Ennyi telik

 

Számolgatunk. Ez az első reakciónk. Hogy ezt is megpróbáljuk túlélni. Majd spórolunk. Esetleg kicsit éhezünk. Vagy inkább nagyon. Majd fázunk. Nem baj, felveszünk mackónadrágot, azt a régi endékást, látod, milyen jó, hogy nem engedtem kidobni, tudtam, jó lesz az még, meg trikót, pulcsit, tetejébe a mackófelsőt, a cipzárosat, milyen drága volt az akkor.

Számolgatunk. Megpróbáljuk megúszni. Eddig mindig sikerült, az bizonyítja, hogy  itt vagyunk. Most is lesz valahogy. Kibekkelünk, mint az első szabadon választott miniszterelnökünk tette, az eddigi legkártékonyabb ember, aki I. István óta rászabadult erre az országra. Aki lehetett volna igazán országalapító, de nem lett, mert áporodott politikai nézeteivel és baromi történelmi reminiszcenciáival visszavetette az országot a nyilaskorszakba és még annál is visszább, ránk szabadította a sujtásos, díszmagyaros, árvalányhajas, dzsentroid, zsidó- és idegengyűlölő nagymagyarokat. Ezer évvel előtte annak az István nevűnek volt lehetősége, aki viszont arra szorítkozott, hogy az ajándékba kapott kereszténységgel megfélemlítette, megalázta és rabságba döntötte a népet, ugyanennek a borzalmas ideológiának a nevében halomra ölte az ellenszegülőket, majd hűbérbirtokká silányítva a maga „királyságát” távozott az élők sorából. Ezer év történészeinek sunyi hazugságai folytán a jelen pillanatig nagy becsben tudjuk az államalapítóként nyilvántartott, förtelmes tömeggyilkos gazembert (az első államszerű képződmény a mai Hollandiában jött létre a 17. században), Istvánnak még országot, többé kevésbé működő királyságot sem sikerült alapítania, a törzsi szervezetből kilépni képtelen, koronás hordavezérként pusztított egész fennállásának végéig, magánbirtokának tekintett uradalmán nem hagyott egyetlen időtálló épületet, semmilyen írásos dokumentumot, csak sárral tapasztott vesszővel fedett, földbevájt kunyhókat és egy jövőtlen, tanulatlan, tehetetlen, ezer évet végig rettegő népet.

Számolgatunk, mert azt szoktuk meg, hogy velünk csak úgy történnek a dolgok, amikkel kapcsolatban teendő nincs, azokat bármi módon befolyásolni nem tudjuk, soha nem is akartuk, annyit tudunk, hogy ezeket a történéseket valahogy meg kell úszni. Most itt van ez a fióknáci, ez a lumpenparasztnak is rossz minőségű markecoló, aki jóformán semmiben nem különbözik az ezer évvel korábbi törzsfőnöktől, ha csak abban nem, hogy nyíltan vállalt parancsot sosem ad ki a gyilkolásra, mert ahhoz is gyáva, hogy vállalja azokat az emberöléseket, amiket az eddigi tevékenységével előidézett. Ezt a karikalábakon guruló göncihordót is meg kell úszni, bár azt már sejtjük, hogy ez nehéz lesz, szinte lehetetlen, de teendő akkor sincs, mert nem tudjuk, milyen az, amikor az ember tesz valamit. Számolgatunk. Ha az jön ki a végén, hogy ezt már nem lehet megúszni, akkor megpróbálunk elbújni a nádasba, majd lefekszünk és várjuk a halált.

De nemcsak számolgatunk, szét tudjuk mi kenni a ránk öntött trágyát magunkon és egymáson másképp is. Nemcsak azt magyarázzák különben okosnak nevezhető  emberek, hogy Hegedűs Zsuzsa  miért remek ember, mert ha későn is, azért csak szembe szállt „Viktorral”, hanem azt is, hogy „Viktor” alapjában véve persze nem antiszemita, ezzel szemben viszont milyen érzelmes. Ő csak antiszemita, idegengyűlölő szövegeket mond, de ő valójában nem is antiszemita és nem is idegengyűlölő.

Tessék szíves lenni végre megérteni, bármilyen nehéz is… na hogy is mondjam, nem szeretném, ha indulatosnak vélnének, tárgyilagos vagyok és hűvösen leíró stílusban rögzítem a tudnivalókat. Ez egy rendkívülien egyszerű agyberendezésű, érzelemvilágát illetően fogyatékos, sunyi, alattomos, jellemtelen, tanulatlan, gyáva gyűlöletrakás, akit nem lehet emberi tulajdonságokhoz felépített műszerrel mérni. Másképp működik, mások a szenzorai, és azoknak a jelzései másféle, pszichológiai típusba sorolható ész számára felfoghatatlanok. A megnyilvánulásait folyton emberi mércével próbálják definiálni, ebből fakadnak a félreértések. A „Viktor” nem úgy antiszemita és idegengyűlölő, mint egy rendes, a szokásos fejlődésen keresztülkísérhető, hétköznapi náci, amilyen a magyar lakosság jelentős hányada, amilyen például a tipikus fidesz szavazó…

Álljunk meg itt egy pillanatra? Hallom a megbotránkozást, rá kell szánnom egy-két mondatot, hogy világos legyen: a „fidesz szavazó” nem egy olyan embercsoport, amelyiknek más a véleménye, mint a „nem fidesz szavazónak”. Aki a fideszre szavaz, az bűnsegédi bűnrészes egy kártékony despota rablógyilkos rendszerének a fenntartásában, nélküle ugyanis nem volna lehetséges napról napra mélyebbre süllyeszteni Magyarországot, és megvetett páriává alázni ennek az országnak minden egyes polgárát. A nyilasérzelmű illetrista kétlábú és a gerinctelen dörgölődző a két véglet, csúcson a háromnevű, különlegesen irritáló honvédelmi miniszterrel, a butaságát hangzatos kifejezésekkel leplezni próbáló kultuszhüllővel, valamint a két nőneművel, a női nemet meggyalázó és a mocsárba rángató marionettelnökkel és az erkölcstelenség legmélyén dagonyázó igazságügyes miniszterrel. Hosszan és alaposan lehet ezt argumentálni, de az csak egy tudományos igényű, büntetőjogi paragrafusokkal alátámasztott elemzés szükségessége esetén érné meg az időt és intellektuális fáradozást, aki ennyiből nem érti a lényeget, annak fölösleges akadémiai székfoglalót prezentálni.

A „Viktort” akármilyen jóhiszeműen megérteni próbáló, kékszemű emóciógombócoknak szeretném megmagyarázni, mi az, amit képtelenek felfogni.

A genetikai öröklődés az emberi szervezet biológiai leírása, ha tetszik, ez a matematika, ez a konkrétum, a természettudományos megközelítés, amiben vagy nincs vagy alig van vitatható komponens. Az öröklődés másik formája az imprinting, a minta már lényegében etológiai fogalom, sok vitatható tényezővel, de még mindig sok természettudományos összetevővel. Az öröklődésnek ezzel a részével foglalkozik Szondi Lipót genotrop elmélete, aminek az a lényege, hogy az ember egyebek között ebben különbözik az állatvilág más fajaitól: képes választani két viselkedésforma között. A genotrop választás voltaképpen nem is választás, az emberiség majdnem 100 százaléka ezzel a „választással” éli le az életét – a szüleitől örökölt és látott minta alapján. A valódi, a tudatos választás az egotrop választás, azaz (ahogyan a nevében is benne van) az egyén, az „én” döntése, amivel ilyen-olyan módon és mértékben eltér a mintától.

Az öröklődés harmadik formája már valóban csak az emberre jellemző: szociokulturális öröklődésnek hívják, ami lényegében azt jelenti, hogy az ember képes beépíteni a viselkedési formáiba a kulturális tapasztalatot, azaz mindazt, ami az előző nemzedékek által felhalmozott ismeretekből megtanulható.

E legutóbbi formát nevezem például kíváncsiságnak, érdeklődésnek a világ még nem ismert dolgai iránt, az egymásra utaltság felismerésének, az együttműködés kényszerének.

