Szemétdomb helyett a magyar történelem panteonjába

 A Ferihegyre vezető utat el akarják nevezni Antall Józsefről.

2018. DECEMBER 6., CSÜTÖRTÖK

A magyar történelem legkártékonyabb figuráiról

Állítólag történelmi távlatból lehet csak megítélni egy politikust. Jól kinéznénk. Mi a fenétől volna egy politikus annyival különb mondjuk egy viceházmesternél, hogy történelmi távlat kelljen a tettei értékeléséhez? Rendesen kiüríti a szemetesedényeket, felmossa az udvart és a gangot, lesöpri a lépcsőházat vagy nem, ezt szükséges eldönteni - félreértés ne essék, nemcsak a viceházmester tevékenységéről beszélek, a politikusnak is ilyesmi a dolga, miért volna ezt olyan nehéz megítélni? Nekem sosem okozott gondot, pedig elég sok politikus és viceházmester ügyködött eddigi életemben. Azért tartom szükségesnek ezt előre bocsátani, mert jó volna tisztán, világosan látni ennek a mi gyalázatos kis rendszerváltásunknak a történetét, benne a meghatározó figurákkal. Most hogy a kormánypárt megemlékezésbe kezdett az MDF betűjelű iszonyatos formációról.

Mindenekelőtt iderakom egy 2015-ös bejegyzésemet, azóta sokmindent elfelejtettünk, pedig nem volna szabad.

Elolvastam az Origón egy interjút. Nem tudom, mi a fenének csinálok ilyeneket, már régen elhatároztam, hogy nem rongálom ilyesmivel az idegeimet, aztán tessék. A cím olvastán gyorsan tovább kellett volna mennem, de ismerik azt a gyarló reakciót, hogy amikor valami különösen undorítót lát az ember, azt megnézi alaposabban, hátha rosszul látta. Ez a fenti cím önmagában elképesztett, aztán megláttam, hogy ennek a központnak igazgatója is van, mit tesz isten, ez az igazgató a néhainak a fia.

Emlékeznek a legutóbbi bejegyzésemre, az ital- és áruautomata szövetségre. A minap még azt hittem, ennél már nincs lejjebb, sötétebb piszokságot nem lehet elképzelni.

Mindig van lejjebb.

Iroda, incike meg amiket a minap leírtam, tessék mondani, mi lenne, ha ebből az országból rendeletileg eltávolítanák az effajta élősködőket? Nem számoltam ki (mert lehetetlen), de szilárd meggyőződésem, hogy a millió éhező gyerek azontúl mindig jóllakhatna.

Ha jók az idegeik, és sok az idejük, olvassák el az egészet, én csak egy idézetet teszek ide:

„Melyik mai pártban véli ezt leginkább felfedezni?

Nagyon nehéz ezeket teljes mértékben egy párthoz kötni. Vannak a Fideszben, akik nagy tisztelői Antall Józsefnek. Figyelembe veszik, amit korábban mondott vagy cselekedett.

Kikre gondol?

Orbán Viktor, Kövér László, Lázár János, Balog Zoltán és Gulyás Gergely.

Hogyan látja, hogy a legkeményebben MDF-ellenes Fidesz lett az antalli örökség egyik legfőbb hangoztatója?

Apámnak az volt a véleménye, hogy egy ellenzéki pártnak ilyennek kell lennie. Orbán Viktort személyesen nagyon kedvelte, egy kicsit a saját fiatalkori önmagát látta benne.”

Ez dermesztő. A gyerek, aki pontosan olyan, mint az apja. Mondtam már, készül az új Kossuth-legenda, a méltó 20. századi utód.

Ideteszem azt a bejegyzést, amit 2013. decemberében írtam a tárgyban, akkor még nem sejtettem, hogy van egy „Tudásközpont”, amihez képest a Pál utcai fiúk gittegylete egy közhasznú, tömegek számára gyümölcsöző egyesület volt.

Ugye nem bánják, ha maradok még ennél a tegnapi konzervatív ügynél? Úgy is mint „rögeszmés”. Mert a mai Népszabadságban megemlékező apologéta szerint az vagyok. (Antall értékrendje rendíthetetlenül demokratikus volt, ezt /pár rögeszmést – kiemelés tőlem – leszámítva/ már egykori ádáz ellenfelei se vitatják. Így beszélt erről: „A sors kegyeltjének tartom magam, mert megkímélt attól, hogy politikai nézeteimen gyermekkorom óta bármiben változtassak… Ma is… szinte szó szerint emlékszem, amikor hat-hét éves koromban, Veszprém megyében, az egyik hegyi úton magyarázta el nekem apám, hogy… mit jelent a képviseleti demokrácia, és hogy nekünk ehhez hűnek kell lenni, bármit mondanak, és bármit hallanék.”)

