon kérdőjelezi meg bárki jogát ahhoz, hogy egyetemünkön tanulhasson vagy kutathasson. A kutatás szabadságát és a szakmai teljesítményt politikai alapon vagy más kirekesztő szempont alapján megkérdőjelező megnyilvánulásokat elutasítja az ELTE. A szélsőséges és politikai alapon diszkrimináló megnyilvánulások, még ha azok csak egyes egyetemi polgárok egyéni álláspontját is tükrözik, súlyos károkat okoznak az Egyetem közösségének és az intézménynek"

Ennél undorítóbb, gyávább, gerinctelenebb megnyilvánulást nem sokat láttam, pedig itt élek 82 éve, és elég jól ismerem ezt az országot, főképp a szerencsétlen népét. Leírtam már sokszor, ezek a megnyomorított, tanulatlan, megalázott milliók nem tehetők felelőssé azért, ami itt történik évszázadok óta, az első és mindmáig utolérhetetlenül legnagyobb gazember abszolút semmit nem tett a neki tulajdonított "alapítások" közül, ezzel szemben egy bő évezredre porig sújtotta az alattvalóit, akik azóta sem tértek magukhoz, akik azóta is alkalmatlanok az emberhez méltó élet megteremtésére. De hogy ez a bagázs, akik valami módon lehetőséget kaptak a tanulásra, akiknek módjukban lett volna némi tartást, némi méltóságot legalább utánozni úgy, ahogy az a könyvekben le van írva, ezek ezt a szöveget bírták összehozni és a közönség elé rondítani, az ép ésszel felfoghatatlan, ezeket tényleg vétek volna beengedni a kert végén ásott budiba, mert azért az mégis egy előkelő hely az ELTE idézett tisztségviselőinek. Akik különben éppúgy érthetetlenül azonosítják magukat az intézménnyel, ahogy a miniszterelnökük szokta ezt tenni az országgal.

Ha most jönne az aranyhal és kérdezné a három kívánságomat, az egyik bizonyosan az volna, hogy ennek a levélnek az írói cseréljenek helyet a hajléktalanokkal. Azok lényegesen kevesebb kárt tennének az egyetemen, ezek az ócskalelkű jellemtelenségkupacok viszont végre az őket megillető helyre kerülnének... Á nem, ezt visszavonom. Arra azért nem méltók, hogy az utcán, szabadon éljenek...

Valamit még ide kell tennem. A könyvhöz, amit most írok, sokat kell olvasnom, egyebek között sűrűn használom például az emberi jogok egyik alapgyűjteményét, az 1776-os Függetlenségi Nyilatkozatot. Ez itt csak egy nagyon rövid töredék:

" és valóban a tapasztalat azt mutatja, hogy az emberiség inkább szenved mindaddig, amíg a rossz nem válik elviselhetetlenné, mintsem hogy kivívja jogait, és eltörölje a megszokott formákat. Ha azonban a visszaélések és bitorlások hosszú sora mindig ugyanazt a Célt szem előtt tartva azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánják hajtani, a nép joga és a nép kötelessége, hogy az ilyen Kormányzat igáját levesse, és jövő biztonsága érdekében új Védelmezőkről gondoskodjék."

Tessék mondani, több mint ezer év után még mindig? Meddig kell még várni, hogy ez a nép elviselhetetlennek érezze ezt itt? 

P.S.: Ez itt ma (18-án) reggel jelent meg:

A tudományos fokozatszerzésre politikai, világnézeti, vallási, etnikai és nemi hovatartozástól függetlenül biztosítani kell az esélyegyenlőséget minden arra jogosulttá váló kutató számára. A fokozat odaítéléséről méltányos eljárásban, kizárólag a jelölt és értekezése tudományos minősége alapján kell dönteni

– nyilatkozta a Magyar Nemzetnek Freund Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke annak kapcsán, hogy az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékének vezetője, Polyák Gábor egy Facebookon közzétett bejegyzésében kikérte magának, hogy Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója az intézményben szerezzen tudományos fokozatot.

Elvárható egy neurobiológustól, hogy képes legyen értelmezni a saját mondatait? Elvárható az Akadémia elnökétől, hogy ne feküdjön be az állampárt talpa alá, hogy ne adjon semmilyen nyilatkozatot a magyar Völkischer Beobachternek? Elvárható egy akadémikustól, hogy felfogja, nem minden politika és nem minden világnézet akar megfelelni az emberi jogok alapkövetelményeinek, hogy felfogja, nem egy diktatórikus kormány főtisztviselőjének kell "biztosítani az esélyegyenlőséget"? Lehetséges, hogy az Akadémia elnökének a fejében még soha nem fordult meg a kérdés, hány érvényben lévő paragrafus alapján lehetne és kellene elítélni, és életfogytiglan börtönbe zárni azt a köztörvényes bűnözőt, akinek ő esélyegyenlőséget akar mint "kutatónak"?