A „Viktorban” nem szétválasztható a három örökléstani csoport, nála semmi változást nem hozott az imprinting, még kevésbé a szociokulturális öröklődés. Úgy is mondhatnám, a formálhatatlan genetikai örökségéről lepattan mindenféle környezeti hatás, ami netán képes volna beépülni, az legfeljebb parazita módjára kapaszkodna rá a „Viktor” DNS-spiráljára, mint tetvek a gazdatestre. A „szocio” és „kulturális” meg alanyunk esetében totálisan értelmezhetetlen.

Tetszik érteni? Nincs olyan a „Viktor” elemzésekor, hogy antiszemita-e vagy idegengyűlölő, mert magától értetődően, úgy is mondhatnám, eo ipso az. Egy ilyen mértékig torz élőlény esetében az a különleges, ha valamely kártékony, pusztító tulajdonság nem található meg benne. Azt tarthatjuk kisebb csodának, hogy ideig óráig ezeket az ingereit képes valamilyen mértékig palástolni, ahogy elhatalmasodik rajta a gátlástalanság, úgy egyre kevésbé, most már ott tartunk, hogy semmit nem tart palástolandónak, hiszen ismét kétharmada van…

Csak azt akartam mondani, hogy ne tessék magasztalni a Hegedűs Zsuzsa-féléket. Mert olyan van, hogy az ember elmélázik, és csak akkor veszi észre, hogy belelépett egy kupac szarba, amikor megcsúszik a cipője. A kérdés az, mit tesz a következő pillanatban.

Az nem kérdés, hogy az szar, amibe belelépett.

Csak azt akartam mondani, hogy számolgatunk és szétkenünk.

Mi mást vártak?

P.S.: Ma (29-én) elolvastam Hegedűs Zsuzsa levelét, és egy pillanatig eltűnődtem, milyen az, amikor a szar lép szarba. De csak egy pillanatig.

 

Napóleon 2.

„Kiemelkedő államférfi vagy a hatalomvágytól elvakított diktátor? Máig megoszlanak a vélemények Napóleonról az ehhez hasonló kérdésekben. Persze a válasz – ahogy általában – nem egyértelmű, Napóleon személyiségének és viselkedésének néha egyik, néha másik vonásai kerekedtek felül, és akár szinte egy időben is tudott nagylelkű és diplomatikus, illetve bosszúálló és szűklátókörű lenni – ahogy ez például a tilsiti békékben is megmutatkozott.”

Van egy elméletem. Annyira magától értetődő, hogy nyilván ezért nem olvastam sehol – senki nem veszi magának a fáradságot ilyesmit leírni: minden foglalkozás művelőire érvényes egy általánosnak tekinthető százalékos megoszlás szabálya. Eszerint 95% rossz a területen alkalmazottak közül, azaz olyan csapnivalóan végzi a munkáját, hogy az éppen csak eltűrhető, gyakran tűrhetetlen. 3% közepes, nevezhetnénk korrektnek is, nincs vele semmi baj, észrevehetetlen. 1,9% jó. Örömét leli a munkájában, mindenki felnéz rá, hozzá lehet fordulni, minden szakkérdésre tud megfelelő választ, szívesen is adja. A rosszak és a közepesek aránya országonként változhat, a fenti elsősorban ránk jellemző, de a kettő összege mindenhol konstans.

Egy tized százalék kiváló.

Ez a már-már törvényszerűnek nevezhető szabály érvényes az utcaseprőre, a csillagászra, a csatornatisztítóra és a kutató orvosra. Érvényes a történészre is.

A fenti idézet a 98%-ba tartozótól való, a BBC Historyban jelent meg, egyetért vele sokszázezer szakmabeli és sokszázmillió fogyasztó. Még több százmillió csak az első mondat első felével ért egyet, mert ezt hallja 200 éve a számtalan gyalázatos, kártékony történésztől.

Holott miről van szó? Az illető egy felfuvalkodott, hatalmi tébolyban tomboló tömeggyilkos, aki milliók halálának közvetlen okozója, felmérhetetlen pusztítás és szenvedés maradt a nyomában, amihez képest totálisan mindegy, tett-e valami jót is. Az illetőnek a világtörténelem legbüdösebb szemétdombján van a helye, ezen a megállapításon semmi módon nem lehet vitatkozni, mert egy tömeggyilkos tetteire nincs mentség, sem magyarázat, nincsenek szempontok és különféle nézőpontok, a halottak hekatombája és az elpusztított javak romjai kizárnak minden elemzést. Azaz nem véleménykérdés, ami megoszolhat. Fel sem merülhetne semmi ilyesmi, ha nem a történelemtudományt a lehető legostobábban művelő 98% volna a meghatározó, és mint ilyen, nem az emberiség egyik legförtelmesebb foglalkozási csoportosulásaként fertőzné a köznép agyát.

A történészek feladata annak leírása, hogy az apró termetű káplár előbb megtagadta a szülőhazáját a francia forradalomért, aztán a forradalmat a saját hatalmának kiteljesítéséért, államcsínnyel lett konzul, majd császár. Nix „zseniális hadvezér” meg ehhez hasonló, gondolkodásra való képtelenségre mutató tódítások – a zseniális hadvezér is csak a tömeggyilkos gazember szinonímája.

Azaz a válasz – a BBC History szerencsétlen okoskodójának ostoba mondatával szemben – abszolút egyértelmű. Ahogyan minden, Napóleonhoz hasonló gazember megítélése egyértelmű kellene hogy legyen, tekintet nélkül a figura korabeli nimbuszára.

„Nagy” Sándor, vagyis III. Alexandrosz impozáns világbirodalmának méricskélése kétségkívül látványosabb a halottak számának és a felperzselt földeknek a felmutatásánál. A hunok vadbarbár Atillájára ugyanez vonatkozik, azzal a megjegyzéssel, hogy róla kevesebbet tudunk, mint macedón kollégájáról.

Spengler írta le 1918-ban, hogy „a valódi történelemben Arkhimédész, összes tudományos felfedezésével együtt, nyilvánvalóan kevésbé volt jelentős, mint az a katona, aki Szürakuszai bevételekor agyonütötte őt.”

A „valódi történelem” a bulvár. A „valódi történelmet” írók szereptévesztésben élő bulvárhírlapírók. Ócska kis fiókvámpírok, akik a hónuk alatt egy vekni kenyérrel járnak tunkolni abban a vérben, amit a világtörténelem elmeháborodott despotái ontottak ki, zseniális hadvezérek, hódítók, főpapok és egyéb politikusok.

A birka nép meg csak megy, megy, mendegél a vágóhídra. A menet két oldalán a történelemtudósok állnak, és kedvtelve jegyzik fel a hullák számát.

 

P.S.: Az összefüggést a francia és a jelenleg regnáló, pitiáner magyar gazember között tavaly november 21-én már megírtam.

 

Idézetek

 

„Dörgő és hálás vastaps köszöntötte a magyar vízilabda csapatot, amiért sikerült megszereznie a 7. (hetedik) helyet.” – írta az egyik portál a vizes világbajnokság végén. A portál „újságírója” nem talált semmi kivetnivalót ebben a hálás vastapsban.

Leírtam már április 3-án este, hogy ez a nép 8000 év vegetálás után ezen a választáson hozta meg az ítéletet saját maga felett, a pusztulást választotta.

Nem is nagyon tehetett mást, nem lévén semmiféle alternatíva, az úgynevezett ellenzék csak egy gyenge, tehetetlen, de hasonlóképpen jellemtelen variációja az uralmon lévő bagázsnak.

Idézgetni fogok innen-onnan.

 

Mihail Petrovics Pogogyin, a moszkvai egyetem tanára 1841-es feljegyzéseiben a magyar „erőtlen, dölyfös nép”-ként szerepel.

