A jobboldali miniszterelnök-jelölt minéműségéről

Azt mondják, ne bomlasszam az ellenzék egységét. Az összefogást. Jó, nem bomlasztom.

Inkább csatlakozzam egy bornírt gyülekezethez? Akik még a struccsághoz is hülyék, amennyiben be sem kell dugniuk a fejüket a homokba, anélkül is elég sötét van körülöttük? Akik képtelenek föltenni a legegyszerűbb kérdéseket.

Azt mondják az egyik jelöltről, hogy jobboldali. Kösz, hogy szóltak.

Valahol azt olvastam, hogy a baloldal figyelmébe ajánlják, a váltógazdasághoz szükség van a jobboldalra. Nemrégen meg azt is olvastam, hogy Obama is valami ilyesmit írt. Megkerestem, íme:

„A volt amerikai elnök hangsúlyozta: a demokrácia működéséhez szükséges, hogy egyaránt legyen bal és jobboldal is.”

Aztán Barack Obama azt is mondta, hogy „…a Republikánus Párt tagadja a klímaváltozás létezését, vitatja a választási eredményeket és összeesküvés-elméletekbe kapaszkodik, amelyek közül a legőrültebbeket Donald Trump terjesztette.”

Lehet ilyeneket olvasni mindenhol, hogy a demokrácia működéséhez kell a verseny meg az eszmék ütközése. Egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy a „demokrácia” jelen formájában egy végtelenül ostoba és kártékony módszer az emberi társadalom működtetésére, aminek úgyszólván semmi köze nincs a mintának tartott és ezáltal meggyalázott görög demokráciához, fogadjuk el alapnak a megállapítást, mely szerint szükség van a bal és jobboldalra. Ebben a pillanatban azt a megállapítást fogadtuk el, hogy mondjuk az atlétikát modellnek véve, voltaképpen nem vagyunk tisztában a futóversenyek lényegével. Mert igazi futóverseny akkor lesz az eseményből, ha bizonyos, a nép által megválasztott arányban indítunk bérgyilkosokat, kocsmai verekedőket és más bűnözőket, akik a start után elkezdik irtani a futókat. A leggyorsabbakat persze már csak hátulról agyonlőni tudják, de a „demokrácia” szabályai szerint ez rendben van, csak élénkíti a versenyt, ha azért izgulhatunk, marad-e futó, aki így is célba ér.

A közérthetőség kedvéért kissé (nem nagyon) eltúloztam a jobboldali versenyzők jellemrajzát.

Namármost. A „demokrácia” jelenkori értelmezése szerint attól a pillanattól kezdve, hogy egy köztörvényes bűnöző indul valamely közéleti választáson és ott nyer, akkor politikussá válik, és mint ilyen, automatikusan elveszíti bűnöző jellegét.

Ha elfogadjuk azt a meghatározást, miszerint a jobboldaliság az emberek közötti egyenlőtlenség erőszakos fenntartása és törvényként való helyeslése, akkor tudomásul vesszük, hogy az egyetemes történelem jelentős része a jobboldaliság történelme. Ha nem bánják, nem írom ide a jobboldaliság árnyalt jellemzőit, a lényeg itt van fent, különben nagyjából mindenki tudja, mit jelent a jobboldaliság.

A mi népünk történelme a jobboldaliság történelme, ez a nép mindig a jobboldaliságot jelentette akkor is, ha ennek a képnek a kialakulásához nem sok köze volt, rákényszerítették, elfogadta.

Mikor milyen esélye volt ennek a népnek bármire, ami legalább árnyalatnyival különbözött volna a jobboldaliságtól? Ezt kapja ezer éve. Erről tudja, hogy ebben kell élnie. Hogy mi az a másfajta? Ami Európában már sokszáz évvel ezelőtt megvolt? A szabadság kis körei (Bibó), amik még a jobboldaliság förtelmes korlátoltságát is elviselhetőbbé tették? Honnan tudná, mi az, nem volt benne része soha.

Úgy vélem, ismét kell beszélnünk kicsit a jobboldaliságról, legalább annak a legutóbbi százötven évéről, a jobboldal úgyszólván kizárólagos szerepéről ennek az országnak a mélységes mélyben tartásáról.

Ideteszek részleteket korábbi jegyzeteimből, a kompilációt egy másfajta minőség megjelenítésének szánom, hogy értető legyen, mi a bajom egy Márki-Zay nevű nyomulásával. Trianonoztunk például hosszan, sírtunk krokodilkönnyeket, a „baloldaliak” is. De valahogy egy szót sem láttam a „baloldali megemlékezések” között sem például a frankhamisításról.

A magyar „úri osztály”, azaz annak a jelentős hányadát kitevő ostoba és aljas alakjai nagyjából ugyanazt csinálták, amit 1990. óta az úgynevezett jobboldal: hergelte a náluk is ostobább (általuk butaságban tartott) köznépet. Hogy ugyanis milyen tragédia Trianon és milyen igazságtalan. Többször leírtam már, nem az. Nem tragédia ahhoz képest, amilyen tragédiának a retorziója és főképp nem igazságtalan. Dehát próbálja ezt valaki elmagyarázni egy habzó szájú mélymagyarnak.

A frankhamisítás részleteit el lehet olvasni mindenféle helyeken, én most csak a lényeget írom ide.

Windischgrätz Lajos herceg, hajdani közellátási miniszter 1922-ben saját sárospataki birtokán kezdett el – kőnyomatos technikával – előállítani ezerfrankosokat. Minthogy a hamisítványok egy vak koldus megtévesztésére is alkalmatlanok voltak, a herceg úr a fővárosba költöztette a holmiját, és az Állami Térképészeti Intézet Retek utcai épületében folytatta a munkát. Ennek az intézetnek a legfőbb korifeusa egy „nagy tudós”, bizonyos Teleki Pál buzgón vállalt részt a tevékenységből, minthogy ő is meg volt győződve Trianon igazságtalanságáról. Sőt, ő arról is meg volt győződve, hogy azt leginkább a zsidók csinálták, ezért megírta a modern kor első zsidótörvényét, amivel még Hitler Mein Kampfját is megelőzte. A nyomdagépet a Pénzügyminisztérium szerezte be. Ez csak azért lényeges adalék, mert bizonyos források a mai napig nem látják bizonyítottnak Bethlen miniszterelnök részvételét az ügyben. Ami úgy különben számos egyéb ténnyel is igazolható, dehát egy bírónak, aki hivatását a megfelelő módon gyakorolja, bőven elég egy miniszterelnök felelőssége az egyik minisztériumának működéséért.

A frankhamisítással az urak bosszút akartak állni Franciaországon. Azaz tökön akarták rúgni Franciaország lovát. Mely ország – a viccbeli jegessel ellentétben, akinek a lovát Arisztid rúgta tökön feleségének a jeges által való elcsábítása miatt – annyira sem volt bűnös a trianoni ítéletben, mint a jeges lova. De ez az urakat nem zavarta nemes bosszújuk kivitelezésében.

A sokmillió hamis frank első ezresének a beváltásával már lebukott a megbízott ezredes, azaz a végrehajtás elindításával megbízott balek. 1925-ben Hágában letartóztatták. A nyomozás gyorsan eljutott a legfőbb felelősökig, élükön Horthyval, Bethlennel és Telekivel.

És itt jön az ügy legfinomabb része. A brit és az olasz diplomácia lecsitította a franciákat. A nemzetközi jog nemhogy a fentnevezett három alakhoz nem jutott el, szóba sem kerültek mint felelősök. A magyarországi bíróság négy évre ítélte Windischgrätz Lajost, három és fél évre a budapesti főkapitányt. A herceg úr szállodákban és szanatóriumokban töltötte le „büntetését”, a főkapitány kormányzói kegyelemmel szabadulva, el sem indult a börtönkapu felé.

Nyugat-Európa úgy ítélte meg, hogy Bethlen „stabilitást” jelentő politikája, valamint a Gömbös gerjesztette fajvédő hisztéria elegendő ok a félrenézésre. Jobb a békesség. Nekik végülis semmiféle káruk nem keletkezett, az a lényegtelen apróság meg, hogy mi történik itt országon belül, kit érdekel. Szerintem baromira igazuk volt. Nem kell bolygatni ezeket a dolgokat.

Meg sem kérdezem, ismerős-e ez valahonnan.

Voltak olyanok, akik 1990-ben méltatlankodtak az osztrákok „magyar ne lopj” tábláin. A magyarság megvetése, taszító nevetségessé válása nem ott és nem akkor kezdődött.

Az a borzasztó, hogy még csak nem is a frankhamisítási botránnyal.

Annál is sokkal régebben.

Jó, nem győzöm hangsúlyozni, volt majdnem ötven év Magyarország történelmében, amikor elkezdtük magunkat otthon érezhetni Európában. De mint hamarosan bebizonyosodott, az arisztokráciának egy végtelenül ostoba része, és a hozzájuk hasonló „jobboldal” ebben nem akart részt venni, nekik jobban tetszett a „kutyaszerbia”, ezt 1878-ban már énekelték, 11 évvel a kiegyezés után, és az országnak az első világháborúba való belehajszolása.

A magyar „forradalom és szabadságharc” nem hasonlítható például a bármilyen ostoba és fölösleges, jakobinus diktatúrába, majd napóleoni császárságba torkolló, végül semmit meg nem oldó francia forradalomhoz, ami nélkül sokkal egyszerűbben és hatásosabban meg lehetett volna oldani a polgárság gondjait, de ami végülis inkább volt „baloldali”, mint a reménytelenül jobboldali magyar. A hőbörgők harca, amit csak azért nem nevezek ramazúrinak vagy felfordulásnak, mert a sok tízezer értelmetlenül meghalt ember legalább a fejet hajtó gyász tiszteletét megérdemli.

„Az egész úgy tűnik fel előttem, mint valami rossz álom! Ó, szent Nemezis! Egy lengyel és Kossuth hordják a gyúlékony anyagot a tűzre!... Nous avons vendu le pays pour deux Louis! (Eladtuk az országot két Lajosért - Batthyány és Kossuth)… Az egésznek rebellió színezete van…”

Azt tanítottam: hozzátok rendbe a vén házat; tisztítsátok meg a szennytől, mely körülveszi etc. Az érintettek nem végezték el ezt… Kossuth és társai pedig jobbnak látták felgyújtani!...”

