Keresés ebben a blogban

2017. március 10., péntek

800 000

Azt mondja a jónevű magyar író, hogy ő hisz a tényekben. Ha ugyanannak a lapnak az internetes oldalán egy sportújságíró cikkében az áll, hogy nehéz tenni egy sok évtizede kialakult ösztön ellen, akkor már végképp nincs min csodálkozni. A tényeket ugyanis lehet ismerni vagy tudni róluk, de ha valaki hinni akar bennük, akkor azzal a mozdulattal már kétségbe is vonta a tények tényjellegét. Mint sokszor elmondtam (a jelek szerint teljesen hiába, ha egy magyar írónak sem világos a különbség), hinni a nem tudható dolgokban lehet - a hit a nemtudás beismerése és kinyilvánítása. Ezek után mit várjunk egy sportújságírótól? Hogy képes legyen felfogni az ösztön és a reflex között mutatkozó differenciát?
A magyar író azt is mondja, hogy ő nem akarta bántani a miniszterelnököt, midőn kritizálta az etnikai homogenitás miatt. Aztán jön egy zavaros mellébeszélés, amiből az derül ki, hogy a magyar írónak nincs fogalma a kifejezés jelentéséről (vagy még egyet benyal csontig a magyar miniszterelnöknek, nekem majdnem mindegy). Közben arról van szó, milyen rossz dolog az öncenzúra. Kérdésem: miért nem tetszik akarni bántani a miniszterelnököt?
Előre kellett volna bocsátanom, a magyar íróval nincs semmi bajom, nem is ismerem, a képek alapján inkább kedvelhető, dehát ha ő így nyilvánul meg, akkor mire számítsunk ebben a nyavalyás országban? Hogy majd jön a Momentum? Akik 800 000 forintig állják egy per költségeit? Ami különben nagyon tisztességes, hogy odaállnak egy nő mellé, akit kirúgtak az Antall József Tudásközpontból. Két bajom van ezzel. Az egyik: mit keres valaki egy ostoba, kártékony "munkahelyen", amihez képest a luftballon hámozás hasznos tevékenység? Ahonnan kirúgták, és ahová valószínűleg vissza akar menni, azért perel. A másik: honnan van a Momentumnak 800 000 forintja? Ilyesmire. Amiből arra következtetek, hogy van több is. Adták a pénzt? Kik? Akiknek már most le vannak kötelezve, ami akkor is baj, ha az adományozók felvilágosultak, aktív humanisták, az emberi jogok harcos védelmezői?
Megint tisztázzunk valamit. Ha még mindig fővárosi lakos volnék, aláírtam volna a népszavazási ívüket. Méghozzá nem azért, hogy beszéljük meg, hanem azért, mert evidensen pusztító, romboló, elmebeteg dolognak tartom, hogy egy gazdaságilag és társadalmilag a béka segge alatt tartózkodó ország további érvekkel segítse egy gyalázatos és ostoba ember beteges hajlamainak a világ által való megismerését, és ezáltal Magyarországnak a teljes reménytelenségbe való taszítását.
Azaz nem kedveltem a Momentum rokonszenves fiataljainak a szárnyaló liberalizmusát, más néven a politikusokéhoz hasonló szövegét, mely szerint ők csak azt akarták a népszavazással, hogy beszéljük meg, de mondom, az ívet aláírtam volna.
Azt viszont szánalmasnak tartom, hogy ez a huszonévesekből álló mozgalom az új messiás, hogy egy csomó hülye felnőtt adja alájuk a lovat: csináljátok csak, győzni fogtok. Tudják mit? Tételezzük fel, hogy tényleg. És utána? 
Gyönyörű dolog a fiatalság (kár, hogy ezt éppen akkor nem tudja az ember, amikor fiatal). És az élet sok területén csak a fiatalság lendülete, teremtőképessége, újítóhajlama volna alkalmas arra, hogy az emberiség a megfelelő módon fejlődjön - mindazokon a területeken, ahol a féltékeny, az ifjúság lényegét gyűlölő vén hülyék uralkodnak, akik különben fiatalnak is hülyék voltak.
Attól tartok, hogy ahová most tartanak, az nem tartozik a nekik való területek közé. Attól tartok, hogy villámgyorsan beszennyeződnek. Nagyon tetszik az alapállásuk: eltakarítani kivétel nélkül mindenkit, akinek bármi köze volt az elmúlt 27 év politikai berendezkedéséhez. Egyetértek. Talán még sikerülhet is annak a néhányszáz politikusnak a kisöprése, akik a rendszerváltás óta arcukat és nevüket ismerhetően tették tönkre ezt a szerencsétlen országot. De a tisztviselői kart, az adminisztrátorokat, az államigazgatás névtelenjeit nem lehet eltávolítani. Pedig kellene. Ezt a mocskot ugyanis ők működtették. A "konzervatív" jobboldaliság, aminek az áporodott, büdös és fertőző "eszmevilága" szétrohasztotta Magyarországot nemcsak a most elmúlt 27 évben, hanem évszázadok óta, ami két világháborúba sodorta bele ezt a fiatalságot mindig következetesen gyűlölő "nemzetet", azt az urambátyám, gyáva, zsidózó réteget, ami szabotál minden ifjúi lelkesedést, de soha nem szabotál, sőt segít lehetővé tenni, hogy egy gazember gyerekek százezreit éheztethesse, azt nem lehet pusztán az ifjonti hév erejével eltüntetni. Ahhoz az öregkor tapasztalathalmaza szükséges, mint ahogy annak szétválogatásához is, mit szűr le az öregember ebből a tapasztalathalmazból.
Ez a nehéz feladat. Tudni, hogy meg kell találni, aztán megtalálni a referenciaszemélyeket. A hiteles öregembereket, akikre szabad, akikre kell hallgatni.
Nagyon félek, hogy ez az esély már elveszett akkor, amikor előkerült az a 800 000 forint. Nem állítom, hogy ilyesmire nincs tisztességesen megkeresett pénz. Azért nem állítom, mert nem tudom bizonyítani.
Csak tartok tőle, hogy így nem fog menni.