Én Kossuthot tartom a legveszedelmesebb embernek egész Európában. Kossuth befolyása rendkívül ártalmas volt. Ha ő nincs, lehet, hogy Ausztria már rég átalakult volna alkotmányos birodalommá, aminek Magyarország lett volna a legerősebb tagja, mintegy védőbástyát alkotva Oroszország ellen, aminek most rabszolgája. Ezt Alexis de Tocqueville, Franciaország 1849-ben volt külügyminisztere írta Nassau William Senior brit közgazdásznak 1852-ben.

Ivan Szergejevics Akszakov orosz író az 1860-as években úgy vélte, hogy a „magyar törzs fiziológiailag kihalófélben van”, de ezt „úgy ellensúlyozza, hogy erős nemzeti szellemet fejlesztett ki”.

„Nagyon nagy örömmel érkeztünk Kazahsztánba. Az EU-ban politikai értelemben véve egyenrangú félként kezelnek minket. Ám a származásunk alapján mégiscsak idegenek vagyunk ott, ha Brüsszelbe utazunk. Ott ugyanis nincsenek rokonaink. Ám, ha idejövünk, Kazahsztánban vannak rokonaink. Ez igencsak furcsa érzés, de az embernek keletre kell utaznia, ha otthon akarja magát érezni" – Magyarország miniszterelnöke, 2015…

 

Most már csak két idézet kívánkozik ide a Bibliából. Az első a Királyok könyvéből való:

         

És történt az ő uralkodásának kilenczedik esztendejében, a tizedik hónapban, és annak tizedik napján, hogy feljött Nabukodonozor, Babilónia királya minden ő seregével Jeruzsálem ellen, és táborba szállott ellene, és köröskörül ostromtornyokat építettek ellene.

És megszállva tartatott a város Sédékiás király tizenegyedik esztendejéig;         

De a negyedik hónap kilenczedik napján akkora inség lett a városban, hogy nem volt mit enni a föld népének.      

És betöretett a város, és a harczosok mind futni kezdtek éjjel a kettős kőfal között levő kapu útján, a mely a király kertje mellett van; a Káldeusok pedig ott táboroztak a város körül. És a király is elfutott a puszta útján.       

De a Káldeusok hada űzőbe vette a királyt, és utólérték őt Jerikhó mezején, és egész serege szétszóródott mellőle.        

És elfogták a királyt, és elvitték őt Babilónia királyához Riblába, a hol ítéletet tartottak fölötte.   

És Sédékiás fiait saját szeme láttára vágták le; Sédékiás szemeit pedig megvakították, és lánczokba verve vitték el őt Babilóniába.       

És az ötödik hónap hetedik napján - ez a Nabukodonozor, babilóniai király uralkodásának tizenkilenczedik esztendeje - feljött Nabuzár-Adán, a vitézek hadnagya, Babilónia királyának szolgája Jeruzsálembe;   

És felgyújtotta az Úr házát és a király házát, és Jeruzsálem összes házait és mind a nagy palotákat felégette tűzzel.        

És Jeruzsálem kőfalait köröskörül lerombolta a Káldeusok serege, a mely a vitézek hadnagyával volt.

A többi népet pedig, a mely a városban még megmaradt volt, és azokat, a kik Babilónia királyához hajlottak, és a többi népet mind elhurczolta Nabuzár-Adán, a vitézek hadnagya.   

A föld népének csak a szegényéből hagyott ott a vitézek hadnagya szőlőmíveseket és szántó-vető embereket.  

És a rézoszlopokat, a melyek az Úr házában voltak, és a mosdómedenczék talpait és a réztengert, a mely az Úr házában volt, összetörték a Káldeusok, és azok rezét Babilóniába vitték.        

Elvitték a fazekakat is, a lapátokat, a késeket, temjénezőket, és minden, szolgálatra rendelt, egyéb rézedényeket.     

És elvitte a vitézek hadnagya a serpenyőket, a medenczéket, a melyek közül némelyek aranyból, némelyek pedig ezüstből voltak,       

A két rézoszlopot, a réztengert és a mosdómedenczék talpait, a melyeket Salamon csinált volt az Úr házában; megmérhetetlen volt mindezeknek az edényeknek a reze.        

Az egyik oszlop magassága tizennyolcz sing volt, és egy rézgömb volt rajta és a gömb három sing magas volt, a gömbön köröskörül hálózat és gránátalmák mind érczből, és ugyanilyen volt a másik oszlop is a hálózattal együtt.        

És elhurczolta a vitézek hadnagya Serája papot is, az első rendből és Sofóniás papot, a második rendből és a három ajtónállót,

És a városból elvitt egy főembert, ki a hadakozó férfiak előljáró hadnagya volt, és öt férfiút, a kik a király körül forgolódtak volt, a kik találtattak a városban, és a sereg hadnagyának íródeákját, a ki sereget gyűjt vala a föld népe közül, és hatvan férfiakat a föld népe közül, a kik ott találtattak a városban.    

És vevé őket Nabuzár-Adán, a vitézek hadnagya, és elvitte Babilónia királyához Riblába,

És levágta őket Babilónia királya, és megölte Riblában a Hámát földjén. És így viteték el Júda az ő földjéről.        

A Júda földjén megmaradt népnek pedig, a melyet meghagyott Nabukodonozor, Babilónia királya, Gedáliát, Ahikámnak, a Sáfán fiának fiát, rendelte tiszttartóul.

A tájékozottabbak nyilván tudják, ez a részlet a babiloni fogságról szól. Kicsit később, az Ószövetségnek a Krónika könyve II. részéből még ide kell tennem a Biblia egyik legdöbbenetesebb részét, ami ordít a qumráni papok (az Ószövetség majdnem teljes egészét írók) igazi céljáról, a zsidók megfélemlítésének és megalázásának szándékáról – kiemelem a különös figyelemmel olvasandókat:       

Huszonöt esztendős vala Joákim, mikor uralkodni kezdett, és tizenegy esztendeig uralkodék Jeruzsálemben; de gonoszul cselekedék az Úr előtt, az ő Istene előtt.

És feljöve ellene Nabukodonozor a babilóniai király, és kettős békót vete lábaira, hogy Babilóniába vinné őt.     

Az Úr házában való edények egy részét is elvivé Nabukodonozor Babilóniába, és helyezteté azokat az ő templomába, Babilóniában.      

Joákimnak pedig többi dolgai és az ő útálatosságai, a melyeket cselekedett, s a melyek találtattak ő benne, ímé meg vannak írva az Izráel és Júda királyainak könyvében; és uralkodék helyette Joákin, az ő fia. 

Nyolcz esztendős korában kezdett uralkodni Joákin, és három hónapig és tíz napig uralkodék Jeruzsálemben; de ő is gonoszul cselekedék az Úr előtt. 

Az esztendő fordultával pedig elkülde Nabukodonozor király, és elviteté őt Babilóniába, az Úr házának drága edényeivel együtt, és királylyá tevé az ő testvérét Sédékiást Júda és Jeruzsálem felett.       

Huszonegy esztendős korában kezdett uralkodni Sédékiás, és uralkodék tizenegy esztendeig Jeruzsálemben.   

És gonoszul cselekedék az Úr előtt, az ő Istene előtt, és nem alázta meg magát Jeremiás próféta előtt, a ki az Úr képében szól vala néki.         

Sőt még Nabukodonozor király ellen is pártot ütött, a ki őt az Isten nevére megesküdtette vala, s makacscsá és önfejűvé lett, a helyett, hogy megtért volna az Úrhoz, Izráel Istenéhez.       

Sőt még a papok fejedelmei és a nép is, mindnyájan szaporították a bűnt a pogányok minden undokságai szerint, és megfertőztették az Úr házát, a melyet megszentelt vala Jeruzsálemben.        

És az Úr, az ő atyáiknak Istene elküldé hozzájok követeit jó idején, mert kedvez vala az ő népének és az ő lakhelyének.      

De ők az Isten követeit kigúnyolták, az ő beszédeit megvetették, és prófétáival gúnyt űztek; míglen az Úrnak haragja felgerjede az ő népe ellen, s többé nem vala segítség.

