Keresés ebben a blogban

2016. április 30., szombat

Sikerült

Megnéztem a neten ennek a kormányszóvivőnek nevezett kopasz borostásnak (divatfi a szentem, farmerban és zakóban jár, ami ízléstelenség elképzelhető, az rajta van, Londonban még egy külvárosi kocsmába sem engednék be), szóval ennek a gátlástalanul hazudozó alaknak az anyagát, amit a mind jobb formát mutató Kálmán Olga készített, mert meg voltam róla győződve, hogy félremagyarázzák, sok rosszindulatú firkász meg politikus nem érti a finom, szarkasztikus humort, midőn cinizmusnak nevezi a kérdést: "de sikerült?" Merthogy ez a kérdés volt a válasza a szőrösnek Kálmán Olga mondatára: "önök ezt megpróbálták eltitkolni" (mármint a Nemzeti Bank alapítványainak a pénzköltéseit).
Szerintem ez zseniális, én ezt az alakot félreismertem, hát nem kiváló debattőr, aki ilyet ki tud találni? Nyilván úgy tette föl a kérdést, álnaivan és ironikus mosollyal, amiben benne volt: drága Olga, gyermekien ártatlan szerkesztő asszony, csak nem képzeli, hogy ha mi valamit el akarunk titkolni, akkor az nyilvánosságra kerülhet?
Hát nem. Ez az alak tényleg olyan ostoba, amilyennek látszik. Legalább amikor kimondta ezt a baromságot, legalább akkor észrevette volna, mit tett, és akkor váltott volna. De nem.
És még mindig itt vannak.

Filmtörténet

Ma délután lesz a Duna tévén a Mese a tizenkét találatról című, 1956-ban készült film. A magyar filmtörténet egyik legjelentősebb darabja, évekkel, sőt évtizedekkel az amerikai film előtt járva a maga sok szálról induló, egyfelé tartó, tökéletesen megcsinált szerkezetével.
A televízió műsorban a főszereplők között olvasható Zenthe Ferenc neve, a műsor szerint Titit játssza, aki is futballedző. Titi mellékszereplő és nem futballedző, hanem a korra jellemző "sztár"futballista, aki rendszeresen utazik, ennek megfelelő a lakása és a felesége, "nyugati cuccokat" ad még a sógornőjének is.
Megnéztem az IMDb-t (International Movie Database, azaz Nemzetközi Mozi Adatbázis), ott az áll, hogy "Titi, coach", azaz "edző".
Nemzetközi Mozi Adatbázis. Ez ugye elvileg egy komoly dokumentum gyűjtemény, a jövő filmtörténészeinek készül, akik ezt etalonnak fogadják el, ebből dolgoznak, esetleg nem lesz idejük megnézni a filmet, így annyit tudhatnak, hogy edző.
Nem írom ide, miért baj, ha egy kiváló filmnek a korra egyik legjellemzőbb epizódját meghamisítják azzal, hogy megváltoztatják a szereplő foglalkozását.
Nem írom ide, miért baj az, hogy lassan kivétel nélkül mindenki úgy végzi a munkáját, ahogyan az ország miniszterelnöke, hogy hozzá hasonló gazemberek uralkodnak tízmillió magyar állampolgáron, és felelős állásokba oda nem való, legjobb esetben súlytalan embereket ültetnek, amilyen például egy újság főszerkesztői vagy egy tévé hírigazgatói funkciója.
Ja, és Hlatky Lászlót a filmben nem Brobicseknek hívják, hanem Robicseknek.
Nem volt kedvem tovább olvasni.