2017. március 9., csütörtök

A tevő tevékenysége

Mi a szentségtörés? Ennek megválaszolásához tudnunk kellene, mi a szentség.
Ha nem bánják, én most inkább lemondanék arról, hogy részletes tanulmányt írjak egy förtelmes fogalomról, bár úgy volna rendes - illik ismerni azt, amit förtelmesnek tartunk.
Fogadjanak el egy kurta definíciót, aztán ha nem elégedettek vele, nézzenek utána alaposabban (ne az interneten): a szentség az a holmi, aminek felmutatásával a szertartást végző az isteni kegyelmet közvetíti. A szentség a szent képzett alakja. Ezt a fogalmat sem szeretem jobban, sőt. Ez rosszabb, mert a szentség első pillantásra is felismerhetően komolytalan hókuszpókuszok halmaza, de a szentről az emberiségnek (nemcsak a kereszténységnek) az érinthetetlenség jut eszébe, és komolyan is gondolja. A szent a sacer-sanctus magyar megfelelője, azaz elkülönülést jelent, elhatárolódást, különbözőséget a közönségestől. Ezzel önmagában nem lehet bajunk, ilyennek kell lennie, ez jó is lehetne. Persze nem szentnek nyilvánított emberek formájában, de ezt most megint hagyjuk. A baj az, hogy a szent elkülönültsége nem minőség, nem esztétikai fogalom, hanem kriminológiai - ne nyúlj hozzá, mert meghalsz.
A könyv szentség, mondtam a minap Lillának, a hamarosan négyéves unokámnak, és megmutattam neki, hogyan kell bánni a könyvvel. Nem lehet túl korán kezdeni, a fiaim már kétéves korukban is lapoztak és nem gyűrtek. A könyv szentség - nekem ilyenformán. Másnak meg úgy, hogy a páratlan oldalra teszi a kávéscsészéjét, nehogy becsukódjon a könyv, amíg ő harap a lekváros kenyeréből, mert egy pillanatra sem bírja abbahagyni az olvasást. Aztán mikor harapott, aláhúzza a neki fontos mondatot. Ha vérmes személyiség, esetleg piros ácsceruzával (vagy sárga szövegkiemelővel). Neki nem szentség a könyv? Dehogynem. Legalább annyira, mint nekem.
Akkor? Mi a szentségtörés? Az ex opere operato elve (a cselekedetből következően) alapján mindegy, ki közvetít, a szentség szent marad, mert az mindig változatlan, azaz érinthetetlen. (A protestánsok észvesztően nagy találmánya, az ex opere operantis tipikus esete a cumtrucc protestálásnak - mondunk valami mást, csak hogy mást mondjunk, a lényeg persze nem változik: ők azt mondják, igenis számít a közvetítő személye /a tevő tevékenységéből következően/, na persze maga a szentség változatlan, mert az változtathatatlan. Azaz katolikus vagy protestáns, ugyanazt mutatja be ugyanúgy.)
Szoktam javasolni színházrendezőknek, hogy ha saját mondanivalójuk van, írjanak színdarabot, de ne a mások művének meggyalázásával dödögjék ki a maguk szánalmas és erőszakos közhelyeit.