Ez Széchenyi István naplóbejegyzése 1848. március 15-én és 16-án. Széchenyi és Deák vesztett. A főurak és köznemesek szabadságot akartak és függetlenséget – önmaguknak, a Habsburgoktól. Fogalmuk sem volt róla, mit kezdenének vele, mert a „vén ház” nem lett megtisztítva a szennytől, azzal pedig, hogy rágyújtották a népre, saját magukat is rosszabb helyzetbe lökték, mint amit el tudtak volna képzelni.

48-49 a miniszterek és hadvezérek ügye volt, a bornírt főurakból álló magyar jobboldalé. Eszükbe nem jutott a nemzetiség vagy a jobbágy sorsa, ők akartak önálló létet, ki tudja, mire alapozva. Dehát mit lehet várni egy olyan baromian ostoba alaktól, amilyen a szlovák zugügyvéd volt a hatalmasra növesztett és hazudott magyarságával, amiért bárki életét feláldozta, kivéve a magáét. Ha egyszer valaki hajlandó lesz a valóságról írni és beszélni a 48-as „emlékhelyek” helyett, akkor talán szép lassan eljutunk a felismerésig: ez a „forradalom és szabadságharc” nem a nép harca volt. Ők azt akarták, hogy hagyják őket békén – ha már az áprilisi törvények tisztességes és gyors végrehajtása helyett a hibbant nagyképűsködést választották, csinálják egyedül. Nélkülük. Dehát nem lehetett, mert a „Lajosok” úgy tartották, a népnek vannak kötelezettségei.

"Hogy tulajdonképen mit ünnepelnek martius 15-kén, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom, de hogy azon a napon, mellyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni, azt tudom." – írta Kossuth a feleségének 1849. március 15-én.

Hááát. Ünneplés helyett lett iszkolás a kincstár maradékával, aztán sikkasztás Amerikában, aztán az a bizonyos „Cassandra-levél”. Majd a magyar jobboldal bosszúterve 48-ért, hogy majd ők most megmutatják: 1914. Hadüzenetek, kitartás az utolsó halottig, aki megint csak annak a népnek a halottja, amelyik nem akart részt venni ebben sem, de senki nem kérdezte, mely nép aztán elkezdte siratni Trianont, az ő elvesztett országát, ami nem volt az övé soha… És így tovább. Horthy, újabb világháború, a jobboldal újabb bosszúja a féleszű briganti, a nagyra tartott földrajztudós Teleki zsidótörvényeivel… Aztán Rákosi Mátyás a szovjet megszállókkal a háta mögött – ugye nem tetszik azt gondolni egy pillanatig sem, hogy ennek az „új mesének”, ennek a „fasiszta kommunizmusnak” volt valami köze a baloldalisághoz? A legsötétebbnek vélt korszak, ahol az ember kiszolgáltatottabb és megalázottabb volt minden korábbinál, amit csak a csúti szotyolahéjköpködő tudott tovább cifrázni, relatíve még sötétebb mélységekbe taszítani.

És most nagy barátsággal és örömmel konstatáljuk, hogy van egy jobboldali az ellenzéki összefogásban. Egy csizma az asztalon.

Szabad annyit mondanom, hogy én nem örülök? Hogy én nem tartom a váltógazdaság részének a jobboldalt? Különösen egy jobboldali rendszer lebontásában nem használnék „váltásnak” egy hasonlóan baromi jobboldalit a maga förtelmes nézeteivel.

Vagy én most itt bomlasztom ezt a különben is elég kelekótya „összefogást”?

 

 

Egyszercsak

Olvasgatok mindenfélét. Majdnem mindenütt azt, hogy ez a Márki-Zay nevű hogyan fel tudott jönni. Miként az üstökös. Egyik napról a másikra.

Eltűnődtem azon, ez vajon miképpen volt lehetséges. Közvetlenül azután, hogy azon is eltűnődtem, miért gondolja ezt mindenki természetesnek. Hogy ez csak úgy lett. Mit tesz isten? De még ez a kérdés sem merült fel senkiben. Hogy esetleg az isten. Nem, még az sem. Ez van és kész. Egyszercsak. Ahogyan azt a magyar történelemírásban megszoktuk. Egy törzsi szövetségben élő, tanulatlan, a kor és a hely (a később Európának elnevezett földrész) szellemi és kulturális színvonalától évezredekre elmaradt, primitív despota egyszercsak „felveszi” a kereszténységet. És nyomban ezzel együtt államot alapít, egyedül az egész földkerekségen, hétszáz évvel mindenki más előtt (az első, államnak nevezhető társadalmi formáció valamikor a 17. század végén jött létre Hollandiában). Egyszercsak.

Mi ezt szeretjük, ehhez vagyunk szokva, magyarázat, ok-okozati viszonyok feltárása szükségtelen, nálunk minden csak úgy lesz. Egyszercsak.

Márki-Zay Péter egyszercsak felugrott a második helyre, miután korábban ugyancsak egyszercsak harmadik lett. Akkor sem érdekelt senkit, hogyan lehet az, hogy egy alföldi polgármester, aki finoman szólva nem éppen világhírű, így tör előre. Egy korábbi fidesznyik. Egy keresztény népnemzeti. Aki a határon túliak minden eszement privilégiumát megtartaná. Aki templomba jár. Sok gyereke van. Tetszik is neki a fidesz családtámogatási rendszere.

Az a helyzet, hogy nem ismerem azt a számítógépes technikát, amivel a világ egyik legfejlettebb országának az elnökválasztásába úgy bele lehetett nyúlni, hogy az illető társadalmi rendszerbe alig illeszkedő paprikajancsi legyen az elnök. Azt sem tudom, hogy egy olyan csodálatra méltó nemzet, amilyen az angol, hogy tehette meg azt, amit brexitnek nevezünk, és amiről korábban is, azóta is lehet tudni (ha valaki képes az egyszerű gondolkodásra), hogy ez a húzás az öngyilkosság határára taszította Angliát és vele együtt a Brit birodalmat.

Ezenkívül azt sem tudom, a 2018-as magyarországi választások alkalmával a néhány órás számítógépes leállás végeredményeként hogyan lett a kétharmad, amikor abszolút hiteles, magasan képzett informatikusoktól már akkor lehetett tudni, hogy a fidesz szavazói nem érték el az egymilliót.

Csak azt tudom, hogy ezek megtörténtek. Valamint azt, hogy az emberiség történelmében a társadalomfejlődés soha nem mutatott csodákat, magyarázhatatlan varázslatokat. Úgy értem, mindig mindennek oka volt, és ez az ok mindig ismerhető volt azok számára, akik képesek voltak föltenni a megfelelő kérdéseket.

Márki-Zay nem egyszercsak lett ott, ahol most van. Ez egészen bizonyos. Azt nem tudom, hogy akinek érdekében áll létrehozni ezt a pozíciót, mit tett, még kevésbé, hogyan tette azt.

Csak abban vagyok bizonyos, hogy én nem a közvélemény kutatók eléggé szánalmas (bár kétségkívül nagyon jövedelmező) tevékenységével foglalkoznék, hanem felkutatnám a legjobb informatikusokat. Akik tudják, mindazt hogyan lehet megcsinálni, amit fentebb leírtam.

Ehhez persze az kellene, hogy legyen legalább egyetlen ember, aki képes felfogni, Márki-Zay nem „egyszercsak” alakja ennek a játszmának. A viselkedése, a szövegei (a nők lenézése, négerezés, cigányozás satöbbi) nem véletlen kisiklások, ez az ember olyan, amilyennek egy fidesz-rendszerben egy korifeusnak lennie kell.

Innen már tényleg csak egy lépés megkísérelni legalább, hogy az „ellenzékre” váró bukást ezen a ponton még el lehessen kerülni.

Nincsenek illúzióim.

P.S.: Majd' elfelejtettem, nagyon nem szeretném, ha valakiben kétségek maradnának a fenti mondat után, amivel a közvéleménykutatókat érintettem. Egy lényegében használhatatlan, a kártyavetéshez hasonló megbízhatósággal működő, primitív és nagyképű "szakterület" kártékony képviselőit tetszik mostanában favorizálni. Abba kellene hagyni. Körülbelül olyan fertőzők és ártalmasak, mint a bulvár és a reklámbiznisz együttvéve.

Undor 2.

Restellem magam a késésért, mentségem az, hogy ahányszor megpróbáltam folytatni, mindig elragadott az indulat, és nem tudtam eldönteni, az undor tart inkább távol vagy a tehetetlen düh. Mint ahogy azt sem sikerült eldöntenem, ez a két morális torzulat egyszerűen csak nagyon beteg (moral insanity), vagy a miniszterelnökhöz hasonló ócska gazember, utóbbi esetben érdekes történések várhatók még.

A helyzet ugyanis az, gyermekeim ott az áporodott erkölcsi pocsolyában, hogy maguk meg lettek verve. Méghozzá jó alaposan. Lehet itt százalékok rossz illatú takaróit magukra húzogatni, attól még tudjuk mi kedves mindnyájan, hogy valaki bizonyította, ő az egész országban kívánatosabb személy, mint a korábbi társak, mely ismeretnek egyetlen logikus következménye lehet: ott a homokozó sarkaiban a kis sapkájuk megemelése, törzshajlítás előre, karok széttárva, majd távozás udvarias mosollyal.