A fent kirakott tudósítás alapján nyilvánvaló, hogy a kérdéseimre a Magyar Tudományos Akadémia elnökét illetően nem az adekvát válasz. Ezután maradt még két kérdés. Az illető egyszerűen nem érti a körülötte zajló eseményeket, vagy csak arról van szó, hogy a gerincesség nem munkaköri követelmény? Melyik a rosszabb?

Ha a butaság fájna

Teljesen mindegy, az itt szereplő nevek viselői közül kit kedvelek, kit nem, úgy begurultam, hogy ezeket itt muszáj idetennem:

Alföldi Magyar Péter állításairól: Semmilyen pedofil cselekményhez soha semmi közöm nem volt, ellenem ilyen jellegű vizsgálat soha nem folyt és nem folyik, és ok sincs ilyen indítására

Perintfalvi Rita Publik: 

Szeptember 8-án, miután Bese Gergő "atya" megbukott egy ismeretlen személy online megkeresett engem és próbált bevonni információszivárogtatással valós és szerintem konstruált (!) egyházi ped§fil-ügyek leleplezésébe. Amire persze nem voltam hajlandó. És e közben Varnus Xavér neve is "véletlenül" felmerült. Azóta tudtam, hogy belőle is célpontot fognak csinálni.

Ahhoz baromian ostobának kell lenni, hogy valaki ne értse, Magyar Péter pontosan azt mondta, ilyen történeteket konstruálnak. Telefröcsögni az étert azzal, hogy valaki nem ért meg olyan mondatokat, amilyeneket általános iskola második osztályában egy gyenge közepes tanuló is képes volna felfogni... Többször leírtam itt, vannak fenntartásaim Magyar Péterrel kapcsolatban, de fenntartás nélkül támogatom abban, amit tesz, különös tekintettel az utóbbi napok történéseire. Dehát itt nem Magyar Péterről van szó! Hanem a korlátoltság minősített esetéről. Ami különben utólagos magyarázat például arra a tizenvalahány évvel ezelőtti Tragédia előadásra, ami egyszerre gyalázta meg a színházművészetet és a magyar-, egyben a világirodalom egyik legjelentősebb művét (nem, nem a Római szín, az egész)...

Még egy ünnep

„Aki a túlerőt nem ismeri fel, az nem hős, hanem bolond”– írja Facebookon Somkuti Bálint, a Szuverenitásvédelmi Hivatal kutatója 

Nem tudom, ki az a Somkuti Bálint, elég a "munkahelyét" megnézni, ebből következőleg a pártállását, ez máris sokkal több a szükségesnél. Ez itt fent november negyediki mondat, annak az évfordulóján keletkezett, mely napon bejöttek a szovjet csapatok, hogy végezzenek velünk. Azt ünnepeljük ma. Mi mindig megünnepeljük azokat az eseményeket, amikor megvertek, megaláztak. Október 23. voltaképpen november negyedike előestéje, annak a keddi napnak a délutánjában már benne volt az a kép a T 34-esről ott a Kőbányai út torkolatánál, ami november negyedikén vagy ötödikén mozdult lázálomból valósággá - dicső nemzeti ünnepként tartjuk számon.

Ma sem szívesen beszélek ötvenhatról. Ellentétben azokkal, akik valamilyen oldalról tépik a szájukat, pocskondiáznak vagy elcsukló hangon dicsőítenek, én annak rendje és módja szerint végig ott voltam kint az utcán, meg bent a Kiliánban, egyik osztálytársam a Garibaldi utcában, egy töltőtoll üzlet előtt vérzett el a karomban, a combjától a válláig kapott egy sorozatot, a legjobb barátom a Harminckettesek szobránál halt meg, ami mögé engem belökött, ő már nem tudott utánam jönni, a tanklövedék letépte a lábait, a Cé-fivéreket (egyik osztálytársam volt, a másik az ő bátyja) a Futó utca sarkán locsoltam le oltott mésszel egy tömegsírban, amit mi, még életben lévők ástunk... de azon sosem töprengtem, hős vagyok-e. Semmi értelme nem lett volna, tudtam, hogy nem vagyok az, utálnám is, ha valaki annak címezne. Azon is gondolkodhattam volna, gyilkos vagyok-e, mert bár senkit nem ismertem azok közül, akik az én fegyvereimtől haltak meg, hiába nem is láttam őket közelről, azért csak én oltottam ki az életüket - de nem gondolkodtam ezen, mert nem létezik értelmes válasz. Mint ahogy arról sem morfondíroztam soha, gyilkosnak tekintsem-e azt, aki belém lőtte a golyót, ami a tüdőm fölött egy-két centivel állt meg a vállamban - akit különben nemhogy nem ismertem, nem is láttam. Ezen kívül nem tudnám megírni 56 történetét, mert a napok összefolynak, ahogyan az eseményekkel kapcsolatos ítéleteim is, nem tudom, mit gondoltam akkor és mit csak később, amikor próbáltam elemezni és magyarázni egy tizennégy éves gyerek benyomásait.

