A bűn az bűn marad

Elmondom, leírom ezredszer: bocsánatot kérni akkor helyénvaló (és esetleg elfogadható, megbocsátással nyugtázható), ha valaki valakinek véletlenül a lábára lép, vagy a tömegben véletlenül meglöki. Ugyanezen tettek szándékos elkövetéséért már fölösleges bocsánatot kérni. Nem megbocsátható ugyanis.

Az összes többi, szándékosan elkövetett ártásért bocsánatot kérni arcátlanság, én - amilyen indulatos vagyok - pusztán a bocsánatkérés aktusáért húznék le egy akkorát, hogy az sokáig emlékezetes maradjon. A tettről akkor még nem beszéltem.

Szó, szó, szó

2021 szeptemberében házasodott össze Várkonyi Andrea és Mészáros Lőrinc – ennek immár lassan négy és fél éve, az üzletember azonban máig örömmel lepi meg feleségét a jeles alkalmakon.

Tetszik látni rögtön, első pillantásra, mi a baj ezzel a mondattal? Segítek. Egy szemantikai és egy stilisztikai... na hogy is mondjam - ezek nem hibák, hanem kártékony, ostoba otrombaságok, nevezzük talán rontásnak vagy zavarosfejűségnek. Az okozott kár lassan felmérhetetlenné nehezedik, ahogyan a magyar újságírásnak becézett iszonyatos és általános dilettantizmus beleeszi magát az ország népének hasonlóképpen romló tudatállapotába. A szemantikai, azaz jelentéstani bődület: az "üzletember". A szótól különben is viszolygok, van benne valami csirkefogást magába foglaló pejoráció, nekem finoman szólva gyanús alak az, akinek ez a foglalkozása, olyan ködös sumák, miért nem mondja meg tisztességesen, mi a munkája, ha egyszer azt kérdezik. Dehát úgy látszik, van olyan beszédhelyzet, amiben még ez a sipista fogalom is túlságosan elegánsnak minősíthető: midőn egy félanalfabéta, borzalmasan buta homo erectus-t neveznek "üzletembernek", aki nyilvánvalóan még azt sem képes felfogni, hogy amit tesz, az minimum 25 év fegyházzal büntetendő cselekedetsorozat, akit egy adekvát bírósági ítélet inkább a gyengeelméjűek közé küldene reménytelen kimenetelű kényszer gyógykezelésre, mint börtönbe. Üzletember...

A stilisztikai, azaz a nyelvi kifejezésmódokat tárgyaló tudományág ellen elkövetett merénylet maga az egész mondat. A stílus, azaz a nyelvi eszközök használata alapvetően megpróbál publicisztikai jelleget ölteni, azaz közöl, tudósít egy eseményről, mozzanatról, élethelyzetről, némi bulváros "fennköltséget" keverve az álobjektivitásba. A Horthy-korszak hírlapi kínálatában az ilyesmi a "társasági hírek" rovatban jelent meg, a "földbirtokos és szíve választottja így ünnepli a boldogító igen évfordulóját", félkövérrel szedett, kétsoros cím alatt. Korunkban és országunkban odáig süllyedt a tömegközlés színvonala, hogy ez a fenti mondat egy magát normális újságnak képzelő "napilapban" jelent meg a valódinak beállított hírek között Várkonyi Andrea megmutatta, mit kapott Mészáros Lőrinctől az 52. házassági hónapfordulójukra címmel. Holott  miről van szó? Egy fent már röviden jellemzett köztörvényes bűnöző, akinek a kártételét csak a legócskább gazemberek mércéjével lehet mérni, valamely alkalomból hihetetlenül ízléstelen, piros-fehér-zöld virágcsokrot vett egy viszolyogtató erkölcsű, az emberi társadalomból messzire száműzendő, a női nemet undorítóan bemocskoló lénynek. Tessék mondani, mekkora ennek a bulvárhír értéke? Miféle szennylap az, amelyik hivatva érzi magát ennek a közlésére?

Már csak egy kérdés maradt. Fentiek megérdemelnek akkora figyelmet, amekkorát én most rájuk szántam e hosszadalmas eszmefuttatással? Első pillantásra egy fenét. 

Dehát időről időre le kell írnia valakinek, hogy a szónak jelentése van. Akkor is, ha ezzel egyre kevesebben törődnek, ha éppen ennek következtében ezt a jelentést azért sem tartják fontosnak, mert nem értik. Hogy az avatatlan lelkiismeret múló és színehagyott látszatát semmiképpen nem nevezzük üzletembernek. Még gúnyos szándékkal sem.

