A megélhetésiekről

Azt olvastam, hogy az írást megjelentető hozzátartozója, aki külföldre ment és ott él, nem "megélhetési" meg nem is kalandvágyó, mert ottani polgárral házasodott. Amiből arra következtetek, hogy a többiek viszont azok, mind, akik elmentek, megélhetésiek vagy kalandvágyók.
Ezen a megélhetésin elgondolkodtam. Pejoratívak a kifejezés felhangjai, mintha a bejegyzés szerzője is úgy értelmezte volna. A "megélhetési" először politikussal volt kapcsolatos. Akkor sem tetszett, mert rossz, erőszakolt szócsinálmány, de a politikushoz valamennyire illik, még akkor is, ha a jelentése ki van forgatva. Most azokat, akik elmentek, azt a sok százezer, közel egymillió embert megélhetésinek hívjuk? A széttépett családok, a telefonon, skype-on (vagy úgy sem) elérhető gyerekek, unokák ezzel a szótorzszüleménnyel írhatók le?
Megélni az képes, akinek van pénze arra, hogy ennivalót vegyen és számlát fizessen. Másra többnyire nem jut vagy alig. Ez a megélhetés. A létfenntartáshoz szükséges minimum. Aki pénzért megy politikusnak, nem a megélhetésére elérhető pénzért megy, hanem zabrálni. Befektetett munka nélkül gazdagodni, elszedni mások pénzét. Ez a világon mindenütt így van, némely helyen talán kevésbé arcátlanul kivitelezve, mint Magyarországon.
Nem tudom, ki milyen körülmények közül választotta az esetek többségében bizonytalant. De amennyire a velük foglalkozó statisztikákat és szociológiai irodalmat ismerem, úgy vélem, a többség nem a létminimum alatt nyomorgók tömegéből ment el, azok itthon vannak.
Azt sem tudom, a "kitántorgók" közül mennyien gondoltak bele abba, hány százalékot képvisel a vágyaikban a több pénz és hányat az emberi méltósághoz közelítő élet. Úgy értem, nem tudom, mennyire tudatosodott bennük az itthoni folyamatos megaláztatás, a naponta izzóra hevített gyűlölet, a szüntelen hazugságáradat. Hogy nemcsak a reménytelen anyagi helyzetükből menekültek, hanem azért is, mert nem akarták látni tovább a magyar történelem eddigi legundorítóbb és legostobább figurájának  a tombolását. A seggnyalók rajongását. Az ország és a nép lassú, de biztos pusztulását. De abban majdnem bizonyos vagyok, hogy már látják, mitől szabadultak meg. Hogy a többség már nem akar hazajönni. Hogy egyre pontosabban körvonalazódik előttük a saját jövőjük és a gyerekeiké. Hogy ők sosem lesznek angollá vagy németté, de a gyerekeik már most azok. És még mindig jobb kisebb-nagyobb honvággyal, darabokra szaggatott magyarságtudattal emberi körülmények között élni, mint ebben az országban eltűrni, hogy idegennek, hazaárulónak nyilvánítsák azokat, akik soha nem is akartak foglalkozni a "hazafiság" fogalmával, mert magától értetődőnek tartották a magyarságtudatukat, nem attól függőnek, hogy ócskalelkű emberi selejtek miképpen ítélkeznek róluk.
Egyvalami talán elgondolkodtató, de az is lehet, hogy csak a saját fájdalmam miatt kapaszkodom valami messze lebegő reményfoszlányba: ha ezt a beteg, fertőző gócot, a csúti primitívet sikerülne nagyon rövid időn belül eltakarítani, akkor itt olyan újjáépítésbe kell fogni, amilyen 45-ben volt (azt most hagyjuk, mi lett belőle, az most nem szükségszerű). Az új élet teremtéséért sok áldozatra lehetünk képesek, azért talán hazajönni is érdemes...
Áááá, ugyan már.

Rendhagyás

Ezt itt nem ellenőriztem, mindjárt megteszem. Tudom, fordítva kellene, de most eltekintek a hír közlésének alapszabályától, mert ez gyönyörű akkor is, ha nem igaz:

Egy rajzfilmről

Vannak ám torzak itt Németországban is a politikusok között, a hely szelleme hiába más, a hüllőagyú itt is elsősorban a zsigeri indulatai szerint él, a politikus meg eleve csak az ilyen indíttatású emberfajtából bújik elő. Jó, itt azért nehezebb tökhülyének lenni, más a napi környezet, itt a politikus is úgy nő fel, hogy utcán, boltban nem lökik félre, hanem rámosolyognak és megkérdezik, mit szeretne meg ilyesmi, de valaminek mégis kell lennie, amitől például olyan keresztények mutálódnak, amilyen ez a minap említett Manfred Weber.

Olykor mesét nézek az unokámmal. Nem vagyok híve a tevékenységnek, de a bigott tévéellenzőkkel sem értek egyet, néha ilyen is kell. Azaz mégsem.