Egy dologban vagyok bizonyos. Mi, akik ezt az egész gyalázatot végig csináltuk, mi soha nem foglalkoztunk azzal, mit teszünk a népünkért és a népünk szabadságáért, mi kint maradtunk az utcán (ellentétben azokkal a százezrekkel, akik kedden este hazamentek és otthon maradtak), és nekimentünk azoknak, akik minket el akartak pusztítani. Nem volt ehhez filozófiánk, nem voltak fennkölt és magvas gondolataink, egyetlen haldoklót sem hallottam kiáltani, hogy a népért és a hazáért, csak volt bennünk valami elementáris dac, hogy ti, akik ránk törtetek, takarodjatok el innen.

Nem az ilyen fent idézett élősejthalmaz miatt rögzítem most ezeket a gondolatfoszlányokat, lassan hetven éve próbálok koherens értékelést összerakni arról, ami akkor történt - máig nem sikerült. Most nincs kedvem megint elősorolni azt a sok ostobaságot, felelőtlenséget, tudatlan nagyszájúságot, ami oda konkludált, hogy néhányan kimentünk az utcára meghalni, vagy ha életben maradtunk, magunkat elítélni, meggyalázni hagyni, fölösleges, nem vezet sehová.

Írtam már egyet s mást erről, például azt is, hogy semmi nagyszerűt, semmi dicsőségest nem látok 56-ban, legfőképpen ennek a szerencsétlen népnek a soha nem létezett szabadságvágyát nem látom, de egyvalamit még soha nem írtam le. Minket ott kint az utcán, minket tessék békén hagyni. Nem voltunk hősök, nem is akartunk azok lenni. Csak ezek a kívülről, utólag gyáván és sunyin fröcsögők fogják már be végre a pofájukat.

Ünnepeljünk

 

Képmutatóbb, hazugabb, kártékonyabb intézményt nem tudok, mint amilyen a katolikus egyház. Ostobább ürügyet az "ünneplésre", mint amilyen a holnapi lesz, akkor sem tudnék kitalálni, ha az volna a feladatom, hogy valami nagyon vad, földtől elrugaszkodott zagyvaságot hordjak össze, ami babonás rémülettel vegyes tiszteletet vált ki a primitív természeti lényekből - szellemi szint valahol a neandervölgyi környékén, az is éjszaka, az erdő mélyén.

És ezt a napot, a "megdicsőült egyház" diadalmas öntömjénezését, a világ legbornírtabb hejehujáját az állam nyilvánítja munkaszüneti nappá, azaz hivatalos állami ünneppé.

Az egyetemeken és más, tudományt szolgáló épületekben hamarosan térdepelve és hasra fekve imádkoznak majd, néhány évvel később pedig felgyújtják a könyvtárakat mint az eretnekség bűnös jelképeit. Aztán az emberiség visszatér a makogáshoz.

Barbárok

Szoktam nézni a a Magyar Rádió bontásáról készült képeket. Minap láttam egy olyat, amin éppen az én hajdani titkárságomat kezdték rombolni. A titkárnőm irodájának már a padlójából is kiharaptak egy jó darabot, az én szobámnak még csak az ablaka hiányzott, mögötte látszott a túlsó fal, mintha a beépített szekrények ajtói is meglettek volna.

Nem természetem a nosztalgiázás, harmincvalahány helyen laktam eddig, soha nem mentem vissza egyik lakhelyemre sem. A Rádióból 2004-ben távolítottak el, oda sem mentem vissza soha, kivéve a nagykuratóriumi meghallgatást, onnan sem látogattam át a másik épületszárnyba, nem érdekelt, ki tenyészik a hajdani helyemen (az elnökségi máshol volt). A Magyar Rádió épületeivel viszont nem az én hajdani munkahelyemet bontják, hanem az egyetemes kultúrtörténet egyik páratlan emlékét - semmi túlzást ne tessék észlelni, ha azt állítom, olyan ez, mintha a Magyar Tudományos Akadémiának esnének neki vagy a Műcsarnoknak - nem az épületeket hasonlítom össze, hanem az intézmények szellemi értékét.

Ideteszem egy tavaly decemberi jegyzetemet, aztán majd még mondok valamit.