2016. április 29., péntek

Főszerkesztői levél

Ezt itt a NOL-ból másoltam ki. Itt van illusztrációnak, amiről néhány napja beszéltem:

Tisztelt Sajtófőnök Úr! Kedves Szilágyi Zoltán!
Tájékoztatását megkaptam. A döntést tudomásul veszem.
Biztosíthatom arról, hogy a Népszabadság célja nem a szabályok megszegése. A Népszabadság célja az, hogy munkatársai – pláne közügyekben – kérdéseket tegyenek fel a nép által választott és fizetett képviselőknek, a válaszokat pedig a közvélemény elé tárja.
Kérdésünk van elég. Válasz – mint ezúttal is kiderült – mind kevesebb érkezik, ami annak is betudható, hogy a Parlamentben egyre korlátozottabbak a lehetőségek a sajtószabadság gyakorlására. Azt is mondhatnám: az utóbbi időben munkánk gyakorlását a végletekig szűkített térre korlátozzák, ami ellehetetleníti az alapvető szabadságjogok egyikét, a sajtószabadság érvényesülését.
Ez különösen akkor érhető tetten, amikor munkatársaink hasonló fajsúlyú ügyekben igyekeznek informálódni, mint amilyen az MNB-alapítványok ügye.
Noha ráhatásom nincs az „országházi sajtótudósítás rendjére vonatkozó 9/2013-as számú házelnöki rendelkezés” finomhangolására, a köz mind szélesebb körű tájékoztatása érdekében tisztelettel javaslom a vonatkozó rendelkezés felülvizsgálatát. A legkézenfekvőbb az lenne, ha rendelkezést alkotnának arról is: a képviselők minden esetben álljanak rendelkezésre, amennyiben a sajtónak – a tömegtájékoztatás érdekében – kérdései vannak hozzájuk.
A Népszabadság továbbra is igyekszik megfelelni a vonatkozó normáknak. Ugyanakkor a jövőben is mindent megtesz a közérdekű információk megszerzéséért.
Bízom abban, hogy az ügy megnyugtatóan rendeződik.
Üdvözlettel:
Murányi András
főszerkesztő

2016. április 26.
Ez itt egy főszerkesztőnek a levele. Egy diplomatikus (értsd meghunyászkodott) közhelygyűjtemény. Egyvalamit végképp nem értek: ezt minek kellett megírni?
A Népszabadság még mindig a legnagyobb példányszámban megjelenő politikai napilap (én nem növelem az eladott példányok számát). Kineveztek főszerkesztőnek egy sportújságírót. Az angol gyakorlat szerint aki jó bobbynak (közrendőrnek), abból nem kell főtisztet csinálni, mert az már meghaladná a képességeit. Nem tudom, mi a helyzet Nagy-Britanniában, ha valaki bobbynak sem jó...
Erre a levélre éppúgy vonatkozik Abody metonímiája a levéltetűről, mint pártunk és kormányunk megnyilvánulásaira - elemzése azt a tévképzetet keltené, hogy elefántot nézünk.
Néhány mondatot azért ideírok, hogy világos legyen, nézetem szerint mely esetben van értelme a levélírásnak.
A megszólítás egyszerű formula. De vannak változatai! Bizonyosan nem nevezek valakit "tisztelt"nek, akin nincs semmi tiszteletreméltó. "Kedves"nek meg aztán végképp nem. Sajtófőnök úr! Ez is egy megszólítás. De a levél stílusát és mondanivalóját az is meghatározza, ha egyáltalán nincs megszólítás. Mint ahogy a jelzett esetben (egy mindenféle alapon vállalhatatlan rezsim mamelukjának szól a levél, ki tudja, miért éppen annak, és miért nem az intézkedést kiadónak, ó persze, tudom, a szolgálati út, szentisten) nincs kit megszólítani. Tetszik érteni? A megszólítás feltételez egy személyt, akinek a megszólítást címezzük, a szolipszista térfogat múló és színehagyott látszatán nincs mit megszólítani.
A döntést nem veszem tudomásul! Éppen ez a lényeg. Egy viceházmesternek is alkalmatlan méregkupacnak nem döntése van, hanem fröcsögése, ami a Radbruch-formula (2016. március 19. A törvényekről) ismeretében már régen nem tartozik a tudomásul vehető intézkedések körébe, sok évvel ezelőtt kellett volna a megfelelő fórumokon intézkedni a kiiktatásukról. A baj az, hogy ebben az országban majdnem mindenki összetéveszti a törvénytiszteletet a sunnyogással, a megalázkodással.
A "pláne" nem tartozik egy nyelvvel hivatásszerűen foglalkozó ember szókészletébe. "Tisztelettel javaslom" meg "a Népszabadság továbbra is igyekszik megfelelni" - ne tessék! Ez még iróniának is rossz volna.
"Bízom abban, hogy az ügy megnyugtatóan rendeződik."
Hát ez az! Kádár elvtárs bölcs intézkedése a mi menedékünk. Alázatosan köszönjük a fenyítést, súlyt helyezünk arra, hogy belerúgjunk a seggünkbe, harcos kommunista üdvözlettel, esetleg a Kormányzó Úr Őfőméltóságának szárnysegédjének alázatos szolgájaként...
Egy frászt fogom én felhúzni magam már megint!