Nem tudtam, miért szaporodtak meg a rendszerváltás miniszterelnökéről szóló írások, mentségemre: nagyon rossz vagyok dátumokban, kiváltképpen megemlékezésekben, most már tudom, évforduló van. De mortuis nil nisi bene – azaz halottakról jól (helyesen, a valóságnak megfelelően) vagy sehogy. Az eredeti latin mondat ezt jelenti, ellentétben azzal a marhasággal, ami a félrefordítás következtében elterjedt a köztudatban, érdekes volna elítélni azokat, akik merészelnek beszélni a világtörténelem nagy gazembereinek nagy gazemberségeiről.

Nem tudom, a mai napilap apologétájának (Debreczeni József) miért esik jól dicséretet zengeni valakiről, aki erre nem szolgált rá, dehát ez az ő dolga. Még egyszer mondom – valószínűleg nem utoljára –, az embereket a legrosszabb cselekedeteik minősítik: ha ez így túl sommás, részletezem kicsit. Nem Mari néniről és Lajos bácsiról van szó, azaz egy jóságos családanya és családapa, aki tisztességben gondoskodott a családjáról, jóságos családanya és családapa marad akkor is, ha gyerekkorában ellopott a Népboltból egy szelet csokoládét, sőt akkor is, ha Lajos bácsi valamiért kiverte a fogát valakinek a kocsmában, és még az sem számít, hogy igaza volt-e vagy nem. Abba most nem mennék bele, hol van az erkölcsi és jogi határ, amin túl ez már nem így van, a lényeg talán anélkül is érthető. Nem véletlenül tettem előre az erkölcsi szót, a világtörténelem legócskább gazembereit ritkán ítélik el jogilag, de ez nem jelenti a felmentést, Teleki Pál lehetett például akármilyen kiváló földrajztudós, a négy, általa írt és/vagy szignált zsidótörvény a legócskábbak közé veti a tisztességes történetírás lapjain, akár öngyilkos lett, akár nem.

Egy bizonyos: az apologéták majdnem akkora kárt okoznak, mint az általuk dicsőített, kártékony személy. Ez a világon mindenütt így van, Magyarországon kiváltképpen, a tanulatlan embert ugyanis könnyebb hazugságokkal ámítani, mint az olyat, aki képes legalább nagyjából különbséget tenni jó és rossz között (akit egy működő iskolarendszerben erre megtanítottak). „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép” – mondja Ádám az Athéni színben (Madách: Az ember tragédiája), ám a nép ezt nem tudja magáról – teszem hozzá én – csak amikor már bosszút állni készül azon, aki „önszégyenét” okozta. Addig az ellenkező effektus érvényesül, mentegeti az illetőt, megpróbál úgy tenni, mintha elhinné, csupa jóban volt része. Teszi ezt akkor különösen, ha a közcsalók, a nyilvánosság előtt ferdítők még meg is erősítik a hitében. (Egyebek között ezért nincs a helyén Kossuth Lajos, 164 év elteltével még mindig nincs ott, ahol lennie kellene. Történetírók és más csirkefogók nemzedékei hipnotizálják azt az önámítást, ami a magyar történelem egyik legártalmasabb alakját tartja az emlékezés magasztos tartományában, pedig tevékenysége csak a legmélyebb megvetéssel említhető.)

Elég szörnyű ez a fenti idézet is, ha belegondolnak, egy hat-hétéves kisfiú, akinek az apja a képviseleti demokráciáról mesél, és a felnőtt, aki erre elomolva emlékezik vissza, tetézve a borzalmakat azzal, hogy a sors kegyeltjének tartja magát, amiért gyermekkora óta nem változtak a politikai nézetei. Én még azt is beteg dolognak tartom, ha egy embernek politikai nézetei vannak, de egy gyereknek… Különösen ilyenek.

Dehát nem erről van szó, hanem a tényekről, mint a múltkor Kossuth ügyében (Jóreggelt Európa, Számtan 2. november 29. péntek), most sem mondok mást, csak ismert adatokat, amiknek bárki utána tud nézni.

Az 1990-es választásokon az MDF 24,73%-kal nyert. Az SZDSZ 21,39%-ot vitt el, a kisgazdák 11,73, az MSZP 10,78%-ot kapott. Nem lehet állítani, hogy az MDF elsöprő győzelmet aratott. Valamint azt sem, hogy a ’46-os választási eredményükre még mindig rendkívül büszke kisgazdák olyan szörnyen megverték volna a sokszor elátkozott előző rendszer, a létező szocializmus szörnyűségei folytatójának vélt MSZP-t. Azt viszont lehet állítani: mindenki pontosan tudhatta, mely pártok és párttagok képviselnek rossz szagú, mérgező eszméket.

