Nemzeti nagylétünk IV.

  

I. István nem azért a magyar történelem legelítélendőbb figurája, a bűnei nem azért a legmegbocsájthatatlanabbak, amit tett, hanem azért, amit nem tett. Aminek következtében úgy alakult a magyar sors, hogy az esetek többségében a legócskább alakok kerülhettek hatalmi helyzetbe, akik folytatták az Istvántól eredő hagyományt: semmittevéssel, bosszúvággyal, gyűlölettel reagálni minden belső és főképp külső hatásra, a népet védtelenül hagyva kiszolgáltatni a folyamatos idegen uralomnak, bármely irányból érkezzék is az.

Nem állítom, hogy ez egyedül rajta múlott, hogy csak ő tehetett volna az ellen, ami itt az elmúlt ezer évben történt. Csak azt állítom, hogy az eredő bűnös ő. Soha többé senki nem kerülhetett olyan helyzetbe, amelyben azt csinál, amit akar – egy független, szabad földterületen, ami a sokszorosa annak, amit a nép létszáma megkíván, függetlenül és szabadon. Senki nem fenyegette, a nyugat minden mezőgazdasági, ipari és kulturális kincsét ingyen mintának a lábai elé terítették, csak neki kellett volna állni a tanulásnak és a munkának. A nép egyszer már bizonyította, hogy képes és hajlandó bármire, ami által kitörhet a törzsi létből, és valami másfajta életet élhet, mint amit sokezer éven át megszokott, jött 2000 kilométert – mi lett az utazás vége? Egy végtelenül ostoba, felfuvalkodott despota uralma, ami ezer évre megnyomorította ezt a szerencsétlen, akkor még jobb sorsra érdemes népet.

Minden utána érkezőnek már sokkal nehezebb dolga lett volna, mert minden utána érkezőnek már a tőle örökölt vazallusi státusszal kellett volna indulnia, a tőle örökölt megfélemlített és a kereszténység abroncsával meggyötört, sámánista nép borzalmas súlyát cipelve. Azt sem állítom, hogy ez lehetetlen volt. De (Könyves) Kálmán és Károly (Róbert) nem véletlenül tett végülis hiábavaló erőfeszítéseket, a Szapolyai-, Rákóczi- és Kossuthfélék lettek meghatározók, akik elég ostobák és elég jellemtelenek voltak ahhoz, hogy a magyar nép csak tovább süllyedhessen a tudatlanság reménytelen mocsarába. Mely süllyedés a jelen pillanatig nem állt meg, a mélység már olyan sötét, ahol a nyom nélkül való beolvadás, azzal együtt a teljes eltűnés vár a magyarságra.

Az egyetlen lehetősége az, ha megpróbál mindent elölről kezdeni. Ebben a pillanatban a lehetőség még adott, most éppen – ezer év után ismét – semmilyen külső hatalom nem fenyegeti annak az esélynek a megjátszását, ami a történelmünkkel való szembenézéssel kezdődik. Össznépi nyavalygásokkal és emlékművek építésével Trianont siratva ez nem fog menni.

Érdekel valakit a magyar történelemírás felelőssége?

Kellene, hogy érdekelje például a jogrendszerünket. A bíróságokat.

Földesi Tamás, a Jogi Kar hajdani dékánja írt egy tanulmányt a hazugság és a büntetőjog összefüggéseiről. Ebből most csak a legfontosabbat, a minket leginkább érdeklő mondatok esszenciáját írom le: a hazugság önmagában nem büntetőjogi kategória, de számos BTK-ba ütköző cselekedet alapul hazugságon. Mindenekelőtt a csalás. A csalás alapja a csaló hazugsága, amennyiben valami olyat állít, ami nem felel meg a valóságnak. Bár a csalás csak abban a pillanatban válik bűncselekménnyé, ha az okozott kár összege meghaladja a 20 000 (Húszezer) forintot, nem olyan nehéz átváltani a történelmi hazugságot forintban kifejezhető összegre. Pontosabban nehéz, mert az eredményül leírható összeg az ismert számokkal nem kifejezhető, csak a milliárdnak a nem tudom, hányadik hatványával.

Jónéhányszor használtam ebben a könyvben az öncsalás kifejezést. A magyar nép évezredes öncsalása a történetírók hazugságaira épül. Tetszett figyelni? Történet és nem történelem írókról beszélek. Akiknek a bűnén semmit nem enyhít az, ha átvesznek, folytatnak hazugságokat. Ha nem tudják, hogy amit írnak, hazugság, akkor azért, ha meg tudják, akkor azért.