P.S.: Most jut eszembe, azért van itt még egy kérdés: a másik dermesztően buta alak, akinek a pénzét a gazellaarcú gázszerelő néhány éve látványosan elkezdte szórni, vajon miért tűri ezt a pazarlást? Jó, a rabolt ezermilliárdokból bőven telik rá, de akkor is, egy ilyen primitív parasztproli két forintot sem ad ki szívesen, nemhogy jachtokra meg óceániai utazásokra elherdált milliárdokat... Elképzelem a reszkető, kezét tördelő gázszerelőt, amikor az első százmilliókat vette ki nagy barátjának a kajmánszigeteki bankjából, amint próbálja felfogni viszolyogtató erkölcsű kis feleségének a kérdését: mit gondolsz, merne megmukkanni, mikor közlöm vele, hogy másnap tele lesz a hazai és a világsajtó az ő gazdagságának a részleteivel? Mit gondolsz, ő nem nyomoztatta le az esküvőnk előtt azokat az elzárt írásokat, amik a világlapok trezorjaiban várnak arra, hogy én felszabadítsam a titkosítást?...

A kormányzás és az emberiesség ellen elkövetett bűnök

Kapitány István: A kormány sorozatos hibái lefele tartó spirálba taszították az országot

Impozáns a munkájáról szóló adatok sora, nyilvánvalóan a gazdasággal foglalkozók legjobbjai közé tartozik, a Tisza nem választhatott volna megfelelőbbet. Egy ilyen embertől kiváltképpen hervasztó a fenti mondat.

A hiba valamely tevékenység folytatása közben elkövetett tévedés, rontás, nem a cselekvéssorhoz illeszkedő tett. Hibát nem lehet általában elkövetni, csak egy meghatározott okkal egy meghatározott cél felé törekvés során, ami a favágástól az akadémiai disszertáció megírásáig terjed. Kapitány István nem mondja ki expressis verbis, de így is félreérthetetlen, hogy ő arról beszél, a kormány a kormányzás terén követett el sorozatos hibákat - Kapitány István nem az első, aki ezt a mondatot így mondja ki.

A kormány (nevezzük így, ha már a PC - azaz a "politikai korrektség", más néven az ostoba ferdítés, hazudozás - szabályai szerint ezt a konglomerátumot nem bűnszövetkezetnek definiáljuk, ami a pontos kifejezés volna) semmiféle hibát nem követett el a kormányzás terén, nem is tehetett semmi ilyesmit, minthogy soha egy pillanatig sem végzett efféle tevékenységet, soha egy pillanatig sem volt célja, hogy efféle tevékenységet végezzen. A "kormány" hibátlanul teljesítette a maga által maga elé tűzött feladatot: a magyar nemzetet, bővebben kifejtve a népet, államszervezetet, kultúrát, nyelvet kirabolta, erkölcsileg és jelentős részét effektíve legyilkolta, a magyar nemzet különben sem túlságosan magasra értékelt reputációját a maga szellemi színvonalának bűzös mocsarába süllyesztette, a magyar nyelvet beszélőket és magyar nevet viselőket kitette a környező világ megvetésének, hiánytalanul végig sértette a bétéká össze paragrafusát, olyan társadalmi, gazdasági és kulturális nihilbe taszította az országot, amilyet sem a nácizmus, sem annak variációja, a fasisztakommunizmus nem volt képes előállítani, igaz, nevezetteknek nem is volt célja fentiek teljesítése. A világtörténelemben ugyanis még soha nem fordult elő, hogy egy születési rendellenesség, egy szociokulturális torzulat eljusson olyan pozícióig, amelyből bosszút állhat egy egész népen. Az ilyen lények kitermelésében ezeréves hagyományaink vannak, a magyar történelem sorsfordító figurái valamennyien a legrosszabb minőségű szervesanyagból voltak összerakva, de olyan szerencsétlen tákolmányt, mint a jelen despotája, még Mary Shelley sem tudott kitalálni. Az öröklődés három meghatározó komponense, a genetika, az imprinting (bevésődés, rögzült minta) és a szociokulturális öröklődés (kíváncsiság, érdeklődés a világ még nem ismert dolgai iránt, az egymásra utaltság felismerése, az együttműködés kényszere) nyilván számtalan emberfélében (hominidae) alakul olyan kellemetlen eleggyé, ami az egyedet lényegében alkalmatlanná teszi bármiféle együttélésre. A sértődöttség, a gyűlölet és a bosszúvágy is nyilván számtalan emberféle példányban sűrűsödik időről időre kitörő indulattá. De mindez az exhibicionizmus, a féktelen hatalomvágy, a gyilkolás ösztönének kötőanyagával összegyúrva már sokkal ritkább, és egy többé-kevésbé egészséges társadalomban olyan mértékig feltűnő, hogy ez a tulajdonságkonjunkció idejében életfogytiglani fegyházba juttatja az effajta alanyt, és semmi esetre sem a miniszterelnöki hivatalba. Az már szinte természetes, hogy amikor egy ezeréves nyomorban tartott, szánalmasan vergődő nép kitermeli magából ezt a képletet, az vonzza magához a hasonlóan rossz minőséget, a rogán-, szíjjártó-, kövér-, lázárféle primitív ócskaságokat, és ez a hitványságlerakat maga alá rondítja a fent leírt produktumot.

