Mein Kampf

Néhány napja leírtam, hogyan jutunk el a nemzeti szocializmusok győzelméhez. Azt akkor nem gondoltam, hogy ilyen gyors lesz a süllyedés, hogy egy iszonyatosan buta ember nyilvánosan szétordíthatja a maga förtelmes világképét, és utána nem történik semmi. Először fordul elő velem, hogy csak hebegni tudok, ha akkor élek, ugyanezt éreztem volna Hitler üvöltözései idején. Ez borzalmas.

„…a Fideszben a mindennapi patriotizmus élettörvény.”

Bágyadtan közlöm, hogy a patriotizmus a gazemberek utolsó menedéke, a korlátolt, primitív és gyáva alakok így gyűjtenek maguk köré magukhoz hasonló tömegeket.

„Az európai szellem és az ő emberei ma felszínes és másodlagos dolgokban hisznek: emberi jogokban, haladásban, nyitottságban, újfajta családokban, toleranciában. Ezek szép és kedves dolgok, de valójában másodlagosak, mert csak származékok. Igen, Európa ma hisz a másodlagos dolgokban, de nem hisz abban, ahonnan és amiből ezek a dolgok származnak. Nem hisz a kereszténységben, nem hisz a józan észben, nem hisz a katonai erényekben, és nem hisz a nemzeti büszkeségben.”

Szoktam ideírni, hogy mindig van lejjebb. Felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy ennél, ami itt áll, már nincs lejjebb. A kereszténység és a nemzeti büszkeség ebben az országban még disszonánsabb, mint bárhol másutt, de a katonai erények felemlegetése egy bomlott agyvelő olyan mély sötétségét jelzi, amit nemhogy gyógyítani, kezelni is reménytelen.

Az emberiség történelmében nem az első eset, hogy közveszélyesen beteg emberek kerülnek hatalmi helyzetbe. Azt hittem, az atlanti térségben Hitler után ez soha többé nem fordulhat elő.

Tévedtem.

Rajongás

Nézném a biatlon váltó közvetítését. Azért fizetek egy rakás pénzt, hogy nézhessem, nem tudok elmenni a helyszínre. Elindult a mezőny, közelednek az első lövészethez. Aki látott már biatlon versenyt, tudja, hogy itt eldőlhet, melyik csapat nyer. Hirdetést adnak. Nem valamilyen holmit hirdetnek, hanem nem tudom, mit. Azzal kezdődik, hogy egy elszánt, szigorú, önmagát nagyon komolyan vevő hang közli, ő rajongó. Rajongó vagyok, azt mondja. Azt is mondja, hogy megszállott, meg hogy ő sírni is szokott. És hogy én csak akkor lehetek olyan, mint ő, ha közösek a céljaink vagy mi a fene, ne haragudjanak, tényleg fizikai fájdalmat érzek, ha ezt kell hallgatnom, nem tudom pontosan idézni.

Közben eltorzult pofákat vágnak be, páviánszerű vicsorgásokat, gyűlöletet sugárzó pillantásokat, agresszív mozdulatokat, felbukó biciklistákat, kigyulladó autókat, üvöltő tömeget, a képeken látható lények inkább állatokra emlékeztetnek, mint emberekre.

Rajongó. Mondja felsőbbrendűen, meg akar tanítani arra, hogyan kell viselkednem, ha olyan akarok lenni, mint ő.

Kevés ellenszenvesebb, kártékonyabb, taszítóbb és primitívebb viselkedésformát ismerek a rajongásnál. Ha nem bánják, nem részletezném, miért tartom förtelmesnek a rajongást, aki hasonlóképpen vélekedik, úgy is tudja, a rajongónak meg nyilván hiába próbálnám magyarázni. A kérdés az, akkor miért készítette el Európa legnagyobb sportközvetítő csatornája ezt a bőszítő borzalmat. Nem reklámoz semmit, még önmagát sem, nem akar rám sózni semmit…

Na itt álljunk meg. Egy olyan médium, ami ilyen klipet csináltat és közvetít naponta megszámlálhatatlanul, nyilván nem értékelhető fel annyira, hogy bármilyen intellektuális okot vagy célt keressünk bármilyen megnyilvánulásában. De valami halvány derengésnek kellett lennie a megrendelő zsigereiben arról, hogy rásózni bármit, szagelszívót és politikai eszmét a rajongóra lehet legkönnyebben. Úgyhogy neveljünk rajongót abból is, aki még nem vette észre, milyen otthonosan érezheti magát a fogával mezt tépő, teniszütőt darabokra törő „sportolók” láttán majompofát vágva ordító előemberek tömegének akolmelegében.