Megkísérlem néhány mondatban összefoglalni az akkori helyzetet, a tényeket és annak az értelmiségnek a várakozásait, amely réteget „magasan kvalifikáltnak” szokás nevezni, amely réteg ezt a kvalifikációt azzal is igazolja, hogy esze ágában sincs pártokat alapítani, illetve azok valamelyikébe belépni, nincsenek politikai preferenciái, de elég pontosan képes elemezni a helyzetet, és vannak elképzelései azokról a teendőkről, amik az országlakosok javát szolgálnák. Arról a rétegről beszélek, amelynek tagjait a világ szerencsésebb országaiban tanácsadónak szoktak felkérni, akik nélkül nem nagyon döntenek, kivéve az olyan extrém eseteket, amilyen a 2008-as világgazdasági válság volt. Amit ezeknek a tanácsadóknak a többsége különben évekkel korábban jelzett, amitől óvta a politikusokat és bankárokat, akik ezesetben nem hallgattak rájuk, mert hülyék nem csak Magyarországon vannak.

Az országlakosok javát szolgáló dolgok között nem szerepel például a konzervativizmus, még kevésbé a Horthy-rendszer restaurációja. Ez a bizonyos értelmiségi réteg nem tartotta kívánatosnak, hogy pöffeszkedő, felfuvalkodott alakok parlamentarizmust játsszanak, majmolva a demokráciának azokat a külsődleges jegyeit, amelyek jobb helyeken már a 19. században is kimentek a divatból. Ez a réteg azoknak az összefogását és értelmes együtt gondolkodását várta, akik már bizonyították, hogy képesek helyes döntésekre. Ezt a réteget senki nem kérdezte meg akkor. Pedig ennek a rétegnek a képviselői megmondták volna: a rendszerváltozás utáni első miniszterelnököt senki és semmilyen törvény nem kötelezte arra, hogy a kisgazdákkal szövetkezzen és ne a szabaddemokratákkal, sőt, mondok vadabbat, senki nem kötelezte arra sem, hogy undorral eltolja magától azokat az embereket, akiknek a „hatalmát” köszönhette. „Hatalmában” állt volna megkérni ezeket az embereket, hogy segítsenek abban, amiről pontosan tudnia kellett, fogalma sincs róla, hogy ugyanis miképpen kell kormányozni. Mint ahogyan azt is pontosan tudhatta, Németh Miklós, Derzsi András, Pál László (tudják-e, kik ők) és még jónéhányan ahhoz az európai embertípushoz tartoztak, akik megszüntették a „létező szocializmust”. És akik azzal, hogy úri módon félreálltak, (sajnos) lehetővé tették, hogy ez a kontraszelektált, semmihez sem értő, ám legalább vérig sértődött bagázs belefogjon az ország kirablásába, az újurak ezt privatizációnak és kárpótlásnak eufemizálták.

A kisgazda „gondolat” valószínűleg már ’46-ban is anakronisztikus volt, 1990-ben egészen bizonyosan, ezt a miniszterelnökön kívül mindenki tudta, aki érettségizett. A kereszténydemokraták nemcsak anakronisztikusak voltak, hanem ebben az országban még nevetségesek is a bigott vallásosságukkal. Ezek így együtt szabadultak rá Magyarországra, az áporodott „szellemiségükkel”. És produkálták mindazt, amiről tegnap beszéltem meg még sokminden hasonló borzalmat.

1990-ben össze kellett volna fogni, akkor lehetett és kellett volna, volt mi ellen, és volt miért. Nem paktumot kötni volt szükséges (azaz kvázi gesztust tenni a „hatalomból”), hanem együtt tenni és nem egymás ellenében.

Hogy a rendszerváltozás utáni első miniszterelnök pártja milyen nagyszerű munkát végzett (és benne milyen felelősség terheli ezért azt a bizonyos miniszterelnököt), arra ideírnék még néhány tényt.

A miniszterelnök halála után egy káundká szellemiségű és annak megfelelő szellemi képességekkel élő vendéglátós folytatta a „megkezdett munkát”, annak minden pontját híven szolgálva. Az MDF úgy veszítette el a ’94-es választásokat, hogy a parlamentbe kerülése is kétséges volt. „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép”. A párt azóta megszűnt, végképp és visszavonhatatlanul igazolva életképtelenségét, sőt életellenességét. És most panegirikuszokat zengenek különféle felkészültségű megnyilvánulók a rendszerváltás első miniszterelnökéről. Aki áldatlan, gőgös és szűklátókörű tevékenységével készített egy kényelmes, igazi akolmeleget kínáló helyet egy köpönyegforgató, köztörvényes bűnözőnek.

A mai Népszabadságban megjelent panegirikusz szerzője Debreczeni József, a Demokratikus Koalíció alelnöke. Amely párt a legvehemensebben akarja elzavarni a köztörvényes bűnözőt, aki viszont soha nem talált volna „életteret” magának, ha a rendszerváltás első miniszterelnöke csak egy kicsivel jobban teszi a dolgát.

A többit elmondtam tegnap.

És most itt van a tudásközpont. Aminek az igazgatója rendszeresen konzultál Lázár Jánossal. Az illető támogatást kap az államtól.