2023. december 11., hétfő

Cui prodest…

 

Elkezdik bontani a hajdani Magyar Rádió épületeit vagy még nem, ezen megy a huzakodás – amennyire én meg tudom ítélni, nem sokáig, bontani fognak, pusztítani, ahogy eddig is azt tette a magyar történelem eddigi legkártékonyabb, legvisszataszítóbb képződménye, a csúti gyűlöletgóc.

Semmit sem tudok bizonyítani, csak elmesélek egy történetet. Nem hosszú, viszont legalább utálatos.

2004-ben végleg eltávolítottak a Rádióból. Egy évvel azután, hogy megkaptam a Pulitzer-díjat, és ötvenöt évvel azután, hogy a Mária Terézia téri Gyakorló Általános Iskola gyerekkórusának tagjaként először beléptem a Bródy Sándor utca 5-7 kapuján (a Mária Terézia térből később Horváth Mihály tér lett, az általános iskolából még később Fazekas Mihály Gimnázium).

Hosszú volna és nem is fontos, kik győztek meg arról, hogy indulnom kell az elnöki pályázaton. Leírtam, amit kellett, beadtam. A nagyfene demokrácia nevében addigra már volt egy Magyar Rádió (MR) Közalapítvány, annak egy kuratóriuma, annak is egy elnöke. Az illető korábban riporterként vált ismertté a Politikai Adások Főszerkesztőségén (PAF) – nem nagyon ismertté, de a futottak még kategóriában létezett Ipper Pál, Mester Ákos, Bolgár György, Győrffy Miklós, Bölcs István és a többiek mellett. Ideírom a nevét, ne kelljen keresgélni: Gellért Kis Gábornak hívták, már rég nem riporterként dolgozott, az MSZP nevű párt mint e konglomerátum képviselőjét jelölte őt a kuratórium elnökének. Telefonált, hogy menjek be hozzá, jóindulatúan figyelmeztetett, nincs értelme az indulásomnak, megvan már a leendő rádióelnök. Mármint az ő személyes jelöltje, akit vélhetően elfogadtatott a pártjának korifeusaival is.

Nem vontam vissza a pályázatomat, egyszerűen kíváncsi voltam a várható kutyakomédiára. Pedig ami következett, azt elképzelni sem tudtam.

Ugyanennek a nagyfene demokráciának a nevében felállítottak egy úgynevezett társadalmi kuratóriumot is. A demokrácia (mint tudjuk) az a rendszer, amit a szakértelem totális hiányára bazíroznak, azaz minden lényeges, az emberi életet alapvetően befolyásoló közügyben olyanok döntenek, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, amiben döntenek. Na ezeknek az ügyeknek a számát duzzasztották tovább ezzel a „kuratóriummal”. Volt abban mindenféle ember, bizonyára olyan is, aki a saját területén jó szakembernek számított, rádiózás ügyben legjobb esetben annyi ismerettel bírtak ezek a tagok, hogy tudták, melyik gombbal lehet bekapcsolni a rádiókészüléket, valamint – lévén valamennyien valamilyen értelmiségi foglalkozásúak – lehetett valami elképzelésük a „szakismeretként” definiált, halványan értelmezhető fogalomról. Egy közös tulajdonság kötötte össze őket: valamennyien a nemrég bukott párt, a fidesz nevű gyülekezet küldötteiként ültek ebben a testületben. Amely fidesz nevű gyülekezet a többi „párt” elnevezésű, minden egyéb társulásnál kártékonyabb alakulat egyikeként, a többinél is jobban gyűlölt engem, tudván, hogy finoman szólva nem kedvelem őket. Ez a kuratórium akkor már három vagy négy „elnökválasztást” nyilvánított eredménytelennek, minthogy nem találtak alkalmas személyt. A pályázatokon indulók névsorát tekintve ezen olyan nagyon nem csodálkoztam.

Beültem a nagykuratóriumi meghallgatásra. Kérdeztek. Válaszoltam. Ennek az lett a meghökkentő következménye, hogy a kuratóriumi elnökségnek beküldött ítélet szerint én sokszor többet tudok a rádiózásról, mint az összes többi jelölt együttvéve. Ezt az a titkárnő mondta meg nekem, aki az ügyeket intézte a kuratóriumi elnökségen, és korábban az én egyik munkatársam volt. Az volt a szabály, hogy pozitív nagykuratóriumi ítélet esetén a kuratóriumi elnökségnek is meg kell hallgatnia azt, akit a népiek alkalmasnak találtak.

