Orbán: Az egyetlen miniszterelnök vagyok egész Európában, aki tud beszélni az orosz elnökkel
Mér, mér, most mit rángatsz, mongyá még valakit! Na?! Ugye hogy nem bírsz mondani? Akkó meg mit rugdosó az asztal alatt? - mondaná Magyarország hivatalban lévő miniszterelnöke, ha volna valaki a környezetében, aki merné figyelmeztetni, hogy az ember nem üvölti bele a világba azt, amit szégyellni és amennyire lehet, takargatni kell...
Évtizedek óta mondom és írom, ez az alak olyan baromian ostoba, ami még "politikusban" is ritka. Ne tessék félreérteni, nem a benne babonásan hívő rajongótábor szellemi színvonalának a mércéjével mérem, hanem az ismerhető normák alapján átlagosnak nevezhető erkölcsi és intellektuális minimum szerint. Aki látta a magabiztosan fröcsögő ápolatlan suhancot a 89-es újratemetésen a Hősök terén, az elég megbízható jellemrajzot alakíthatott ki erről az ágáló dugóról, erről a testi és lelki csököttségét agyonkompenzáló torzulatról, aki már ott jelezte, hogy elháríthatatlanul rá fogja kényszeríteni a maga beteges, primitív, rosszízlésű, beszűkült mentalitását ennek az országnak a népére, mely nép egész történelme során inklinált a hozzá hasonló pszichiátriai képletek uralkodására.
Ezek ismeretében láttam a hírt, hogy ez a figura be fog menni egy műsorba, amit egy olyan ember vezet, akit én alapjában véve kedvelek, akinek a papáját a Rádióban annyiszor foglalkoztattam, ahányszor csak lehetőség nyílt rá, és javasoltam másoknak is, mert a szakmájában félreismertnek, sokkal többre érdemesnek tartottam. Ez a remek karakterszínész, és a standupot már évtizedekkel a megjelenése előtt gyakorló színpadi ember mondta egyszer, hogy van egy fia, aki újságíró akar lenni. Ezt a fiút hozta be a Magyar Rádió kereskedelmi adójának egyik műsorába a Danubius általam jónak ítélt vezetőhelyettese, hogy foglalkozzam vele, aztán mondjam meg, milyennek találom. Megszólalt és nekem abban a pillanatban nyilvánvaló volt, hogy arra született, mikrofon mögött élje le az életét. Ennek kevés híján negyven éve.
És most le fog ülni az ezeréves magyar történelem messze legundorítóbb alakjával, akitől én akkor is rosszul lennék, ha száz méternél közelebb jönne hozzám. Egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy telefonálok, hogy szólok, ezt nem szabad... aztán letettem róla. Tanácsot annak adtam valaha is , aki kérte, és akit érdemesnek találtam a válaszra, de soha senkire nem akartam rátukmálni semmiféle nézetemet. Ez a fiú már régen túl van azon az anakronisztikus világképen, amit én jelentek, ha szüksége volna a reflexiómra, felhívott volna, dehát ezt miért éppen most kezdené el, soha nem érezte szükségét, valószínűleg nem is tudta, hogy én indítottam el a pályáján, tőlem legalább bizonyosan nem...
Nem néztem meg a beszélgetést, nagyon erős gyomrom van ugyan, de annyira azért nem, hogy egy ilyen borzalmat önszántamból közel engedjek magamhoz.
Ez nem olyan szakma, mint az orvosi vagy a tanári, a riporternek nem kötelessége akárkivel interjút csinálni.
Döntse el mindenki maga, van-e a fentieknek bármiféle tanulsága...