Ehelyett maguk, aszott kis testek az etika oltárához vezető lépcsősor alján, most összefognak. És megmutatják ennek az országnak, hogy a jellemtelenség, az emberi tartás totális hiánya nem kormánypárti privilégium. Egy magát úrnak álcázó, valójában csak konfliktuskerülő, riadt alak, valamint egy renegát fidesznyik, aki büszke a középkori keresztény nyársatnyeltségére és mint ilyen, nyilván a jelen förtelmes, anakronisztikus keresztény kurzus folytatójaként szeretné újabb templomokkal még nevetségesebbé tenni ezt a szerencsétlen országot, most vállvetve nekimegy annak az embernek, aki méltóságot kínál ennek a népnek, aki az ezer éves történelemben először képes lehet európaivá formálni az ázsiai jövevényeket…

Nahát valami ilyesmit írtam volna, ha másnap folytatom a négy nappal ezelőtti jegyzetet, és ezt nem akartam. Nem mintha ebben a fenti, mérges szövegben volna bármi hiba, netán igazságtalanság, szó sincs róla, ez itt fent tökéletesen adekvát, azaz a helyzethez illő és a helyzetet előidézők pontos leírása. Csak nem jó mérgesen írni, ezért késtem négy napot az ígért folytatással.

Nem múlt el a dühöm, csak kevésbé fortyog, elmorfondíroztam, érdemes-e egyáltalán azzal foglalkozni, miért fordult ki magából ez a két alak (vagy miért fordult be magába, azaz vált olyanná, amilyen a valódi természete). Nem szükséges különösebb elmeél, csak a mai finkelsteineket és cummingsokat kell megkeresni, azaz az úgynevezett kampánystratégákat. Ezek általában az Egyesült Államokból jönnek, esetleg Izraelből, Hollandiából, Dániából, azaz a legfejlettebb, a legfejlettebb jogrendszerű országokból. Ezek általában, legalább a szó átvitt értelmében feltétlenül, szabályszerű tömeggyilkosok – a többi paragrafusról most nem szólok, amiket ugyancsak megszegnek és amik ugyancsak 15-20 éves büntetési tételeket vonnak maguk után.

Tetszett hallani egyről is, akit legalább figyelmeztettek volna, hogy hagyja abba? Tetszik gondolni, hogy ezek az alakok nem tudják, mit cselekszenek? A Brexit című film arra épül, hogy a főszereplője (Dominic Cummings) a lelkiismereti összeomlás szélén tekint vissza a tevékenységére. Ő ezzel valószínűleg egyedül van a kollégái között.

Dehát erre kérdezték valamikor a nyolcadik kerületben, hogy akkor hova sompolyogjak. Ez az egy rohadék többszáz millió ember életét befolyásolta negatív irányban, köztük 65 millió brit polgárét és körülbelül 250-300 000 magyarét a többiekénél is rosszabbá változtatva. Jó, nem volt egyedül. Kellett hozzá a többi aljadék, a politikusok és persze a buta brit polgár is. Dehát ezek be voltak kalkulálva. Most itt van ez a két kisformátumú exhibicionista, ez a két szánalmas megjelenítője az elmúlt harminc év grundháborús acsarkodásának, akik mindezek tetejébe „rendszerváltásról” hablatyolnak. Mi a fenét tudnának ők váltani? Beállnak gyurcsányozni, mert azt hiszik, az a biztos, az a fidesznek és főképp a szotyolahéjköpködőnek bevált? Ezek a „kampánystratégák” azt mondták, ilyen a politika, legyenek csak nyugodtan ócskalelkű bugrisok, mint minden politikus. A két pitibugyor meg ettől fogva nemcsak a megszokott vizesnyolcas formát hozta, hanem elhatározta, hogy gazember lesz. Nem az átlagos, szomorú kis stráfkocsis köpködést folytatja, ami a természetéből fakad, hanem mint harmadik Richárd, igazi gazemberré válik. A baj csak az, hogy ahhoz olyannak kell születni, az nem elhatározás kérdése – viszont ha már el tetszett határozni, ajánlanék egy folyton figyelmen kívül hagyott sort a Shakespeare-darabból: „csúfságomat magam magyarázom”. Mondja Richárd. Ezt tessék majd mostantól otthon gyakorolni, tükör előtt, meleg téglával a hónuk alatt, csúfságukat maguk magyarázzák. Ehhez persze kellene némi önismeret és annyi erkölcsi erő, amennyi még egy gazemberbe is belefér.

Miért kell folyton azt hangsúlyozniuk a politikusoknak, hogy olyan a politika, amilyenek ők? Mari néni elhiszi. Egy szóra. Bizonygatni sem kell neki. Azt mondják a politikusok, hogy a jellemtelenség, az aljasság, a hazudozás, a rablás, a gyűlölet, az embernek ember által való megsemmisítése, a következetlenség, hálátlanság, kisszerű piszkoskodás maga a politika.

Pedig nem. A politika nemcsak ezekkel nem azonos, a hatalommal sem. A politikusok beteges hatalomvágyával végképp nem. A politika lehetővé teszi, hogy a tisztességnek hatalma, más szóval ereje legyen a tisztességtelenség fölött, de a politikusnak nincs semmiféle hatalma, ő az ügyeket intézi, mely ügyek intézéséhez olykor igénybe veheti a politikának azt a lehetőségét, hogy a jog hatalmát (ez szerencsés esetben rokonértelmű fogalom a tisztesség hatalmával) alkalmazza azok ellen, akik bűnt követnek el. Nemcsak nálunk, hovatovább az egész atlanti térségben a tisztesség hatalmát a politikusok ellen kellene használni, ha volna olyan szervezet, ami erre képes.

Dehát van. Pontosabban lehetne. Mondok egy példát.

A lóversenypályákon van egy rendszeresített testület, versenyintézőségnek hívják. Az a feladata, hogy ügyeljen a verseny tisztaságára. Ami nem abban nyilvánul meg elsősorban, hogy itt lehet feljelentést tenni, hanem abban, hogy az üzem minden egyes alkalmazottja, a pályamunkástól a starteren és a lovasokon át az idomárig mindenki tudja: bármilyen szabálytalanságot követ el, a versenyintézőség hivatalból azonnal intézkedik. Felelősségre von, kivizsgál és büntet.

Elmesélek egy esetet, hiteles, a sajátom, jó lesz illusztrációnak meg talán a mind komorabb hangulat oldásának. A pálya egyik zsokéját behívattam (olykor helyettesítettem, ha a testület valamelyik tagja valamiért akadályoztatva volt, és hiányos lett volna a versenyintézőség létszáma), és megkérdeztem, annak tudatában lovagolt-e, hogy a mezőny legjobb lován ül. Igen, dehát a ló nem akart menni. Zsiga, Zsiga, ment volna az szegény, ha hagyod. Hagyom? Kérdezte felháborodva, elnyílt szemmel, dehát úgy megvertem, hogy porzott. A csizmád, Zsiga, az porzott, merthogy azt püfölted, méghozzá a barrier oldalában, hogy ne lássuk. Meghoztuk az ítéletet, a zsoké kint várt. Honnan tudta a mester, hogy a csizmámat ütöttem? Tudod Zsiga, én a Rádióban dolgozom. Aha, mondta és bambán nézett maga elé. Aszt akkor mi van? Jó a hallásom. A csizma másképp szól, mint a ló oldala.

A versenytárgyalásnak, amit például Mészáros Lőrinc szokott megnyerni, más hangja van, mint amilyen egy tisztességes közbeszerzési eljárásnak szokott lenni. És ezt nemcsak én hallom, hanem sokmillió más is. Viszont ebben az országban nincs versenyintézőség. Azaz van, de olyan, amilyen a galopp pályáé lett volna, ha annak a testületnek mondjuk Bodnár Lajos lett volna az első embere, és Benedik Dezső meg Varga Ferenc a két tagja – ezek voltak a pálya legnagyobb „húzóművészei” (ha egy lovat a zsoké nem enged nyerni, arra szaknyelven azt mondják, hogy meghúzta), más kérdés, hogy egyben a legjobb lovasok is. Ez utóbbiban kontrasztosan különböznek a jelen állami zsokéitól, akik mint tudjuk, csak egyszerű, jellemtelen ócska bűnözők.

Ez a két szerencsétlen hólyag most annak az embernek ment neki, aki képes lehet összehozni egy „versenyintézőséget”. Azaz egy olyan civil szervezetet a sok egyéb (lehetőleg működő) civil szervezet között és fölött, ami hivatalból felügyeli a verseny tisztaságát. Valami olyasmi, amilyen most Magyar György és az ő szervezete, aki(k) most végülis eltiltotta(ák) a két duplanullát a tervezett viselkedéstől. (Ne tessék főügyészezni, az a funkció nem alkalmas a mondottakra, akármilyen rendes ember is a tisztségviselő.)

Nem tudom, mi lesz most, hogy ezt a két kártékony, gerinctelen senkit helyre tették. Nem tudom, helyesen ítélem-e meg Dobrev Klárát, vagy csak belevetítem egy okos nőbe, egy átlagon felüli intellektusba mindazokat a jótulajdonságokat, amik szükségesek ahhoz, hogy valaki országot faragjon ebből az Augiász istállójából, és emberi társadalommá szelídítse az ezer évvel ezelőtt ideérkezett, azóta lényegében mit sem változott ázsiai törzseket.

Meglátjuk.

  

Undor

Na tetszik látni. Valami ilyesmiről írtam kis híján két évvel ezelőtt. Előbb ideidézem, amit a mi főpolgármesterünk mondott most, az előválasztás összegzéseként:

„Ami az én eredményemet illeti, az ellenzéken belül van egy mély megosztottság. Szerintem alapvetően két részre oszlik az ellenzék mitológiája. Az egyik részt képviseli a Demokratikus Koalíció, ami a leginkább mozgósítható szavazókkal rendelkezik. Ennek a narratívának fontos eleme, hogy kevésbé kritikus a 2010 előtti politikával kapcsolatban, és Orbán Viktorra úgy tekintenek, mint aki politikai puccsot hajtott végre, és vissza kell állítani.  És van a másik oldal, amelyik a 2010 előtti politikával kapcsolatban éles kritikával él, és ez egy heterogénebb tömb.

Én ezt a kampányt nagyon nagy ellenszélben csináltam végig, hiszen a Fidesz engem jelölt ki arra, hogy egyszerre gyengítsen, és hogy felkészítse ellenem a kampánygépezetét. A pártok, akik mögöttem voltak, nem voltak eddig sikeresek a kampányban, tehát jelölti kampány volt.