Nem szeretek valamit ennyiszer mondani, de most megint muszáj: az „állam” egy valójában nem létezőt jelölő fogalom, Antall József fiát Mari néni és Lajos bácsi fizeti, Antall József fiát, aki úgy látja, hogy Orbán Viktor, Kövér László, Lázár János, Balog Zoltán és Gulyás Gergely az ő apjának szellemi örököse, és aki büszkén említi, hogy az apja „Orbán Viktort személyesen nagyon kedvelte, egy kicsit a saját fiatalkori önmagát látta benne”.

Dermesztő.

Naszóval, csak hogy teljesen világos legyen. Szerintem nincs szükség erre az MDF-es emlékezésre ahhoz, hogy világos legyen: ennek a lényegében förtelmes 28 évnek az ismert módon való alakulásáért és a jelen állapotnak a létéért az elsőszámú felelős az ország 1990-ben "szabadon megválasztott" miniszterelnöke, akit gyalázatos tevékenységében az MDF jelű konglomerátum támogatott. Hogy még világosabb legyen, nézetem szerint az illető - hajdan jobb sorsra érdemesnek vélt, kultúrembernek látszott alak - beírta magát a magyar történelem legkártékonyabb figuráinak sorába. Bizonyos szempontból még ezek közül is kiemelkedik, minthogy az ország történelmének legeslegelső esélyét tette lehetetlenné, a legeslegelső, valóban minden nagyhatalomtól és külső politikai formációtól független állam megteremtése helyett hozott létre egy ásatag, feudális rendszert, ami egyenesen vezetett vissza a középkorba.

Hát akkor emlékezzünk.

Cui prodest…

 

Elkezdik bontani a hajdani Magyar Rádió épületeit vagy még nem, ezen megy a huzakodás – amennyire én meg tudom ítélni, nem sokáig, bontani fognak, pusztítani, ahogy eddig is azt tette a magyar történelem eddigi legkártékonyabb, legvisszataszítóbb képződménye, a csúti gyűlöletgóc.

Elmesélek egy történetet. Nem hosszú, viszont legalább utálatos.

2004-ben végleg eltávolítottak a Rádióból. Egy évvel azután, hogy megkaptam a Pulitzer-díjat, és ötvenöt évvel azután, hogy a Mária Terézia téri Gyakorló Általános Iskola gyerekkórusának tagjaként először beléptem a Bródy Sándor utca 5-7 kapuján (a Mária Terézia térből később Horváth Mihály tér lett, az általános iskolából még később Fazekas Mihály Gimnázium).

Hosszú volna és nem is fontos, kik győztek meg arról, hogy indulnom kell az elnöki pályázaton. Leírtam, amit kellett, beadtam. A nagyfene demokrácia nevében addigra már volt egy Magyar Rádió (MR) Közalapítvány, annak egy kuratóriuma, annak is egy elnöke. Az illető korábban riporterként vált ismertté a Politikai Adások Főszerkesztőségén (PAF) – nem nagyon ismertté, de a futottak még kategóriában létezett Ipper Pál, Mester Ákos, Bolgár György, Győrffy Miklós, Bölcs István és a többiek mellett. Ideírom a nevét, ne kelljen keresgélni: Gellért Kis Gábornak hívták, már rég nem riporterként dolgozott, az MSZP nevű párt mint e konglomerátum képviselőjét jelölte őt a kuratórium elnökének. Telefonált, hogy menjek be hozzá, jóindulatúan figyelmeztetett, nincs értelme az indulásomnak, megvan már a leendő rádióelnök. Mármint az ő személyes jelöltje, akit vélhetően elfogadtatott a pártjának korifeusaival is.

Nem vontam vissza a pályázatomat, egyszerűen kíváncsi voltam a várható kutyakomédiára. Pedig ami következett, azt elképzelni sem tudtam.

Ugyanennek a nagyfene demokráciának a nevében felállítottak egy úgynevezett társadalmi kuratóriumot is. A demokrácia (mint tudjuk) az a rendszer, amit a szakértelem totális hiányára bazíroznak, azaz minden lényeges, az emberi életet alapvetően befolyásoló közügyben olyanok döntenek, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, amiben döntenek. Na ezeknek az ügyeknek a számát duzzasztották tovább ezzel a „kuratóriummal”. Volt abban mindenféle ember, bizonyára olyan is, aki a saját területén jó szakembernek számított, rádiózás ügyben legjobb esetben annyi ismerettel bírtak ezek a tagok, hogy tudták, melyik gombbal lehet bekapcsolni a rádiókészüléket, valamint – lévén valamennyien valamilyen értelmiségi foglalkozásúak – lehetett valami elképzelésük a „szakismeretként” definiált, halványan értelmezhető fogalomról. Egy közös tulajdonság kötötte össze őket: valamennyien a nemrég bukott párt, a fidesz nevű gyülekezet küldötteiként ültek ebben a testületben. Amely fidesz nevű gyülekezet a többi „párt” elnevezésű, minden egyéb társulásnál kártékonyabb alakulat egyikeként, a többinél is jobban gyűlölt engem, tudván, hogy finoman szólva nem kedvelem őket. Ez a kuratórium akkor már három vagy négy „elnökválasztást” nyilvánított eredménytelennek, minthogy nem találtak alkalmas személyt. A pályázatokon indulók névsorát tekintve ezen olyan nagyon nem csodálkoztam.

