"Prófétálni, evangelizálni"

Nem tudom megvédeni Jézust a csúti briganti pereputtyától. Az elvárható módon működő gének parancsára a fiúgyermek előbb focizni kezdett, most meg a vallással foglalkozik - hasonló szinten, mint a papája. Vallásalapító lett, két másik kiváló elmével együtt. Íme az egyik:

Prekopa Donát szerint viszont: „Az Újszövetségben Jézus azt mondja: Itt vannak ezek a csodák, amiket én teszek, menjetek, és tegyétek ugyanezt. És nem azt mondja, hogy végezzetek el egy teológiai főiskolát, szerezzetek képesítést, ha elég öregek és tapasztaltak vagytok, akkor kérjetek engedélyt ettől és attól, és utána álljatok az emberek elé.”

A három fiú szerint minden kereszténynek dolga lenne prófétálni, evangelizálni, ők ezt saját tapasztalataik, bizonyságaik alapján teszik, amelyek abból a személyes kapcsolatból származnak, amit megélnek Istennel.

Ugye nem kell mondanom, semmi ilyesmi nincs a Bibliában, dehát elég groteszk volna leállnom szánalmas ifjú emberekkel bármiről vitatkozni.

Azt csináljuk, amit Isten mondott nekünk, ha ebből konfliktus adódik, akkor Isten szava az elsődleges

– mondta valóban eltökélten Orbán Gáspár, de azt is hozzátette, hogy figyelnek saját pásztoraikra, és a Felházra járóknak is azt tanítják, hogy hallgassanak lelkészeikre, ismerjék el a tekintélyüket, és teológiai kérdésekben hozzájuk forduljanak.

Esetleg meg kellene kérdezni, készítettek-e hangfelvételt, amikor isten szólt hozzájuk, bizonyára van olyan telefonjuk, amivel lehet hangot rögzíteni. Nincs? Vagy csak nem jutott eszükbe? Vagy másra nem tartozik, mit mondott isten?

Húsz év körüli gyerekek 2017-ben jézuskrisztusoznak és isten szaváról dadognak. Meg kell próbálni, lehet-e túlhajítani apuci kártékonyságát? Lehet-e nála is nagyobb gazembernek lenni? Adott tanácsot netán, hogy itt van ez a vallás, ezzel azért olyan dúlás vihető végbe a szerencsétlen, tudatlan fejekben és lelkekben, amivel további évek nyerhetők rablásra és gyilkosságra?

Egy országban, ahol a felmérések szerint 10 százalék körüli a vallásgyakorlók aránya? Hát, éppen lehet, a bizonytalanok talán kipróbálják, meghallják-e ők is annak az istennek a szavát.

Nem akarok én ezekkel a fiatalság szépségét meggyalázó, ostoba gyerekekkel foglalkozni, de eszembe jutott egy közel esztendős bejegyzésem, abból azért idemásolok egy részt:

Az istenhitről szeretnék valamit. Talán mondani is, de inkább kérdezni.

Még egyszer - valószínűleg nem utoljára -, nem a vallásról beszélek, az istenhitnek és az egyházakba bekötött vallásoknak jóformán semmi közük nincs egymáshoz. A keresztény egyházak egyszer haragvó és félelmet keltő, másszor kezével áldást osztó antropomorf istene egy korbácsot suhogtató smasszer és egy sötét fülkében bóbiskoló gyóntatópap zavaros keveréke, folyamodnak hozzá és különféle cselekvésekre akarják késztetni, beavatkozásra az emberélet legváltozatosabb intimitásaiba. Istenem csak most az egyszer segíts meg - mondják naponta százmilliók sok milliárdszor, ordítva vagy némán, sírva és reszketve a félelemtől, és még soha senkinek nem jutott eszébe, hogy az ő istene nem fogja őt megsegíteni. Egyszer sem.