Azt (értelemszerűen) nem szoktam ilyenkor taglalni, szentség-e egy Shakespeare-darab.
Természetesen nem az. Semmi sem az. Semmi sem érinthetetlen. És senki sem.
Én a butaságot tűröm rosszul. A műveletlenséget, a faragatlanságot, a karót nyelt, ádáz elvhűséget, az ízléstelenséget, a modortalanságot.
Fentiek gyenge pontja, hogy nehezen számon kérhetők, mert nehezen definiálhatók. Van persze a tanult embereknek egy többé-kevésbé működőképes közmegegyezése, ami akkor lesz többé, amikor a tanult emberek aránya növekedni kezd. Ez holnapra nem várható.
A lényeg még egyszer hangsúlyozandó: semmi és senki sem szent, semmi és senki nem érinthetetlen. Mert megette a fene azt a világot, ahol nem szabad kérdéseket föltenni.
Itt van például egy ember, aki föl mert tenni egy kérdést: lehet-e Beethoven VII. szimfóniájának 2. tételét zongorán (úgy is mint ütőhangszeren) dél-amerikai ritmusban eljátszani?
Az én válaszom: de még mennyire! Valamint leveszem a kalapom Joachim Horsley előtt.




2017. március 7., kedd

Learn to

Tényleg sokat gondolkoztam, szóljak-e. Első pillantásra a dolog nem is látszik fontosnak. Ráadásul ennek a blognak az olvasói már nyilván észrevették, enyhén szólva nem vagyok nagy hazafi, hiába tudom, (vagy legalább sejtem) az okokat, nem vagyok képes fölmenteni ezt a birka népet - ekkora tömeges ostobaságra nincs mentség, amit a csúti futballista 7 éve csinál, azt már a legsötétebb butaságban élő fekete-afrikai országokban sem tehetné meg. Ott tartok, ha meghallom azt a szót: magyar, émelyegni kezdek.
De. Ha Hosszú Katinka (akit mellesleg szívesen nézek, mikor úszik) meghirdet egy programot, ami arról szól, hogy gyerekeket tanít úszni, és ennek a programnak az a neve, hogy Learn to swim, akkor nem émelyegni kezdek, hanem baromi dühös leszek. Ez itt egyelőre még Vörösmarty, Arany, Petőfi országa, itt írt verset József Attila és Radnóti, prózát Karinthy Frigyes és Ottlik. Ez itt még Bartók és Kodály országa, amit egy végtelenül gusztustalanra hízott, álságosan ájtatos tömeggyilkos gazember sem tudott még teljesen tönkretenni. A Tanulj úszni program (az angolból való szó szerinti fordítás) szótagra majdnem ugyanaz, és az isten háta mögötti utolsó faluban is érthető. Ami egyelőre akkor is szempont, ha a jelenlegi programnév azt sugallja, az uszodában nem a nyírségi parasztgyerekeket várják.
Demagógia, mi? Legyen. Ha csak így tudom megértetni: ezt az országot gyorsabban és könnyebben lehet tönkretenni az efféle félreértelmezett "multikulturalizmussal", mint amilyen dúlásra a dagadt vidéki jobbszélső és seggnyaló tábora képes.