         

És reájok hozá a Káldeusok királyát, a ki fegyverrel ölé meg ifjaikat az ő szent hajlékukban, s nem kedveze sem az ifjaknak és szűzeknek, sem a vén és elaggott embereknek, mindnyájokat kezébe adá. 

És az Isten házának mindenféle edényeit, nagyokat, kicsinyeket, és az Úr házának kincseit, s a királynak és az ő vezéreinek kincseit, mindezeket Babilóniába viteté.

Az Isten házát meggyújták, Jeruzsálem kőfalait lerontották, palotáit mind elégeték tűzzel, és minden drágaságait elpusztították.

Tetszik érteni? Sőt még Nabukodonozor király ellen is pártot ütött…

Ki a hibás a Biblia írói szerint? Akik az Isten követeit kigúnyolták, az ő beszédeit megvetették, és prófétáival gúnyt űztek.

Talán vagyunk még néhányan, akik nem érzünk hálát a vízilabdacsapat 7. helyének olvastán. De még az első helyért sem éreznénk. Akik a magyar futballcsapat említésekor is inkább azt érzik, hogy feljön a savanyú a gyomrukból. Mert önmagában az a jelző, hogy „magyar” nem elegendő semmiféle pozitív érzemény kiváltásához. A mi miniszterelnökünk is magyar. Az igazságügy-, a bel- és külügyminiszter is magyar. Kövér, Deutsch, Rogán, Gulyás is mind magyar, a nevük hallatán én mégis undort és szégyent érzek, és már jóideje nem akarom ezt a szót Bartók, Ottlik, Neumann nevéhez illeszteni, mert nagyon hosszú idő fog eltelni, amíg sikerül lemosni azt a gyalázatot, amit a fidesz, a tagjai és a szavazói rákentek a „magyar” névre. A fidesz, ami ugyancsak magyar. Mint ahogyan a nyilaskeresztes párt is az volt, a nyilas ivadékok itt a 21. században is magyarok.

Talán vagyunk még néhányan, akik az isten követeit kigúnyoljuk, az ő beszédeit megvetjük.

Na mi leszünk a hibásak a nagy orosz birodalomba való beolvadásért. Ha egyáltalán lesz még, aki ezért hibáztat bárkit.

Rendszertani elemzés

 

Keresem a magyarázatot a legutóbbi 12 évre. Hogy van-e egyetlen olyan kiemelhető motívum, ami magyarázza a magyar történelem legsötétebb, legmélyebb, legszánalmasabb korszakát, a legborzalmasabb kontrasztot a lehetőség és a valóság között. Talán megvan ez a mozzanat.

Sokszor mondtam már, az embert soha nem a jó, hanem csak a rossz, a legrosszabb cselekedetei minősítik. Évtizedekig azt hittem, nincs olyan ember, aki ne tett volna valami jót valamikor az életében. Még Hitler is képes volt megsimogatni egy gyerek fejét, és felépíttetni a Waldbühnét.

Hosszú életem vége felé azzal a szomorú tapasztalattal kell szembenéznem, hogy van olyan emberszerű kitüremkedés, akinek kizárólag rossz cselekedetei vannak. Pedig nem könnyű egyszínűen rossznak lenni.

Az embert – mint az állatvilág részét – ugyanúgy az öröklődés határozza meg, mint a fajdkakast vagy a páviánt.

A genetikai öröklődés az emberi szervezet biológiai leírása, ha tetszik, ez a matematika, ez a konkrétum, a természettudományos megközelítés, amiben vagy nincs vagy alig van vitatható komponens. Az öröklődés másik formája az imprinting, a minta már lényegében etológiai fogalom, sok vitatható tényezővel, de még mindig sok természettudományos összetevővel. Az öröklődésnek ezzel a részével foglalkozik Szondi Lipót genotrop elmélete, aminek az a lényege, hogy az ember egyebek között ebben különbözik az állatvilág más fajaitól: képes választani két viselkedésforma között. A genotrop választás voltaképpen nem is választás, az emberiség majdnem 100 százaléka ezzel a „választással” éli le az életét – a szüleitől örökölt és látott minta alapján. A valódi, a tudatos választás az egotrop választás, azaz (ahogyan a nevében is benne van) az egyén, az „én” döntése, amivel ilyen-olyan módon és mértékben eltér a mintától.

Az öröklődés harmadik formája már valóban csak az emberre jellemző: szociokulturális öröklődésnek hívják, ami lényegében azt jelenti, hogy az ember képes beépíteni a viselkedési formáiba a kulturális tapasztalatot, azaz mindazt, ami az előző nemzedékek által felhalmozott ismeretekből megtanulható.

E legutóbbi formát nevezem kíváncsiságnak, érdeklődésnek a világ még nem ismert dolgai iránt, az egymásra utaltság felismerésének, az együttműködés kényszerének.

E három fázis valamelyikében elő kellene jönnie valamilyen jótettre való hajlamnak.

Nem ismerem Magyarország miniszterelnökének a genetikai térképét, nem is akarom megismerni, az imprinting fázisról is csak annyit tudok, amennyit ez a hihetetlenül primitív, ostoba alak önszántából elmondott egy interjúban, valószínűleg azért, mert a neveltetésének pozitívumaként tartja számon, hogy ugyanis az apja nemcsak kegyetlenül verte, még rugdosta is. A szociokulturális örökségét az egész atlanti térség ismeri, tudjuk, hogy önszántából maradt olyan tanulatlan, rosszízlésű tuskó, amilyet egyetlen foglalkozási ág közössége sem engedne be, nyilván nem véletlenül választotta a politikai pályát…

Végülis mindegy, hogyan alakult ki ez a szervesanyaghalmaz, hogyan torzult a lehető legförtelmesebb formációvá, a virulenciájának az eredőjét kell megtalálni.

Nem hiszem, hogy sokra megyek vele, de azt  hiszem, megvan. Ideírom, hátha valaki használni tudja.

Mint kivétel nélkül minden despota, a mi miniszterelnökünk is ösztönvezérelt, ezeket a lényeket az különbözteti meg egymástól, hogy hány olyan sajátosság vehető észre a viselkedésükön, ami az állatok (animália) rendszertani országából egyedül az emberfélékre (hominidae) jellemző. Annyi mindenesetre megállapítható, hogy ezek a biológiai szerveződések a törzsfejlődés során megmaradtak ennek a rendszertani családnak (hominidae) a legalján. Néhány elemi emberi megnyilvánulásra képesek ugyan, de határhelyzetben mindig az állati ösztöneik veszik át a vezérlést. Ezek közül első helyen a félelem áll, az igazgatja minden tettüket. Ennek a zsigeri érzeménynek van egy csak az emberre érvényes variációja: a gyávaság. Azaz a félelemnek a várható következmények által módosuló kifejeződése – a gyáva ember semmit nem tesz, ami számára kockázatos, aminek kellemetlen következményei lehetnek.

A mi miniszterelnökünk a világtörténelem leggyávább despotája. Meg kell hagyni, ez a tulajdonsága hibátlanul működik, mindig rátalál arra az útra, ahol semmiféle ellenállástól nem kell tartania. Ha ez az ösztöne egy-egy pillanatra cserbenhagyja is, nyomban kapcsol a vészcsengője, azonnal beszünteti a felelősséggel járható cselekedetet.

Megoldás?

Sokféle van. Egyik sem politikai. Ennélfogva politikustól remélni, hogy egy ilyen szimpla képződmény pusztításának véget vessen, az övéhez hasonlóan egyszerű gondolkodásra vall.

A nagy uralkodó folytatás

„De szépen osztotta Osztie Zoltán az igét! Sokadszorra bizonyíttatik: Ön Isten ajándéka, mint az elégedetlenkedő fél magyarságot vasmarokkal kiirtó Szt István.”