Beültem a nagykuratóriumi meghallgatásra. Kérdeztek. Válaszoltam. Ennek az lett a meghökkentő következménye, hogy a kuratóriumi elnökségnek beküldött ítélet szerint én sokszor többet tudok a rádiózásról, mint az összes többi jelölt együttvéve. Ezt az a titkárnő mondta meg nekem, aki az ügyeket intézte a kuratóriumi elnökségen, és korábban az én egyik munkatársam volt. Az volt a szabály, hogy pozitív nagykuratóriumi ítélet esetén a kuratóriumi elnökségnek is meg kell hallgatnia azt, akit a népiek alkalmasnak találtak.

Nem akarom hosszúra nyújtani, mikor abszolút nyilvánvaló lett, hogy a pályázatomat el sem olvasták, és nem is igazán érdekli őket, mit tennék a Rádióval, felálltam, és közöltem a nagyérdemű konklávéval, miért nem látom értelmét, hogy tovább játsszuk ezt a szánalmas komédiát. Azt is mondtam, hogy igazuk van, én a Magyar Rádió kivégzésében és az épületek kiárusításában nem volnék partner.

Nem érkezett feljelentés rágalmazásért, úgy tudom, a jegyzőkönyvbe sem került be ez a mondatom. Pedig szívesen a szemébe néztem volna annak, aki engem megvádol alaptalan feltételezés hangoztatásáért.

Most majd bontják a Magyar Rádió épületeit.

Napóleon

 Ezt itt egy "történésztől" idézem:

Hajlamosak vagyunk őt két szemszögből megítélni: vagy ő a legnagyobb szörnyeteg, akit a Föld valaha a hátán hordott, vagy a tökéletes zseni, akit nemigen lehetett háttérbe szorítani. Ez a klasszikus történészi válasz, de őt ennél bonyolultabb, árnyaltabb módon kell megítélnünk. El kell ismernünk egészen kivételes teljesítményeit – és azt, hogy képes volt annyira megragadni az emberek fantáziáját, hogy személyisége mindmáig áthatja a vezetésről alkotott felfogásunkat.

Ennek az árnyaltan megítélendő alaknak az egészen kivételes teljesítménye következtében meghalt két és fél-hárommillió (2 500 000-3 000 000) ember.

A fent idézett "történész" a többi nyavalyás kollégájával együtt még mindig életben tartja egy tömeggyilkos gazember kultuszát. Az egyrészt-másrészt baromian ostoba taglalásával. Nincs árnyalás. Nem akarok abba belebonyolódni, hogy az illető briganti úgynevezett pozitív cselekedeteinek mi volt az értéke, mennyi újítást hozott (semennyit), mert mindez tökéletesen érdektelen és tökéletesen súlytalan egyetlen ember erőszakos halálához képest is. Nem két és fél-hárommillió áldozattal összehasonlítva.

Imaterem

 „Az államalapítás, valamint a Szent István-i teljes életmű megismertetését tűzte célul a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület, az Emberi Méltóság Tanácsa Egyesület és a Magyar Parlamenti Imacsoport Alapítvány – jelentette be Vejkey Imre KDNP-s országgyűlési képviselő, az imacsoport vezetője hétfőn az Országház imatermében.”

Imacsoport az imateremben. Parlamenti. A 21. században. 2000 kilométerrel északra attól a háborútól, amiben éppen tízezrek halnak meg a vallás nevében. Ahol a muszlim gyűlöli és meg akarja semmisíteni a másik embert, mert az zsidó. Felnőtt emberek, akik vélhetőleg megtanultak írni-olvasni, az ország házában kineveznek egy helyiséget imateremnek és odajárnak fohászkodni. Nyilván le is térdelnek. A felsőbbrendűnek tartott kereszténység abban különbözik fent nevezett muszlimtól, hogy ezek a magyar imádkozó képviselők nem terítenek le kis szőnyegeket, amin aztán Mekka felé fordulva borulnak le. Nekik csak a legfőbb papjaik szoktak hasra feküdni díszes piros kaftánokban… azaz bocs, azt a ruhadarabot valahogy másképp hívják. Mindegy. Lényeg az, hogy hasra fekszenek. És füstjelekkel tudatják, hogy megválasztottak maguk közül egy öregembert, aki azontúl megmondja, hogyan kell élni. Mely öregembernek értelemszerűen halvány fogalma sem lehet arról, hogyan kell élni, mert ha tudná, nem lehetne pápa.

Imacsoport. A magyar Országház épületében.