2016. április 28., csütörtök

Egy ablakról

Horthyné emlékirataiban olvasható: "Miklós, ne költözzünk be a Várba, az ablakon fognak kihajítani".
Szóljon valaki a gönci hordónak, hogy őt is. És az ablak alatt a rendőrség fogja várni a megfelelő méretű bilinccsel. A megfelelő méret azt jelenti, jó szoros.

2016. április 26., kedd

A bivalycsordáról

Ha már belekezdtem ebbe a kitiltás ügybe, úgy illik, hogy fejezzem is be. Ide teszek egy idézetet, aminek a tartalmán sok fórum felháborodott.

"A Magyar Újságírók Országos Szövetségének Etikai Bizottsága állásfoglalása szerint a TV2 a televízió által sugárzott hírműsorban, a Juhász Péterrel készített interjú közreadásával nem követett el etikai vétséget."

Sajnálattal közlöm a háborgó médiumokkal, a fenti megfogalmazás a valóságot tükrözi, a TV2 az interjú közreadásával tényleg nem követett el etikai vétséget. Minden hírközlő eszköznek joga van bármilyen interjú vagy riport közreadására, ha a szóban forgó interjút valamelyik televízió leközli mint elrettentő példát, azt a közlést sem fogja etikai vétségnek tekinteni a MÚOSZ Etikai Bizottsága, és igaza lesz.
A TV2 ugyanis nem a közreadással követte el az etikai vétséget, hanem az interjú megrendelésével. Valamint azzal, hogy leadott egy gyalázatos szakmai színvonalon elkészített anyagot, mintha az egy valódi, a követelményeknek megfelelő munka lett volna. Pedig az csak egy etikailag szinte kifogástalan, ám a hírközlés alapismereteit is nélkülöző förtelem, aminek a szűk családi körben való terjesztése is kimeríti a bűncselekmény fogalmát.
Egy embert sokféleképpen lehet lejáratni. Az úgynevezett karaktergyilkosság ismert eljárás a bulvárjellegű szórakoztatóiparban, egyesek ezt hajlamosak újságírásnak nevezni, miközben egy ember tönkretétele valamely hírközlő eszköz útján még akkor is nehezen menthető jellemhiba, ha a kivitelező profi módon csinálja (Watergate-ügy kevés van, az olyan vagy ahhoz hasonló történetek nem a karaktergyilkosság tárgykörébe tartoznak - ezt csak a rend kedvéért tartom fontosnak megjegyezni).
Ez az elektronikai úton előállított piszok, amit az Etikai Bizottság tárgyalt semmiképpen sem etikai ügy, az ostobaság és a tehetségtelenség nem rájuk tartozik. Más kérdés, hogy mit kezd például az orvosetikai bizottság azzal a kézsebésszel, aki a beteg kezét rendben találta, és a pácienst hazaküldte, ha az a beteg néhány óra múlva meghal egy perforálódott vakbél miatt. Nem a kézsebészre tartozik egy vakbél, igaz.
Egyetlen ember sem ült az Etikai Bizottságban, aki tudta volna, hogy egy etikailag hibátlan anyagot vizsgál, ami minden más szempontból olyan kártékony, hogy még a gaz is kipusztul tőle?
Juhász Péter annyi fogást kínált fel ennek a helyes, Kunfalvi nevű kislánynak, amikből ez a kislány egyet megragadva is a földbe döngölhette volna a nem túlságosan okos (bár nyilván rendkívül tisztességes) "ellenzéki politikust". Ez a helyes, Kunfalvi nevű kislány viszont csak arra volt képes, hogy ismételgesse azokat a szánalmasan butácska kérdéseket, amiket vagy ő vagy valaki más ki bírt találni, ezáltal éppen az ellenkezőjére fordítva a hatást, amit az ugyancsak szánalmasan butácska hírközlési nagyfőnök asszony el akart volna érni.
Gyenge szarvú bikára akkor lő a vadász, ha "selejtezni" megy ki az erdőbe, azaz állományjavító célzattal lövi ki a satnya, esetleg nyársas agancsú szarvast.
Politikust kilőni akkor szokás, amikor selejtre indul az újságíró - nem túl jó szórakozás, primitív munka, egy satnya agyvelejű embert kikészíteni nem nagy szellemi torna, egy gyerek is meg tudja csinálni.
Szakmai szempontból mindegy, a politikus úgynevezett házelnök vagy egy láthatatlan "párt" tagja, utálatos dolog még megszólítani is. Nade hagyni, hogy kitiltson vagy leiskolázzon. Miközben az érdekérvényesítő képességnek az elképzelt rangsor listáján az újságíró helye az első három között kell, hogy legyen.
Ha már az állatvilágnál tartunk, én mindig elhűlve nézem az afrikai kafferbivaly csordát, amelyik dübörögve menekül néhány oroszlán elől, hogy aztán messziről nézze, elejtett társukat miképp tépik szét a nagymacskák (itt kell bocsánatot kérnem az oroszlántársadalomtól, amiért a magyar politikus nevű alfajjal egy lapon említeni merészeltem őket, tényleg csak a példa kedvéért, tudom, hogy az oroszlánok a hasonlítottnál lényegesen okosabbak és értékesebbek). Egy bivaly simán el tudna bánni három-négy oroszlánnal is (itt most a bivalyokat kell megkövetnem a magyar újságíróval való összehasonlítás miatt), mégis elmenekül.
Egy lényeges különbséget azért meg kell említenem: a jelzett viselkedésforma a bivalyoknál nem jellemkérdés.