 

Ezt egy tanárnő (Gulyás Gertrúd) kiválóan megírt leveléből idézem, amit Magyarország miniszterelnökének címzett – a gyönyörű alárendelt mondatrész miatt. Ez a levél adta a motivációt, hogy folytassam a múltkori bejegyzést, azaz a valószínűleg soha meg nem jelenő könyvemből való részlet idemásolását:

 

A magyar történelemnek a legalább nagy vonalakban azonosítható folyamában két sorsfordító eseményről tudunk, egyik sem az, amiről tanultatok, és amiket a jelen pillanatig kegyetlenül belevernek a különböző korú iskolások fejébe. Az elsőt a valódi sorsfordítók közül Czeizel kutatócsoportjának és a szegedi tudósoknak a kiváló munkájából legalább vázlatosan ismerhetjük, ez az a bizonyos 2000 kilométeres út 40 év alatt – ezzel minden rendben is van. Akár úgy és azért történt, amilyennek én leírtam, akár valahogy másképp, a tett nagyszerűsége, a magyar nép zsigereiben meglévő hajlam mindenféle pozitív cselekedetekre nem változik. Mielőtt pedig valaki kajánul letorkolna, hogy igenám, de a magyarok keveredtek a már itt lévő népekkel, sietek idetenni egy rövid meghatározást Czeizel Endre A magyarság genetikája című könyvéből, abban a reményben, hogy őt elfogadjátok hiteles tudományos forrásnak: „1. A magyarságban a homozigóta-index alacsony. A lokuszok jelentős részében a két gén tehát eltér egymástól, vagyis hetero-zigóta állapotban van. Ez a magyarság történelmének és népesség keveredésének ismeretében könnyen meg is érthető. 2. A recesszív genetikai ártalmak gyakorisága Magyarországon nem haladja meg az elfogadott nemzetközi értékeket…” Akit érdekelnek a szakkifejezések, nézzen utána, de nem fontos, így is érthető a lényeg:  a keveredés nem tett kárt bennünk, sőt. Ami azt jelenti, hogy ez a zsigeri hajlam lényegében nem változhatott, minthogy genetikai oka nincs, ezt több mint ezer éve a folyamatos környezeti ártalmak nyomják el. E környezeti ártalmak közül a legnagyobb és legismertebb az, ami egyben a második sorsfordítóval a lehető legszorosabban összefügg: az István nevű király.

Az elsővel, mint néhány sorral feljebb jeleztem, minden rendben van, lényegi esemény nem befolyásolta, nem változtatta meg, a folyamat alapjában véve töretlen. Tényleg teljesen lényegtelen, hogy a népmesei elemeknek volt-e bármilyen valóságalapjuk, a hét vezér Árpádostul, vérszerződésestül, Gézástul tökéletesen indifferens, bárki és bármi behelyettesíthető, nincs meghatározó szerepe sem a fabulák szereplőinek, sem az elbeszélt történeteknek, lehetett akár úgy is, és még az sem számít, hogy az a legvalószínűtlenebb, egyvalami fontos: a magyar történelemírásban ezeknek nincs keresnivalójuk.

A második sorsfordító elem, már bonyolultabb képlet. A Német-Római Birodalom beavatkozása, a keleti és nyugati hatalmak alapvető hatása önmagában aligha vitatható, a nagy történelmi folyamatokon ugyancsak nem változtathatott semmi és senki az Anonymus és Kálti Márk mesekönyveiben leírtak közül, végülis mindegy, ki mikor keresztelkedett és koronázkodott. A semmilyen attribútummal nem cáfolt tény, miszerint István nem bírt olyan tulajdonságokkal, ami őt bármelyik által mássá tette volna az ismert genetikai folyamatokhoz képest, ugyancsak vitathatatlan és változtathatatlan. Mint ahogyan az is, hogy nem tudunk egyetlen olyan történésről sem, amely katartikus hatásával a mi Istvánunkat kiemelte volna a sok évezredes törzsi lét mindenféle szellemi és egyéb fejlődést akadályozó vegetációjából. Egyszerűen szólva semmiféle különleges képességéről nem tudunk, hacsak a különleges kegyetlenséget nem tekintjük annak. Ezekre a tényekre bizonyíték, mint már többször mondtam, a totális tárgyi nihil.

A második sorsfordító mozzanat a tény volt, amiről nem tudjuk, hogy elhatározás, döntés vagy valamilyen kényszer hatására vált ténnyé: a maradás. Annak elfogadása, hogy innen nincs tovább, de a visszaút is kizárt. Ha ez István döntése volt – legyünk nagyvonalúak, tételezzünk fel róla legalább egy helyes választást –, akkor ez egy olyan motívum a megítélésében, ami a javára írandó. Valószínűleg nem tévedek nagyot, ha azt állítom, bármilyen egyéb esetben, bármerre való elindulásban a magyarság sorsa vagy a nyom nélküli beolvadás vagy az ugyancsak nyom nélküli (de tényleg minden nyom nélküli) pusztulás lett volna. Ami akkor ezervalahány évvel kitolódott.

Hogy a harmadik sorsforduló merre fog vezetni, az ebben a pillanatban még kérdés – egy bizonyos, ezúttal a maradás, azaz a múlttal való szembenézés elmaradása vagy a beolvadást (méghozzá hova) vagy a pusztulást fogja jelenteni, így ugyanis ez nem mehet tovább, de erről majd kicsit később, ez a befejezés része.

Mégegyszer: az bizonyíthatatlan, hogy a kereszténység és a királyság oka volt vagy következménye a maradásnak, de ez végülis megint csak indifferens.

István azért volt a maga személyében a magyar történelem eddigi sorsának második és egyben legfontosabb meghatározója (az első a 2000 kilométer), mert az ő idejében, az ő jelenlétében egyesült minden, ami a magyarságot elindíthatta volna egy teljesen másfajta, részleteiben természetesen leírhatatlan úton. Az ő minden tevékenysége, ami kíméletlenül egy bizonyos, az elmúlt ezer évben ismert irányba kényszerítette a sorsunkat, akkor is a magyar történelemnek a fundamentuma, ha ez az alap egy áporodott mocsár. Pedig semmi egyebet nem kellett volna tennie, mint kihasználni a lehetőségeket:

1.   a népben még mindig, száz éve buzgó tettvágyat, ami változást kívánt a korábbiakhoz képest, amit a nép azzal igazolt, hogy a megtett nagy út után újra meg újra kigazdálkodta a feltételeit a felderítő csapatok összeállításának, vetett, aratott, állatot nevelt és szaporított és várt, hogy tovább mehessen

2.   a szabad választást a nép sorsának alakításában, miszerint rabszolgai nyomorba és félelembe dönti az alattvalóit, vagy kiemeli őket a törzsi létből – nincs egyszerűbb felismerés, mint annak tudomásul vétele, hogy az általuk vagy nélkülük két végzetesen eltérő pólus, azaz a küzdelmes, de kívánatos fejlődés velük együtt vagy a bukás, ha nélkülük próbálkozik (nemcsak mi tudjuk, István is tudhatta, akár a fejlődést választja, akár a bukást, az egész magyarság jövőjét vagy így határozza meg vagy úgy)

3.   a környezetében lévő nagyhatalmak kínálta eszközöket, elsősorban a rokon Német-Római Birodalom segítségét, az okos diplomáciával megszerezhető Bizánc és Kijev meggyőzését arról, milyen hasznos lenne nekik egy erős és a Nyugat értékrendjébe tagozódott, de minden emberi érték iránt fogékony magyar formáció az ismert helyen – amin sem keletről nyugatra, sem nyugatról keletre nem lehet keresztülmenni; mellesleg a jelen pillanatig ez lehetett volna Magyarország biztos és megingathatatlan státusza Európa keleti részén, ugyanaz az érinthetetlenség, ami Svájcot megőrizte (egy pillanatig sem kétségesen a Nyugathoz tartozóan), lehetett volna ennek a népnek a jellemzője hegyek, bankok és csokoládék nélkül (jó, hegyek nélkül kétségkívül nehezebb, de a földrajzi adottság csak egy tényező), pusztán a szilárd és a megfelelően felépített hadsereggel védhető, a bankok és csokoládék helyett kifejlesztett, fölényes szellemi energia (mint látjuk, nem olyan okos ez a világ, amin ne tudnánk felülemelkedni), és legfőképpen európai elkötelezettsége által (valamilyen perszonáluniószerű társulással a Német-Római Birodalomhoz), ami a keletnek is, nyugatnak is érdeke lett volna és volna ma is