A sportot már sikerült lerángatni az ádáz harc gyilkos indulatokat gerjesztő poklába, már a lányok is tátott szájjal sikoltoznak, a bornírt „sportriporter” szerint a futballista nem elveszi, lövi, fejeli vagy vezeti, hanem támadja a labdát, a hátvéd pedig „leütközi” a csatárt – jó, tudomásul vettem, úgynevezett küzdősportot már régen nem nézek, futballt is alig, de azzal egyelőre nem tudok megbékélni, hogy egy sportot közvetítő csatorna most már a nézőjét is bele akarja rángatni a saját rossz szagú szellemi posványába.

Amikor az apám elvitt a Vasasba bokszolni (mert a Papp is abban az egyesületben van, ott jók az edzők), először arra tanítottak meg, hogy mik a szabályok. Nem fejelünk, nem fogunk, nem ütünk alattomosan és így tovább. Amikor megnyertem az első serdülő bajnokságot, Ádler Zsigmond arra is megtanított, ha érzem az ellenfélen, hogy fél, mert látja, én vagyok az erősebb, ne akarjam mindenáron kiütni, mert az nem elegáns dolog, hogy az ember a kisebbet bántja. Ott a Vasasban természetesnek tekintettük, hogy civilt nem bántunk, igyekszünk elkerülni a verekedést, és ha minden kötél szakad, mielőtt odasózunk, figyelmeztetjük a támadót, rosszul járhat. (Szegény Tarnai hetedikben egymás után háromszor lökött neki a falnak. Arra határozottan emlékszem, hogy őt például előbb többször figyelmeztettem, de ő röhögve közölte, hogy gyávának tart, mert én csak akkor vagyok nagylegény, amikor a lányokhoz megyek föl a harmadikra.) Negyedikbe jártam, amikor fölkerültem a kosárlabda elitjébe, ott is először Páder János színe elé, aki azt mondta, azért hívott át a BHSE-ből, mert úgy látja, szeretek játszani. Ezt a tulajdonságomat tartsam is meg, ez nem háború, ez játék.

Papp Lászlónak és Greminger Jánosnak nem rajongói voltak, hanem közönsége. Amikor bokszoltam, Papp volt a mérce, amikor kosaraztam, Greminger. Sosem fogom megtudni, mit éreztem volna, ha sikerül olyanná lennem, amilyenek ők voltak, de mondom, szerettem volna. Azért közönségem nekem is volt. Belebetegedtem volna, ha azt hallom, hogy ezek rajongók.

Harc van, küzdelem és foggal-körömmel való védekezés, a csapatok csatát vívnak egymással az arénában. A mi miniszterelnökünk is háborúzik, szünet nélkül harcol, és most hallottam, hogy a hajdani szobatársa, aki valamiért az élet forrását jelentő folyadéknak nevezte (nem pontosan ezekkel a szavakkal) a miniszterelnököt, ugyancsak végigharcolta az egész életét. Hát persze, hogy ezeknek rajongók kellenek.

Utóirat a "Nemzeti szocializmusok"-hoz

Sokadszor mondom, de talán még mindig nem elég világos: a politikus elnevezésű kártevő irtandó, bármilyen eszközzel, mert amíg ki nem pusztítjuk, az emberiségnek nincs esélye az életben maradásra.

Nem Magyarországról beszélek. Ez a szerencsétlen vidék csak összesűríti, hangsúlyosabbá és egyben gusztustalanabbá teszi mindazokat a tulajdonságokat, amik láthatók szerte az atlanti térségben. Itt egy alapjában véve nevetséges, gurulósra hízott, végtelenül tehetségtelen kis figura próbálja eljátszani a nagyhatalmú despotát, de még ahhoz is stupid, hogy a köztörvényes bűneit leplezni tudja, ócskalelkű, primitív és gyáva, de – alig lóg ki a sorból.