Erről az istenről nincs mondanivalóm. Félre ne értsenek, ez nem mennyiségi kérdés, a százmilliók sok milliárdszor elsóhajtott fohásza akár meg is érkezhetne, valamire való számítógép könnyen eltárol ennyi adatot, Fred Hoyle-nak A fekete felhő című regénye óta azt is tudjuk, elképzelhető akkora intelligens, válaszolni és intézkedni képes lény, aminek nem okozna gondot a Föld összes lakójával való kommunikáció sem. Én egyszerűen nem tudok mit kezdeni az interaktív istennel. Az ügyintézővel. Akinek feladom a rendelést, ő meg szállítja az árut. Pénzt, egészséget, megjavítja a vízvezetéket, elpusztítja a szomszéd tehenét, gondoskodik rólam, teszi, amit éppen meg kell oldani. Ha szociológus volnék, bizonyosan készítenék felmérést, hogy hány fohász száll az istenhez konkrét kívánsággal mondjuk Németországban és hány Magyarországon.
Azt akarom kérdezni, mi a funkciója az istennek. Vegyük ezt a mi keresztény istenünket például. Az egyszemélyes mindenest. A görögöknél még volt hadisten meg aztán volt istene a tolvajoknak. Jó, volt egy főnökük, jellemzően funkció nélkül, ő időnként villámmal sújtott, de semmi kreativitás, semminek a létrehozásában nem segít. Szerelemügyben lehetett Aphroditéhez fordulni, de a fia, Erósz is illetékesnek számított.
Bizonyára ebből a szempontból is fejlettebb dolognak kell látnunk a kereszténységet, hogy ugyanis összevonta a funkciókat. Bár én ezt inkább autokráciának nevezném, közel a diktatúrához.
Szóval mire való a keresztény isten? Anatóliában Tarhuntaszhoz kellett imádkozni, ha szárazság volt és kellett az eső. De akkor is, ha nagy, pusztító vihar kerekedett, hogy állítaná el (mintha Tarhuntaszt már említettem volna valahol). Időjárás ügyben - úgy tudom - a keresztény isten is hivatott intézkedni, még miséket is szoktak rendezni az aszályt elhárítandó. És isten mindig segít is, mondja Mari néni, mert egyszer csak vége lesz az aszálynak. Előbb vagy utóbb. Azt mégsem lehet, hogy megszabjuk, csütörtökre kérjük az esőt.
A keresztény isten is arra való, amire az összes többi: oltalmazásra - védi a kiszolgáltatott, az ismeretlentől rettegő embert. Minél magasabb intellektus az oltalmazott, annál inkább tolódik el ez a funkció elvontabb feladatok megoldása felé - a közönséges hétköznapokon. Mert szélsőséges helyzetben nincs az az akadémikus, aki maga előtt is titokban tartva ne remélné, hogy isten azért majd megállítja a kataklizmát.
Ez mind rendben van, ezeket értem.
Csak a papokat nem. Vajon komolyan azt hiszik, hogy szakirányú végzettségük van az istenhez való közelebb kerüléshez? A közönséges halandókhoz képest, úgy értem. Minthogy nem szeretek embereket bántani (úgy tudom, még soha senkibe nem kötöttem bele, senkit nem bántottam meg, sem szóban, sem tettleg), egyetlen papot sem kérdeztem, mit gondol az istenhez való viszonyáról a civilekhez képest. Vajon a pápa komolyan elhiszi, hogy ő isten földi helytartója? Soha nem gondolkodott el azon, hogy bármilyen helytartót fel szoktak kérni, meg szoktak bízni, legyen helytartó? Őt mikor és hogyan kérte  föl a főnök, hogy legyen helytartó? Komolyan kérdezem, nem akarok kötözködni, csak tényleg nem értem. Mert azt már láttam, hogy mindenféle csicsás maskarába öltözött, elég nevetségesen festő öreg férfiak összegyűlnek pápát választani (valamikor még hasra is fekszenek, nem tudom, ez alkalommal vagy máskor, a liturgiával ministráns korom óta nem foglalkozom), és amikor megvan az eredmény, akkor mint az indiánok, füstjelekkel közlik a nagyérdeművel: habemus papam. Jaj de jó. De ez azért távolról sem olyan, mint amilyen az volna, hogy az úristen hívatja a maga jelöltjét, és valamelyik különlegesen magas felhő fölött az ő kristálypalotájában átadja a megbízólevelét.
Mundus vult decipi, ergo decipiatur. Idéztem már Franck 16. századi mondatát (a világ azt akarja, hogy becsapják, úgyhogy be is csapják), most megint ideteszem. Látványosabban és egyben kártékonyabban soha nem csapta be magát az emberiségnek egy tekintélyes része, mint ahogyan a pápaság babonás tiszteletével teszi évszázadok óta. Az egész egy förtelmes hazugsággal indult, azóta ez csak terebélyesedik - a pápa a legnagyobb létszámú alattvalóság uralkodója, ennek megfelelő méretű a hozzá tartozó vagyon és az érinthetetlenséggel együtt járó köztörvényes bűnözés.
Amíg a pápaság intézménye fennáll, az emberiség fejlődésének fékezése hatásosan fog működni, a kereszténység minden mást felülmúló kártevése folytatódik.
Fentieket rögzíteni kellett ahhoz, hogy érthető legyen ennek a bejegyzésnek az alapmondata: az istenhitről szeretnék valamit. De ahhoz meg kellett neveznem a sötétség árasztóit, az embereket és fogalmakat, amik akadályozzák az istenhitről való beszélgetést.
Nem tudom, mások hogy vannak vele, én az írást nem alkotásnak tekintem, hanem teremtésnek. Ha jól csinálom, emberi lények születnek meg a papíron, helyzetek és helyszínek. Ezek persze sosem valóságosak, csak ahhoz nagyon hasonlók. A Menon Club című könyvem írásakor például kifejezetten boldog voltam, amikor Croy Zsigmond (ő a regény főszereplője) és Karinthy Frigyes barátságának epizódjait idéztem fel (ami a valóságban persze nem létezett), mert Karinthy élt addig, amíg Zsigmonddal beszélgetett, legalább a magam számára feltámasztottam. Olyan volt, mintha ismertem volna. Mint minden egyes alakja a könyveimnek. Amíg írom őket, élnek. És az én személyes ismerőseim.
Az isten is élni kezdett, amikor a názáretinek a hozzá való viszonyát kellett tisztáznom. Azt én nem tudhatom, sikerült-e mások előtt is világossá tennem.
Azt hiszem, az istenhit azzal kezdődik, hogy valaki elkezd gondolkodni rajta. Az istenen.
Ezután bármi lehet.
Egy kivétellel. Az ügyintéző, problémamegoldó, oltalmazó keresztény isten mint az istenhit alanya soha többé nem merülhet föl.