4.   a senki által nem korlátozott szabadságot és függetlenséget arra, hogy a tanulás megtanításával, a nyugaton meglévő és sokszorosan felkínált kultúra elsajátításával elkezdjen felépíteni egy olyan mentalitást a népben, ami magabiztossággal és elegendő anyagi (hadászati), de főképp szellemi erővel pótolja a hiányos földrajzi adottságokat

5.   a nyugatról áramló tudást és a hétköznapi élet szokásait átengedni az elválasztó hegyeken, minthogy a nyugat peremén meg kellett állni, oda beékelődni nem lehetett, fölösleges konfliktusok (az idegengyűlölet, a „pöffeszkedő külföldiek”) helyett együttműködésre való készséget mutatni

6.   felismerni a mintát az ideküldött német papok és nemesek tevékenységében, és kialakítani a saját, magyar rendeket, minthogy a kereszténység elől nem volt menekvés, azt el kellett volna fogadni – nem pedig ádáz erőszakkal reagálni, a saját népén bosszút állva a saját kicsisége, jelentéktelensége és gyávasága miatt

A baj az, hogy valójában nem tudjuk, István mit csinált, mert semmiről nincs semmilyen hiteles adatunk. Egyvalamit tudunk teljes bizonyossággal: a fentiekből semmit nem tett, hozzá sem kezdett, mert fogalma sem volt róla, hogy mi a feladata. Az elszenvedett kereszténységen és a lényegét tekintve számára totálisan homályos, kizárólag a despotikus hatalmat jelentő királyságon kívül neki tulajdonított „alapításoknak” (püspökségek, vármegyék és a többi) semmiféle korabeli bizonytéka nincs, ha valamit tényleg tett, az annyira volt fennmaradó, amennyit néhány kőből rakott alaprajz képes mutatni, aminek az eredetije vagy olyan volt, vagy nem. (A bazilika helyreállításánál többször voltunk gyakorlaton – talán másodéves lehettem, Zádor Anna, minden idők legkiválóbb professzora tartotta fontosnak, hogy a helyszínen lássuk azt, amit elméletből már ismertünk –, a „Géza templomnál” dolgozó munkások nagy tisztelettel tekintettek ránk, egyikük meg is kérdezte, jó lesz-e a vonal, amivel a „régi templom” helyét rajzolja. Azt mondtam, az ív szerintem laposabb, a bizánci stílus ritkán használt ennyire szabályos köröket. Az ember köszönte szépen és kijavította – arra persze nem esküszöm meg, hogy az látható ma is, amit mi ketten azzal a székesfehérvári kőművessel „alkottunk”, de a módszer máshol sem volt szokatlan. Ha valahol nem látszott, milyen volt, a szakértő megmutatta, milyen lehetett.) Különben a fent leírt lehetőségek nem innen, a XXI. századból láthatók, ezeket István is pontosan tudhatta.

Ha ragaszkodunk az adatokkal alátámasztható tényekhez, csak a népnyomorító tehetetlenséget látjuk, mert annak ismerjük az utóéletét néhány évtizeddel későbbről is és azóta is, amivel István király az egész magyarság sorsát elintézte ezer évre. Még valami bizonyos: a halála közeledtével neki már látnia kellett, hogy megbukott. Hogy az öröksége a szegénység, a megalázottság és az a félelem, amit VI. León bizánci császár leírt a kilencszázas évek elején. Nem lehetett szép halál.

Valamit a Német-Római Birodalom „felelősségéről”, ha valakiben felmerülne. Idehozta a papjait és katonáit, idetelepítette az ipar és a mezőgazdaság működésének alaptechnológiáját, levezényelte a törzsszövetségből a társadalom felé vezető változást, azaz koronát szerzett, megmutatta, hogyan kell királyságot csinálni. Jó, lényegében a saját érdekében pacifikálta az ideérkezett vadembereket, de segített a gyökeres változtatásban.

Ám valami alapvető működési szabályt azért rögzítsünk: a gyarmatosító nem fejleszt a gyarmaton. Mindössze annyit, amennyi érdekében áll. Van viszont ez tovább is: nem is akadályozza a fejlődést. Nem tesz semmit ellene, hogy a gyarmat a saját épülésére kihasználja a földjére telepített holmikat. Az már megint egy másik kérdés, hogy ha a megszállt terület népe elkezd dolgozni a saját épülésére, akkor a gyarmattartó meddig engedi a fejlődést, hol állapítja meg azt a határt, ahonnan már veszélyben látja az olcsó alapanyagok megtermelését, meg az olcsó és irányítható munkaerőt. Egyáltalán, mit tart majd fontosabbnak: egy stabil gazdaságot és megbízható hadi szövetségest, vagy a gyarmati lét fennmaradását. Ez a konfliktusforrás Hammurápi óta a világtörténelem nagy drámáit képes átírni.

A Birodalmat az érdekelte, hogy az általa a megfelelő szintre fejlesztett állapot megbízhatóan szilárd és megingathatatlan, a helyzet bármiféle változása nem fenyeget. István népe finoman szólva nem bizonytalanította el a császárt. Akinek ilyenformán semmi oka nem volt a beavatkozásra. Istvánnak lett volna.

 

A nagy uralkodó

„Osztie Zoltán szerint jelenleg Orbán Viktorhoz hasonló, a kormányfői posztra alkalmas politikus a Fideszben sem nagyon akad, a magyar történelem ismert alakjai közül pedig leginkább Szent István királyhoz mérhető a miniszterelnök.”

 Ritkán értek egyet papokkal, de most tökéletesen. Indoklásul ideteszek egy részletet a könyvemből, amit Ezerév ideiglenes címmel kezdtem írni évekkel ezelőtt és két éve fejeztem be. Néhány oldalas bejegyzést készültem írni ide, ebbe a blogba arról, miért olyan a mi népünk, ami mindinkább elviselhetetlenné teszi. Négyszáz oldalas könyv lett belőle. Azoknak mondom, akik egy másik helyen értesültek a könyv írásáról: azért nem olvashatják sehol, mert Magyarországon jelenleg nincs kiadó, ami meg meri jelentetni. Nem mintha fel akarnám menteni bármelyik beszari társaságot, de azt ezzel az idézettel valamelyest elismerem, nem alaptalan a félelmük. Íme a részlet (ez a könyv vége, az összefoglalás, az előtte lévő 350 oldal az itt olvashatók bizonyítása):

 

„Na akkor. Volt nekünk egy nagy hatalmas királyunk, a történészek egy része I. Istvánnak nevezi, de leginkább Szent Istvánként ír róla boldog-boldogtalan. Mit tudunk róla?

Nem tudjuk, mikor született. Azt sem tudjuk, hol született. Nem tudjuk, hol és mivel telt az ifjúkora. Nem tudjuk, volt-e része bármilyen nevelésben, oktatásban. Úgy tudjuk, megkeresztelték, de azt nem tudjuk, ki tette ezt, mikor és hol. Úgy tudjuk, megházasodott, de nem tudjuk, mikor és hol, a német források ebben az ügyben bizonytalanok, de azokból legalább következtetni lehet. A magyar forrásokról mindjárt. Úgy tudjuk, megkoronázták, de nem tudjuk, honnan származik a koronája és ki tette a fejére – az időpontot határozottan állítjuk, noha megbízható forrás erről sincs. Azt írja boldog-boldogtalan, hogy megalapította a magyar államiságot és a kereszténységet.