Tessék alaposan körülnézni. A politikus mindenütt nagyhatalom, drága autókon jár, drága helyeken lakik, drága személyzet szolgálja ki, és mindezt ingyen kapja, mert a hülye emberiség azt hiszi, ez jár neki. Mármint a politikusnak.

Hadd üvöltsem bele ezredszer is a pusztába: személyzet! Ügyintéző szolgáló! Arra tartjuk, hogy vezesse a háztartást! Átlagos fizetés illeti meg ezért, ha tisztességesen képes viselkedni, valahol egy cselédszoba. Aztán ossza be a havi jövedelmét! Ne tessék azt mondani, hogy azért kell a magas jövedelem, mert ezzel megakadályozzuk a korrupciót! Neeem!!! Növeljük! A korrupció megakadályozására ott vannak a paragrafusok, a rendőrség, a bíróság, a börtön! Pontosan úgy, mint bármely más polgár ügyében. Nem kell a politikusnak többet elviselnie, csak annyit, mint bármely más állampolgárnak, de annyit igen! Nincs közszereplő, ez egy rémületes marhaság, mi a fenét kellene szerepelnie „köz” egy cselédnek?! Végezze a munkáját és ne szerepeljen, a fene sem kíváncsi rá, majd ha lopott, megjelenik az újságban a kis hírek között, hogy lecsukták.

Mi a nyavalyától van akkora hatalma például az amerikai elnöknek? Fehér Ház, elnöki különgép, Camp David meg ki tudja még, miféle baromi drága jelképekkel nyomasztják a szerencsétlen amerikai polgárt, ami mind arról szól, hogy az amerikai elnök isten előtt az első. Szolga. Szolga!!! A fene egye meg. Ügyintéző. Ráadásul – ha jobban belegondolnak – egy teljesen fölösleges hátramozdító, nincs ugyanis olyan ügy, amit el tudna intézni. Nem is alkalmas rá, amit eddig intézett, azzal főképp kárt okozott, elsősorban a dilettáns, bornírt hatalmának fitogtatásával (világháborúk, Korea, Vietnam, Irak, hogy csak a legkirívóbb 20. századiakat említsem). Ha valamivel kisebb méretekben is, ilyen az összes többi, ostoba, felfuvalkodott hólyag, elfertőződött, büdös kelés az emberiség testén.

Egyvalamit tudnak, istenre hivatkozni, életben tartani a vallást, az emberi történelem legförtelmesebb szokásrendszerét (félreértéseket kerülendő, nem a hitről beszélek, a vallásról), az égre mutogatni és imádkozni. Isten áldja Amerikát, mondja a mindenkori amerikai elnök és nem sül ki a szeme. A 21. században a gólt rúgó primitív emberfajta keresztet vet és az égre néz. Lehet őt kárhoztatni, mikor az amerikai elnök is ezt teszi?

Most majd egymásnak ugrasztják a világ különböző vallású részeit, a 16. századi vallásháborúk után megvívjuk a 21. századit, és abba belepusztul az emberiség.

Még ezzel a senkiházi falusi futballistával sem tudnak mit kezdeni, hogyan volna lehetséges elvárni tőlük a képességet egy feudális, a 18. században megragadt földrésznyi ország kezelésére? Nem beszélve a muszlimok százmillióiról. Az iszlám nem az a vallás, amiből az emberirtó terrorizmus fakadna, mondják az atlanti térségben, ezért aztán nem is jutnak el addig a felismerésig, miszerint ennek éppen az ellenkezője a valóság: „Ó próféta! Szállj harcba a hitetlenek és a képmutatók ellen és legyél kemény velük szemben! A gyehenna lesz a lakhelyük. Szörnyű sors!” – írja a Korán. A politikus félrenéz vagy lebombázza. Ennyire telik.

Mi meg csodálkozunk, hogy ilyen a világ.

Nemzeti szocializmusok

Azt olvastam, hogy Európában újra hatalomra kerülhet a nemzeti szocializmus. Hagyjuk most a gyáva, ostoba és körülményes mondatszerkesztést, beszéljünk a lényegről: egyre nagyobb tömegek lélegzik be kéjesen a fasiszta bűzt.

Nincs időm hosszú elemzésre (pedig jó volna, elég fontos téma), de egy-két mondattal jeleznem kell, nagy a baj. A világsajtó a tünetek egy részének leírásával (még csak nem is a kezelésével) van elfoglalva, még primitívebben és homályosabban, mint ahogyan a II. világháború kitörése előtt tette lényegében ugyanezt.