Én a kockás papíromra magamnak harminc százalékot írtam.

Szerintem ez tőlem vitt, sokat.”

Lámlám. Durcipeti nekifogott gyurcsányozni. Hogy ugyanis a Demokratikus Koalíció kevésbé kritikus a 2010 előtti politikával kapcsolatban, és Orbán Viktorra úgy tekintenek, mint aki politikai puccsot hajtott végre, és vissza kell állítani. 

A Demokratikus Koalíció annyira „kevésbé kritikus”, hogy a jelenlegi elnöke, a párt alapítója 2011-ben szükségesnek látta egy új párt alapításával demonstrálni, milyen mértékben nem ért egyet a 2010. előtti politikával. A Demokratikus Koalíció annyira „kevésbé kritikus”, hogy a jelenlegi elnöke, akit elvitt a szenvedélye abba az irányba, amerre politikus nem mehet, 2006-ban beismerte, hogy hazudtak és hogy ez így nem mehet tovább. A magyar történelemben az egyetlen ember volt, aki be merte ismerni a saját hibáját, aminek következtében az „övéi” nekimentek, az „övéi”, azaz egy rakás jellemtelen ócska tróger, élükön a legjellemtelenebbel, aki ráadásul nő és aki azóta igazolta, milyen mértékig pocsolyaszilárdságú a gerince. És aminek következtében egy másik rakás gazember köztörvényes bűntettek sorozatával tett tönkre egy politikai kurzust, aminek a vezetője a tisztességet választotta. Ez volna a „kevésbé kritikus” alapja, nemdebár? Akik Orbán Viktorra úgy tekintenek, mint aki politikai puccsot hajtott végre. Ha feltételezek némi nyelvtudást a mondat megfogalmazójáról, ez azt jelenti, hogy a Demokratikus Koalíció „úgy tekint”, de ő nem.

Engedelmet kérek minden érzékeny lelkű olvasómtól, de nem látom értelmét a finomkodásnak, ez nyálas. Sőt, ez maga a hányinger. Ócska és gyáva dolog nekimenni annak, aki az adott pillanatban kevésbé veszélyesnek látszik. És ráadásul nagyon buta dolog is még mindig nem látni a fidesz szándékát: azt az embert kell támadni, akit ők a legkívánatosabb ellenfélnek tartanak, mert akkor őt fogják favorizálni az „előválasztók”, ő marad állva, őt elpusztítani már nem nagy ügy, mi volna rá ékesebb bizonyíték, mint az elmúlt két év.

Egyelőre ez nem látszik sikeresnek. Az „előválasztók” valószínűleg nem olyan hülyék, mint amilyennek nézik őket. Nagy részük nyilván sejti, hogy egy olyan tejbetök, mint amilyen a mi szeretett főpolgármesterünk, nem ellenfél a regnáló miniszterelnöknek, Dobrev Klára meg esetleg az lehet.

Ideteszem egy kis híján két éve írt jegyzetemet. Találnak benne három pontot, annak a fórumnak a neve helyén, ahová ezt akkor írtam, ahová akkor dolgoztam, és ahol ez akkor nem jelent meg. Életemben először, 77 évesen megértem, hogy amit írtam, nem jelent meg, mert a többiek nem értettek egyet velem. Ezért aztán most inkább nem írom le ennek a fórumnak a címét, nyilván így is tudják jónéhányan.

„A Heti Napló tegnapi kérdése így szólt: ön szerint Karácsony Gergely be tudja tartani a választási ígéreteit?

Az első inzert bevágása előtt úgy véltem, szoros eredmény lesz, az „igen” néhány százalékos többségével. 32-68-as „igen-nem” arányt mutatott.

Ennek a műsornak a nézői jórészt valószínűleg megszavazták, hogy Karácsony Gergely legyen a főpolgármester. Ennek a műsornak a nézői valószínűleg nem pontosan tudják, a jog mit tesz lehetővé és mit kötelezővé a főpolgármesternek. Én elolvastam azt a 105 oldalt, ami tartalmazza a részleteket.

Abban az nincs benne, hogy Tarlós Istvánnak kiemelt végkielégítést kell adni, sőt az sincs benne, hogy díszpolgári címmel kell megkínálni. Igaz, az sincs benne, hogy egy köztörvényes bűnözőt a jog eszközeivel felelősségre kell vonni. Az a PTK-ban olvasható, részleteiben pedig a BTK-ban mint állampolgári kötelesség. Azaz nemcsak a főpolgármesternek nincs mérlegelési lehetősége, tegyen-e följelentést, ha bűncselekményt tapasztal, hanem egy hölgyfodrásznak sincs.

Mindenhol a „kettős mérce” elnevezésű izét olvasom – nem tudom, mi az. Csak azt tudom, hogy egy mérce van, és azt minden esetben használni kell. Egy főpolgármester sem döntheti el, óhajtja-e használni vagy nem. A kiemelt végkielégítés tulajdonosa és a díszpolgári cím várományosa nem egy tábla csokoládét lopott, mert éhes volt, hanem bűnsegédi bűnrészesként vett részt egy világváros tönkretételében, valamint ellopott a költségvetésből 137 066 394 000, azaz százharmichétmilliárd hatvanhatmillió háromszázkilencvennégyezer forintot. Nem állítom, hogy zsebre tette, csak azt állítom, hogy ekkora volt a hiány, amit a kormány nullára írt. Lehet, a kormány lopta el (sőt nagyon nagy ennek az esélye), de a felelős ezért is a korábbi főpolgármester. A többit tételesen nem sorolom, sokszáz gépelt oldalt töltene meg csak ez a lajstrom. Mindannak a töredékéért, amit ez a szándékosan hangsúlyozott náci külsejű és modorú alak elkövetett, súlyos börtönbüntetés járna bárkinek. Azt tudjuk, miért volt ez alól kivétel Tarlós István. Azt nem tudjuk, miért kivétel még most is.

Mielőtt folytatom, le kell szögeznem valamit. A jelentkezett kínálatból nem tudok Karácsony Gergelynél jobbat mondani, ha még fővárosi lakos vagyok, én is rá szavaztam volna. Én azt is elhiszem, hogy ő ilyen, amilyennek megismertük, és ez leánylíceumi kézimunkatanároknak nagyon tetszik. De amint látható, ezen tanárok aránya a többiekhez nagyjából 32 a 68-hoz. Ez itt nem európai viselkedés meg gyerekszoba meg a fene tudja, még mi mindent hordtak össze Karácsony Gergely viselkedésének a védelmében, hanem a hatáskör totális félreértelmezése. Aznap szóltam, amikor ennek az első megnyilvánulása a közönség elé került. Ráadásul elég nagy példányszámban, ha jól ismerem a … nemfizetős olvasói létszámát. Jajhát. Ez volt a legenyhébb reakció, hogy ugyanis mit képzelek én, lehet ezt finoman, úri módon is, nem kell mindjárt.

De. Kell mindjárt. Finoman, úri módon, enyhe mosollyal. De a hatályos törvények előírásai szerint.

Nem tudom, mennyire érthető most, amit mondok, és amit már majd’ egy hónappal ezelőtt is elmondtam: ez nem indulati kérdés. Hogy valaki szelídnek született vagy rabiátusnak. Annyira nem, hogy egyre kevésbé értem a történéseket. Ez nem jó modor, ez simulékonyság. Az „érdekérvényesítésnek” ez a módja bennem másfajta képzeteket kelt, mint amiket az első ilyen tárgyban írt jegyzetemmel kapcsolatban tapasztaltam. Ez gyengeség. Megalkuvás. Hason csúszva közeledés. Tessék szíves lenni elolvasni az érvényes jogszabályokat. Amiknek a legnagyobb része természetesen jogszerűtlen, mert a fideszes diktatúra terméke, de még így sem magyarázható ez a magatartás. Jó volna megérteni: Budapest egy közel kétmilliós világváros, önmagában nagyobb a súlya, mint nélküle az egész országnak. Ez a vízfej, ez az aránytalanra nőtt óriás ebben a pillanatban elveszett a csúti futballista számára. Akkor miért tetszik egyezkedni vele? Mit tud ő tenni törvényesen, amivel ellehetetleníthetné a fővárost? Addig működött a vidékinek a nagyvárossal szembeni torzszülött fóbiája, amíg az ő parancsszavára várt mindenki Budapesten. Azt tetszik gondolni, ennek így kell maradnia? Hogy jobb a békesség, bekúszunk a talpa alá? Miért kellett a főpolgármesternek kezdeményeznie a miniszterelnökkel való találkozót? Ha jól tudom, nem a beosztottja.

A politika állítólag a kompromisszumok művészete. Ostoba emberek, ostoba politikusok állítása szerint. A politika valójában azon a döntésen áll vagy bukik, melyik az az ügy, ahol a kiegyezésre kell törekedni és melyik az, ahol a konfrontáció a követendő módszer.

Egy bűnözővel nincs kiegyezés. A világtörténelem eddig azt igazolta, hogy ez a tétel alapos, hosszú távon egyedül működőképes, az állítás dokumentuma az emberiség léte. Nyilvánvaló, hogy a törvény is a főpolgármester oldalán áll, de ha netán nem, ha csak küzdelem árán valósítható meg a törvényesség felülkerekedése, akkor is azon az úton kell elindulni – a választás felhatalmazásának ez volt a lényege vagy ahogyan most divatos mondani, az üzenete. Ebben partner Budapest és az ország lakója. Ha világosan megmondják neki, miről van szó. Ha kiáll Karácsony Gergely a nagy nyilvánosság elé (van rá mód, nem is egy), és azt mondja, itt most bunyó lesz, meglátjuk, ki az erősebb, de az nem mehet tovább, ami eddig volt. Olyan jó volna megérteni: nem partner, ellenfél. Sőt, a túloldal értelmezése szerint ellenség, amit talán nem ártana tudatosítani, és alkalmasint használni, ha elfajul a dolog. Ezt az országot és benne a fővárost újjá kell építeni, ahogyan egy pusztító háború után kell.