I. Istvánról és az ő uralkodásáról nincs egyetlen hitelt érdemlő írásos dokumentumunk sem. Minden vele kapcsolatos „adatunk” forrása valamely krónika vagy „legenda”, amik szájhagyomány és egyéb mesélések alapján íródtak, valamint néhány, évszázadokkal később előkerült másolat, amiről azt állítjuk, hogy az eredetije István idejéből való. De minthogy az eredetit soha senki nem látta és a „másolatok” többszáz kilométerre innen készültek, ugyancsak többszáz évvel később, elég nehéz az illető uralkodóról legalább hozzávetőleges képet alkotnunk. Nem baj, a mi történészeink azért ezt megteszik, méghozzá szemrebbenés nélkül állítva adatokat, amik nem léteznek, amikről ők is tudják, mert tudniuk kell, hogy soha nem is léteztek. Ezzel szemben mélységesen hallgatnak arról az egyetlen, mindenki által látható, de soha senki által nem elemzett forrásról, ami különben minden követelménynek megfelel: a koronázási (mise) paláston látható ábrázolásról. Mely szerint (miképp már részleteztem) a mi első uralkodónk egy nagyjából 155-160 centiméteres, rövidkarú, tömpekezű alak volt, nyilvánvalóan olyan, ami a különféle kortársi írásoknak megfelelően illeszkedik a kor magyarjainak külleméhez. Ebből persze semmiféle egyéb következtetést nem lehet levonni, ilyen volt és kész, legföljebb a hatalmas termetű daliát megjelenítő szobrokat és festményeket kellene az őket megillető helyen tárolni. Az ilyen „művészeti alkotások” alapján készült jellemrajzokkal együtt. Ezen kívül az sem kerül szóba egyetlen történelmi munkában sem, hogy ezen a paláston, a királyéval közel azonos méretben megörökíttetett Liudolf Gizella, a királyné, ami legalábbis szokatlannak nevezhető az uralkodói jelképek sorában. Amiből viszont már szükséges volna levonni bizonyos következtetéseket. (Ha valaki a szememre vetné a Monomakhosz-korona Zoé és Theodora ábrázolását, annak figyelmébe ajánlom, hogy nevezett nők nem királynék voltak, hanem Monomakhosz császár társuralkodói – ez az a korona, amit I. András kapott a bizánci császártól, ráadásul valószínűleg női korona, de ez már megint egy másik történet.)

Miután tisztáztuk, hogy első, mindmáig legnagyobbra tartott, hihetetlen mennyiségű tódítással ránk tukmált királyunkról lényegében semmit nem tudunk, és megállapítottuk a magyar történészek elég mélyen el nem ítélhető felelősségét ebben a mai napig tartó hazugságáradatban, még valamit jegyezzünk meg: a főbűnös azért ebben is az I. István nevű király. A történészek halandzsázása azért folytatódhat zavartalanul a hét vezér, a vérszerződés, Árpád apánk, a honfoglalás és a kalandozások után még mindig mindenféle dokumentum nélkül István történetével, mert ő nem gondoskodott maradó dokumentumok és tárgyak létrehozásáról. Ha egy kicsit is foglalkozott volna egyébbel, mint a nép sanyargatásával és a kereszténység fertőzésének kíméletlen terjesztésével, akkor természetes kötelességének tartja az események hiteles rögzítését, oklevelek íratását és azoknak a számukra épült kőházakban való, évszázadokra biztonságos elhelyezését, építészeti- képző és iparművészeti holmik megrendelését és azok szakszerű tárolását – egyszóval mindazt, ami tőle nyugatra ezerévek óta tudható gyakorlat volt. Ami nem hagyomány, hanem kötelezettség. (Hogy miért fogadom el a nép sanyargatásáról szóló tudósításokat, ha nincs elfogadható dokumentumunk Istvánról? Mert erről a „tevékenységéről” van hiteles – bizánci és német – forrásunk, és mert minden egyéb bizonyíték ezt teszi nyilvánvalóvá.)

Közjegyzőket ismerünk az i.e. 2750. évből. Az Írnok szobra 2600-ból való. Mármint az időszámítás előtt 2600-ból. Elég fontos foglalkozás lehetett, ha szobrot is faragtak róla:

A különféle ókori kultúrák közvetítésével a közjegyzőség eljutott a „barbárokhoz” is. A mai Nyugat-Európában a 10. század közepére egységesítették a közjegyzői hivatalokat, úgy értem, valamennyi birodalomban. Kötelező volt. Azaz lett volna honnan tanulni.

Ha a mi nagy királyunkat bármi érdekli a pusztító hatalmi tébolyán kívül. Aminek mindent alárendelt, amiért képes volt meghunyászkodni is, amikor nála erősebbel találkozott, amiért hajlandó volt elviselni egy feleséget a nő kíséretével együtt, akikben persze kizárólag a gyűlöletes idegent látta, és nem a lehetőséget egy értelmes, a tisztességes és alapos utókor számára is elismerendő, működőképes királyság és ország felépítésére. A dokumentumok és bármilyen más megmaradó tárgy hiánya sokmindent mutat, de valamennyi jelenség fundamentuma az ebből következő tény: I. István egy kereszténységet szimbolizáló koronával megkoronázott törzsfőnök volt. Aki egy pillanatra sem tudott, valószínűleg nem is akart kiszabadulni a törzsi keretek közül. Aki a rengeteg ingerből csak azokat bírta kiválasztani, amik a hatalmi tébolyát katalizálták. Akinek a sok között talán a legnagyobb bűne, hogy a népből is a rosszat hozta elő, ami rossz egy évezred alatt csak annyit változott, hogy fokozatosan romlott tovább. Ha voltak olyan képességei, amik kiemelték a tömegből (kellett hogy legyenek, többször utaltam rá, nem volt a szó hagyományos értelmében buta), azokat kizárólag arra használta, hogy a törzsszövetségi hierarchiát (család, nagycsalád, nemzetség, törzs) egységessé alázza, hogy egyforma alattvalóként kezelje a nemzetségek és a törzsek vezetőit is. Az agyberendezése talán elég lett volna ahhoz, hogy királyként viselkedjék, hogy felfogja azokat a kulturális szabályokat, amik egy európai keresztény uralkodót megkülönböztetnek egy barbár ázsiai jövevénytől, de ezek nyilván nem érdekelték. Mert végülis a szó nem hagyományos értelmében, hanem annak teljes értelmezési terjedelmét tekintve egy iszonyatosan buta ember volt. Ravasz és galád, és éppen ezért reménytelenül buta. Amennyiben elfogadjuk azt a distinkciót, hogy az ember, aki szabadon választhat a jó és rossz cselekedetek közül, és a rosszat választja, mindenekelőtt buta. Az összes többi tulajdonsága ebből az egyből fakad.

István ebben is hagyományteremtő volt. A magyar történelem során úgyszólván csak buta emberek kerültek bármilyen döntési pozícióba, a magyar történelem sorsfordulóit mindig az ostoba politikai vezetők tettei jelentették, ezért nem fordult elő egyetlen egyszer sem, hogy ne a rossz oldalon álltunk volna. A jelen pillanatig így van. István országa nem híd volt és nem kompország, hanem senkiföldje, egy érdektelen és értéktelen terület, ami az idegen megszállóknak kellett is meg nem is, amin még átkelni sem volt érdemes, és ez így is maradt. Most ez a szerep valamelyest módosult. Harminc évvel ezelőtt megszállók nélküli értéktelen területté váltunk, tíz éve pedig a keleti despotizmus nyugati előszobájaként funkcionálunk.

István mindent elsöprő butaságának nyilván az egyik természetes tünete, hogy mindenkinél okosabbnak képzelte magát, egyebek között ezt is bizonyítja, hogy semmit nem tartott szükségesnek átvenni a nyugati kultúra holmijaiból. A maga szempontjából persze igaza volt, ezek nemhogy segítették volna a maga által kívánatosnak tartott uralkodásban, ez a kultúra kizárólag rombolásra való egy törzsi alapokra épített keresztény királyságban.

