Láng József 92

Most olvasom, hogy Láng József 92 éves. Amikor közelebbi ismeretségbe kerültünk, 27 éves volt. '69-ben játszott a Ház az erdőben című tévéjátékomban, ő volt az egyetlen pozitív figura. Születésnapi köszöntőként ideteszek egy részt egy készülő könyvemből, Patchwork a címe, mindenféle történetekből áll majd össze, ha egyszer eljutok a végéig. Ez itt 1961-62. Ifjúságom tanúi, a Vígszínház fiatal színészei a szereplők és még sokan mások:

Dudás úr volt a színpadmester, rettentő nagydarab, bivalyerős ember, mindenki próbált megfelelni neki, senkinek sem sikerült. Engem kiváltképpen utált, több okból. Először is én voltam az egyetlen nála nagyobb, másodszor mindenki tudta, hogy csak májusig maradok a színház alkalmazottja, harmadszor folyton elkéstem a reggeli műszakból. Aztán egyszercsak kiderült, hogy Dudás úr igazi sportember. Átlag havonta egyszer kijártunk a ligeti raktárba „rendet csinálni” – ez afféle jutalommunkaként élt bennünk, ilyesféle feladat a matrózoknál, amikor fogkefével súrolják a fedélzetet. Ez a raktár a Városligetben volna található, ha le nem bontják, és nem épül a helyére a már ugyancsak lebontott Petőfi Csarnok. Egy enyhe téli napon kihordtunk egy csomó régi díszletet az udvarra, hogy helyet csináljunk az újabbaknak, köztük egy sátoroszlopot a hajdani (a Magyar Néphadsereg Színháza idején játszott), Hunyadi című darabból. Upor-díszlet volt az is, betonalapba szúrt vascső köré burkolt furnérlemezekre festették a sátortartó színes mintáit, körülbelül négy méter magas lehetett, 50 kilónál biztosan több, talán 100-nál kevesebb. A festett furnérburkolat nem ért körbe, hagytak egy 10 centi széles rést, ott lehetett benyúlni, és a vascsőnél fogva megemelni az oszlopot – általában hárman vitték és állították fel. Ezt Dudás úrtól tudtuk meg. A feladat a következő, mondta, megemeljük az oszlopot, és körbevisszük az udvaron, mutatom. Dudás úr megemelte az oszlopot és körbevitte. Ez nemcsak a súly miatt volt elképesztő teljesítmény, hanem még inkább az úgynevezett balansz (Dudás úr kiejtésével balanc) megtartása miatt – a négyméteres magasság könnyen kicsavarhatta az ember derekát. Aki utánam csinálja, mondta Dudás úr, annak fizetek egy korsó sört, és fizetéskor adok ötven forintot. Várt egy kicsit, senki. Én megpróbálnám, szólaltam meg csöndesen. Nocsak, a colos, gúnyolódott Dudás úr, azt hiszi, a maga baromi karjaival meg bírja tartani a balancot, hát meglássuk. Eszemben sem volt, a színpadmester tényleg baromi karjaival nem lehetett versenyezni. Viszont én a felnyújtott kezemmel emeltem, és a lentivel egyensúlyoztam. Ha kétszer megyek körbe, kapok egy százast? Dudás úr tátott szájjal nézte az elmebeteg produkciómat, tényleg a derekam épségét kockáztattam, de kétszer körbementem. Fizetéskor kaptam száz forintot (ezer forint volt a havi fizetésem), és Dudás úr soha többé nem vette észre, ha késtem… De az igazi sportszerűsége akkor vált nyilvánvalóvá, amikor Az Ezüst kupa című O’Casey-darabot mutatta be a színház. Az akkor még alig 18 éves Eötvös Péter írta hozzá a zenét, a Földényi-kórus tagjai énekeltek és statisztáltak. A darab az I. világháborúban játszódik, a sötét függönyökből készült színpadkép közepén egy hatalmas ágyú volt a második felvonásban, az összes díszítő egybehangolt, baromi nehéz munkájával tudtuk csak felállítani.

Amíg a színházban dolgoztam, minden próbát végignéztem, a színpadról, ha dolga volt a műszaknak, a nézőtérről, ha a többiek hazamehettek. Eötvös Péterrel sokat beszélgettünk. Egyszer megkérdezte, tudok-e énekelni. Mondtam, valamikor a Horváth Mihály téri iskola kórusában énekeltem, mi voltunk 1955-ig, a gyerekkórus megalakulásáig a Rádió gyerekénekkara, Lukin László a tanárunk vezetésével, a Rádió Hősi ének című felvételén a gyerek alt szólamot én énekeltem, Somogyi László vezényelt. Aztán kikerültem a kórusból, mert elég hamar lementem basszusba. Na ez kellene most nekem, mondta Péter, hajlandó volnál egy Földényis szólistával duettet énekelni? Mint hamarosan kiderült, a két halottszállító dalát Eötvös úgy akarta előadatni, ahogy a Varázsfuvolában a két pap énekel unisono, ott az egyik tenor, a másik basszus, elképesztően szól ugyanaz a dallam a kétoktávnyi különbséggel. Van egy kiváló baritonja a Földényinek, nagyjából veled egyidős, mondta Eötvös, nagyon jól szólnak a magas hangjai, de az egész kórusban nincs egy valamire való basszus. Te meddig bírsz lemenni? Az alsó cé még szól, mondtam, Székely Mihállyal elénekeltük az Íziszt, ő fölment gére, én megpróbáltam a cét, állítólag Mozart eredetileg úgy is írta meg, csak nem nagyon volt basszista, aki azt bírta volna. Hol énekeltél te Székely Mihállyal, kérdezte Eötvös Péter. A nagymamámnál. A nagymamám énektanár, néha korrepetitorként besegít az Operában, hozzá járnak az énekesek, ha úgy érzik, valami nem kóser. De Misi bácsival különben is közeli barátok. Ő mondta azt, hogy ha nem basszistának tanulok, nem lesz belőlem soha semmi, mert egy ilyen képességet nem lehet elpazarolni…