2017. március 6., hétfő

Hédi

Többször mondtam már, ha nincs sok időm, kockázatos dolog egy könyvben valamit keresni, akkor egyiket a másik után kell levenni a polcról, mert valamiről mindig eszembe jut valami más, és akkor azt is meg kell keresni.
A Tíz kicsi néger bemutatójának napját néztem meg, elolvastam Temessy Hédi emlékezését a Művész Színházról, aztán még sok mást is.
Azt mondta, szeret hozzám bejönni a Rádióba, jókat tudunk beszélgetni. A témáink még bővültek is, amióta Marcibányi téri a feleségem, és ott szomszédja évtizedek óta Anni néninek, Hédi húgának és barátja Ancsinak, Anni néni lányának (érdekes ez a "néni" - hogy a Hédinél fiatalabb Anni a feleségemnek néni, nekem meg eszembe sem jut a nénizés, igaz, Temessy Hédi csak 18 évvel volt idősebb nálam).
Amikor bejött, odaadtam neki a szöveget (voltak színészek - na jó, inkább csak színésznők -, akiknek sosem az asszisztensem adta oda a hangjátékot), ha csak néhány mondatos kis szerepet játszott, a nagyobbat mindig kiküldettem a színészegyeztetővel. Leült, elolvasta, amikor rákerült a sor, bement a stúdióba, eljátszotta. Soha egyetlen instrukciót nem adtam neki, nem kellett. Jobban tudta nálam, mit gondolok a szerepről, nemcsak kiváló színész volt, nagyon okos ember is.
Várkonyi rögtön leszerződtette a Művész Színházhoz, ahogy Hédi végzett. De amikor '62-ben átvette a Vígszínház főrendezőségét, nem hívta. Jóval Várkonyi halála után beszélgettünk erről, hogy miért nem. Ott volt már a színháznál Ruttkai Éva, Békés Rita és Lászlóffy Kata, mind egyidősek Hédivel, a szerepkörük is azonos, mit tett volna Zoli - ő védte meg Várkonyit, nem is számított rá, hogy hívni fogja. (Akkor még nem lehetett tudni, hogy Lászlóffy Kata nem jön többé haza Párizsból, 1962-ben, 36 éves korában öngyilkos lett. Ölni tudtam volna, mikor értesültem róla, Kata volt a világ másik csodája, ő sajnos soha nem játszhatott olyan darabban, amit én rendeztem, de az bizonyos, neki sem kellett volna megmondani, mit hogyan. Temessy Hédin és Lászlóffy Katán kívül három ilyen színészt ismertem: Kálmán Györgyöt, Mensáros Lászlót és Darvas Ivánt. Nagy élmény ám ilyen emberekkel dolgozni. Csak ülök a vezérlőben és tátott szájjal figyelem, mit csinálnak és hogyan. Mi lesz, ha észreveszi, hogy így el vagy ájulva tőle, kérdezte a hangmérnököm, amikor Hédi egy Karinthy-verset mondott odabent a stúdióban. Semmi. Tudja.
1949-ben a politika bezárta a Művész Színházat. Temessy Hédi soha többé sehol nem kapta meg azt a megbecsülést, ami megkülönböztetetten járt volna neki. Okos volt és arisztokratikus, mint Mensáros és Darvas. Dehát nő volt. Szép és bizonyos alakok számára megközelíthetetlen. Az ilyen félelmetes, mert az ócskalelkű bugrisok még jobban félnek tőle, mint általában a nőktől, pedig különben is ez a nőktől való félelem határozza meg az életüket.
Ennek az országnak az a legnagyobb tragédiája, hogy évszázadok óta mi alkalmazkodunk a politikusokhoz. Mert ennek az országnak a birka népe képtelen felfogni, hogy ennek pontosan fordítva kellene lennie.