Nem akarom hosszúra nyújtani, mikor abszolút nyilvánvaló lett, hogy a pályázatomat el sem olvasták, és nem is igazán érdekli őket, mit tennék a Rádióval, felálltam, és közöltem a nagyérdemű konklávéval, miért nem látom értelmét, hogy tovább játsszuk ezt a szánalmas komédiát. Azt is mondtam, hogy igazuk van, én a Magyar Rádió kivégzésében és az épületek kiárusításában nem volnék partner.

Nem érkezett feljelentés rágalmazásért, úgy tudom, a jegyzőkönyvbe sem került be ez a mondatom. Pedig szívesen a szemébe néztem volna annak, aki engem megvádol alaptalan feltételezés hangoztatásáért.

Most majd bontják a Magyar Rádió épületeit.

Gellért Kist már nem lehet felelősségre vonni, de azokat a politikusokat, akik részt vettek ebben a disznóságban, nemcsak lehet, kötelező is. Azzal a gerincbajnokkal együtt, aki akkor a Rádió elnöke lett. Meg azokkal a tagokkal együtt, akik "kuratóriumi elnökség" címen "megválasztották". És legfőképpen ezt a barbár pusztítót, a magyar történelem eddigi legócskább szégyenét, a miniszterelnöki tisztséget bitorló butasághalmazt, aki most vigyorogva nézi eddigi dúlásainak felülmúlását.

Gyermekvédelem? Magyarországon?

 Ez itt egy mai cikk. Jó hosszú, de a lényeg ez.

A magyarok többsége elfogadja az „enyhébb” gyermekbántalmazási eszközöket

Az olyan szülői fegyelmezések, mint egy suhintás, egy pofon, egy ütés vagy az ordibálás és a kiabálás a magyar családok többségében elfogadható nevelési eszköznek számítanak – derül ki az IDEA Intézet kutatásából.

Ez meg itt egy tavaszi bejegyzésem egy szánalmas párt szánalmas erőlködéséről.

2024. március 18., hétfő

Szóljon már valaki

...a magyarok a gyerekek oldalán állnak, míg Orbán Viktor a pedofilokén. Ki fogjuk söpörni az orbáni pedofilhálózatot és az Orbán-rendszert!

Szóljon már valaki ennek a DK jelű, egyre ostobábban viselkedő konglomerátumnak, hogy hagyják abba ezt a pedofilozást. Tudom én, hogy próbálják alkalmazni a göbbelszinek nevezett egymondatos sulykolást, de ez így nem lesz jó. Nemcsak azért, mert a "pedofil" jelentéséről az ország 90 százalékának fogalma sincs, hanem mert ha értené is, a magyarok NEM a gyerekek oldalán állnak. Valószínűleg nincs még egy ország a világon, ahol ilyen mértékű volna a szülői tudatlanság, ahol a népnyelv hagyománya "szógám" megnevezéssel tartja számon a gyereket, és ez még a szeretetteljes változat. Az a néhány tízezer tüntető nyilván a gyerekek pártján van. Valószínűleg nincsenek sokkal többen.

És legfőképpen nincs "orbáni pedofilhálózat"! Tényleg ennyire bornírtnak tetszik lenni? Hogy ha volna is ilyen hálózat, ez volna a legnagyobb baj?! 

Tényleg ebben az országban akarnak "korszerű" gyermekvédelmi törvényt?

A korszerű gyermekvédelmi törvény egy korszerű országban az, hogy nincs ilyen törvény. Nem szükséges. Emberszerű ember nem is érti, miért kellene a gyereket védeni. Kitől?

Ezt a kérdést majd úgy 50 évvel azután tessék feltenni, hogy valaki készít végre egy tisztességes, használható iskolarendszert. Ezt ne tessék olyantól várni, akit az apja nemcsak vert, rugdosott is. Büdös bunkó a "gyermekvédelem" szót sem érti, a fogalom terjedelmét végképp nem. Büdös bunkónak nevezem azt, aki képtelen bármi jót tenni, aki kéjjel hazudik, lop, rabol, pusztít, embert és tárgyat, bármit - mint Magyarország miniszterelnöke.

A demokráciáról 2.