Az viszont nem természetes, ha ezt bárki a "kormányzás" címszó alatt említi. Attól félek, hogy amíg nem tisztázzuk ezeknek a fogalmaknak a jelentését, addig a következmények sem adekvát módon illeszkednek az elkövetett tettekhez. Egészen más büntetőjogi következményei lehetnek ugyanis egy "hibás kormányzásnak", mint annak a borzalmas rombolásnak, amit egy bűnszövetség szervezetten követett el harminchét-harmincnyolc év alatt, de különös kegyetlenséggel a legutóbbi tizenhat évben.

Talán nem mindenki számára világos, ezért ideírom: az április 12. után következő bármiféle változás alapja nem a gazdaság, az iskola- és egészségügy rendbehozása, hanem az azonnal elindított büntetőügyek nyomán kiszabott tényleges életfogytiglani fegyházak száma. Az említett változásokat kizárólag egy hiteles kormány lehet képes megvalósítani, a hitelesség fundamentuma pedig annak az elvnek a manifesztációja, hogy minden tettnek van valamilyen következménye, ennélfogva minden bűnnek kell hogy legyen büntetése. Ennek a meghirdetése pedig elsősorban néhány kitüntető pozíció felelőssége: a fent nevezett Kapitány Istváné például, Magyar Péter, Hegedűs Zsolt és a még meg nem nevezett oktatásügyi- és igazságügyi miniszter mellett. 

A Szilágyi

Most olvastam a neten, hogy tavaly decemberben volt egy Prima Primissima díjátadás, ott Szilágyi János is nyert. Föl kellett volna hívnom, de nem tettem, az a helyzet, hogy nem kísérem figyelemmel az efféle közéleti eseményeket. A gratuláció gyenge pótlásaképpen ideteszem egy közel hatéves jegyzetem részletét, Ha nem tudsz veszíteni... címmel 2020 áprilisában volt itt a Jóreggelt Európában:

Tegnap láttam egy tévéműsort, arról jut eszembe. A 84 éves Szilágyi Jánossal készült egy egész jó anyag, végignéztem. Sosem számoltam, mettől meddig, olyan 40 éven át dolgoztam vele, pontosabban készítettem úgy műsorokat, hogy ő volt a riporterem. A legtöbbet ezek közül eleve rá alapoztam.

Elég hamar kezdtem beszélni a rádióban, 16 éves koromban (1959) már bemondó voltam a Magyar Rádió olasz szekciójának a műsoraiban, a Ciao című ifjúsági magazinba riportokat készítettem, telefonos műsort vezettem (még Szicíliából is kapcsoltak gyereket is meg öreg parasztot, meg is izzasztottak), és attól kezdve mindig volt valami, ahol nemcsak szerkesztettem, meg is szólaltam. Azaz volt időm elhelyezni magam a rádiós értékrendben. Elég hamar megállapítottam, hogy nem vagyok jó riporter, egyszerűen azért, mert a jó nem olyan, amilyen én vagyok. A baj csak az volt, hogy a kínálatban nem volt olyan, aki megfelelt volna annak, amit jónak tartok. Egyet kivéve. Ez volt Szilágyi. Egyszerűen élvezet volt dolgozni vele. Mindig sikerült meglepnie, mindig tett valami olyat, ami váratlan volt, némelykor például azzal, hogy nem szólalt meg, amikor már mindenki más megszólalt volna. Kérdezett, amikor más még a gondolkodásig sem jutott el, állított, amikor más kérdezett volna… ezzel például iskolát teremthetett volna, ha akad egyetlen ember is, akit érdemes ebbe az iskolába járatni. Soha nem provokált. Megértő volt és türelmes, amitől a riportalanya, akit fel akart bosszantani, majd’ megőrült. Nem szemtelenül volt megértő, még csak nem is  ironizált, valahogyan mégis nyilvánvaló volt, hogy az alannyal valami baj van, hogy az úgy nem fog menni, ahogyan az alany megpróbál mellébeszélni.