Azt mondtad, aki megváltást akar, annak nincs köze istenhez. Azt lehet mondani, hogy Júdás megtér istenhez?

- Ha akar.

- Hogy mondtad? – kérdezi Tiámá.

- Nem isten dönti el, ki hová tart. Az ember hitétől és akaratától függ, hová indul, mikor végére ér a földi létnek. Isten befogadja, ha hozzá készül. De csak akkor.

- Júdást befogadja?

- Valamikor bizonyosan. Úgy tudom Júdástól.

- Azt hiszem, uram, nem értelek.

(Jóreggelt Európa - 2017. január 15.)

A kommentekről 2.

Megjelent néhány bejegyzésem egy másik felületen. Ott vannak "kommentek".

Nem szoktam ilyesmit olvasni. Máshol sem. Nem kérdeztem soha az "utca emberét", a tanítványaim tudták, ha egy rádió- vagy tévéműsorban ilyennel találkoznak, bizonyosak lehetnek benne, dilettáns készítette az anyagot, akinek sem ötlete, sem mondanivalója nem volt. A közvéleménykutatás a politikus lételeme, rajtuk kívül szociológusok és közgazdászok használják ezt a tudományágat, ami utóbbi két esetben hasznos és fontos. Én nem tudok mit kezdeni vele. A hatékonysági együtthatója olyan alacsony, hogy egyszerűen nincs rá időm. Lehetséges, hogyan ne volna, hogy valaki olyan okosat mond, ami nekem új, de ennek igen kicsi a valószínűsége, azok ugyanis, akik az én számomra referenciaszemélyek, akiknek a tudása az enyém gyarapítására való, bizonyosan nem írnak kommenteket, és szerényen elhárítják a riporter közeledését, midőn az személyükben az utca emberét óhajtaná megszólaltatni.