 

Még mindig csak címszavakban, vegyünk egy-két példát. Az újkori demokrácia legalját, a felmérhetetlen károkat okozó II. világháborút sokféleképpen taglalja a történelem "tudomány", de én még nem olvastam olyan tanulmányt, ami leírta volna az alapvetően meghatározó okot úgy, ahogyan az korrekt, a tényeknek megfelelő volna: azt az eseménysorozatot, ami 1930-31-ben a náci pártnak az általános választásokon elért növekedésével kezdődött, és 1933. január 30-ára érte el a csúcspontját, demokratikus választásoknak nevezzük. Hitler és a nácipárt uralmát a nép legitimálta, a hatalmas, értelmes gondolkodásra és ennek megfelelő cselekvésre képtelen tömegek. Szokás mondani, hogy "a német nép felelőssége minden kétséget kizáró". Egy frászt (bocs), a demokratikus berendezkedés felelőssége minden kétséget kizáró, ami a minél nagyobb tömegeket tekinti legitimációs tényezőnek, azaz a mindent elsöprő mennyiséget a minőség helyett. Ugye nem tetszik gondolni, hogy csak Thomas Mann és Einstein menekült el Németországból, csak ők nem bírták elviselni a demokrácia, azaz a silányság következményeit? Thomas Mann Amerikában elmondott szép mondatait (Ahol én vagyok, ott van Németország. Magamban hordom a német kultúrámat.) németek tíz- és százezrei gondolták és mondták, akik ugyancsak elmenekültek vagy belső emigrációban bujdokolva töltötték a borzalmas éveket, csak hát - győzött a demokrácia.

Ahogyan a legújabbkori, 21. századi demokrácia nagyszerűségét nyögjük napjainkban. A jelenlegi magyar miniszterelnököt a nem túl magas minőségű tömeg választotta ki magából, és az most mindegy, ez a sokaság mennyire tehet arról, hogy olyan civilizációs állapotban van, ami a biológiai funkcionálást, az ösztönlétet engedi a jórészt homo erectus-i állapotban vegetáló millióknak, hogy ez a nép milyen mértékig felelős a saját, széthazudott, förtelmes történelméért, a jelenlegi helyzeten ez semmit nem módosít. Ahogyan azon sem, hogy a felszabadító "rendszerváltással" együtt járó fenenagy demokrácia az első pillanattól fogva csak a legócskább minőséget hozhatta a nyakunkra, kezdve a magát nagyon nagyra tartó, de iszonyatosan ostobán viselkedő, dzsentroid, a harmincas éveket ránk zúdító szabadonválasztottal. A kisgazdákat magához emelő rémületes nagy demokrata hagyta ránk mindazt a nyomorúságos, szánalmas életet, amiről mindig azt hittük, ennél mélyebbre már nem süllyedhet, pedig naponta teszi azt, mélyebbre és még mélyebbre.

Soroljam a szabad, demokratikus választások káprázatos eredményeit? Putyint, Trumpot meg a többieket? Vagy említsem a mellüket verő demokraták között is a legméltóságosabbakat, a liberálisokat? Akik éppen csak azt nem tudják, hogy a köztörvényes bűnözők "jogainak” a méltánylásával ők nem szabadelvűek, hanem bűnpártolók, ergo bűnrészesek. Hogy a köztörvényes bűnözőknek joguk van ugyan  a tisztességes jogszolgáltatáshoz, a pártatlan bírósági eljáráshoz, de semmi máshoz.

A liberálisok a gyalázkodás szabadságát követelik. Szólásszabadságnak nevezik. Rémületesen félreértik ezt a nagyon kényes fogalmat.

Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd – ugye ismerik ezt a mondatot, amit a félműveltek Voltaire-nek tulajdonítanak, a valamivel tájékozottabbak tudják, hogy nem tőle származik, de azt még sehol senki nem írta le (vagy csak én nem olvastam), hogy ekkora marhaságot egy jóllehet ingatag erkölcsű, de nagyon okos ember bizonyosan nem mondana. Amilyen Voltaire volt. Tudniillik ő épp eleget foglalkozott a nyelvvel ahhoz, hogy tudja, annál súlyosabb, pusztítóbb fegyvert még nem találtak ki és nem is fognak soha.

Tessék végig nézni az élővilágon. Minden faj képes megküzdeni azért, hogy érvényesítse a maga dominanciáját, láthatunk impozáns felvételeket az egymásnak feszülő szarvasbikákról: egy ilyen csatának mindig vége van akkor, amikor a gyengébbik elmenekül, sosem lesz belőle leszámolás, az egész erdőre kiterjedő háború. Most tessék elképzelni, mi történne, ha a szarvas tudna beszélni, ha képes volna a fogalomalkotásra, azok szavakba foglalására és a szavak értelmezésére. Ha az a szarvasbika, amelyik az imént felidézett harcban alulmaradt, csak a közeli dombig futna, és annak a tetejéről szólna a szarvastehenek népes csoportjához, és az erdő távolabbi részein ellenfelet kereső többi bikához. Elmondaná, hogy az iménti verekedésnek alapjában véve ő lett a győztese, csak nem akarta megalázni azt a szerencsétlen ostobát, aki képtelen volt felmérni az erőviszonyokat… és különben is. Épp itt az ideje, hogy ebben a gyönyörű erdőben élő szarvastársadalom kilépjen végre a homályból, és a fenyőerdő sötétjében botorkáló idegenek számára világossá tegyék, ez az élettér itt kevés… és így tovább.