A helyzet hasonló, a háború kitörése elkerülhetetlennek látszik, megpróbálom felvázolni, miért van így, és mit kellene tenni, hogy ne legyen így.

A Föld civilizált részének az atlanti térséget tartjuk (azaz Európát és Észak-Amerikát), főképp mi, akik itt élünk, bizonyos okokból ide szokták még számítani Ausztráliát és Japánt is. Nem nagyon leegyszerűsítve ennek a kiválóságnak az eredője mindössze annyi, hogy ezekben a régiókban használják a legtöbb és legrafináltabb protézist, azaz a legtöbb gépi pótlást, az ügyetlen és sokféle funkcióra alkalmatlan emberi test feljavítására szolgáló szerkezetet. Néhányszáz kiváló elme olyan villámgyors technikai fejlődést indított el az úgynevezett legújabb korban, amit az ember mint lassan változó biológiai részek halmaza csak nehezen képes követni, a faj túlnyomó többsége meg teljesen képtelen a homo erectus szintjétől észrevehetően eltérő viselkedésformák elsajátítására.

Egy pár elvetemült, erkölcstelen tróger megérzett valamit ebből az ordító diszkrepanciából, és elkezdte kihasználni: a tömegtermelésre, azaz a bármilyen mennyiségű és formájú sokszorosításra lehetőséget adó masinériát bevetette a fent leírt állapot konzerválására és tovább silányítására. Minél sötétebb butaságban tartanak ugyanis minél nagyobb élőlénymasszát (embernek nehéz nevezni), annál nagyobb mennyiségű pénz összeharácsolása lesz lehetséges, ennek folytán mind korlátozhatatlanabb hatalommal szorítható le a mértani haladvány szerint növekvő csorda az állati létbe. Az a pár elvetemült, erkölcstelen tróger hihetetlen gyorsasággal kezdett osztódással szaporodni, ma kereskedőnek, politikusnak és bulvármédiának nevezzük az ivadékaikat.

Ezek a hajdan legalább gazemberségükkel kitűnő alakok lassan hozzábutultak az általuk lenézett tömegekhez, a butaságuk szintje már azonos, a színe más, ennek következtében nem értik, mi történik körülöttük, fogalmuk sincs, mit kellene tenni.

A nemzeti szocializmus hatalomra „kerülése” nem valamiféle folyamat, azt az a tehetetlen, szűklátókörű, puhagerincű konglomerátum teszi lehetővé, amelyik most irányítja az atlanti térséget. Amelyik nem képes felfogni például azt, hogy az európai ember mentális fejlettsége alig különbözik a mamutbőrbe öltözött ősemberétől – az a medvebőrbe öltözöttet nem bírta elviselni. Azóta lett például vallás és látunk másféle arcszínt, a modern, huszonegyedik századi ember az istenhite alapján érez gyilkos indulatot. Az európai emberre rá lehet kényszeríteni egy mecsetet és egy minaretet, de tízet már nem. Az európai emberrel el lehet hitetni egy ideig, hogy ő a legjobb a világon, és az általa fenntartott erőszakszervezetek neki adják a legnagyobb biztonságot, de elég hamar méregbe gurul, amikor azt tapasztalja, hogy ezek az erőszakszervezetek ugyanolyan rosszul működnek, mint minden egyéb, aminek a közelében politikus vagy kereskedő lelhető fel.

A jelenlegi (nem győzöm hangsúlyozni, ez csak egy a sok tünet közül) menekültügyben odáig sikerült eljutni, hogy másolni kezdik a primitív, arrogáns és értetlen, a prolitempó szintjén sötétlő "magyar modellt", mert a megoldással elkéstek. Pedig szóltak nekik, hogy ez be fog következni.

Az a néhányszáz ember, aki elindította a technikai civilizációt, most is megvan, de már régen hiába beszél. Szólt a 2001-ben bekövetkezett amerikai 9/11 előtt, szólt a 2008-as világválság előtt, a londoni merényletek előtt, legutóbb a párizsi előtt is – senki nem figyelt rá, akinek intézkednie kellett volna. Akinek intézkednie kellett volna, most utólag vívja a háborút, amit elvesztett, amit a világtörténelem minden ostoba figurája megtett már előtte, királyok, pápák, hadvezérek, politikusok. Az a néhányszáz ember most is szól vagy szólni fog, hogy az atlanti térséget vezérlő banda bele fogja vinni a világot a III. világháborúba, de valószínűleg hiába, mert ezek az emberek nagyon okosak ugyan, de azt nem tudják, hogyan lehetne elzavarni a politikusokat.