Rendezte

Itt alant tetszik látni két plakátot. Illusztrációk egy kóros mentalitáshoz.
A Művész Színház a magyar színháztörténet legnagyobb műve mindenki szerint. A színház tagjai és a közönség évtizedekkel később is azt mondták, olyan soha korábban nem volt és nem is lesz soha többé.
Várkonyi Zoltán alapította, 1945. április 1-én volt az első előadás, Steinbeck darabját mutatták be, a Lement a holdat. A Tíz kicsi néger premierje: 1946. november 29. Fűtött nézőtér!
Várkonyi Zoltán 33 évesen vágott bele a színházalapításba. Már akkor mindenki tisztában volt vele, hogy hozzá fogható színházi ember nincs, mindent tud, amit a színházról tudni lehet, színésznek, rendezőnek, igazgatónak kiváló, nála jobb nem elképzelhető. Én 1962-ben ismertem meg közelebbről, attól kezdve mindenütt jelen voltam, ahol valamit tett, színházi rendezéseit végigültem (már legálisan, az ő hívására, a Bartók Terembe még csak belógtam a 12 dühös ember próbáira, amikor ki akartak dobni, azt mondta, hadd maradjon). Filmforgatásaira ritkábban mentem el, de ha csak volt egy délutánom, kimentem a filmgyárba, ha tudtam, ott dolgozik.
Voltak jó tanárok a főiskolán. De tessék végig nézni a növendékek nyilatkozatait - olyan, mint Várkonyi nem volt, nem van, nem lesz.
1979-ben halt meg, 67 évesen. Készítettem róla egy műsort a Rádióban, Szemere Vera, a felesége elkérte a hangfelvételt és leíratta a szövegeket. Ugye nem kell mondanom, készíthettem volna ilyet bárkiről, soha nem válik legendává, mert nem a műsor volt fontos, hanem akiről szólt.
Ha meg tetszik nézni ezt a plakátot itt. látható rajta (alig kivehetően) a FELVONÁSBAN alatt, kis betűkkel, hogy rendezte Várkonyi Zoltán.
Még egyszer: a magyar színháztörténet legnagyobbjáról van szó. Aki egyebek között azt is tudta, a színházban a színész számít, az ő nevére mennek be a nézők. Akik közül tízből kilencet egyáltalán nem érdekel, ki rendezte az előadást.

Képtalálat a következőre: „Mednyánszky Ági”

És most tessék megnézni ezt itt lent. Még a darab címét (Az olaszliszkai) sem lehet leolvasni a plakátról, mert ott terpeszkedik előtte a rendező, az egyetlen, akinek a neve ki van írva. Pontosan akkora betűkkel, mint az íróé. Voltaképpen csoda, hogy nem nagyobbakkal. Pedig az előadásban itt is részt vesznek színészek: Fekete Ernő, Pálmai Anna, Szacsvay László, Bán János, Szirtes Ági.
Nem számít. A rendezőuralom tombol, a publikum makacs érdektelensége ellenére. Máté Gábor például egész jó színész. De úgy látszik, annyira nem, hogy tudja, ő színészként számít a színházban, rendezőként (néhány feinsmekkert leszámítva) a kutyát sem érdekli.

Képtalálat a következőre: „katona józsef színház nők iskolája plakát”

Ha megnézik a színház honlapját, ott még cifrább torzulatot találnak. Legkisebb betűvel, amúgy mellesleg oda van írva, hogy ezt a darabot írta valaki (különben Borbély Szilárd, évtizedek múlva ki fog derülni, hogy a magyar irodalomnak csak Ottlikkal, Kosztolányival mérhető legnagyobbjai közül az egyik), aztán már sokkal nagyobb betűkkel a SZEREPLŐK. Majd alatta jön egy címszó, amitől a szó szoros értelmében elszédültem: ALKOTÓK.
Na mit tetszik gondolni, kik az alkotók? Hát például elsősorban természetesen a rendező, aztán az ő asszisztense, aztán a dramaturg...
Az isten szerelmére, alkotó az író. Aztán meg még a színészek, akik estéről estére a testükkel, a hangjukkal újra meg újraalkotják a színpadon azokat az embereket, akiket az író megjelenített. A többi a személyzet. Akiknek a kellő alázattal illenék segíteni abban, hogy a színielőadás nevű varázslat megszülethessen. De csak annyi.
Rendezte Várkonyi Zoltán.
Ő tudta.
Ami mostanában dívik, az beteges. Egyszer vége lesz. Mint minden hatalmi mániás tombolásnak, akármilyen kicsi, nevetséges és szánalmas is.

