Most olvastam a neten, hogy tavaly decemberben volt egy Prima Primissima díjátadás, ott Szilágyi János is nyert. Föl kellett volna hívnom, de nem tettem, az a helyzet, hogy nem kísérem figyelemmel az efféle közéleti eseményeket. A gratuláció gyenge pótlásaképpen ideteszem egy közel hatéves jegyzetem részletét, Ha nem tudsz veszíteni... címmel 2020 áprilisában volt itt a Jóreggelt Európában:
Tegnap láttam egy tévéműsort, arról jut eszembe. A 84 éves Szilágyi Jánossal készült egy egész jó anyag, végignéztem. Sosem számoltam, mettől meddig, olyan 40 éven át dolgoztam vele, pontosabban készítettem úgy műsorokat, hogy ő volt a riporterem. A legtöbbet ezek közül eleve rá alapoztam.
Elég hamar kezdtem beszélni a rádióban, 16 éves koromban (1959) már bemondó voltam a Magyar Rádió olasz szekciójának a műsoraiban, a Ciao című ifjúsági magazinba riportokat készítettem, telefonos műsort vezettem (még Szicíliából is kapcsoltak gyereket is meg öreg parasztot, meg is izzasztottak), és attól kezdve mindig volt valami, ahol nemcsak szerkesztettem, meg is szólaltam. Azaz volt időm elhelyezni magam a rádiós értékrendben. Elég hamar megállapítottam, hogy nem vagyok jó riporter, egyszerűen azért, mert a jó nem olyan, amilyen én vagyok. A baj csak az volt, hogy a kínálatban nem volt olyan, aki megfelelt volna annak, amit jónak tartok. Egyet kivéve. Ez volt Szilágyi. Egyszerűen élvezet volt dolgozni vele. Mindig sikerült meglepnie, mindig tett valami olyat, ami váratlan volt, némelykor például azzal, hogy nem szólalt meg, amikor már mindenki más megszólalt volna. Kérdezett, amikor más még a gondolkodásig sem jutott el, állított, amikor más kérdezett volna… ezzel például iskolát teremthetett volna, ha akad egyetlen ember is, akit érdemes ebbe az iskolába járatni. Soha nem provokált. Megértő volt és türelmes, amitől a riportalanya, akit fel akart bosszantani, majd’ megőrült. Nem szemtelenül volt megértő, még csak nem is ironizált, valahogyan mégis nyilvánvaló volt, hogy az alannyal valami baj van, hogy az úgy nem fog menni, ahogyan az alany megpróbál mellébeszélni.
Szilágyi is szeretett játszani. Sosem versenyzett. Mások szerettek volna versenyezni vele, szerintem ezt ő észre sem vette. Most jöttem rá, mi voltaképpen végigjátszottuk a közös életünket. Arra nem emlékszem, ez akkor tudatos volt-e. De az mindegy is.
Valószínűleg jellemkérdés, tud-e valaki veszíteni. Van az a hülye mondás, miszerint a jobbtól kikapni nem szégyen. Nem a fenét. Az a szégyen. Tudniillik miért jobb az, akitől kikaptál? Tehetségesebb? Az baj. Azzal ugyanis nincs mit tenni. Sokak szerint a tehetséget lehet pótolni szorgalommal, de nézetem szerint megette a fene azt a versenyzőt, aki csak a szorgalmával tud nyerni. Fülöp Viktor nem lehetett az Opera legjobb táncosa, mert ott volt Rab István. Puskás Ferenc soha nem lehetett volna a legjobb magyar futballista, amíg itt volt Kocsis Sándor. Cseh László mindig csak második lehetett Phelps mögött – szörnyű sors az örök második szerepe, ha valaki versenyezni akar. Ha nem bír örülni annak, hogy lát valakit, aki a saját szakmájában kiváló.
Nem tudom, például Szilágy János tisztában volt-e azzal, hogy ő a legjobb. Ráadásul kiemelkedően, utolérhetetlenül a legjobb. De akár tisztában volt vele, akár nem, nyilván nem érdekelte.
Ne tessék azt hinni, hogy én nem becsülöm a versenyző alkatú embereket. Akik például valószínűleg nem tudnak veszíteni, legalábbis rosszul tűrik.
Én csak nem szeretek versenyezni. Úgy, ahogyan azt manapság kell.
P.S.: Úgy emlékszem, 1966-ban adta az ötletet Gonda János, hogy csináljunk egy hírekből, riportokból álló, sok zenével szóló jazzműsort. Szilágyit akkor kértem először riporternek, tudtam, hogy szereti a jazzt - talán Garai Attilával beszélgetett vagy Kőrösivel... mit tudom én, de az bizonyos, hogy az volt az első közös munkánk.
