A cím úgy folytatódik, hogy viszont innentől biztos rossz lesz, majd meglátjátok.
Jelenségekről
írunk. Mindnyájan, akik figyelemmel kísérjük a napi történéseket. Wassalbert
nevű ocsmány szennyeződésről az idei érettségi tételben szereplő magyar írók
között meg óriásplakátokról. Meg-megemlítjük, micsoda egy teljesítmény volt
Magyar Pétertől, amit két év alatt produkált, de nem igazán értjük, sem az
okokat, sem a folyamatot, sem az eredményt. Azt végképp nem látjuk, hogy ez a
világtörténelem egyik legbámulatosabb, példa nélküli tette volt, mégpedig azért
nem, mert innen a sűrűjéből nemcsak a fény nem derengett, már arra sem
emlékeztünk, hogy nem mindig éltünk ilyen mély sötétségben, hogy voltak az
életünknek az emberi lét világára vezető, reménységet ígérő pillanatai.
Időnként fanyalgunk, némelykor én is le-lefirkantottam a fenntartásaimat –
mentségemre, még a kezdetekkor, ’24 elején. De a „liberálisok” még most is sűrűn
felböfögik a közhelyes, idegesítő marhaságaikat.
Féllábbal a pusztulás szakadéka fölött
billegtünk, nagyon kevés hiányzott, hogy a csúti szörnyeteg, az emberi faj legtaszítóbb
torzulata magával rántsa az egész magyar népet. Menthetetlenül, végleg. És
akkor jött Magyar Péter… nyomában pedig a leírások, az „elemzések”, hogy micsoda
marketing meg reactance effect és pent-up demand (ezeket az angol nyelvű
tudálékosságokat nagyon bírom, olyan komoly lesz tőle a szöveg, ami azért
praktikus, mert elfedi a semmitmondást) – holott miről van szó? A megfelelő
kérdés feltevéséről. Hogy ugyanis mi történt és az hogyan történt. Harcban,
csatában valaki tényleg legyőzött valakit? Egy személy egy másik személyt? Egy
ember egy szervezetet? Nevesítve: Magyar Péter a csúti rémet (ezt a nevet eddig
sem írtam le, ezután sem fogom). Vagy Magyar Péter a fidesz nevű
bűnszövetkezetet.
Nem. Egyszerűen azért nem, mert nem volt
semmiféle harc. Sem fizikai, sem szellemi. Utóbbi már csak azért is lehetetlen,
mert a túloldalon nem volt semmiféle szellemi erő, csak primitív és végtelenül
alantas, ösztönökből fakadó gyűlölet.
Hanem akkor? A jelen társadalmi rendszer
(tudatlan, felületes definícióval demokrácia) szabályai szerint a nép választja
ki azt a személyt (mindig személyt, soha nem a nép számára megfoghatatlan
szervezetet), akit vezetőjének kíván. Azaz a népet kell megnyerni, meggyőzni
arról, hogy kit kell szeretnie… Ezeket eddig általános iskola második
osztályában már illik tudni – ezzel megvolnánk, ez a válasz arra, hogy mi
történt. A hogyan már nehezebb kérdés. Próbálkozni nem
lehet, különféle udvarlási technikákkal kísérletezgetni egy lány meghódításakor
sem tanácsos, a megfelelő séma alkalmazása viszont alapfeltétele a sikernek.
A nép kegyének elnyeréséhez szükséges
volna a nép ismerete.
Itt kezdődnek a bajok. Azt nagyjából
legalább sejteni lehet, hogy a nép önismerete nem nulla, hanem az abszcissza
alatt, a negatív tartományban ábrázolható, a görbe egyes pontjait a hamis
adatoknak és tényeknek a valósághoz mérendő viszonya határozza meg. A hódítás metaforájához
egy pillanatra visszatérve: egy olyan csúnyácska, százötven centis, kissé
túlsúlyos, pici szájú, nagyorrú, seszínű hajú, pártában maradt, jobbfajta
társaságban nemkívánatos, ötvenéves leánynak kell bókolni, aki sudárnak,
gyönyörűnek és fiatalnak képzeli magát, akinek éppen finom, halk sugárkoszorút
fon haja sötét lombjába az alkony. Az ifjú lovag azért van kiváltképp groteszk
helyzetben, mert ő annyiszor hallotta a jövendőbeliről, miszerint az milyen csodálatos,
hogy már ő is hajlamos olyannak látni. Hiába mutat mást a látvány a tárgyilagos
szemlélőnek, a kérő egyszerűen nem is meri másnak látni titkos aráját.