Tanár koromban sosem kérdeztem a diákjaimat, mit szólnak az óráimhoz, hogyan kellene átalakítanom a módszeremet, mit tartanának jobbnak. Megette a fene az egészet, ha ilyesmire szükségem lett volna, nem az volt a felállás, ha tetszik, a munkakapcsolatunk arra épült, hogy én értek valamihez, amit ők meg akarnak tanulni tőlem. Fordítva a dolog nem működik.

Rádiós szerkesztői pályafutásom alatt kaptam néhányezer levelet, bár soha senkit nem biztattam arra, hogy írjon nekem. Volt olyan a munkatársaim között, aki olvasta ezeket a leveleket, én nem olvastam el ezek közül tízet sem. Nem lett volna értelme. Ha a közönségtől kellett volna megtanulnom, hogyan kell kitalálni és megszerkeszteni egy műsort, ha zenei szerkesztőként dolgoztam, közvéleménykutatást tartok, miképpen épül fel egy szonáta vagy szimfónia és mit kell tudni Mozartról vagy Haydnról, ha egy színdarab vagy rádiójáték dramaturgja vagyok, meghallgatom a kommentelőket, mit kell tudni a drámaírás technikájáról, ha rendezek, előbb kimegyek az utcára és megkérdezem a járókelőket, mit mondjak a színészeknek és hogyan működik egy keverőasztal, akkor soha nem jutottam volna el a közönséghez.

A jelzett kommentelők között volt, aki kioktatott, mit jelent a miniszter szó, olyan is akadt, akinek az volt a problémája, hazudok-e vagy csak hülye vagyok (semmit nem állítottam, amit a valóságtól eltérőnek lehetett volna nézni), egy rendkívüli elme rávilágított primitív gondolkodásmódomra, mely szerint én nem angolul néztem meg, van-e korrupció Angliában (ő megnézte - velem ellentétben -,  bizonyára piszkosul tud angolul, idézett is közvélemény kutatásokat mint a tudományos hitelesség alapjait), és egyáltalán, mindegyikük komolyan vett egy játéknak szánt eszmefuttatást, aminek az elejére még oda is írtam, hogy "elábrándoztam".

Megfelelés címmel már írtam egy rövid bejegyzést szeptember végén, most megint előjött ez a kérdés: akarok-e megfelelni. A múltkor ezt az aspektust nem írtam le, most pótolom: persze, hogy akartam akkor, amikor eldöntöttem, mit fogok kezdeni az életemmel. Azért tanultam ifjúkoromban, hogy alkalmas legyek erre a foglalkozásra, és azért tanulok azóta is. Ha ugyanis nem tudnék megfelelni, az azt jelentené, hogy senkit sem érdekel, amit mondok vagy írok - ez a mondat fordítva is igaz. Meg kell felelnem azoknak, akik egyebet is várnak a különböző közönségszolgáló eszközöktől, mint amit a majom vár egy tükörtől. De csak ennyire. Aki valóságsót akar, nem engem fog sem hallgatni, sem olvasni. De az én szakmám nem demokratikus intézmény, itt nem a nép szava dönt. Hajót és újságot nem lehet a közvélemény kívánságának megfelelően vezetni. Ha valaki úgy képzeli, hogy lehet, a hajó el fog süllyedni, az újság főszerkesztőjével meg a legjobb, ami történhet, ha csak elsüllyed szégyenében, midőn beleverik az orrát az alkalmatlanságába.

Mindig a közt szolgáltam. Akármilyen ostobán hangzik ez, van valami alapja, az úgynevezett közszolgálati rádió vagy televízió valóban arra volna hivatott, hogy semmi mást ne érezzen kötelességének, mint a közönség tájékoztatását és épülését. De ez is csak ennyi. Ebben az nincs benne, hogy a közönség igényei szerint. Ha ugyanis benne van, akkor kapjuk meg azt, ami ma szennyezi az életünket.

Egy kérdés maradt. Jobban szeretem, ha elismerik, amit csinálok, mint amikor nagyhangú, feltűnési viszketegségben szenvedő, jobbadán rendkívül buta emberek akarnak felvilágosítani? Persze, hogy jobban szeretem. Karinthy Ferenc írta, hogy ő csak azokat a kritikákat olvassa el, amik dicsérik. A hibáival ugyanis tisztában van a kritikusok nélkül is. Ez nagyjából ugyanazt jelenti, amit az előbb leírtam.

