Ez a Klinghammer iskolatársam volt. Járt abba a gimnáziumba egy kisfiú, úgy értem, termetre kicsi, és rendkívülien szemtelen természetű. Rendszeresen kicsúfolta például a nagydarab, tésztaszerű gyerekeket. Ezek persze meg akarták verni, de ez általában nem sikerült, ha ugyanis a kis szemtelen idejében felért a negyedik emeletre, és behúzott a hátam mögé, akkor a tervezett bosszú meghiúsult, azt ugyanis sokan tudták az iskolában, hogy én nem szeretem, ha a kisebbet bántják, velem meg nem akart senki sem vitatkozni ezen az alaptételen. Ha mégis, ha annyira elvakította a düh, vagy akkora lendülettel érkezett, hogy nekem jött, akkor az alkalomhoz illő verést kapott.
Ez a kisfiú most már évtizedek óta az ország egyik legismertebb ügyvédje. Néhány éve, amikor a fent idézett még államtitkár volt, és a fentihez hasonlóan nyilvánult meg valamilyen tárgyban, éppen az ügyvéd úr irodájában ültem. Remélem, megvertem annak idején, mondtam a megnyilvánulás hallatán, emlékszem, nagyon megverted, mert nem akarta abbahagyni, mondta az ügyvéd úr.
Szomorúan kell megállapítanom, úgy látszik, nem használt.