A politikának, hatalomnak nevezett adminisztrációk történetében egy ország eljutott arra a szintre, ahol már lehet valamit csinálni az emberré válás érdekében. Tanulmányozni és követni kellene a kanadai gyakorlatot. Nincs más lehetőség az emberiség fennmaradására.

Apu hod med be

Találtam egy felvételt a Youtube-on, gondoltam, megmutatom, teszek hozzá kis történetet is, nincs más, aki elmondhatná.

Volt egy kedvenc lemezem, az MHV adta ki (Magyar Hanglemezgyártó Vállalat), úgynevezett normállemez 78-as fordulaton lehetett lejátszani, nagy bunkó mélyszántást végző tűvel, amit minden lemezoldal után ki kellett volna dobni és újat csavarozni a helyébe, dehát kinek lett volna annyi pénze, addig nyúztam egy tűvel a szerencsétlen lemezeket, amíg zenei jel helyett már csak zörejeket produkáltak. Szép kék címkére (világoskék-sötétkék dizájn) feketével írták rá: Apu hod med be. Bilicsi Tivadar énekelt egy Éva nevű kislányról, akkor még nem tudtam, hogy Évike tényleg az ő kislánya, és hogy a zene végén az a hang tényleg Bilicsi Éváé. Egyelőre ott tartunk, hogy a hokedlire különböző lábosokat raktam, egy tonetszék támlájára bádogbögréket, a másik hokedlire ültem e szépen felépített dobszerelés mögé, és két fakanállal tettem hangsúlyossá a lemezen alig hallható ritmust (így utólag visszagondolva valószínűleg a Rádió tánczenekara adta a kíséretet, nyilván Polgár Tibor hangszerelésében, ő volt akkor a zenei vezető, többször találkoztam vele a 6-os stúdió előtt, amikor a gyerekkórusnak – abban énekeltem - szünetet adott Somogyi karmester úr). Nem lévén otthon két egyforma fakanál, elég nehéz volt rendesen tartani a ritmust, ezt én akkor nem vettem észre, csak évek múlva tudtam meg, milyen jó iskolát csináltam magamnak ezekkel a fakanalakkal, amikor a vizsgabizottság vezetője kiszedte belőlem, hogy miért olyan furcsa a kéztartásom: a rövidebb fakanál volt mindig a balkezemben, ezért azzal sokkal többet kellett dolgozni, így nekem könnyebben ment az egykezes pergetés (ezért kaptam A kategóriás működési engedélyt, pedig nekem a B is elég lett volna, nem akartam elit bárokban dolgozni). Egyszóval doboltam az Apu hod med be-re, és Bilicsi Tivadarról annyit tudtam, hogy ő Bruhaha Kelemen a Csinnbumm Cirkuszban és Ragueneau a Cyranóban. És hogy nagyon jól csinálja az Apu hod med be-t.

Aztán érettségi után elmentem egy évadra díszletező segédmunkásnak a Vígszínházba. Sok színészt ismertem régebbről, voltaképpen beleszülettem a színházi világba (Bajor Gizi volt a keresztanyám), néhány nap múlva mindenki tudta, hogy színházrendezőnek készülök, azért mentem díszítőnek (mindent akartam tudni a színházról). Bill bácsival csak ott a Vígben ismerkedtem össze (a szakma Billnek hívta), ott tudtam meg, hogy négy lánya van, hamarosan azt is, hogy a legidősebb velem egyidős és gyönyörű.

Egy nap próba után hazaérkezett, és én nyitottam ajtót, Liza néni (Bill bácsi felesége) a konyhából kiabált, hogy valamelyikünk engedje be a családfőt. Valamiért csak mi ketten voltunk Marival a lakásban, a többi lány nem tudom, hol lehetett. Bill bácsi először meghökkent, aztán megértette a helyzetet, még örült is, mert az a hír járta, hogy egy pécsi rendező vadászik Marira, a család nem szerette.