Csak azt akartam mondani, sokáig nem értettem, mi szükség van a széles közvélemény megjelenítésére. Néhány évtizede már tudom. De nem mondom meg.

Választ

Néhány napig nem voltam itthon. Utakon jártam (úgy értem, szilárd burkolatú, sima utakon, amiken repedések sincsenek, nemhogy gödrök). Az egyikre közülük nem lehetett behajtani, kiírták, hogy a híd van lezárva beljebb, sajnáltam, mert az egy nagyon szép rész. Másnap már nem volt ott a tábla, a hidat frissen aszfaltozva megnyitották. Nem nagy híd, egy patak fölé építették, 50-60 méter lehet. Magyarországon az ilyen hídra kitesznek egy táblát (pár évre, amíg leszakadással nem fenyeget), ami piktogrammul azt jelenti, úthibák, magára vessen, aki gyorsan hajt. Voltam kenyérért meg tejért. Boltban is, piacon is. Jó volt. Csak mondom. A piac végében, a templom lépcsőjénél egy húsz év körüli ember harmonikázott. Megálltam az unokámmal, hallgattuk, jól játszott. Csak akkor vett észre minket, amikor pakolni kezdte a hangszerét. Látta, hogy a kicsi csak ül a gyerekkocsiban, fel-felnéz rám, hogy miért nincs zene, kivette a kofferból a harmonikát, tovább muzsikált, már csak nekünk, ketten hallgattuk, a piac bontott, készülődtek haza az árusok. Jó volt.

Jobb volna ott élni, mint itt. Majdnem minden szempontból. Hallgattam rádiót, olvastam az ottani netet, nem volt sehol, hogy ők keresztények. Bizonyosan azok, de valószínűleg nincs kificamodva a kereszténységük, úgyhogy nem fáj nekik, nem kell róla beszélni, ahogyan a beteg ember beszél folyton a betegségéről. Meg még sokminden nem volt a hírekben.

Hazajöttem. Nem volt jó hazajönni, ahogyan régen, a szocializmusban sem. Akkor Nickelsdorfban mindig félreálltam néhány percre, hogy alaposan átgondoljam, vissza akarok-e menni abba az országba, ahol... itt most hosszú felsorolás következne, akik akarják, tudják, mik volnának ebben a felsorolásban.

Aztán mindig hazajöttem. Most is. Pedig az undor most keserűbb, nincsenek itt a szovjet csapatok, nincs kire fogni azt a förtelmet, ami itt naponta rám zúdul a csúti gazember tevékenységének következtében.

Csak azt akarom mondani, hogy lehet választani. Mindig lehetett (nem győzöm hangsúlyozni, a zsidótörvények fenyegetése kivétel a tétel alól), akkor is, amikor állt a vasfüggöny, és nem adtak útlevelet, akkor is meg lehetett szökni.

Én minden alkalommal azt választom, hogy hazajövök. Ha nem jönnék, akkor mást választanék. A választ származékszó, a válik ige tövéből jött létre -szt műveltető képző által. Jelentésének az "elkülönítés" tartalmi mozzanat az alapja. Aki választ (válogat, válik, válaszol), valamit valamitől elkülönít. A választás mindig valamilyen kényszer hatására történik (ha valakinek választásra kínáljuk, almát kér vagy narancsot, és ő mindkettőt akarja, azt is lehet, de akkor nem választott, azaz nem kényszerült olyan cselekedetre, aminek valamilyen elkülönítés az eredménye - ezt egy kisgyerekkel például meg lehet tenni, szerintem kell is, de az más).

Válni lehet ágytól, asztaltól, és lehet úgy is, hogy valaki elköltözik, de vasárnaponként hazajár, és elviszi a gyereket a vurstliba. Mintha mi sem történt volna. Dehát történt, mások is a jogai, mint amilyenek korábban voltak.