2017. március 3., péntek

Homogenitás

"Abból tudott főzni, ami a neten megjelent – ezzel magyarázta facebookos bejegyzésében Ungváry Krisztián, miért kelt eleinte Orbán Viktor védelmére a miniszterelnök nagy botrányt kavart beszéde ügyében, és miért látja most ő is azt vállalhatatlannak."
Kedvelem ezt a fiút, okos és az esetek többségében karakán.
De ezt ne. Ne keljen a védelmére egy aljas, folyamatosan hazudozó és mind vadabb gyűlöletet szító alaknak. Hitler is megsimogatta egy kisfiú fejét, értékeljük a gesztust és keljünk a védelmére? Ugyan már.
A legnagyobb baj mégsem ez. Hanem amiért a védelmére kelt. Hogy ugyanis a "miniszterelnök" a kulturális homogenitásról beszélt, nem etnikairól.
Homogén: egynemű, azonos elemekből álló, minden pontján, részében azonos értékű, egyenletesen elhelyezkedő.
Az sem jó, ha egy iszonyatosan buta, primitív fráter használ értelmetlen kifejezéseket, mert az átszivárog a köztudatba, és további, nem túlságosan okos emberek fogják használni ezt a baromságot, ami nemcsak ostoba, még kártékony is. Épp elég mellet verő hőzöngés tapasztalható ebben a szerencsétlen országban, kell hozzá az is, hogy elterjedjen, nekünk homogén a kultúránk? Azaz nincs kultúránk? Fennen és diadalmasan hangoztatjuk, hogy a magyar kultúra nem létezik? A homogenitás ugyanis lényegében ezt jelenti.
Ungváry Krisztián ezt akarta védelmébe venni?...
Nem is tudom. Kissé feljebb azt írtam, nem az a legnagyobb baj, hogy a védelmére kelt.
Visszavonom. Nem belegondolni egy fogalom jelentésébe bocsánatos bűn.
Védelmezni bármi módon egy tömeggyilkost - legalábbis érthetetlen.

2017. március 2., csütörtök

Térdre, imához

Azon tűnődöm, hogy ez a rémületesen primitív tuskó, a csúti dagadt futballista tényleg olyan iszonyatosan buta, hogy el is hiszi, amit mond, vagy tudja, milyen kártékony ostobaságokat beszél.
Az EU három legfontosabb pillérének a vallást, a nemzetet és a piacot tartja.
Ebből kettő - mint tudjuk - életveszélyes és mint ilyen az ember fejlődésének felrobbanthatatlan gátja. Az persze kétségtelen, kevesen tudják, milyen förtelmes méreg a vallás és a nemzet, azok között is nagyon kevesen vannak, akik ezt ki is merik mondani.
Mondom, fogalmam sincs, egy olyan sötét agyban, amilyen a szájnyalogató szotyolaköpködőé lehet-e tudatos, hogy éppen ezért kell hivatkozni erre a két baromi fogalomra. Mert uniformizál és mert tabu. Tömegeket (Magyarországon számszerűsíthető, nagyjából 9 és félmilliós tömeget) lehet a vallással és a nemzettel gyűlöletben és félelemben tartani, és bármikor bármilyen vallási vagy nemzeti jelszóval egymásnak ugrasztani. A vallásos és a nemzeti ugyanis garantáltan a másik vallásost és nemzetit gyűlöli, soha nem azt, aki ezt a két pusztító fogalmat hirdeti. A nem vallásos és nem nemzeti olyan ritka, hogy nem is látható.
Azt mondja a hordóformájúra hízott néptribun, hogy ezek a legfontosabbak az EU-ban.
Egyelőre ott még nem tudják. Csak abban reménykedem, hogy ettől már annyira messze vannak, ahonnan nem lehet visszafordulni.