A “Szent István 2025” programsorozat elindításának érdekében a három szervezet öt évre szóló együttműködési megállapodást írt alá azzal a szándékkal, hogy Szent István államépítő, államszervező, egyházszervező munkáját, külpolitikáját és a szomszédos birodalmakhoz fűződő kapcsolatát, politikai tetteit megismertesse – mondta Lomnici Zoltán jogász, az Emberi Méltóság Tanácsa Egyesület elnöke, illetve a program társelnöke.

Öt évig fognak együttműködni. Hogy miben? Valamiben, amiről halvány fogalmuk sincs, mert nem is lehet. Mert az általuk szentnek nevezett alaknak semmiféle államépítő, államszervező, egyházszervező munkája nem volt, mint ahogy külpolitikája és a szomszédos birodalmakhoz fűződő kapcsolata sem, politikai tetteit pedig röviden a saját népének rettegésben tartásával és irtásával írhatjuk le. Három év napi 14 órai munkája van abban a 400 oldalas könyvben, aminek Ezerév a címe és Nemzeti nagylétünk az alcíme, és aminek a lényege éppen az, hogy az I. István nevű királyról nagyon keveset tudunk, de azt bizonyosan, sokféleképpen bizonyítottan, mennyire nem volt a közelében sem bármiféle kapcsolatnak, külpolitikának, egyházszervezésnek és államépítésnek. Ezzel szemben beláthatatlan pusztaságot hagyott maga után a földön és az alattvalói lelkében, ezerévre kiirtott minden lehetőséget arra, hogy a később Kárpát-medencének elnevezett területen emberhez méltó élet teremjen, utódjára egyedül azt az örökséget hagyta, hogy annak hűbérbirtokba kelljen adnia az országot, mely státusz lényegében azóta változatlan.

Ezek a vallásos, imádkozó emberek (2000 kilométerre attól a helytől, ahol hozzájuk hasonló imádkozó emberek a vallás nevében irtják egymást) abban az épületben alakítanak imacsoportot, mely épületben alkotott törvényeknek kellene őrizniük a felvilágosodás egyik legfontosabb szellemi termékét, az állam és az egyház különválasztását. Ezeknek az embereknek a legfőbb ura és parancsolója keletre jár „barátkozni” (azaz megalázkodni), ahol a muszlim vallású despoták nyilván halálra röhögik magukat a mi formátlanra hízott fiókdiktátorunkon, a közelmúltban fel is öltöztették ezt a szerencsétlen, dagadt pojácát, de a magyar parlament imacsoportját ez nem zavarja. Hogy miért nem? Mert olyan iszonyatosan, sötéten buták, amilyen ostoba elöljárói még nem voltak ennek a szerencsétlen népnek, pedig a színvonal alacsonyabb már nem lehet.

Végszóként aztán újra Vejkey jutott lehetőséghez, majd emlékeztetett arra, hogy Szent István felajánlotta az országot Szűz Máriának. Ennek kapcsán kijelentette: Ez egy csodálatos történet, ami akkor is, most is megmentette Magyarországot.

Hol ajánlotta fel? Szűz Mária mit szólt? Mitől mentette meg Magyarországot? Csak azért kérdezem, mert ha „emlékeztetett”, akkor ez nyilván olyan esemény, ami a valóságban megtörtént. Szóval mikor, hol? Kötöttek írásos szerződést is? Most hogyan mentette meg az országot? Hány éves ez a Szűz Mária, hogy még mindig képes országokat megmenteni?

Iszonyatosan ostoba emberek uralkodnak rajtunk. Náluk már csak mi vagyunk ostobábbak, hogy ezt tűrjük…

Mindig ugyanaz

 A papír súlya nem változott. A pofátlanság súlytalansága sem.

2018. MÁJUS 23., SZERDA

Nemzeti bárgyú

Idén január 10-én tettem föl a Jóreggelt Európa című blogomra az alanti néhány sort és a hozzávaló képet:

Láttam egy képet, idetettem. Harmadszor írom le, amit először májusban rögzítettem. 2017. május 20-án.

"Eddig egymillió-ötszázhatvanezren küldték vissza a nemzeti konzultációs kérdőívet, ami minden eddiginél magasabb részvételt jelent, „ilyen még nem volt”. Ez sokkal több, mint amennyien a baloldalra szavaztak 2014-ben, és sokszorosa annak, amivel a Momentum „megfúrta az olimpiai pályázatot” – mondta a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára pénteken Sopronban."

Ezt mondta egy parlamenti államtitkár, egy olyan párt katonája, amelyik párt évtizedek óta többet hazudik, mint ahányszor levegőt vesz, amelyiknek a kérdései is hazugságok, például ebben a bizonyos levelezésben.

De én most abból indulok ki, hogy ez igaz. Elvégeztem egy számítást, ideírom az eredményeket, azzal a megjegyzéssel, hogy természetesen tévedhetek a számokban, de nem nagyságrendileg. Azaz majdnem pontosak az adataim.