Ha én Ausztriát választom, 1990. óta hazajöhetek sétálni a Dunakorzón, de már nem utazhatom ingyen a villamoson - mások lettek a jogaim. Ha engem (a felmenőimet) a történelmi körülmények kényszerítettek a választásra, az akkor is választás volt (csöndesen jegyzem meg, azóta számos lehetőség adódott az egyéni választással korrigálni a politikusok bűneit), az effajta választás elfogadását hívják alkalmazkodásnak. Ami lényegében ugyanolyan, mint mostanában Magyarországot választani: az itthon maradás a förtelmes körülményekhez való alkalmazkodás kényszere. Nekem ez a szülőföldem, egy erdélyinek meg Románia egy része, egy szerbiai magyarnak meg Novi Sad. Mindannyian alkalmazkodunk. Ennek az alkalmazkodásnak része, hogy betartjuk a hazánk törvényeit. Amihez az én esetemben például hozzátartozik, hogy nem várom el Szerbia kormányától, támogassa az iskoláim működését és építsen nekem stadionokat. Ne tessék azt mondani, hogy nem is várhatom, mert nem vagyok szerb, mert erre én csak azt tudom válaszolni, hogy aki a fentieket mondjuk Novi Sadon elvárja, az meg nem magyar. Szerb állampolgár ugyanis. Ott él, azt az országot ismeri, ott jár iskolába, ott fizet adót. Ha én itt most fölveszem a szerb állampolgárságot, nem valószínű, hogy Szerbia kormánya kitüntetett figyelmet fog szentelni az én szűkös megélhetésemnek. És valószínűleg szankciókkal sújtana, ha bele akarnék pofázni az ottani választásokba. Valószínűleg már a kinyilvánított szándékomra is valamilyen fenyítés kilátásba helyezésével reagálna. De mondom, egyszerűen nem volna pofám hozzá.

A nemzetközi jogtól teljesen függetlenül sem.

Egy új mértékegység

Ostoba emberek ostoba tetteit nem szokás elemezni, még akkor sem, ha az ostobaság kártékony aljassággal vegyül. Ostoba pártokat meg kiváltképpen nem, mert ez már önmagában tautológia, amennyiben a "párt" második szótári jelentése az "ostoba" és az "ostoba" minden szinonima szótárban azonos fogalomnak van jelölve a "párt"-tal - legalábbis az általam szerkesztett szótárakban.

Most mégis kivételt teszek, mert úgy látom, van itt egy párt, amelyik mélyen az ostobaság (más néven párt) szintje alatt helyezkedik el, ami azt jelenti, hogy a civilizált ember szótárában egyelőre nincs kifejezés... dehogy nincs, miket beszélek. Ha valaki olyan sötét ostobaságot akar jelölni, amire eddig nem volt szó, sőt körülírni sem lehetett, mert a "fertőző, beteg, rémületes, pusztító" szavak együttes alkalmazása sem fejezné ki, sőt meg sem közelítené a leírni kívánt fogalmat, csak egy új jelzőt kell odatenni (más mondatrészekként illetve szófajként is használható): elempé. Így. Egyszerű, nem? Hat betű, eredetileg egy betűszó volt, három nagybetűből állt: LMP, de ez megtévesztő, első pillantásra azt hinné az ember, jelent valami mást is, mint az ostobaság kifejezhetetlen legalját, pedig nem, dehát így akkor is zavaró, az elempé egyszerűbb, kifejezőbb, jelentése azonnal nyilvánvaló. Esetleg ha mértékegységnek akarjuk használni, akkor talán praktikusabb a betűszó, a képlet könnyebben kezelhető: 1 LMP mondjuk egyenlő 0,95 fideszszel. Vagy itt egy másik alapegyenlet: 1LMP=0,82MSZP, és innen már remekül lehet tovább számolni a felállítható aránypárral (azért ilyen alacsony értéket képvisel az MSZP, mert elég sok századot le kell vonni az elempé fogalmához szorosan hozzátartozó aljas gazemberség összetevő viszonylagos hiánya miatt - az MSZP-t jellemző riasztó butaság még az aljasságot is elnyomja ugyanis, amennyiben megengedjük, hogy az aljassághoz azért kell egy minimális mértékű agytérfogat).