A szólásszabadságot hirdetőknek meg kellene végre érteniük, hogy az ő elképzelésük erről a baromi fogalomról elég beszűkült, mert itt nem arról van szó, hogy beszéljen csak, hadd lássa a világ, mi milyen türelmesek és széleslátókörűek vagyunk, és a mi demokratikus érzelmeink olyan nagyok, hogy ülve nyaljuk a Holdat.

A világtörténelem összes háborúját, amióta az ember fölegyenesedett és beszélni kezdett, a szó, a mondat indította el. Nem a hadüzenet, hanem a korábbi uszítások, a gyűlölet, a bírvágy, a bosszú mondatai. Ezeket a szólásszabadság felkent papjai nyilván boldog mosollyal hallgatták.  A neten bárki megnézheti Hitler valamelyik szózatát. Egy liberális szerint az valószínűleg rendben van, jogában állt elmondani, amit akart. Nem?

A szólásszabadságot alapvető alkotmányos jognak tartják a civilizált országok. Nem sikerült rájönnöm, mi indokolja ennek a jognak a megszövegezését. Az sehol nincs leírva, hogy az ember szabadon vehet levegőt, amikor csak akar, ehet, ihat, üríthet, alhat – ezek majdnem azonos funkciói az embernek azzal, hogy ha mondanivalója van, megszólal. Azt mondja például, hogy szereti a töltött káposztát. Vagy a homárt. Ezt rögzíteni kell az alkotmányban mint alapjogot? Ja hogy esetleg olyat mond, ami másokat sérthet? Méghozzá nyilvánosan? A véleményével? Tessék szíves lenni megmondani nekem, ahhoz miért van joga bárkinek? Mert ha félretesszük a fenti, álnaiv szöveget, mindannyian tudjuk, hogy erről van szó. A szólás- és vélemény nyilvánítás szabadsága a piszkoskodást engedi szabadjára, hogy bárki bármikor elmondhassa azt a „véleményét”, amivel valaki más nem fog egyetérteni. És amíg az „csak” vélemény, addig azt szabad elmondani. És az úgynevezett közszereplőnek ezt akkor is el kell tűrnie, ha ez nemcsak piszkoskodás, hanem mondjuk aljas is. Nekem még arra sem sikerült rájönnöm, hogy egy közszereplőnek miért kellene többet eltűrnie, mint bárki másnak… na jó, elég ebből. A szólásszabadság természetesen ugyanolyan jog, mint a lélegzés szabadsága, a véleményalkotás szabadsága hasonlóképpen nem kérdés. Pontosan addig terjed mindkettő, ameddig az ember szabadsága, azaz addig, amíg a másik ember szabadságát nem korlátozza. De erről külön "törvényt" hozni... mondom, hagyjuk.

Van három különböző országban, három különböző időben leírt szöveg, sorrendben az angol Bill of Rights, az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat és a francia Emberi Jogok Deklarációja, amik így együtt – néhány huszadik századi háborús kiegészítéssel és a szólásszabadság kihúzásával – adnak egy olyan szabályrendszert, ami az alapja minden földlakó viselkedésének. (Tőlem nevezhetik ezt törvénynek is, bár én nem nagyképűsködnék, törvény a gravitáció és az anyagmegmaradás, azaz a természeti törvény, ami nem áthágható és nem változtatható, mint az ember „törvényei” – utóbbiak csak egyszerű szabályok, amiknek érvényt kell szerezni, méghozzá következetes szankciókkal, ha azt akarjuk, hogy valamennyire működőképesek legyenek.) A szólásszabadságnak azért nincs keresnivalója ebben a szabályrendszerben, mert nemhogy ezt az alapot nem írja fölül, hanem úgyszólván semmit, mert a szólásszabadság az emberi faj legveszélyesebb fegyverét dobja oda a tanulatlan, gerinctelen, ostoba beszélőnek, a gyáva, gyenge bikának ott fenn a dombtetőn. A „Patrióták” elnevezésű fasiszta bagázst például semmiképpen sem volna szabad az emberek közelébe engedni, kiváltképpen beteges dolog hagyni, hogy mások füle hallatára beszéljenek. Odáig már eljutott az emberiség, hogy a járványok terjedését a lehető leghamarabb meg kell akadályozni, odáig még nem, hogy a demokrácia és szólásszabadság elnevezésű, szerencsétlen, rengeteg kárt okozó ideológiák haszonélvezőit, a fent nevezetteket akkor állítsa meg, amikor először próbálják végig mondani szennyes, fertőző mondataikat.