Kitiltás

Azon gondolkodom, mit tehet egy újságíró, amiért bárhonnan (mégegyszer: bárhonnan) kitilthatják. Mert van ám ilyen. Például sáros cipőben, náthásan, égő szivarral a kezében bemegy a műtőbe, ahol éppen egy súlyos (vagy nem annyira súlyos) operációt végeznek. Ez azért fontos, mert ez egy olyan eset, amikor semmi törvénybe ütközőt nem tesz, mégis fel kell szólítani, menjen onnan. Igaz, ez sem kitiltás, mert ha legközelebb a sterilitás szabályainak megfelelően jár el, akkor vélhetőleg beengedik. Különben az újságíró akkor tiltható ki, ha köztörvényeket sért (ezek közé sorolható az államérdek, a katonai és titkosszolgálati titoksértés, bár ezekkel én az esetek többségében nem értek egyet, de az most mindegy), viszont akkor már nem újságíró - azaz a válaszom a saját kérdésemre: az újságíró sehonnan sem tiltható ki. Legkevésbé az Országházból, ahol a legsilányabb és leggusztustalanabb emberfajta, az úgynevezett politikus saját maga által is elismerten az ország ügyeinek intézésével van megbízva.
Namármost. Az újságíró - ha megfelelően végzi a munkáját - a közt, ha tetszik, az országlakost képviseli. Azt az embersokaságot, amelynek a választópolgárnak nevezett halmaza megbízta az úgynevezett politikust az ügyek intézésével. Azaz a politikus - hivatalának lényegéből kiindulva - mélységes alázattal tartozik viselkedni az ő megbízójának a képviselője előtt, ez a képviselő az újságíró.
Azzal itt most nem szeretnék foglalkozni, hogy a házelnöknek nevezett figurának mi volna a dolga, hogy a nyolcadik kerületi bérházba (ahol felnőttem) ilyen külsejű és ilyen modorú viceházmestert soha nem alkalmaztak volna, csak azt akarom rögzíteni, hogy feladatai között az egyik legfontosabb az újságíró munkakörülményeinek a körültekintő kialakítása (kellene hogy legyen). Ez a pöffeszkedő gyűlöletkazal az ötvenes években viselkedhetett volna a hajlamainak megfelelően mint a recski tábor őre vagy az Andrássy út 60. verőlegénye, bár valószínűleg ezekről a helyekről is eltanácsolták volna, mert a kegyetlenkedés perverziója még ott is visszatetsző volt.
A baj csak az, hogy ez az alagsori smasszer kitilthat újságírót az Országházból, és az újságíró társadalom ezt szó nélkül, meghunyászkodva tűri. Tessék elképzelni ezt a helyzetet egy országban, ahol valódi újságírók dolgoznak valódi szervezetekkel a hátuk mögött. Az intézkedést követő délutánon az ország összes újságírója a Parlament épületében lenne... Miket beszélek? Egy országban, ahol valódi újságírók dolgoznak és nem beszari inasok, elképzelhetetlen olyan házelnök, akinek megfordulna a fejében, hogy kitiltson egy újságírót.
Attól tartok, ezek megérdemlik egymást.