Balogh László Levente, a Debreceni Egyetem oktatója egy tanulmányában (A politikai hazugságokról) elég szép összefoglalását adja ennek a jelenségnek, mindössze a „politika” szót kell a „történésszel” helyettesíteni. Ezt annál is könnyebben megtehetjük, minthogy a jelzett „történészi” munkák úgyszólván mindig a politika megrendelései, de legalábbis tudható igényei szerint íródtak.

„… a politika és igazság viszonyának alább leírt átalakulását az egyszerűség kedvéért a hanta fogalmával kísérlem meg összefoglalni, amely a bullshit szalonképes változata. Ebben a beszédmódban nem annyira az igazság direkt elrejtéséről van szó, mint inkább a tények iránti érdektelenségről. Politika és igazság viszonya úgy alakul át, hogy a hazudozás és igazmondás relevanciájára vonatkozó megfontolások egyre inkább eltűnnek. Aki ezt követi, nem foglalkozik az elmondottak érvényességével, közömbös a dolgok igaz vagy hazug minőségével szemben. A hantázók azért állítanak valamit, hogy magukról egyfajta képet sugalljanak …”

Visszaérkeztünk Földesi írásához, a hazugság büntetőjogi felelősségéhez, miközben gazdagodtunk egy új szóval a magyar történelemírást dominálók megnevezésére: hantázók.

Na akkor. Volt nekünk egy nagy hatalmas királyunk, a történészek egy része I. Istvánnak nevezi, de leginkább Szent Istvánként ír róla boldog-boldogtalan. Mit tudunk róla?

Nem tudjuk, mikor született. Azt sem tudjuk, hol született. Nem tudjuk, hol és mivel telt az ifjúkora. Nem tudjuk, volt-e része bármilyen nevelésben, oktatásban. Úgy tudjuk, megkeresztelték, de azt nem tudjuk, ki tette ezt, mikor és hol. Úgy tudjuk, megházasodott, de nem tudjuk, mikor és hol, a német források ebben az ügyben bizonytalanok, de azokból legalább következtetni lehet. A magyar forrásokról mindjárt. Úgy tudjuk, megkoronázták, de nem tudjuk, honnan származik a koronája és ki tette a fejére – az időpontot határozottan állítjuk, noha megbízható forrás erről sincs. Azt írja boldog-boldogtalan, hogy megalapította a magyar államiságot és a kereszténységet.

I. Istvánról és az ő uralkodásáról nincs egyetlen hitelt érdemlő írásos dokumentumunk sem. Minden vele kapcsolatos „adatunk” forrása valamely krónika vagy „legenda”, amik szájhagyomány és egyéb mesélések alapján íródtak, valamint néhány, évszázadokkal később előkerült másolat, amiről azt állítjuk, hogy az eredetije István idejéből való. De minthogy az eredetit soha senki nem látta és a „másolatok” többszáz kilométerre innen készültek, ugyancsak többszáz évvel később, elég nehéz az illető uralkodóról legalább hozzávetőleges képet alkotnunk. Nem baj, a mi történészeink azért ezt megteszik, méghozzá szemrebbenés nélkül állítva adatokat, amik nem léteznek, amikről ők is tudják, mert tudniuk kell, hogy soha nem is léteztek. Ezzel szemben mélységesen hallgatnak arról az egyetlen, mindenki által látható, de soha senki által nem elemzett forrásról, ami különben minden követelménynek megfelel: a koronázási (mise) paláston látható ábrázolásról. Mely szerint (miképp már részleteztem) a mi első uralkodónk egy nagyjából 155-160 centiméteres, rövidkarú, tömpekezű alak volt, nyilvánvalóan olyan, ami a különféle kortársi írásoknak megfelelően illeszkedik a kor magyarjainak külleméhez. Ebből persze semmiféle egyéb következtetést nem lehet levonni, ilyen volt és kész, legföljebb a hatalmas termetű daliát megjelenítő szobrokat és festményeket kellene az őket megillető helyen tárolni. Az ilyen „művészeti alkotások” alapján készült jellemrajzokkal együtt. Ezen kívül az sem kerül szóba egyetlen történelmi munkában sem, hogy ezen a paláston, a királyéval közel azonos méretben megörökíttetett Liudolf Gizella, a királyné, ami legalábbis szokatlannak nevezhető az uralkodói jelképek sorában. Amiből viszont már szükséges volna levonni bizonyos következtetéseket. (Ha valaki a szememre vetné a Monomakhosz-korona Zoé és Theodora ábrázolását, annak figyelmébe ajánlom, hogy nevezett nők nem királynék voltak, hanem Monomakhosz császár társuralkodói – ez az a korona, amit I. András kapott a bizánci császártól, ráadásul valószínűleg női korona, de ez már megint egy másik történet.)