Értelmes, emberhez méltó társadalmi berendezkedés esetén - ami a felvilágosodással elkezdődött, amit a nagy francia forradalom beletaposott a sáros, véres talajba - említettekről senki nem tudná, hogy a világon vannak, nézeteik esetleges hirdetése kezdő negyedét a bíróság életfogytiglaniról szóló ítélete vágná szét.

Elképzelhető, megvalósítható az általam emberhez méltónak nevezett társadalmi berendezkedés? Persze. Elég egyszerűen. Kell hozzá néhány értelmes, jószándékú ember, aki képes feladni a mai értelemben vett "hatalmát" és létrehozni a működőképes társadalmi rendet. A minta megvan, kis híján ezer éve úgyszólván kifogástalanul funkcionál, a világ összes egyetemén. Ezeket az intézményeket a tárgyhoz a legmagasabb szinten értő emberek irányítják, akiket a hozzájuk hasonlóan magas intellektusú kollégák közül választanak meg az intézményen belül. És érdekes módon nem a kerületi viceházmesterekre, szénlehordókra és kukásokra bízzák a rektor, a dékán, a tanszékvezetők, docensek és kari tisztségviselők kinevezését. Teszik ezt abban a reményben, hogy az általuk vezetett intézményből kikerülő emberek ahhoz elegendő erudícióval bírnak, amennyi szükséges a viceházmesterek, szénlehordók és kukások emberhez méltó életének a megteremtéséhez. Ahogyan ez egy egész ország esetében is működőképes módszer volna, ha sikerülne végre eltörölni a demokráciát és a szólásszabadságot, ezáltal automatikusan kihordani a szemétdombra és ott jó alaposan eltemetni jelzett vallások legförtelmesebb szülötteit, a politikusokat és azok gyűjtő akoljait, a pártokat.

Tudom, ijesztő eretnekség, amit itt leírtam. De nem árt, ha elgondolkodnak rajta, ha néhányan tudják, hol keressék az eredőjét az emberi élet kisebb nagyobb nyomorúságainak, kik és milyen módszerekkel teszik lehetetlenné (azt már a minap mondtam, mióta), hogy ez a bolygó élhető hely legyen. Nemcsak a minta, a remény is megvan arra, hogy egyszer majd történik valami. Nézzenek föl északra, Finnországra, Dániára, Svédországra, Norvégiára. 1500-1600 évvel ezelőtt, amikor már véglegesnek látszott, hogy a kereszténység egyszer s mindenkorra elpusztítja mindazt, amit a görög és valamelyest a római kultúra létrehozott, egy Gotland nevű szigetről meg Skandinávia környező tájairól elindultak dél felé azok az emberek, akiknek a kultúrája évszázadokkal előzte meg a kontinens többi részét. Az osztro- és vizigótok, alemannok meg a többiek, akiket a világtörténelem „tudomány” barbárokként, a római birodalom lerombolójaként tart számon, akiknek ezzel szemben az európai civilizáció a létét köszönheti, akiknek a leszármazottai még itt vannak a fent említett országokban, mely országok most is a legmagasabb emberi színvonalat képviselik a Földön, esetleg újra megmenthetik az emberi fajt a vallás, a demokrácia és a szólásszabadság fenyegetésétől. Azokban az országokban szerintem vannak többen, akik tudják mindezt, akik hamarosan cselekedni fognak.

P.S.: Ez itt alant mai hír, erről beszélek. Tudják, hány paragrafusba ütközik? Hogy ezeket az alakokat régen el kellett volna tiltani minden nyilvános megszólalástól? Hogy a legnagyobb részüket nem "választásokon" kellett volna "leváltani", hanem bírósági tárgyalás után évtizedekre börtönbe csukni? Ez a mentális szennyezés egyelőre helyben pusztít. Aztán majd szétterjed. És hagyják. A demokrácia és szólásszabadság jegyében. Miközben ezt a két fertőzést hirdető, különben értelmes, felvilágosult emberek is tudják, hogy ezzel magukra engednek egy beteg, ártalmas tömeget, akiket pedig távol kellene tartani a közélettől.

"Ezenkívül kötelezettséget vállaltak egy új alkotmány kidolgozására, amely visszaállítaná az alkotmányos rendet Lengyelországban, továbbá arra, hogy öntudatos politikát fognak folytatni az Európai Unióval szemben és a lengyel szuverenitás védelmében. Elkötelezték magukat arra is, hogy amennyiben az EU módosítaná az uniós szerződéseket, arról országos népszavazást kezdeményeznek, és bevezetése ellen aktív kampányt folytatnak. Szó van még a deklarációban többek között a zöld átállás elutasításáról, a lengyelországi szólásszabadság és egyéb szabadságjogok helyreállításáról."