Ez a papírmennyiség nagyjából 32 tonna. Ha egymásra helyeznénk az összes levelet, az körülbelül 3150 méter magas tornyot képezne. Lévén ez képtelenség, el kell osztani, mondjuk 3 méter magas oszlopokra, ez 1050 ilyen oszlopot jelent. Préselve.

Ez a kétlábon álló jellemtelenséghalmaz azt állítja, hogy most 2 178 320 postai úton érkezett lapot tárolnak ott mögötte. Azaz sokkal többet, mint amennyivel a számításokat végeztem.

Lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy nagyságrendeket. Akkor legalább valaki mutassa be a helyes számítást. De addig? Marad az arcátlanság felsőfoka.

Csak azért nem ostorozom magam, milyen lassú vagyok és mennyire nehézkes a felfogásom, mert akkor tényleg mindössze az volt a szándékom, hogy egy nyilvánvaló és ostoba hazugságra hívjam fel a figyelmet. De ez a tény sajnos nem szolgál mentségül arra, miért nem tettem föl egyszersmind a kérdést: mire jó ez. Úgy értem, kinek milyen hasznot hoz. Azt ugye bízvást kizárhatjuk, hogy ennek az akciónak a kivitelezői között volna akárcsak egyetlen egy, aki úgy gondolja, kérdéseket tesznek föl, és őket érdeklik a kérdésekre adott válaszok. Ezek kivétel nélkül rendkívülien buta emberek, de ennyire azért nem. Jó. Akkor? Népszerűbbek lesznek? Szereznek akár egyetlen újabb hívet is? Bizonyítják, hogy itt demokrácia van?

A hívők, a szerencsétlen, mélysötétségben tartott birka nép ettől a levéltől nem lesz még rajongóbb, különben is elég a rajongás eddigi mértéke. Aki eddig nem tartozott a bégető nyájhoz, ettől a levelezéstől nem fog beállni. Magyarországon az írni-olvasni tudók eddig is tisztában voltak azzal, hogy pártunk és kormányunk a magyar történelem legundorítóbb hígfolyós képződménye, a "konzultáció" nem növeli az émelygést, a külföldi politikusoknak nincsenek ugyan meghatározható reakcióik (ahhoz túl gyenge az inger), de azt ott is tudják, hogy ez az akció része egy elmebajos rendszernek.

Lehetne egy olyan okot találni, hogy az országot a hatalmas ülepe alatt tartó, betegagyú alak egyik kényszerképzete szerint rengeteg pénzt kidobálni fölösleges vagy káros dolgokra az olyan, amilyet az úri osztály csinált, ahová ő mindig tartozni szeretett volna, és ő ilyennek véli az úri viselkedést. Ez megalapozott, értelmes magyarázat lehetne, de túlságosan nyakatekert változata a dorbézolásnak, csak van valaki abban a körülötte tenyésző csürhében, aki ennél élvezhetőbbet is ki tud találni.

Szóval miért?

Lehet még az is, hogy ez belekerül nem tudom hány milliárdba, abból valamennyit valaki elzabrál, és odaadja a csúti kezdetlegesnek, ahogy az különben is mindig szokás. Ezzel nem az a baj, hogy mindenki ki tudja számolni, mert a hordóhasú kislétszámút igazából sosem foglalkoztatta, tudja-e mindenki, mennyit rabol el a mások pénzéből, hanem hogy ez tényleg sokba kerül, nem lehet elég nagy a haszon.

Mindinkább hajlok arra, hogy a puszta károkozás egy emelkedett és rafinált indoklás volna erre a tevékenységre. Ezek egyszerűen olyan baromian nyálcsorgató hülyék, hogy nem veszik észre, az akciónak még az ő végtelenül primitív világukban sincs semmilyen értékelhető következménye.

A verseny állása

„Rendkívül ősi, rendkívül stabil a nyelvünk, sok száz év távlatából is pontosan megértjük azt, hogy mit éreztek, mit gondoltak, hogy gondolkodtak az őseink, hogyan látták a világot, az univerzumot, a földet, és minden, ami azon túl van. 

A mi kötelezettségünk is, hogy műveljük a nyelvet, hogy őrizzük a nyelvet és védjük meg minden külső támadás ellen.”

Valószínűleg nagyon régi a nyelvünk, de nem tudunk róla semmit - legföljebb azt, hogy néhányszáz éves az írásbeliségünk. Abból annyi derül ki, hogy instabil, gyorsan és gyökeresen változó, és egy nem is annyira távoli időben - egy szót sem lehet érteni belőle. Arról meg aztán végképp jobb hallgatni, hogyan gondolkodtak őseink. Egy bizonyos: a nyelvünket semmilyen külső támadás nem éri. Belső annál több, lassan semmilyen köznek szánt szöveget nem lehet elolvasni, én legalábbis minden reggel felrobbanok a dühtől.