2016. április 21., csütörtök

Mögöttük állt

Megnéztem egy 25 perces dokumentumfilmet, Játsszunk nyugodtan a címe. A film úgy, ahogy van, szörnyű. Ostoba, tendenciózus, nacionalista és mint ilyen, természetesen hazug, de ez nem fontos, vannak benne jó képek Magyarország II. világháború utáni történetéből. A rémületesen poétikus és bombasztikus szöveg tartalmaz egy mondatot, az nagyon tetszett nekem. Nem pontosan értem, hogyan kerülhetett bele egy ilyen igazi, 50-es évekből kísértő propagandafilmbe, dehát benne van: "a szabadságharcosok együttes létszáma nem haladta meg a néhány ezret, de... mögöttük állt az egész magyar társadalom."
Nem kellett volna. Ilyeneket nem lehet mondani. A propagandafilm szabályait meg kellett volna tanulni. Mi az, hogy nem haladta meg a néhány ezret? A szabadságharcosok együttes létszáma az egész magyar társadalom volt, nem? Mindenki szabadságharcos volt! Tízmillió magyar szabadságharcos küzdött, csak a rohadt ruszkik túlerőben voltak. Igen, 60 000 (hatvanezer) katonát küldtek ránk. A film szövege szerint ezzel egész Európát letarolhatták volna. Komolyan. Ezt mondja a narrátor.
Namármost. Ha a mártírrá vált politikusok nem a könnyeiket nyelik a meghatottságtól, látván, miként harcolnak a "pesti srácok" (a hideg kiráz ettől az elnevezéstől, érdekes, akkor ezt nem hallottam, pedig lett volna hol, október 23-án délután fél 6-tól november 13-áig az utcán voltam), hanem közülük csak egy utánanéz a Magyar Néphadsereg létszámának, akkor azt látja, hogy a kor követelményeinek megfelelően felszerelt seregben nagyjából 200 000 (kétszázezer) katona szolgál.
Nem értek a hadtudományokhoz, és főképp nem tudom, milyen következményei lettek volna egy úgynevezett erődemonstrációnak. Ami mondjuk csak megállítja azt a 60 000 szovjet katonát, aztán félreáll, és egy udvarias kézmozdulat kíséretében azt mondja, parancsoljatok, kérlekalássan, az ország repesve várja, hogy lerohanjátok. De legalább meg kellett volna próbálni. Egy Maléter nevű honvédelmi miniszternek történetesen én voltam a futára. Majdnem mindig megmondta, mit viszek, kinek kell adnom (már úgy értem, kizárólag a megnevezett személynek). Az üzenetei között szerepelt egy olyan javaslat, amiben a Magyar Néphadsereg létszáma is meg volt jelölve.
A többire nem emlékszem.
"a szabadságharcosok együttes létszáma nem haladta meg a néhány ezret, de... mögöttük állt az egész magyar társadalom."
Persze. Bár az én emlékeim szerint nem annyira álltak, mint inkább ültek és feküdtek a légópincékben. Amikor bementünk segítségért, hogy mondjuk barikádot kellene építeni, kizavartak, mondván, nem akarják, hogy miattunk lőjék szét a házukat. Aha. Ott álltak mögöttünk. Az egész magyar társadalom. Most éppen egy hordóhasú vidéki futballista mögött állnak. 1956 szabadságharcosai.