Szilágyi is szeretett játszani. Sosem versenyzett. Mások szerettek volna versenyezni vele, szerintem ezt ő észre sem vette. Most jöttem rá, mi voltaképpen végigjátszottuk a közös életünket. Arra nem emlékszem, ez akkor tudatos volt-e. De az mindegy is.

Valószínűleg jellemkérdés, tud-e valaki veszíteni. Van az a hülye mondás, miszerint a jobbtól kikapni nem szégyen. Nem a fenét. Az a szégyen. Tudniillik miért jobb az, akitől kikaptál? Tehetségesebb? Az baj. Azzal ugyanis nincs mit tenni. Sokak szerint a tehetséget lehet pótolni szorgalommal, de nézetem szerint megette a fene azt a versenyzőt, aki csak a szorgalmával tud nyerni. Fülöp Viktor nem lehetett az Opera legjobb táncosa, mert ott volt Rab István. Puskás Ferenc soha nem lehetett volna a legjobb magyar futballista, amíg itt volt Kocsis Sándor. Cseh László mindig csak második lehetett Phelps mögött – szörnyű sors az örök második szerepe, ha valaki versenyezni akar. Ha nem bír örülni annak, hogy lát valakit, aki a saját szakmájában kiváló.

Nem tudom, például Szilágy János tisztában volt-e azzal, hogy ő a legjobb. Ráadásul kiemelkedően, utolérhetetlenül a legjobb. De akár tisztában volt vele, akár nem, nyilván nem érdekelte.

Ne tessék azt hinni, hogy én nem becsülöm a versenyző alkatú embereket. Akik például valószínűleg nem tudnak veszíteni, legalábbis rosszul tűrik.

Én csak nem szeretek versenyezni. Úgy, ahogyan azt manapság kell.

P.S.: Úgy emlékszem, 1966-ban adta az ötletet Gonda János, hogy csináljunk egy hírekből, riportokból álló, sok zenével szóló jazzműsort. Szilágyit akkor kértem először riporternek, tudtam, hogy szereti a jazzt - talán Garai Attilával beszélgetett vagy Kőrösivel... mit tudom én, de az bizonyos, hogy az volt az első közös munkánk.

De szép lesz, ha végre eltűnnek

A fiatal "demokraták" elnevezésű erőszakos, baromian ellenszenves hőbörgőktől az első pillanattól kezdve undorodtam. Nem kellett nagy ész ahhoz, hogy az úgynevezett rendszerváltás jobboldalinak is ostoba újnyilas pártjai között valaki felfedezze a legellenszenvesebbet, a magyar történelem egyik legkártékonyabb politikus sírásójának, az első szabadonválasztott miniszterelnöknek a kedvenceiként ricsajozó "egészséges vidéki ifjakat".

Na ezekhez sikerült most leérkezniük a gödör mélyére a déká elnevezésű, totálisan elbutult gyülevészeknek.

Molnár Csaba: Kizárt, hogy a DK ne induljon a választáson

A megátalkodott butaságnak ez a szintje azért nagyon bosszantó, mert a felkavarodott gyomor okozta rosszullétnek nincsenek variációi, amik megkülönböztetik a fasiszta fiatalokat a magukat csökönyösen "baloldalinak" nevező, a fiatal "demokratáktól" egyre kevésbé különböző nyüzsgöncöktől.

Dekrétumok

A minap ejtettem néhány szót a nemzetközi jogról. Említettem, hogy nem értek hozzá, a különféle jogi vizsgáimban nem volt helye, minthogy igazságügyi szakértőként csak a magyar jog alapján működtem. Ezért most tényleg csak kérdéseket teszek föl mint ennek a diszciplínának a többé-kevésbé művelt laikusa.