Na így kezdődött, hogy kicsit közelebb kerültem ahhoz a színészhez, aki civilnek (ez a nemszínész elnevezése a színi világban) legalább olyan kiváló volt, mint művésznek, pedig annak is a legnagyobbak között tartottam számon, még jóval a személyes ismeretségünk előtt. Így tudtam meg, hogy azért Éva a dalban szereplő kislány, mert Garai Imre Bill bácsinak írta a számot, meg még sok egyebet is erről a felvételről, de azok már nem fontosak, meg aztán sokmindent el is felejtettem.

Eltelt sok évtized. A Magyar Rádió 1600 munkavállalójának jelentős része remekül szórakozott Kopányi György nevű kollégám (isten nyugosztalja, már nem él, nagyszerű ember volt, remek rádiós) bonmot-ján, hogy ugyanis megszületett az unokám, és a zenei osztályon Bolba Lajos is hasonló nagyszülői örömök elé néz (mindketten idős szülők voltunk, és egy évben születtek a második gyerekeink, nekem fiú, Lajosnak lány).

Na szóval, találtam egy felvételt a Youtube-on. A Hot Jazz Band játssza az Apu hod med be-t, méghozzá úgy, hogy az Éva nevű kislány szövegét egy tényleg Éva nevű "kislány" énekeli, csak ő nem Bilicsi, hanem Bolba (ő az, aki a kisebbik fiammal egy évben született). Nagyon jól csinálják. Teljesen más, mint az eredeti, de nagyon jó. Már legalább háromszor végighallgattam.

Össze kellene állítani egy dobszerelést lábosokból. Az a baj, hogy nincs hokedlink.

Érti ezt még valaki?

"Először eljöttek a zsidókért, nem szóltam, mert nem voltam zsidó. Aztán eljöttek a kommunistákért, nem szóltam, mert nem voltam kommunista. Aztán eljöttek a szocialistákért, nem szóltam, mert nem voltam szocialista. Aztán eljöttek a szakszervezetisekért, nem szóltam, mert nem voltam szakszervezetis. Aztán amikor értem jöttek, már senki sem maradt, hogy szóljon értem." 

                                                                  Martin Niemöller

Carmen 1966. - Karajan

Egy beismeréssel kell kezdenem: a mai napig nem láttam a Carmen 1966-os salzburgi előadását. Pedig a Youtube-on eddig is ott volt, de nem tudtam. A Classica közvetítette ma délután, akkor kerestem meg, mert valamit muszáj megmutatnom azoknak, akik még mindig nem restek olvasni a Jóreggelt Európát.

Mindenekelőtt azért kell megnézni, mert bámulatos, mit tudott Karajan 1966-ban a zene közvetítéséről. Ahogy ez az előadás fényképezve és vágva van, azt ma sem tudja senki jobban. Jobban? Így sem. Jó, Karajan sok mindent megengedhetett magának, azt is, hogy stúdiószerűen vegye föl a darabot, de ezt ilyen tökéletesen azóta sem tudja senki, pedig a technika hatalmasat fejlődött. Egyszóval nézzék és csodálják, hallgassák Grace Bumbryt, minden idők egyik legkiválóbbját – de ezért talán nem szóltam volna.

Fölfedeztem valamit, amit nem volna szép megtartani magamnak. Nyilván sokan tudják, hogy Hithcock minden filmjébe beforgatta magát valamilyen néhány másodperces „szerepben”, egy utas, aki leszáll a buszról, egy kutyát sétáltató járókelő, ilyesmiként jelent meg. De azt nem tudtam, hogy Karajan átvette ezt az ötletet. Nézzék meg a neten a salzburgi Carment, és nagyon figyeljenek 53 perc 2 másodpercnél, aztán 53 perc 45 másodpercnél. Előbbi helyen csak egy pillanatra látnak egy sötétbőrű sombrerós bennszülöttet, másodszor kicsit hosszabban – ha másról nem, a kék szeméről és az orráról rá fognak ismerni, ő az, a Maestro, Herbert von Karajan.

Próbáltam utána nézni, kerestem valami dokumentumot, ami igazolná a felfedezésemet, de nem találtam semmit. Úgyhogy lehet, tévedek. De nem hiszem. Azt is mondhatnám, a nyakamat rá, hogy az ott Karajan.