Azt tetszik kérdezni, mivel tudom ezt a tételt bizonyítani. Például a magyar történelem általunk már ismert folyamatával, és az annak egyenes folytatásaképpen tapasztalható jelennel: egy törzsi alapokra épített keresztény királyságban élünk 10 éve, egy Istvánhoz mindenben hasonló alaknak, az első uralkodó karikatúrájának az uralma alatt – tökéletesen azonos körülmények között. Egy magatehetetlen, helyes döntésekre és az érdekeinek érvényesítésére képtelen nép közé vegyült, szétfolyó értelmiséggel, más néven az alattvalóvá züllött nemzetség- és törzsi vezetőkkel, azoknak a bávatag morgását hallgatva. Mely nemzetség- és törzsi vezetők ideális (elképzelhetetlen) esetben ezt a könyvet olvasva magukra ismernek, és rájönnek, mi volna a teendőjük, vagy egyesült erővel nekem esnek, kiátkoznak és el akarnak törölni a föld színéről a könyvemmel együtt (ez a változat az életszerű).

Elmondtam már másképp, most egy újabb változatot írok ide: Istvántól voltaképpen valami olyasmit vártak el a kortárs nyugaton, amire ő alkalmatlan volt akkor is, ha nincsenek benne a sértettség, a bosszúállás és gyűlölet zsigeri indulatai. Az ázsiai törzsi lét primitív, természeti életkörülményei közül kellett volna kiemelkednie, hogy része lehessen egy sokezer éves civilizációnak. Ez még akkor is szinte lehetetlen, ha egy empatikus, tanulni vágyó, alapjában véve jóindulatú ember lett volna, de mint tudjuk, ez a contradictio in adiecto tipikus esete – e tulajdonságok és az uralkodás vágya képtelen, feloldhatatlan ellentétet képeznek.

Akkor mit akarok István királytól?

Csak olyasmit, ami elvárható. A szándékot arra, hogy érvényesítse a saját érdekeit. Hogy növelje, szétterjessze a saját uralmát. A baj az, hogy ezen a ponton beleütközünk egy végtelenül szomorú felismerésbe: István király despotának is alkalmatlan volt. Pitiáner és alapjában véve dilettáns diktátor, aki a pusztításban és a harácsolásban látta vágyai csúcsának elérését. Ezeknek a céloknak nincsenek nyomai, az aljasság jórészt megsemmisül az aljas ember halálával, legjobb esetben fölösleges, kártékony emlékeket hagy maga után.

Ahogyan István király esetében történt – és ez a megingathatatlan bizonyíték a fentiekre: nem maradt utána semmi. Amint már említém, 1109. előtt nincs semminek semmilyen eredeti dokumentuma. És ennek az ordító hiánynak egyetlen vétkese van, az az uralkodó, akiről nem tudunk semmit, mert ő maga nem gondoskodott róla, hogy tudhassunk bármit is. Ha nem lett volna olyan mértékig híve és rabja a törzsi lét szellemének, hajlanék arra, hogy ezt szándékos mulasztásnak tekintsem, hogy ő úgy gondolta, jobb, ha annak a rengeteg gyalázatnak és vérnek, ami az ő nevéhez tapad, nem marad nyoma.

Még egy kérdés: miért keletkezett évszázadok múlva csupa pozitív képet mutató „másolat” (azaz hamisítvány), legalábbis olyanok, amikről a készítők azt hitték, azok pozitívak (és amik kétségbe alig vonható bizonyítékot szolgáltatnak István király igazi jellemére és tetteire)? Használtam már a kifejezést, a mundér becsülete. Kivétel nélkül minden Istvánhoz hasonló primitív gonosztevő úgy gondolja a mai napig, hogy soraikat összezárva kell tartani, kívülálló nem tudhat meg semmit a valóságról. Ez akkor is így van, ha 100-300 évvel később még voltak a valóságnak megfelelő dokumentumok (kizárt), és akkor is, ha nem voltak, ha a „másolatok” eredetijét soha senki nem látta. A különféle másolatok, amik a különféle kódexekbe bekerültek, azonos státuszú megrendelőtől származtak – az Istvánt követő uralkodók ugyanannak a kutyának a kölykei, lényegében az utolsó „Árpád-házi” után következő idegenek (Anjouk és a többiek is). Nyilvánvaló, hogy az első, nagy keresztény király utólagos legitimálása az utódok hatalmát hitelesíti. És ez egyformán érvényes a hozzá hasonlóan kártékony alakra éppúgy, mint a valamivel kevésbé ócskára. Ne tessék feledni az alaptételt: jó minőségű uralkodó (politikus) nem létezik vagy legalábbis alig, legfeljebb fokozatok lehetségesek a legaljától a jó irányába – az „uralom” (hatalom) eleve kizárja a jó minőség fogalmát attól a szinttől kezdve, ahol megindult az emberré válás folyamata.

Minthogy az okos emberek szava ebben a kihűlt kásából épített falak közé szorított országban jóformán sosem hallatszott (egy kivételről tudok, na jó, másfél, ha Széchenyi mellé Deákot odatesszük), mi kedves mindnyájan, úgy is mint közvélemény számos dolgot tekintünk a jelen pillanatig pozitívumnak, amilyen például a kereszténység és az államalapításnak nevezett, soha meg nem történt akció. Mindkettő a mi Istvánunk „érdeme”. Ezt komolynak vélt történészek nyomán magukat komolynak képzelő politikusok állítják ezer éve szünet nélkül, első királyunk törvénykönyveivel együtt.

Nincs okunk a csodálkozásra.

Natehát. Van egy nép, aminek a történelme úgy kezdődik, hogy hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl volt egyszer hét vezér. Történt egyszer, hogy elindultak és mentek, mendegéltek, és képzeljétek el, gyerekek, hogy velük ment a Hófehérke is… bocs, egy fejedelem is, aki akkor még egészen kis gyerek volt, fia az Álmos nevű vezérnek. Aki meg viszont a turulmadárnak volt a fia. Ezt a vezért azért hívták Álmosnak, mert folyton csak aludni akart. A kisfia örökölte is az aluszékonyságát, ezért őt elnevezték Árpádnak. És ez a hét vezér addig ment, mendegélt, amíg egyszercsak megérkeztek egy tejjel-mézzel folyó Kánaánba, ahol az Árpád nevű fejedelem, aki addigra már felnőtt, hatalmas nagy dalia lett, körülnézett és azt mondta, honfoglalás. Aztán ettől a szép szótól, ebben a tejjel-mézzel folyó Kánaánban, ezek az ideérkezett emberek mintegy varázsütésre mindannyian hatalmas nagy daliák lettek, és elkezdtek kalandozni. Tudjátok, gyerekek, ti is szerettek kalandozni, ez olyan izgalmas dolog, amit a szüleitek nem is nagyon szeretnek, mert azt mondják, nincs neki semmi értelme, sokkal hasznosabb volna, ha megírnátok például a leckét, vagy segítenétek porszívózni, de azért hagyják. Majd szóljatok az apukátoknak, hogy készítsen nektek íjat meg vágjatok vesszőket nyílnak, meglátjátok, az milyen érdekes, a szomszéd néni például majd úgy csinál, mintha nagyon félne tőletek, szóval menő lesz. És legalább megtanultok mindjárt menekülni is, magyar gyereknek az igencsak hasznos ismeret. És akkor egyszercsak jött egy bácsi, aki még pogány volt, ezért a Géza nevet kapta szegény, aztán hirtelen leszállt az égből egy angyalka, szép hosszú, szőke haja volt neki, meg is tetszett ennek a Géza nevű bácsinak, úgyhogy mikor az angyalka azt mondta neki, hogy keresztelkedj meg, akkor készített magának hamuba sült pogácsát, fölvette a hétmérföldes csizmáját, és nekivágott a nagyvilágnak, elment, hogy az Üveghegyen és az Óperencián is túl, ahol a kismalac túr, ott valahol megkeresztelkedjen. Lett is nagy vigasság, szóltak a sámándobok, a varázslók felkoncolták az erre kiszemelt embereket, aztán mindenki felvágta az ereit, és gyönyörű nagy aranykupákból, amiket a disznókat őrző kondások hoztak a mulatságba hazulról, ahol kikotorták a sok folyami gyöngy közül, mind az összes ünneplő elkezdte inni a többiek vérét – de ez innen már korhatáros, csak tizennyolc éven felüli, csökkent képességű felnőtteknek való mese…”

 

Egyelőre ennyi talán elég, a folytatást hamarosan fölteszem.