Azt is sokszor mondtam már, Schneider Mátyás kívánsága a fürdővíz keverésében lehet jó poén, de esetünkben az ebből is egy kicsit meg abból is egy kicsit nem fog működni.

Az nem megy, hogy nem akarunk újabb stadiont, kivéve, ha mégis akarunk. Én aztán igazán nagyon szeretem az atlétikát például, és tényleg sikeres is volt (nagyon régen és már nagyon régen nem) Magyarországon, de baromira nem érdekelnek a nemzet sportolói, elképesztő, hogy ez egyáltalán szóba kerülhet. Ez ugyanis nem samponreklám, ahol van az a pénz, amennyiért korpás a hajunk. Hogy majd megbeszéljük, aztán lehet, hogy mégis építünk százmilliárdokért egy tökéletesen fenntarthatatlan és fölösleges stadiont három embernek, tízmillió ellenében. Mint a falunk futballpályája, ami mellett naponta elmegyek, ami esténként fényesre van világítva a műfüves kispályával együtt, és ahol kéthetente hat hét ember rugdos egy labdát. Különben üres. Na ugyanez nagyban az összes stadion, beleértve azt is, aminek a megépítését az új főpolgármester nem tartja kizártnak.

Remek eredmények születtek október 13-án (kivéve Egert és Dunaújvárost, azokat a tegnapi Jászberénnyel együtt szívesebben írtam volna a veszteséglistára, mondom bűnözőkkel nem közösködünk, de ez már egy másik kérdés). Ezek az eredmények nem is olyan lassan veszítik el a jelentőségüket, amennyiben marad minden a régiben.

Nagyon szépen kérem, ne tessék fanyalogni, hogy ó, ez csak egy helyhatósági, majd az országgyűlési, az lesz csak komoly.

Nem lesz. Ennek van súlya. Mindenképpen, annak a bizonyos demokráciának ugyanis ez az alapja. Innen lehet elkezdeni azt, ami a jövőben kizárja a csúti gazemberhez hasonló brigantik felszínre nyomakodását. Ezenkívül ez itt van, ez most van és nem három év múlva, erre most kaptak felhatalmazást, amivel nem élni rosszabb, mint veszíteni.

Ha minden így megy tovább, az a hetinaplós kérdés hoz még csúnyább eredményt is.”

Hozott. Egyelőre a fent idézett nyilatkozatot. Amivel a főpolgármester úr nálam elvágta magát. Kiiratkozott. Bármilyen helyes fiú, akinek sokmindent el lehet nézni, ez sok volt. Ez a csúszós, taknyos duma tízmillió ember életét veszélyezteti. És ráadásul van ez tovább is:

„Ha valaki tényleg miniszterelnök akarna lenni, akkor nem jönnének ki ilyen mondatok a száján, mint hogy a választás napján elmegy Polt Péter börtönbe. Vagy hogy egyszerre ígérjük meg, hogy lesz euró holnap, és emeljük a pedagógusbéreket. Én tényleg miniszterelnöknek készülök, és én azért nem mondok ilyeneket, mert nem akarok még egy őszödi beszédet mondani a választás után. Én olyan dolgokat mondok, amiket meg lehet csinálni.”

Bocsánat, felfordult a gyomrom, holnap innen folytatjuk.

Törvényes jogtalanság 2.

Nagyon szépen kérem (nem először), tessék szíves lenni abbahagyni a nyavalygást a jogállamiságról, miszerint a mai ellenzék ugyanazt készül tenni, mint amit a kormánypárt tett, amikor alaptörvényezett. Tegnap már Rónai Egon, a szakma kiemelkedően legjobbja is elkezdte ezt az istentelen baromságot, én nem tudom, mi van az ATV-ben, valami járvány, a fertőző butaságnak egy kiváltképpen virulens kórokozója tombol, de tényleg jó volna megérteni: ne tessék hülyeségekkel gyengíteni az amúgy is jórészt teszetosza ellenzéket. Legfőképpen azért ne, mert mindenki hökkenten ül, akinek ezt a marha kérdést fölteszik, nem is érti és nem is képes értelmes választ adni rá.

Hogy ugyanis egy törvénytelenség eltörléséhez nem szükséges kétharmados többség. A bíróságok nem kétharmados többséggel működnek, amikor bűnözőket ítélnek el, mely bűnözők törvényt szegtek. A nürnbergi perekben ítélkezőknek semmiféle kétharmados többségre nem volt szükségük, hogy elítéljék a náci bűnösöket, akiket a mi regnáló náciainktól csak nagyságrendileg lehet megkülönböztetni.

Az esetleg nyerő ellenzék nem ugyanazt, nem is hasonlót tesz, mikor eltörli a jelen rendszert, csak helyreállítja az ország törvényes működését.

Fölösleges volna itt azon siránkoznom, mekkora ennek a blognak a hatása a hajdani Magyar Rádióhoz képest, nem véletlenül távolítottak el éppen 2003-ban, a dicsőséges szocialista kormányzás virágában, hogy ne legyen többé olyan fórumom, ahol százezreket, olykor milliókat tudok befolyásolni. Voltak az MSZP-ben jónéhányan, akik pontosan tudták, mennyit köszönhettek a Jóreggelt Európának, talán olyan is volt, aki azt is tudta, én bennük sem bízom, jobb híján törődöm bele a győzelmükbe, csak ezt a jellemtelen, tanulatlan, rosszízlésű futballistát akarom eltakarítani a közéletből bármi áron, mindenesetre tűrték (talán nem is bánták), hogy az akkor tényleges hatalmat gyakorló fidesz bosszút álljon rajtam. Midőn jelentős százalékban hozzájárultam az illető megbuktatásához, eszembe nem jutott, hogy hagyják majd tovább randalírozni, holott már addigra összerakott magának legalább tizenöt év fegyházban letöltendő büntetést. A politikusok azóta is abban a hitben élnek, hogy rájuk nem vonatkoznak a törvények, úgy képzelik, ahogyan annak idején a náci főbűnösök: ők csak formálták a politikai közéletet. Ez a rendkívül kedves, rokonszenves fiú, a mi szeretett főpolgármesterünk díszpolgári címet kínált egy azóta is szabadlábon lébecoló bűnözőnek, szerintem most is valami hasonlóra készül, mondjuk, hogyan lehetne királysággá alakítani az országot, és akkor a széthízott miniszterelnököt ki lehetne nevezni királynak, mondjuk talán korlátozott jogkörrel. Egyszóval tudom, annak a hatása, amit ide leírok, valószínűleg a nullával írható le, ezért csak rimánkodni tudok, szóljanak mindenkinek, akinek érdemes, hogy ez a furcsa tévéadó szüntesse be végre a károgást.

Ha valakinek szüksége volna részletesebb jogi tájékozódásra, ideteszek néhány régebbi írást, hogy ne kelljen keresgélni, fájdalom, egyik sem vesztett az aktualitásából.

Törvényes jogtalanság 

Az úgynevezett baloldali médiumok összes udvari bolondja, aki úgy képzeli, az a pártatlan és tárgyilagos tájékoztatás, ha hülyeségeket kérdez, olyanokat, amiktől egy elvadult fidesznyik is nyalogatná a szája szélét, mind sűrűbben aggódik a jövendő "ellenzéki" kormány legitimitásáért, hogy ugyanis majd milyen nehéz lesz törvényesen eltakarítani a jelenlegi bagázs nyomait. A butaságban és álságos objektivitásban utolérhetetlen feketeszemű széplány minap már azon aggódott, mit szól majd az Európai Unió ahhoz a törvénytelenséghez, amire az "ellenzék" készül, miszerint majd a jelen kétharmados törvényeit akarja eltörölni a maga erőtlen többségével.

Átmásolom egy 2018-as bejegyzésemet, ha a széplány ostobasága elbizonytalanított volna valakit:

Ideírok néhány idegen szót, zárójelben mindjárt meg is adom a magyar fordításukat:

graphé paranomón (törvénytelenségi vádirat)

comitia centuriata (népgyűlés - a centuriákra osztott kerületek gyűlése)

osztrakiszmosz - (cserépszavazás)

Kitalálták, ugye? Ezek a görög és római ókorból való kifejezések.

Az első lényege: bármely görög polgár beperelhet bárkit, aki a népgyűlésben törvénytelen javaslatot tesz akkor is, ha azt a népgyűlés jóváhagyta.

Tetszik érteni? Nix kétharmad és egyéb gazemberségek, nem lehet utólag legitimálni egy törvénytelenséget, az akkor is az marad, törvénytelenség. Hogy milyen törvénygyűjtemény alapján? Na innen kezdve ez egy kicsit munkás lesz, de azért leírom. Volt hajdanán egy jogász (állítólag tanítják őt a jogi egyetemeken, csak valamiért a joghallgatók nem bírják megjegyezni, és ugyancsak valamiért a tanáraik nem is kérik számon), Gustav Radbruchnak hívták, 1946-ban publikálta az elméletét, Radbruch-formula néven ismerhető, 2014. június 24-én írtam róla itt, ebben a blogban, Jogfilozófia címen, szerintem érdemes újra elolvasni, azoknak a civil szervezeteknek, amikről itt mindjárt említést teszek, egyszerűen kötelező. Természetesen nem azért, mert én írtam, hanem mert jó sok Radbruchot idézek benne.