Magyar Péter azt tanulta az iskolában, hogy
ősapái szabadon éltek-haltak, miután felvirágozának, lengett itt ért kalász,
csepegett nektár, Hunyadnak karjai itt rabigát törtek, és minden szent nevet
egy ezredév csatolt. Ehhez képest születése óta azt látja, hogy ez a végtelenül
szabadságszerető, büszke és független nép egykedvűen, szomorúságtól és
butaságtól homályos tekintettel néz valahová a messzeségbe, és megadóan várja
az újabb talpat, amit majd nyalnia kell, holott neki mindegy, jó a régi is,
hiszen csak az a biztos, hogy ismét megalázás lesz, az meg végülis mindig
ugyanolyan. Magyar Péter azt nem tudja, legjobb esetben sejti, hogy a világ
legostobább, legaljasabban széthazudott történelmét gyömöszölték bele a fejébe,
hogy a magyar történészeknek attól a nagyon kicsi töredékétől tudhatná meg, hol
él, akiket az iskolában nem tanítanak, mert egy állítólagos (igaz) latin
proverbium szerint (malum notius quam bonum ignotum) az ismert rossz jobb, mint
az ismeretlen jó, és milyen jogon keresnénk azt a magyar diákot, akit érdekelt
volna valaha Diderot mondata: amit soha nem vontak kétségbe, az nincs
bebizonyítva, és aki ennélfogva arra a következtetésre jutott volna, hogy a
magyar iskolákban tanított magyar történelem egyetlen tételét sem vonták soha
kétségbe.
Amit itt néhány mondatban leírok, azt egy
400 oldalas könyvvel bebizonyítottam, a könyvnek a jelen pillanatig nem akadt
kiadója (lásd fortélyos félelem), talán majd most… Egyelőre csak annyit kérek,
fogadják el ezeket a szikár mondatokat bizonyítható (és már bizonyított)
tényeknek. A mi népünk ősei elindultak a mai Kína észak-nyugati sarkából, és 6-6500
év alatt, itt-ott hosszabb rövidebb időre meg-megállva megtettek körülbelül 4000 kilométert a Kubán-Don közötti területig. Ott
letelepedtek. És onnan 40-50 év alatt, még egyszer: 40-50 év alatt eljöttek ide, a Kárpát-medencébe. A 6500 év
alatt megtett 4000 kilométernek nagyjából a felén, 2000 kilométeren 40-50 év
alatt végigszáguldottak. Miért ez az eszeveszett rohanás? Hová? Nem üldözte
őket senki. Ott a Donnál találkoztak egy osztrogót nevezetű néppel, tőlük
láttak és hallottak olyan dolgokat, amik arra késztették őket, hogy fölkerekedjenek,
és elfussanak a később Kárpát-medenceként ismerhető földig. Itt megálltak, és
várták, hogy a felderítőik találjanak egy helyet innen nyugatabbra, ott, ahol
ezek a felderítők a saját szemükkel látták mindazt, amit a Donnál megcsodáltak.
Ezt a kíváncsiságtól lelkes utazásra lendült, körülbelül 100-120 ezer embert
aztán előbb egy István nevű primitív despota nyomorította rettegővé és
beletörődővé, majd jöttek sorba az ilyen-olyan, szent vagy nagy utódok, akik
ezeket a szerencsétleneket megtartották mentálisan annak, amik mindig is
voltak, amiből egykor ki akartak törni: ázsiainak.
Ez a nép ezer év alatt beletörődött abba, hogy
soha nem fog eljutni Európába, hogy mindig másodrendű marad az általa „szerencsésebbnek”
vélt népekhez képest, hogy idegen vagy saját nemzésű despoták fogják szívni a
vérét, nem érdekelte, hogy 150 évig a törökök zsigerelték ki, nem vette észre, hogy
csak el kellene fogadnia azt a nyugatról jövő segítséget, amit a „Szent”
Istvánként rajongott, hihetetlenül primitív autokrata utasított el először a
maga sértett, mindenkinél nagyobbnak és nagyszerűbbnek vélt ostobaságából, nem
észlelte, hogy az összevissza hazudozó elöljárói csak a mind mélyebbre
süllyesztett butaság sötétségét sűrítik a gyalázatos hízelgésekkel.
Mondom, kizártnak tartom, hogy Magyar
Péter mindezt tudta alig több, mint két évvel ezelőtt. Éppen ezért tartom elképesztőnek, amit tett. Egy folyamatosan
lengetett magyar zászló, és annak hangsúlyozása, hogy ez egy gyönyörű ország,
túl kevés az apátiából való kibillentéshez, még azzal megtetézve is, hogy a „magyar
emberek” mit érdemelnek, mert ezekkel a lényegükben üres, felületi érzelmeket
éppen csak megpiszkáló szólamokkal már eddig is mindenki megpróbálkozott.
Ha van kedvük, gondolkozzanak el azon, mit
tett Magyar Péter, méghozzá úgy, hogy a „marketinget” meg „politikai éleslátást”
és az ezekhez hasonló marhaságokat elvetik, mert ezeknek semmi keresnivalójuk a
lényeg megtalálásában. Ha esetleg nem lelik a magyarázatot, fogadják el azt a
némileg leegyszerűsítő, de legalább hitelesnek látszó tételt, hogy ez a
világtörténelem egyik legbámulatosabb, példa nélküli tette volt. És éppen ez
az, amiért egyelőre elvetem annak a lehetőségét is, hogy a folytatás ne ehhez
illeszkedő legyen…
Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.