Miután tisztáztuk, hogy első, mindmáig legnagyobbra tartott, hihetetlen mennyiségű tódítással ránk tukmált királyunkról lényegében semmit nem tudunk, és megállapítottuk a magyar történészek elég mélyen el nem ítélhető felelősségét ebben a mai napig tartó hazugságáradatban, még valamit jegyezzünk meg: a főbűnös azért ebben is az I. István nevű király. A történészek halandzsázása azért folytatódhat zavartalanul a hét vezér, a vérszerződés, Árpád apánk, a honfoglalás és a kalandozások után még mindig mindenféle dokumentum nélkül István történetével, mert ő nem gondoskodott maradó dokumentumok és tárgyak létrehozásáról. Ha egy kicsit is foglalkozott volna egyébbel, mint a nép sanyargatásával és a kereszténység fertőzésének kíméletlen terjesztésével, akkor természetes kötelességének tartja az események hiteles rögzítését, oklevelek íratását és azoknak a számukra épült kőházakban való, évszázadokra biztonságos elhelyezését, építészeti- képző és iparművészeti holmik megrendelését és azok szakszerű tárolását – egyszóval mindazt, ami tőle nyugatra ezerévek óta tudható gyakorlat volt.

Ha a többiről nem hallott is, különféle közvetítőkön keresztül értesülhetett a római Tabularium létéről, ami akkor még teljes eredetiségében állt és funkcionált – valahogy a kereszténység figyelmét elkerülte, pedig azt is le kellett volna rombolni.

Quintus Lutatius Catulus építtette időszámítás előtt 78-ban.

Az állami okiratok megőrzésére szolgált,

ma is áll a Capitoliumon, a rá épített három emelet

és torony a római városháza, a Palazzo del Senatore

 

Azaz ez nem hagyomány, hanem kötelezettség. (Hogy miért fogadom el a nép sanyargatásáról szóló tudósításokat, ha nincs elfogadható dokumentumunk Istvánról? Mert erről a „tevékenységéről” van hiteles – bizánci és német – forrásunk, és mert minden egyéb bizonyíték ezt teszi nyilvánvalóvá.)

Közjegyzőket ismerünk különben sokkal régebbről is, például az i.e. 2750. évből. Az Írnok szobra 2600-ból való. Mármint az időszámítás előtt 2600-ból. Elég fontos foglalkozás lehetett, ha szobrot is faragtak róla:

A különféle ókori kultúrák közvetítésével a közjegyzőség eljutott a „barbárokhoz” is. A mai Nyugat-Európában a 10. század közepére egységesítették a közjegyzői hivatalokat, úgy értem, valamennyi birodalomban. Kötelező volt. Azaz lett volna honnan tanulni.

Ha a mi nagy királyunkat bármi érdekli a pusztító hatalmi tébolyán kívül. Aminek mindent alárendelt, amiért képes volt meghunyászkodni is, amikor nála erősebbel találkozott, amiért hajlandó volt elviselni egy feleséget a nő kíséretével együtt, akikben persze kizárólag a gyűlöletes idegent látta, és nem a lehetőséget egy értelmes, a tisztességes és alapos utókor számára is elismerendő, működőképes királyság és ország felépítésére. A dokumentumok és bármilyen más megmaradó tárgy hiánya sokmindent mutat, de valamennyi jelenség fundamentuma az ebből következő tény: I. István egy kereszténységet szimbolizáló koronával megkoronázott törzsfőnök volt. Aki egy pillanatra sem tudott, valószínűleg nem is akart kiszabadulni a törzsi keretek közül. Aki a rengeteg ingerből csak azokat bírta kiválasztani, amik a hatalmi tébolyát katalizálták. Akinek a sok között talán a legnagyobb bűne, hogy a népből is a rosszat hozta elő, ami rossz egy évezred alatt csak annyit változott, hogy fokozatosan romlott tovább. Ha voltak olyan képességei, amik kiemelték a tömegből (kellett hogy legyenek, többször utaltam rá, valószínűleg nem volt a szó hagyományos értelmében buta), azokat kizárólag arra használta, hogy a törzsszövetségi hierarchiát (család, nagycsalád, nemzetség, törzs) egységessé alázza, hogy egyforma alattvalóként kezelje a nemzetségek és a törzsek vezetőit is. Az agyberendezése talán elég lett volna ahhoz, hogy királyként viselkedjék, hogy felfogja azokat a kulturális szabályokat, amik egy európai keresztény uralkodót megkülönböztetnek egy barbár ázsiai jövevénytől, de ezek nyilván nem érdekelték. Mert végülis a szó nem hagyományos értelmében, hanem annak teljes értelmezési terjedelmét tekintve egy iszonyatosan buta ember volt. Ravasz és galád, és éppen ezért reménytelenül buta. Amennyiben elfogadjuk azt a distinkciót, hogy az ember, aki szabadon választhat a jó és rossz cselekedetek közül, és a rosszat választja, mindenekelőtt buta. Az összes többi tulajdonsága ebből az egyből fakad.