Nagy a verseny a magyar kormányban és az egyéb tisztségviselők között a legbutább ember címért. A fenti "mondatok" alapján Kásler Miklós nagyon közel van az abszolút győzelemhez. Már csak a nagyfőnök előzi meg.

Kern és Woody

 Ezt most olvastam:

1983 novemberében, azaz 40 éve mutatták be a Vígszínházban a Játszd újra, Sam! című színdarabot – ami az 1972-ben debütált, szintén ezt a címet viselő filmen alapszik, amelyben Woody Allen és Diane Keaton játsszák a főszerepet. Ezen évforduló kapcsán küldött videóüzenetet Woody Allen Kern Andrásnak, aki a magyar hangja. Ahogy a TikTokon megosztott felvételen kifejtette, köszöni a színész eddigi munkáját, illetve azt kívánja, még 20-30 vagy akár 60 évig folytathassa, amit eddig, és hogy nagy sikereket érjen el. 

Tegnap este ünnepeltük a Pesti Színházban a Játszd újra, Sam! bemutatásának 40. évfordulóját. A jubileumi előadásra eljöttek a darab egykori szereplői is, hiszen a négy évtized alatt a szerepátvételek és beugrások miatt sok színész megfordult az elvált filmkritikus, Allan Felix manhattani lakásán. Egyetlen egy szerepre nem volt soha más jelentkező: Allan-t természetesen mindig, vagyis 523 estén át, Kern András alakította. Páratlan dolog, színháztörténeti kuriózum, hogy valaki ennyi éven át játssza ugyanazt a szerepet. Woody Allen a darab szerzője, és Allan Felix eredeti megformálója az ünnepi alkalomból videóüzenetben köszöntötte Kern Andrást

– írta a Vígszínház szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében.

Én ennek nagyon örülök. Még jobban örülnék, ha a sokszereplős ünneplésben legalább egyvalakiben megmozdult volna az emberi és előadói tisztesség, hogy megemlít egy nevet. Aki nélkül mindez nem lett volna. 

Mondtam már, nem írok nekrológot. Pedig egyre többször kellene, ha csak olyanokról írnék, akik nekem valamiért fontosak voltak. Hamarosan egy éve lesz, hogy meghalt Sipos Áron. Aki kitalálta Kern Andrást - majdnem a szó szoros értelmében, mert Woody Allen szinkronhangjaként vált igazán népszerűvé, minden műfajban keresett színésszé. A Játszd újra, Sam egy kedves, jópofa film volt, Zana József szinkronhangjával, el is süllyedt volna a jelentéktelenségben, ha Sipos Áronnak évekkel később nem kerül a kezébe az Annie Hall. Áron szinkrondramaturg volt a Pannóniában, főképp olasz filmeket fordított, az angolban inkább csak afféle kontrollszerkesztőként működött, de ebben a filmben fölfedezett valamit, amiről maga sem tudta, mi az, amíg a finomvágás után nyilvánvaló nem lett: ez jobb, mint az eredeti. Mert Kern jobb Woody Allen, mint amilyen jó maga Woody Allen. Mert Sipos Áron a második mondatnál rájött, még mielőtt fordítani kezdte volna a szöveget, hogy ez Kernért kiált. Mondta ugyan Vas János, aki a Sam szinkronját rendezte, hogy Zana a Woody Allen, Áront nem érdekelte. Úgy döntött, hogy maga fogja megrendezni is. Így aztán készült egy Annie Hall című magyar film, ami kicsit jobb volt az eredetinél. Ahogy Pap Zoltán 22-es csapdája vagy Karinthy Frigyes Micimackója. 

Sipos Áron volt a legbölcsebb ember, akit valaha ismertem, aki a legközelebb állt ahhoz, hogy a barátomnak tartsam. Amikor az Annie Hallt csinálta, éppen Bécsbe járkáltunk egy osztrák film előkészítése tárgyában, néhány évvel később egy éjszaka felhívott, hogy támadt egy ötlete, amiből filmsorozat lehet - 1985-ben meg is csinálta a TIR-t, az egyik epizódját én írtam Békés Palikával... Milos Forman meg akarta rendezni a Gyertyák csonkig égnek című Márai regényt. Egymás után dobta vissza a forgatókönyveket, pedig olyan is akadt közte, amit Jean-Paul Carriére írt. Végül Áron azt mondta Milosnak, van neki egy barátja, aki nem nagyon hajlandó filmet írni, de Márait szereti is, érti is, próbálom rávenni. Megírtam, Milos Forman állítólag belekiabált a telefonba, hogy na ez az - aztán hamarosan híre jött, hogy nagyon beteg... Mindegy, hosszú. Sok évtizeden át élt egy ember a közelemben, akinek egy-egy fanyar, mindent megvilágító mondatára bármikor számíthattam. Éjjel-nappal. Sipos Áronnak hívták.

Nélküle nem lett volna Woody Allen-gratuláció, sem ünneplés.