Eötvös bemutatott minket egymásnak a Földényi baritonjával. Nagyon helyes, rokonszenves gyerek volt, azt mondta, Sólyom Nagy Sándornak hívják. Megtanultuk a dalt, mindkettőnknek tetszett, egy hordágyon fekvő sebesültet kellett vinnünk, a duettre csönd lett a színpadon, mi megálltunk az ágyú előtt, úgy énekeltünk a capella (azaz zenei kíséret nélkül), kezünkben a hordággyal.

Káromkodva, leroskadva

Árván, tébolyogva,

Át sáron, sűrű esőn,

Embervéren át kúszunk előre.

Most fájdalmas mosolyba rándul

Az elszörnyesztett Krisztus képe,

Eddig a keresztet vitte,

Kötélen most egy ágyút vonszol.

Előfordult, hogy nyíltszíni tapsot kaptunk – persze elsősorban nyilván Eötvös remekül felépített, szekvenciális dallama miatt, ami egy négyszótagos há hangon ért véget, Sanyi mély baritonját már-már tenorális magasságba űzve – hatásos volt, na… És itt érkeztünk vissza Dudás úrhoz. Ha ő nem enged el, mert sérelmesnek találta a ligeti raktár epizódot, ha nem vállalja, hogy beáll helyettem az ágyú díszlet építésbe, akkor például nem ismerek meg egy kivételes énekest…

Sólyom Nagy Sándor a Magyar Állami Operaház egyik legkiválóbb baritonja lett, csak Svéd Sándorral és Melis Györggyel mérhető, a hangszíne szerintem még az említetteket is felülmúlta. Néha behívtam a Rádióba, mindenféle beszélgetős műsorba. Egyszer a 24-es stúdióban elénekeltük a fent leírt dalt, csak úgy a magunk nosztalgiáját előkaparva. Derültünk is utána, hogy egyikünk sem felejtette el a szöveget. Nem volt ez egy harsány kacaj. Inkább csak elmosolyodtunk…

Volt az előadásban még egy betétdal, egy szvinges slágerdallam, Szűk a sezlon, rajta Dolly hever, így szólt az első sor. Ez is duett, a katonaorvos és az ápolónő évődő kettőse, Láng József és Schubert Éva volt hivatva a frivol hangulat megjelenítésére. Dodi (Láng József beceneve) sosem ostromolta az ének- és táncművészet legmagasabb bérceit, Éva is nagyobb biztonságban érezte magát, ha prózát kellett mondani. A darabot Kazán István rendezte, ő tudta, hogy én színházrendezőnek készülök. A próbákat általában a hátsó sorok valamelyikéből néztem végig, hogy semmiképp se feszélyezzek senkit egy „civil” alkalmatlankodásával – bár sokszor kiderült, hogy a tapintatom fölösleges szerénység volt. Kazán hátra jött, és azt mondta, a két színész javasolta, kérdezzen meg engem, a kor ifjúsága mit kezdene egy ilyen jelenettel, ha nem Gene Kelly és Leslie Caron játssza a két figurát. Menjek föl a színpadra, „csináljam meg” a jelenetet. Azt javasoltam, hogy a mozgásukat igazítsák a zene üteméhez. Ne táncoljanak, csak a megfelelő helyen álljanak fel, üljenek le, természetesen mindketten máskor, csak egy-két hangsúlyos helyen együtt mozogva, Éva akkor üssön maga mellett a sezlonra, amikor a zongora egy auftaktra kiáll meg ilyesmi… Szépen megkoreografáltuk az egész számot, mindkettejük ritmusérzéke kifogástalan volt, énekelni természetesen tudtak, mint minden színész, a taps bejött.

Különben Dodi és Tordy etetett velem először életemben tatár bifszteket. Bevittek a Fészek Klubba (oda akkor csak tagok mehettek), és az étteremben rendeltek nekem. Géza (Tordy) tátott szájjal nézte, ahogy megízlelem az első falatot, Dodi meg legalább négyszer mondta ki ezidő alatt, hogy na? Na? Milyen? Olyan izgatottak voltak, mintha ők találták volna fel az ételt és ők is készítették volna el (mellesleg utóbbiban volt azért valami, Dodi keverte össze nekem a húst a fűszerekkel, és ő vizsgálta meg a pirítós hőmérsékletét).

Dodi, az isten éltessen.