A 2010. óta regnáló pártállami törvénygyártó diktatúra telerondította a magyar törvénykönyvet mindenféle piszokkal, undorító lesz elolvasni és kipucolni, de meg kell tenni. Sok-sok civil szervezetnek kell alakulnia hozzá (ha a csúti szotyolaköpködő létre bírta hozni a maga "polgári köreit", és ezekkel lényegében már 2002-ben át tudta venni a tényleges kormányzást, akkor talán a vele ellentétes oldalon is megoldható), és ezeknek a civil szervezeteknek el kell készíteniük azt a jogi etalont, ami által feléleszthető a graphé paranomón. Ha az az ember, akinek tegnapig még leírtam a nevét, nem csatlakozott volna a többi pocsolyagerincűhöz, akkor ő képes lett volna összehozni ezeket a civil szervezeteket és ezek által azt a 7-9 emberből álló grémiumot, ami el tudná zavarni ezt a bűnöző bandát. Méghozzá igen rövid időn belül. Hogy ne kelljen megvárnunk, amíg ez az összetákolt disznóól rájuk omlik, ami persze bekövetkezik, de az megint csak a tehetetlenségből fog fakadni, és olyan jó lenne egyszer ennek az országnak a történelmében tenni valami értelmeset az emberi élet megteremtésének érdekében. Ez a volt miniszterelnök tegnap minden használható cselekedetre alkalmatlanná vált, dehát csak van még egy-két magatehető ebben a nyavalyás országban. Ajánlgattam már effélét a múltkor azoknak az ifjaknak, akik a tüntetéseket szervezik, most megint megpróbálom, mert makacsul meg vagyok győződve róla, nem feltétlenül az a megoldás, hogy lelécelünk innen. Jó, tudom (éppen erről írok könyvet), ez egy szerencsétlen nép a maga melldöngető, ostoba, hazug hőzöngéseivel, egy förtelmes és ugyancsak hazugságok tömkelegére épülő történelemmel a háta mögött, dehát innen szép nyerni. Szóltam a múltkor, hogy értelmes célok híján ki fog múlni a tüntetés sorozat, ez legutóbb lényegében már be is következett (ugye nem tetszik a jégesőre fogni?). Nem tüntetni kell, mert az is csak egy fajtája a szokásos hőzöngésnek, amit azok fognak a leghamarabb észrevenni, akikre a legnagyobb szükség volna.

Olvasok mindenféle okos és kevésbé okos elemzéseket arról, hogy ez így nem jó. Némelyik még azt is leírja, miért nem jó, meg mióta nem jó, meg hogyan nem jó. Olyat nem olvasok, ami arról szólna, mit lehet tenni, lehet, azért, mert nem jó helyeken keresem ezeket az írásokat. Ezért próbálkozom ismét, természetesen tisztában vagyok vele, nem az egyetlen jó megoldást kínálom. Inkább csak azt akarom elérni, hogy legyünk sokan, akik kitalálják, mit kell tenni. Nem szép és ingerlő jelszavakat üvöltözni, hanem tenni. Azt is akarnám, hogy lehetőleg ne én találjam ki, mit kell tenni, ez az ifjúság dolga, az értelmes fiataloké, akik nem gondolják, hogy amint hárman összejöttek, az már sokaság és akkor gyorsan pártot kell alapítani.

Odafent a felsorolásban a második a comitia centuriata, ugye nem kell ezt is részleteznem. Fölösleges folyton tízezrekben gondolkozni, minél nagyobb a tömeg, annál inkább húha, dejó, kurvasokanvagyunkmi? Elég lehet az a centum (száz), amiből a centuriata származik, sok-sok ilyen jó minőségű száz összehasonlíthatatlanul többet tud tenni, mint a Kossuth téren telefonnal világító tömeg. A csúti gazember halálra röhögi magát ezen, pedig mint tudjuk, rendkívülien buta ember, de ennyit még ő is tud: (mégegyszer) értelmes célok híján ki fog múlni a tüntetés sorozat és marad minden a régiben. Lehet majd összetrombitálni százezreket, amikor valóban szükség lesz a tömeg súlyára, majd akkor, amikor ez a tömeg tudni fogja, miért van szükség arra, hogy a sok egyes ember ott legyen.

A harmadik, az osztrakiszmosz is egy civil technika volt. A cserépre (osztrakhon) ráírtak egy nevet, az agorára kihelyezett edényekbe bedobták, ha 6000 (hatezer) cserépen egyezett a név, az illetőnek mennie kellett - tíz évre száműzték.

Hadd ne kelljen transzponálnom hordozóra és létszámra, talán anélkül is érthető: ezek a pöffeszkedő, jellemtelen kétlábúak, akik "képviselő" címszó alatt lopják kisebb nagyobb összegekben a pénzünket, egy pillanatra se érezzék magukat biztonságban. Ne higgyék, hogy négy évig érinthetetlenek. Csak semmi mentelmi jog, egy frászt. A mentelem egyedül a tisztességes munkát illeti meg, aki nem csirkefogásra használja a képviselőségét, annak nem kell efféle sanda és gyáva paragrafus mögé bújnia (az már csak jogtechnikai kérdés, hogyan lehet kiszűrni a lakossági elmebeteg szélsőségeket).

Valami ilyesmi. Önző dolog tőlem, hogy ilyeneket írok, tudom, kilóg a lóláb: szeretnék itthon maradni, és szeretném, ha a fiatalok is szeretnének itthon maradni.

Ehhez csak azt az ócskalelkű gazembert kell a megfelelő helyre zárni, ahol megkapja a szükséges orvosi ellátást, mert szeretném, ha sokáig élne, az emberi kor végső határáig. Lehetőleg annyira egészségesen, amennyire egy elmebeteg még képes felfogni, hogy ami vele történik, az a bűnhődés. Az emberi kor végső határáig. 

Hogy ne kelljen keresgélni, íme a Radbruch-formuláról szóló írás 2014-ből:

Jogfilozófiai idézetek következnek. Ne tessék megijedni, emberi nyelven íródtak. Gustav Radbruch ismerte Ludwig Wittgenstein elméletét: „amit el lehet mondani, azt el lehet mondani világosan, amit pedig nem lehet világosan elmondani, arról hallgatni kell”. 

A Radbruchi formula

 „A pozitív jogot akkor kell jogtalanságnak tekinteni, ha a törvény és az igazságosság közötti ellentmondás olyan elviselhetetlen mértéket ért el, hogy a törvénynek, mint igazságtalan jognak az igazságosság előtt meg kell hátrálnia.” (Gustav Radbruch, 1946)

A parancs az parancs - tanítják a katonáknak. A törvény az törvény - mondják a jogászok. Amíg azonban a katonák esetében, ha tudják, hogy a parancs bűntett vagy vétség elkövetését célozza, megszűnik az engedelmesség kötelezettsége és joga, addig a jogászok - mióta egy évszázaddal ezelőtt az utolsó természetjogász is eltávozott körükből - nem ismernek semmilyen kivételt a törvény érvényessége és az annak alávetettek engedelmességi kötelezettsége alól. A törvény azért érvényes, mert törvény, s akkor törvény, ha van hatalom, amely az esetek többségében érvényesíti. A törvénynek és érvényességének e felfogása (melyet pozitivista tannak nevezünk) védtelenné tette a jogászokat, miként a népet is, a mégoly önkényes, mégoly kegyetlen és mégoly bűnös törvényekkel szemben. E felfogás végeredményben azt állította, hogy jog csak ott van, ahol hatalom létezik.

E tételt aztán egy másikkal akarták kiegészíteni vagy felcserélni: a jog az, ami a nép érdekeit szolgálja. Vagyis az önkény, a szerződésszegés és a törvénytelenség is jog, amennyiben a népnek hasznára van. Ez gyakorlatilag azt jelenti: ami az államhatalom birtokosai számára közhasznúnak tűnik - a zsarnokok minden ötlete és szeszélye, a törvény és ítélet nélkül kiszabott büntetés, a betegek törvénytelen meggyilkolása -, az a jog. Ez azt jelentheti, hogy az uralmon lévők saját haszna közös haszonként jelenik meg. A jognak a nép vélt vagy állítólagos szükségleteivel való azonosítása így a jogtalanság államává alakította át a jogállamot. Nem, ne mondjuk azt, hogy mindaz jog, ami a nép számára hasznos. Mondjuk inkább fordítva: a nép számára csak az hasznos, ami jogszerű.

A jog az igazságosság akarása. Az igazságosság azonban azt jelenti, hogy személyre tekintet nélkül ítélj, s mindenkit azonos mércével mérj. Ha dicsőítik a politikai ellenfelek elpusztítását és megparancsolják a más fajúak meggyilkolását, miközben az azonos meggyőződésűek ellen elkövetett ugyanazon tettet a legkegyetlenebb, leggyalázatosabb büntetéssel torolják meg, akkor az sem nem igazságosság, sem nem jog. Ha a törvények tudatosan megtagadják az igazságosságra irányuló akaratot, például ha önkényesen értelmezik, illetve ha tagadják az emberi jogokat, akkor e törvények nem érvényesek, tehát a nép nem tartozik engedelmességgel nekik, és a jogászoknak is venni kell a bátorságot, hogy kétségbe vonják azok jogi jellegét.

Biztos, hogy az igazságosság mellett a közhaszon is célja a jognak. Biztos, hogy a törvény mint olyan, s még a rossz törvény is, mindig értékes - hiszen a jog megszünteti a bizonytalanságot. S az emberi tökéletlenség miatt biztosan nem mindig lehetséges az, hogy a jog három értéke - a közhaszon, a jogbiztonság és az igazságosság - harmonikusan egyesüljön. Ezért továbbra is válaszra vár a kérdés, hogy a rossz, ártalmas vagy igazságtalan törvényeket a jogbiztonság miatt érvényesnek tekintsük-e, vagy igazságtalanságuk, illetőleg a közre nézve ártalmas voltuk miatt meg kell tagadnunk tőlük a jogi érvényességet. Egy dolognak azonban mélyen a nép és a jogászok tudatába kell vésődnie: lehetnek törvények, amelyek oly mértékben igazságtalanok és társadalmilag annyira kártékonyak, hogy tagadni kell érvényességüket, sőt jogi jellegüket is.