Megy a huzakodás a Benes-dekrétumokról. Kérem, nézzék el nekem, ritkán engedek meg magamnak ilyesmit, de annyira undorodom az egész óvodás homokozóvödör egymás kezéből való kitépkedéstől, hogy még utánanézni sincs kedvem adatoknak, tényleg csak a lényegre szorítkozom. Lévén valamelyest érintve családilag, nem bőgöm meg az ügyet, az egyik nagymamám Nagytapolcsányban született 1898-ban Balis Annamária néven, magyarnak tartotta magát. Szlovákia mint olyan akkor még nem létezett, ahogyan még jóideig nem, az Osztrák-Magyar Monarchia része volt, néhány "nagyszájú" (nagymamám kifejezése) hangoskodott ugyan, hogy a szlovák így meg úgy, de nem volt az komoly, a többség rendben lévőnek tartotta az életformájukat. A nagymamám a húgával "tótul" beszélt, minthogy a Felvidék jórészt kétnyelvű volt, amit a történelemből is tudunk, a Kossuth-család az ebédlőasztalnál mindig szlovákul társalgott, amíg Lajos fiuk föl nem fedezte magában a nagy magyar hazafit...

A Benes féle hőzöngés Csehszlovákia nevében vált hírhedtté, aligha tévedek nagyot, ha úgy vélem, ezek az elnöki rendeletek a csehszlovák államiság megalapozását jelentették. Minthogy 1945-ben sem Csehország nem létezett, sem Szlovákia, utóbbi 1993-ig egyáltalán soha, a szlovák nemzetiség volt, nem nemzet, állam, ország. Ilyenformán az történik, hogy egy sok évtizeddel később létrejött állam visszamenőleges törvényt hozott, valami olyasfajta rendeletre hivatkozva, aminek semmiféle jogfolytonossága nincs. Ezt pedig már a római jog is tiltotta, nem tudok róla, hogy azóta bárhol megváltoztatták volna. Kitaláltak netán most valami új szabályt? A sok ócska dumából melyik paragrafus tekintendő dominánsnak?

Sokszor elmondtam annak idején a rádióműsoraimban is, Csehország egy bő évezrede létező európai ország, jórészt saját európai történelmi múlttal, Mozart nem véletlenül oda vitte bemutatni jelentős műveit. Bár a csehek mostanában éppen nem ehhez méltón viselkednek, vélhetőleg hamar elzavarják a saját nyavalyás politikusaikat - egyelőre nem hallottam, hogy emlegetnék a Benes dekrétumokat. Az a sosem létezett Szlovákia széthazudott, fölösleges kisebbrendűségi komplexusából származó szájtépés következménye, verik a szűk kis mellüket, ahelyett, hogy megbecsülnék a friss államiságukat, amiért mellesleg egyetlen önálló lépést sem tettek, és hagynák hogy én például mosolyogva örüljek nagymamám szülőföldjének a sikereit látva.

Jogász hölgyek és urak, nem kellene legalább kérdéseket föltenni?

A rend kedvéért

Láttam egy bejegyzést, hogy január 14-én született Szakács Eszter, emlékezzünk rá, 2014-ben halt meg.

Nem fontos, amit most leírok, legföljebb az adatok pontosságát makacsul hirdető mentalitásom parancsolja, hogy szóljak: Emőke volt a neve születésekor, nem Eszter. Még harmadéves főiskolás korában is. 

1965-ben a mai Thália színház lett a lebontott Nemzeti Színház játszóhelye. Egy tavaszi napon mentem be a Televízióba (akkori munkahelyemre), korán volt még, gondoltam, teszek egy kis kitérőt, benézek Az ember tragédiája összemondó próbájára, meglátogatom Emőkét, kicsit izgult, hogy érzi majd magát nagyszínpadon - az akkori főiskolások, harmadévesek és negyedévesek statisztáltak a Tragédiában, Emőnek mintha lett volna egy mondata a Római színben, szép mély hangját az egész tanári kar csodálta, így lehetett, hogy bár csak harmadéves volt, ő kapott szöveget, ami a főiskola íratlan szabályai szerint legalábbis szokatlannak számított, negyedéves kor előtt a növendékek tényleg csak statiszták lehettek. Mire a színházba értem, vége volt a próbának, siettem megkerülni a háztömböt, a Petőfi színház (azt hiszem, a név még maradt) művészbejárója a Hajós utcára nyílt, Emő már ott várt, szóltak neki a lányok, hogy láttak a nézőtérről kimenni, biztos mindjárt itt leszek. Indulnak névnapot ünnepelni, tartsak velük...

Akkor ilyen volt

Mire negyedéves lett, elsodort az élet egymás mellől minket, nem tudom, mikor lett Eszter és miért. Egyszer valamikor találkoztunk, kérdezte, miért nem szeretem az Eszter nevet, mondtam, a nevet kifejezetten szeretem, azt nem, hogy őt így hívják. 

Rendezőként még hívtam a Rádióba néhányszor, akkor is olyan furcsa volt, hogy amikor a bemondó lekonferálta a szereposztást, azt olvasta: Szakács Eszter...