Az elemzés alanya a "kétgyermekes édesanya", akiről csak most tudtam meg, hogy tavaly jelen volt Tusnádfürdőn, és a hajdani november hetediki díszelnökség drapériával takart, hosszú asztalának egyenesági örököseként felállított díszelnökségi díszasztal mögött ült mint a díszelnökség egyik tagja, vidám vihogásokkal harmóniában a díszelnökség egy másik tagjával, az állott fejhúsból mintázott debreceni, korlátozott mozgásra és hangadásra képes figurával. A harmonikus vihogásnak ez a fajtája kizárólag azonos színvonal esetén képes létrejönni, ilyenformán igazolva látom a nemrég felsejlett gyanúmat, miszerint a "kétgyermekes édesanya" beiskolázása esetén nem volna javasolt a "kislétszámú"-ként nevezett oktatási formáció - oda azért okosabbakat vesznek föl.

További elemzést igényelne, hogy még egy elempé esetében is kirívónak és megmagyarázhatatlannak ítélhető cselekvéssor (a Tusnádfürdőre való elutazás) miképpen keletkezik. Aztán az ebből következő másik mozdulat: a díszelnökségbe való beülés. Majd a vihogás.

Dehát nem véletlenül féltem én már az elején ettől az írástól. Gondoltam, hogy nem bírom majd végigcsinálni, elég nyilvánvalónak látszott, émelygéssel kezdődik majd a szervezetem védekező mechanizmusának a beindulása, aztán vérnyomás emelkedés, fejfájás, nem kell ez nekem.

Úgyhogy ne haragudjanak, itt befejezem. Legyen elég a mérce, amit az olvasónak átnyújtottam, ezentúl könnyebb lesz a piszkos, jellemtelen, ragályos butaság meghatározása.

Azért vigyázzanak. Ha ilyesmit tapasztalnak, nagyjából 0,5-ös elempé mutató fölött már tanácsos legalább a mentők és a rendőrök értesítése, 0,7-nél meg már egyenesen felelőtlenség nem hívni a tűzoltóságot is. A katasztrófavédelmet azért nem szabad ebbe bevonni, mert nekik elég védeni a csúti briganti által megtestesült katasztrófát.

Ünnep

Ezen is túl vagyunk. Nálam minden évben tovább tart, amíg magamhoz térek az undorból.

Nemzeti ünnep volt. Legutóbb az ötvenes években utasította Rákosi apánk a Meteorológiai Intézetet, hogy a május elsejei felvonulásra napsütést ígérjen, idén októberben megértük, hogy a csendes eső vörös riasztással marassza otthon az "ellenzéket". Otthon is maradt. Jól tette. Így valamivel kevesebb politikus tépte a pofáját a pesti srácokról.

Nemzeti ünnep. Említettem már nyáron (Nemzeti ünnep - 2017. július 25. kedd), listavezetők vagyunk, világbajnokok, ennyi nemzeti ünnepe egyetlen országnak sincs. Ezeken a napokon a hőseinket ünnepeljük. "Szerencsétlen az az ország, melynek hősökre van szüksége." (Brecht: Galilei élete) 

A mi szabadságszerető népünk ünnepel. Szabadság, elvtársak! Így kellett köszönni az ötvenes évek elején. Boldogság! Így köszönt Varga Géza, a Magyar Rádió rendezője mindenkinek. Sosem tudtam megfejteni, tudatában van-e annak, milyen mélységig ment le ezzel a köszönéssel az ironikus keserűségbe, kérdezni nem mertem, sértés lett volna feltételezni, hogy ez nem szándékos.

Szabadság, boldogság. Ha megengedjük, hogy egy népről, nemzetről szólva használható a szabadság és a boldogság fogalma (szerintem nem), akkor tegyük fel a kérdést: Magyarország szabad és boldog-e. Volt-e valaha szabad és boldog?

Ugye nem kell válaszolnom?

Mari néni és Lajos bácsi? Az más. Ők szabadok és boldogok. A mi kutyánk kölyke van a kormányrúdnál. Ő a kormányzó, nem? Majd emelek, azt mondta a drága. Egyem meg neki a szivit.

A probléma csak az, hogy Mari néni és Lajos bácsi mindig boldog volt, amikor azt mondták nekik, hogy ők boldogok (azt most kérem ne, hogy boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa, most nem az Újszövetség baromi marhaságairól van szó).