István ebben is hagyományteremtő volt. A magyar történelem során úgyszólván csak buta emberek kerültek bármilyen döntési pozícióba, a magyar történelem sorsfordulóit mindig az ostoba politikai vezetők tettei jelentették, ezért nem fordult elő egyetlen egyszer sem, hogy ne a rossz oldalon álltunk volna. A jelen pillanatig így van. István országa nem híd volt és nem kompország, hanem senkiföldje, egy érdektelen és értéktelen terület, ami az idegen megszállóknak kellett is meg nem is, amin még átkelni sem volt érdemes, és ez így is maradt. Most ez a szerep valamelyest módosult. Harminc évvel ezelőtt megszállók nélküli értéktelen területté váltunk, tíz éve pedig a keleti despotizmus nyugati előszobájaként funkcionálunk.

Ez egy ideiglenes tartózkodási hely. Az volt ezer éve, azóta is az. Elvacakolunk rajta, amíg várunk, tesszük a legszükségesebbet, de semmi fontosat, aztán aki eléggé elszánt, akiben még él a kétezer kilométeres rohanás zsigeri nyoma, az egyszercsak összepakol és elmegy. Kitántorog Amerikába, vagy letelepszik Angliában, Németországban, Ausztriában, és teszi a dolgát. Lendít az emberiség helyzetén. Abban a hatalmas tévedésben élünk, hogy magyarként tűnik ki. Egy fenét. Munkácsi Mihály, Neumann János, Szilárd Leó nem magyarnak született, hanem embernek. Aki ezen a Kárpát-medencének nevezett helyen belepusztult volna a tunyaságba. Aki annak az országnak a polgáraként lett naggyá, ahol élt, mely országnak a mentalitása segítette, és nem megfojtotta.

István mindent elsöprő butaságának nyilván az egyik természetes tünete, hogy mindenkinél okosabbnak képzelte magát, egyebek között ezt is bizonyítja, hogy semmit nem tartott szükségesnek átvenni a nyugati kultúra holmijaiból. A maga szempontjából persze igaza volt, ezek nemhogy segítették volna a maga által kívánatosnak tartott uralkodásban, ez a kultúra kizárólag rombolásra való egy törzsi alapokra épített keresztény királyságban.

Foglaljuk össze a lehető legrövidebben: István király egy 155 centis, rövidkarú, tömpeujjú alak volt, mint ilyen, tökéletesen illeszkedett kora és népe jellegzetességeihez. A szellemi képességei ahhoz elegendőnek látszottak, hogy alattvalóin kiélje despotikus hajlamait, de minden ennél bonyolultabb tevékenységre alkalmatlannak bizonyult, amiben nincs semmi váratlan vagy különös, egy volt az ázsiai törzsi létben sokezer éve vegetáló, tanulatlan és tanulásra képtelen sokaságból, semmilyen tulajdonsága nem predesztinálta arra, hogy ebből a sokaságból bármilyen pozitív tettével kitűnjön.

Azt tetszik kérdezni, mivel tudom ezt a tételt bizonyítani. Például a bármilyen kiemelkedő tehetséget bizonyító egzaktumok teljes hiányával, a magyar történelem általunk jólismert folyamatával.

Elmondtam már másképp, most egy újabb változatot írok ide: Istvántól voltaképpen valami olyasmit vártak el a kortárs nyugaton, amire ő alkalmatlan lett volna akkor is, ha nincsenek benne a sértettség, a bosszúállás és gyűlölet zsigeri indulatai. Az ázsiai törzsi lét primitív, természeti életkörülményei közül kellett volna kiemelkednie, hogy része lehessen egy sokezer éves civilizációnak.