A jognak tehát vannak olyan elvei, amelyek erősebbek minden írott jogszabálynál, úgyhogy az ezeknek ellentmondó törvény érvénytelen. Ezeket az elveket természetjognak vagy észjognak nevezik. Külön-külön persze ezek némileg kétségesek, az évszázadok munkája azonban kidolgozta szilárd magjukat, s az emberi és polgári jogok úgynevezett nyilatkozataiban oly messze ható megegyezés tárgyává váltak, hogy ma már csupán az eltökélt szkeptikusok kételkedhetnek létükben. A hit nyelvén azonban ugyanezek a gondolatok két bibliai szöveghelyen fogalmazódnak meg. Egyfelől írva van, hogy engedelmeskedned kell a felsőbbségeknek, melyeknek hatalmuk van feletted. Másfelől azonban az is meg van írva, hogy inkább Istennek kell engedelmeskedned, semmint az embereknek - s ez nem csupán kegyes óhaj, hanem érvényes jogtétel is. E két útmutatás közötti feszültséget azonban nem oldhatjuk fel azzal, hogy egy harmadikra hivatkozunk - mondjuk arra a bölcsességre, mely szerint: add meg a császárnak, ami a császáré, s Istennek, ami az Istené -, hiszen ez az útmutatás is kétséget hagy a határokat illetően. Inkább Isten hangjára hagyja a megoldást, mely csupán kivételes esetben szólítja meg az egyén lelkiismeretét. 

 „Hiszen a jog megszünteti a bizonytalanságot” – ezt a mondatrészt emeltem ki föntebb a jogi szövegből. Ez nyilván igaz. Ebből következik, hogy a naponta változtatott, a visszamenőleges hatályú, a személyre szabott jogszabályok viszont növelik a bizonytalanságot.

Egy elmebeteg tombolása bizonyára tetszik azoknak, akik valamilyen módon haszonélvezői a beteg kóros megnyilvánulásainak. De senki másnak nem tetszik. Viszont mindenki tehetetlenül tárja szét a karját: neki mindent szabad, többsége van.

Hitlernek is többsége volt.

A jogászok mindennek az ellenkezőjére is találnak paragrafust – egy bizonyos szintig.

Ha gyerekek százezrei éheznek, nincs mit tenni egy éhező afrikai országban. De ha gyerekek százezrei elől lopja el valaki az ételt, és az onnan hiányzó pénzből stadionokat, Kossuth-teret, belvárost, Várkertet épít, az ellen van mit tenni és kell is tenni, mert nincs az a paragrafus, amivel védhető volna. Az emberiség ellenes bűntett ugyanis Nürnberg óta létezik és nem évül el.

Van jogász ebben az országban, aki ezt képes felfogni?

Nagyon szépen kérem, ne tessék folyton marhaságokkal zaklatni az amúgy is elég pipogya "ellenzéket", épp eléggé tele van a nadrágjuk annak a puszta esélyétől, hogy esetleg győzhetnek, és akkor nincs többé megbékélés, el fogják söpörni őket, ha ismét futni hagyják a világtörténelem legaljasabb, legsunyibb alakját a sleppjével és az ezermilliárdjaival együtt. Semmilyen igazságtalanság nem fog történni, semmi különös, eddig ismeretlen jogtechnikai hókuszpókuszra nincs szükség, egy kezdő ügyvédbojtár is tudja, mit kell tenni.

Csak azt volna jó megérteni, hogy tenni kell. 

P.S.: Sokadszor írom le, mert még mindig nem értik: ha bárkinek, aki a választási győzelem után „hatalomba” kerül, nem az lesz az első dolga, hogy a jelenlegi miniszterelnököt előzetes letartóztatásba helyezze az összes főbűnössel együtt (alapos gyanúnak hívják a vonatkozó törvényhelyet, még mielőtt aggódni kezd az ATV), azaz ha futni hagyják őket, akár csomagolhatnak is. És választhatnak: vagy örökös emigrációba menekülnek, vagy máris bemennek valamelyik börtönbe, mert a csúti szotyolahéjköpködő bosszúja minden eddiginél elsöprőbb lesz.

Antall József Tudásközpont

Nem akartak részletesen nyilatkozni, de többen utaltak arra, hogy a döntésükben szerepet játszott, hogy a Direkt36 feltárta: a kormányközeli politikaelemző intézetnél a vezetőség szívesen költötte a közpénzt például luxusutazásokra, az igazgató egyre magasabb fizetésére, drága tárgyakra, PR-szerződésekre. Többen hangsúlyozták, hogy már nem állnak kapcsolatban Antall Péter igazgatóval (a néhai miniszterelnök fiával).

Ezt most olvastam. Tudom, nem nevezhető influenszernek a blogom, kevés kevésbé nagyszámú olvasottsággal bíró fórum van. De azért ez akkor is hervasztó. Hat évvel ezelőtt írtam, amit most ideteszek, ahol egy nyolc évvel ezelőtti írásomat idézem.

Mostanra sikerült eljutni oda, hogy köztörvényes bűnözőket legalább vizsgálni kezdenek, és még kis híján 30 év után sem foglalkozunk azzal, hogy a nagyhatásúnak és tiszteletreméltónak kikiáltott első miniszterelnököt, aki a rendszerváltás utáni napokban kezdte iszonyatos gyorsasággal tönkretenni ezt az országot, legalább ennyi idő után tegyük a helyére, azaz a kártevők közé. Bizonyos szempontból még ezek közül is kiemelkedik, minthogy az ország történelmének legeslegelső esélyét tette lehetetlenné, a legeslegelső, valóban minden nagyhatalomtól és külső politikai formációtól független állam megteremtése helyett hozott létre egy ásatag, feudális rendszert, ami egyenesen vezetett vissza a középkorba.

Elolvastam az Origón egy interjút. Nem tudom, mi a fenének csinálok ilyeneket, már régen elhatároztam, hogy nem rongálom ilyesmivel az idegeimet, aztán tessék. A cím olvastán gyorsan tovább kellett volna mennem, de ismerik azt a gyarló reakciót, hogy amikor valami különösen undorítót lát az ember, azt megnézi alaposabban, hátha rosszul látta. Ez a fenti cím önmagában elképesztett, aztán megláttam, hogy ennek a központnak igazgatója is van, mit tesz isten, ez az igazgató a néhainak a fia.

Emlékeznek a legutóbbi bejegyzésemre, az ital- és áruautomata szövetségre. A minap még azt hittem, ennél már nincs lejjebb, sötétebb piszokságot nem lehet elképzelni.

Mindig van lejjebb.

Iroda, incike meg amiket a minap leírtam, tessék mondani, mi lenne, ha ebből az országból rendeletileg eltávolítanák az effajta élősködőket? Nem számoltam ki (mert lehetetlen), de szilárd meggyőződésem, hogy a millió éhező gyerek azontúl mindig jóllakhatna.

Ha jók az idegeik, és sok az idejük, olvassák el az egészet, én csak egy idézetet teszek ide:

„Melyik mai pártban véli ezt leginkább felfedezni?

Nagyon nehéz ezeket teljes mértékben egy párthoz kötni. Vannak a Fideszben, akik nagy tisztelői Antall Józsefnek. Figyelembe veszik, amit korábban mondott vagy cselekedett.

Kikre gondol?

Orbán Viktor, Kövér László, Lázár János, Balog Zoltán és Gulyás Gergely.

Hogyan látja, hogy a legkeményebben MDF-ellenes Fidesz lett az antalli örökség egyik legfőbb hangoztatója?

Apámnak az volt a véleménye, hogy egy ellenzéki pártnak ilyennek kell lennie. Orbán Viktort személyesen nagyon kedvelte, egy kicsit a saját fiatalkori önmagát látta benne.”

Ez dermesztő. A gyerek, aki pontosan olyan, mint az apja. Mondtam már, készül az új Kossuth-legenda, a méltó 20. századi utód.

Ideteszem azt a bejegyzést, amit 2013. decemberében írtam a tárgyban, akkor még nem sejtettem, hogy van egy „Tudásközpont”, amihez képest a Pál utcai fiúk gittegylete egy közhasznú, tömegek számára gyümölcsöző egyesület volt.

Ugye nem bánják, ha maradok még ennél a tegnapi konzervatív ügynél? Úgy is mint „rögeszmés”. Mert a mai Népszabadságban megemlékező apologéta szerint az vagyok. (Antall értékrendje rendíthetetlenül demokratikus volt, ezt /pár rögeszmést – kiemelés tőlem – leszámítva/ már egykori ádáz ellenfelei se vitatják. Így beszélt erről: „A sors kegyeltjének tartom magam, mert megkímélt attól, hogy politikai nézeteimen gyermekkorom óta bármiben változtassak… Ma is… szinte szó szerint emlékszem, amikor hat-hét éves koromban, Veszprém megyében, az egyik hegyi úton magyarázta el nekem apám, hogy… mit jelent a képviseleti demokrácia, és hogy nekünk ehhez hűnek kell lenni, bármit mondanak, és bármit hallanék.”)

Nem tudtam, miért szaporodtak meg a rendszerváltás miniszterelnökéről szóló írások, mentségemre: nagyon rossz vagyok dátumokban, kiváltképpen megemlékezésekben, most már tudom, évforduló van. De mortuis nil nisi bene – azaz halottakról jól (helyesen, a valóságnak megfelelően) vagy sehogy. Az eredeti latin mondat ezt jelenti, ellentétben azzal a marhasággal, ami a félrefordítás következtében elterjedt a köztudatban, érdekes volna elítélni azokat, akik merészelnek beszélni a világtörténelem nagy gazembereinek nagy gazemberségeiről.

Nem tudom, a mai napilap apologétájának (Debreczeni József) miért esik jól dicséretet zengeni valakiről, aki erre nem szolgált rá, dehát ez az ő dolga. Még egyszer mondom – valószínűleg nem utoljára –, az embereket a legrosszabb cselekedeteik minősítik: ha ez így túl sommás, részletezem kicsit. Nem Mari néniről és Lajos bácsiról van szó, azaz egy jóságos családanya és családapa, aki tisztességben gondoskodott a családjáról, jóságos családanya és családapa marad akkor is, ha gyerekkorában ellopott a Népboltból egy szelet csokoládét, sőt akkor is, ha Lajos bácsi valamiért kiverte a fogát valakinek a kocsmában, és még az sem számít, hogy igaza volt-e vagy nem. Abba most nem mennék bele, hol van az erkölcsi és jogi határ, amin túl ez már nem így van, a lényeg talán anélkül is érthető. Nem véletlenül tettem előre az erkölcsi szót, a világtörténelem legócskább gazembereit ritkán ítélik el jogilag, de ez nem jelenti a felmentést, Teleki Pál lehetett például akármilyen kiváló földrajztudós, a négy, általa írt és/vagy szignált zsidótörvény a legócskábbak közé veti a tisztességes történetírás lapjain, akár öngyilkos lett, akár nem.