Öt nap múlva ünnepeljük a "forradalom és szabadságharc" leverésének évfordulóját. Azt tetszik mondani, ilyesmit nem szokás ünnepelni? Máshol talán nem. De Magyarországon? "Takarodj ki a pincémbű, maj hagyom, hogy temiattad lűjjék széjjel a házat!" Vagy idézzek még egy másik mondatot? "Nem megmondtam, hogy ezt is a büdös zsidók csinálják?" 

Az ország népe alig várta, hogy vége legyen. Nem kell itt fölfordulást csinálni, kinek jó az! Lop ez a mi kormányzónk, aszt mondják. Hát aztán! Attú lop, akinek van, jól teszi!

Két-két és félmillió szavazó a felmérések szerint. Persze. Amíg ez a briganti a "kormányzó". A valódi kemény mag, a hithű náci bagázs néhány százezer. A többi?

A többi legyint. Nincs mit tenni. Úgyis ezek nyernek. Mindig ezek nyernek.

Boldogság.

Ízetlen

Egy hírportál már elvágta magát nálam, jóval azelőtt, hogy lement volna kormánykutyába. Az origó felületessége és ostobasága úgyszólván felkínálta magát későbbi gazdáinak, de mondom, én már sokkal korábban elviselhetetlennek tartottam, és még véletlenül sem kattintottam rá.

Most itt a következő hírportál. Jó ideje idegesít a nagyképűségük, a magyar nyelv és helyesírás alapfokon sem ismert szabályainak ordító megnyilvánulásai, a "véleményvezérség" taszító manifesztálása, de ez a mai "tudósítás" mindent alulmúl - soha többé meg nem nyitom ezt a lomtárt.

Íme:

Egy év próbaidőre ítélte a floridai bíróság Tiger Woods-ot, miután elismerte bűnösségét gondtalan vezetés bűntettében. A sportolót még május végén tartóztatták le, miután fogalmatlan állapotban találtak rá autójában. Woods égő lámpákkal, a kormányra borulva aludt, miközben keresztben parkolt egy bicikliúton. 

A gondtalan-gondatlan, íztelen-ízetlen fogalompárok jelentései között való különbségtételt már régen nem várom el magyar újságírótól. Bár ebben az esetben annyira nem volna nehéz. Dehát mit várjunk attól, aki képes leírni azt, hogy "fogalmatlan állapotban"? El lehet hinni bármit azoknak, akiknek ilyen baromi rendetlenség van a fejükben? Örültem eddig sem éppen felhőtlen, meglehetősen ritka találkozásainknak. A kormánynak való négykézlábra ereszkedést már nem várom meg.

Harminc év

Sietek kijelenteni, lehet, hogy nincs igazam. Ez persze mindig így van, úgyszólván természetes, de néha nem árt külön hangsúlyozni.

Azt olvastam, hogy a spanyol főügyész lázításért vádat emelhet a katalán vezetők ellen, minek következtében az illetők 30 évet kaphatnak.

Nem sokat tudok Katalóniáról, az átlagosnál azért többet, de ez most nem fontos. Az teljesen nyilvánvalónak látszik, hogy ez a függetlenesdi ostoba emberek kártékony akciósorozata, aznap leírtam a véleményemet, amikor erről szavaztak (A népszavazásról - október 2. hétfő). Mondtam az elején, lehet, hogy tévedek. Nem valószínű, de lehet.

Egyvalami bizonyos, ettől kezdve nem tévedek. Gyönyörű volna, ha a spanyol főügyész vádat emelne, és ezeket a bődült barom politikusokat valóban bevágnák a kóterba 30 évre. És ezzel végre precedenst teremtene, hogy nem lehet büntetlenül hergelni a hülye tömeget.

Lázítás. Így hívják. Büntetőjogi kategória. Minden nyavalyás politikus meggondolná, meddig lehet elmenni (semeddig) a gyűlöletkeltésben, a nacionalista indulatok gerjesztésében, egy ország, egy nép tönkretételében.

Harminc év. Gyönyörű volna.

A csúti briganti sebesebben nyalogatná a szája szélét.