Egy bizonyos: az apologéták majdnem akkora kárt okoznak, mint az általuk dicsőített, kártékony személy. Ez a világon mindenütt így van, Magyarországon kiváltképpen, a tanulatlan embert ugyanis könnyebb hazugságokkal ámítani, mint az olyat, aki képes legalább nagyjából különbséget tenni jó és rossz között (akit egy működő iskolarendszerben erre megtanítottak). „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép” – mondja Ádám az Athéni színben (Madách: Az ember tragédiája), ám a nép ezt nem tudja magáról – teszem hozzá én – csak amikor már bosszút állni készül azon, aki „önszégyenét” okozta. Addig az ellenkező effektus érvényesül, mentegeti az illetőt, megpróbál úgy tenni, mintha elhinné, csupa jóban volt része. Teszi ezt akkor különösen, ha a közcsalók, a nyilvánosság előtt ferdítők még meg is erősítik a hitében. (Egyebek között ezért nincs a helyén Kossuth Lajos, 164 év elteltével még mindig nincs ott, ahol lennie kellene. Történetírók és más csirkefogók nemzedékei hipnotizálják azt az önámítást, ami a magyar történelem egyik legártalmasabb alakját tartja az emlékezés magasztos tartományában, pedig tevékenysége csak a legmélyebb megvetéssel említhető.)

Elég szörnyű ez a fenti idézet is, ha belegondolnak, egy hat-hétéves kisfiú, akinek az apja a képviseleti demokráciáról mesél, és a felnőtt, aki erre elomolva emlékezik vissza, tetézve a borzalmakat azzal, hogy a sors kegyeltjének tartja magát, amiért gyermekkora óta nem változtak a politikai nézetei. Én még azt is beteg dolognak tartom, ha egy embernek politikai nézetei vannak, de egy gyereknek… Különösen ilyenek.

Dehát nem erről van szó, hanem a tényekről, mint a múltkor Kossuth ügyében (Jóreggelt Európa, Számtan 2. november 29. péntek), most sem mondok mást, csak ismert adatokat, amiknek bárki utána tud nézni.

Az 1990-es választásokon az MDF 24,73%-kal nyert. Az SZDSZ 21,39%-ot vitt el, a kisgazdák 11,73, az MSZP 10,78%-ot kapott. Nem lehet állítani, hogy az MDF elsöprő győzelmet aratott. Valamint azt sem, hogy a ’46-os választási eredményükre még mindig rendkívül büszke kisgazdák olyan szörnyen megverték volna a sokszor elátkozott előző rendszer, a létező szocializmus szörnyűségei folytatójának vélt MSZP-t. Azt viszont lehet állítani: mindenki pontosan tudhatta, mely pártok és párttagok képviselnek rossz szagú, mérgező eszméket.

Megkísérlem néhány mondatban összefoglalni az akkori helyzetet, a tényeket és annak az értelmiségnek a várakozásait, amely réteget „magasan kvalifikáltnak” szokás nevezni, amely réteg ezt a kvalifikációt azzal is igazolja, hogy esze ágában sincs pártokat alapítani, illetve azok valamelyikébe belépni, nincsenek politikai preferenciái, de elég pontosan képes elemezni a helyzetet, és vannak elképzelései azokról a teendőkről, amik az országlakosok javát szolgálnák. Arról a rétegről beszélek, amelynek tagjait a világ szerencsésebb országaiban tanácsadónak szoktak felkérni, akik nélkül nem nagyon döntenek, kivéve az olyan extrém eseteket, amilyen a 2008-as világgazdasági válság volt. Amit ezeknek a tanácsadóknak a többsége különben évekkel korábban jelzett, amitől óvta a politikusokat és bankárokat, akik ezesetben nem hallgattak rájuk, mert hülyék nem csak Magyarországon vannak.

Az országlakosok javát szolgáló dolgok között nem szerepel például a konzervativizmus, még kevésbé a Horthy-rendszer restaurációja. Ez a bizonyos értelmiségi réteg nem tartotta kívánatosnak, hogy pöffeszkedő, felfuvalkodott alakok parlamentarizmust játsszanak, majmolva a demokráciának azokat a külsődleges jegyeit, amelyek jobb helyeken már a 19. században is kimentek a divatból. Ez a réteg azoknak az összefogását és értelmes együtt gondolkodását várta, akik már bizonyították, hogy képesek helyes döntésekre. Ezt a réteget senki nem kérdezte meg akkor. Pedig ennek a rétegnek a képviselői megmondták volna: a rendszerváltozás utáni első miniszterelnököt senki és semmilyen törvény nem kötelezte arra, hogy a kisgazdákkal szövetkezzen és ne a szabaddemokratákkal, sőt, mondok vadabbat, senki nem kötelezte arra sem, hogy undorral eltolja magától azokat az embereket, akiknek a „hatalmát” köszönhette. „Hatalmában” állt volna megkérni ezeket az embereket, hogy segítsenek abban, amiről pontosan tudnia kellett, fogalma sincs róla, hogy ugyanis miképpen kell kormányozni. Mint ahogyan azt is pontosan tudhatta, Németh Miklós, Derzsi András, Pál László (tudják-e, kik ők) és még jónéhányan ahhoz az európai embertípushoz tartoztak, akik megszüntették a „létező szocializmust”. És akik azzal, hogy úri módon félreálltak (sajnos), lehetővé tették, hogy ez a kontraszelektált, semmihez sem értő, ám legalább vérig sértődött bagázs belefogjon az ország kirablásába, az újurak ezt privatizációnak és kárpótlásnak eufemizálták.

A kisgazda „gondolat” valószínűleg már ’46-ban is anakronisztikus volt, 1990-ben egészen bizonyosan, ezt a miniszterelnökön kívül mindenki tudta, aki érettségizett. A kereszténydemokraták nemcsak anakronisztikusak voltak, hanem ebben az országban még nevetségesek is a bigott vallásosságukkal. Ezek így együtt szabadultak rá Magyarországra, az áporodott „szellemiségükkel”. És produkálták mindazt, amiről tegnap beszéltem meg még sokminden hasonló borzalmat.

1990-ben össze kellett volna fogni, akkor lehetett és kellett volna, volt mi ellen, és volt miért. Nem paktumot kötni volt szükséges (azaz kvázi gesztust tenni a „hatalomból”), hanem együtt tenni és nem egymás ellenében.

Hogy a rendszerváltozás utáni első miniszterelnök pártja milyen nagyszerű munkát végzett (és benne milyen felelősség terheli ezért azt a bizonyos miniszterelnököt), arra ideírnék még néhány tényt.

A miniszterelnök halála után egy káundká szellemiségű és annak megfelelő szellemi képességekkel élő vendéglátós folytatta a „megkezdett munkát”, annak minden pontját híven szolgálva. Az MDF úgy veszítette el a ’94-es választásokat, hogy a parlamentbe kerülése is kétséges volt. „Önszégyenét meg nem bocsátja a nép”. A párt azóta megszűnt, végképp és visszavonhatatlanul igazolva életképtelenségét, sőt életellenességét. És most panegirikuszokat zengenek különféle felkészültségű megnyilvánulók a rendszerváltás első miniszterelnökéről. Aki áldatlan, gőgös és szűklátókörű tevékenységével készített egy kényelmes, igazi akolmeleget kínáló helyet egy köpönyegforgató, köztörvényes bűnözőnek.

A mai Népszabadságban megjelent panegirikusz szerzője Debreczeni József, a Demokratikus Koalíció alelnöke. Amely párt a legvehemensebben akarja elzavarni a köztörvényes bűnözőt, aki viszont soha nem talált volna „életteret” magának, ha a rendszerváltás első miniszterelnöke csak egy kicsivel jobban teszi a dolgát.

A többit elmondtam tegnap.

És most itt van a tudásközpont. Aminek az igazgatója rendszeresen konzultál Lázár Jánossal. Az illető támogatást kap az államtól.

Nem szeretek valamit ennyiszer mondani, de most megint muszáj: az „állam” egy valójában nem létezőt jelölő fogalom, Antall József fiát Mari néni és Lajos bácsi fizeti, Antall József fiát, aki úgy látja, hogy Orbán Viktor, Kövér László, Lázár János, Balog Zoltán és Gulyás Gergely az ő apjának szellemi örököse, és aki büszkén említi, hogy az apja „Orbán Viktort személyesen nagyon kedvelte, egy kicsit a saját fiatalkori önmagát látta benne”.

Dermesztő. 

Doktor úr!

Ha valaki ismeri személyesen Komáromi Zoltánt, kérem, mondja meg neki, hogy mostanáig kedveltem és becsültem. Valamint azt is kérem megmondani neki, hogy az embert soha nem a legjobb, mindig a legrosszabb cselekedetei minősítik. 

Azt olvastam egy tudósításban, hogy a doktor úr valamilyen gittegyleti vitában megtartandónak ítélte a XII. kerületi turulszobrot, a másik két vizesnyolcas egyetértett. Valamint a jelenlegi kerületi polgármestert jobbnak ítélte a többieknél. Pedig a doktor úr korából következően neki látnia-hallania kellett ennek a fidesz nevű bűnbandának a legsötétebb, legaljasabb, simaszájú gazemberét, amikor kormánytagként megnyilvánult.

Mondják meg a doktor úrnak, hogy az eddigi megnyilvánulásai miatt kap tőlem néhány napot, amíg visszavonhatja szánalmas véleményét, akkor esetleg elfelejtem ezt a turulügyet.

Még valami. Ezt a blogot néhány százan, olykor néhány ezren olvassák. Ez elhanyagolhatónak tekinthető fórum. De a fenti véleményemmel egész bizonyosan nem vagyok egyedül.

Tetszik emlékezni, mit mondtam néhány napja a kétlábra álló rókamangusztáról?