Ma reggel ültünk a kanapén, vártuk a nagymamát, valami nagyon finomat talált ki a pici lánynak, be volt kapcsolva a televízió, mesecsatornát kerestem. Az itt nem könnyű, az én fiam meg az ő felesége nem fizet elő semmire, nem érnek rá tévét nézni, délután és este vagy saját mesét olvasnak a kicsinek, vagy játszanak valamit, ezért aztán a néhány "magától" bejövő adó nem kínál nagy választékot. A filmen, amit találtam, egy majomszerű figura idétlenkedett cilinderben és csokornyakkendőben, a rajzolt alakoknak a hangokat adó színészek itt is abban a hitben mennek be a stúdióba, hogy minél hülyébb hangon kukorékolnak és vihognak, annál élethűbbek lesznek, de az én unokám valamire felfigyelt, hagytam az adót, és kissé elkalandoztam, azaz nem érzékeltem a képernyőn történteket. Amikor magamhoz tértem, egy járműben ült a majom meg két kisgyerek, és egy vércsatornában utaztak. Egy piros hajú bohóc figyelte őket, kiderült, hogy az egy orvos, és azért látjuk az érhálózatot a röntgen készüléken(!), mert a majomnak furcsán dobogott a szíve, és ezért kellett orvoshoz menni. Hamarosan kiderült, hogy a szíve rendben van, csak éhes volt.

Átkapcsoltam egy sportcsatornára, ott éppen síeltek, akkor megérkezett a nagymama a reggelivel.

Azt még el tudom képzelni, hogy a világnak ez a boldogabbik része valahogyan majd kiiktatja a politikusait, van rá példa, Svájc, Norvégia, Finnország lakóinak nagy része nemcsak nem ismeri a miniszterelnök nevét, azt sem tudja, hogy van ilyen funkció.

A kereskedelmi televízió meg a bulvársajtó nehezebb eset. Virulensebb a politikusnál is, én ebben a pillanatban kiirthatatlannak vélem. Bár a jelzett országokban kevesebb saját csatornát és kevesebb szennyes újságot tapasztalok (már amennyire ezek az interneten keresztül láthatók), de a technika nem ismer természetes zsilipet, a lágy fekália mindenhová beömlik.

Ezeket a szörnyeket etetni kell, a minőség nemhogy nem lehet igény, kifejezetten kontraindikált. Ki is termelték már maguknak a megfelelő személyzetet, most inkább nem írom le a kívánalmakat, pedig nem volna túl bonyolult feladat, milyen tulajdonságok szükségesek a moloch zabáltatásához.

A manfredweberek ezeken nőnek fel.

Két nagy karrier

Szívesen emlékezem és emlékeztetek a régmúlt ismert és a széles tömegek számára kevésbé ismert, kiváló emberekre. Nem szívesen emlékezem viszont olyanokra, akik nem a kiválóságukkal tűntek ki és tűnnek ki ma is. Nem is szoktam ilyenekkel foglalkozni, most kivételt teszek, olykor muszáj olyasmiről is beszélni, amiről csak az képes, aki elég régen él és elég sokat tapasztalt, és akinek a helye a világban olyan, hogy jellegzetes nézőpontból tekinthet bizonyos emberekre.

Egy öreg férfiú arcvonásaiból elég nehéz visszakövetkeztetni a fiatalkoriakra, olykor szinte lehetetlen, de nekem ez valamiért mindig nagyon jól ment, talán azért, mert az arcokhoz illesztendő nevekben viszont irtó rossz vagyok.

Láttam ma a neten egy alakot, megjelent a Televízió épületében valahol várakozó képviselő hívására, úgy is mint felelős beosztásban lévő. Azt mondta, őt Dobos Menyhértnek hívják, a tisztségét nem bírtam megjegyezni, de az nem is fontos, nyilván elég magas. Először csak a szokásos ellenérzést fedeztem föl magamban a megjelenő figurával szemben, de mire leült, rájöttem, hogy akár némi elismeréssel is viseltethetnék iránta, hiszen ő vállalta, hogy - helyettesítendő egy pocsolyagerincű, ócska legfőbb elöljárót - odamegy arra a helyre, ahol nyilvánvalóan kínos percek várnak rá. Nem tudom eldönteni, a Dobos Menyhért nevű annyira érzéketlen vagy annyira buta, hogy képtelen felmérni a helyzetet, mindenesetre valahogyan vállalta, hogy részt vesz egy beszélgetésben, amiből nem jöhet ki másként, mint szánalmasan, esetleg a hevesebb érzelműek számára gyűlöletesen (a győzelmi jelvényeket csápolókról engedelmükkel nem kívánok megemlékezni).

Rákerestem a nevére, mert valami rémlett, hogy már láttam valahol. Az van az életrajzában, hogy "1969-ben lett a Magyar Televízió munkatársa videó- és hangtechnikusként". Ez történetesen az én búcsúm éve, annak az esztendőnek a végén csaptam rá az ajtót a Stúdió-osztály vezetőjére, bizonyos Lénárt Istvánra, aki később a rádióműsoraim egyik legszorgalmasabb hallgatója lett, és ahogyan ő mondta, bocsánatot nem kér, csak az életével mutatja, tudja, hogy igazságtalan volt - isten éltessen, Pista. Remélem, még él, bár sokkal idősebb volt nálam, neki köszönhetem, hogy nem maradtam szóra alig érdemes operatőr egy lassan, de biztosan mindenkit felfaló, hatalmasra duzzadt intézményben. Nyolc éves működésem alatt közelebbi kapcsolatba leginkább a műszakkal kerültem. Nem plebejus érzelmeimtől vezérelten, nem is azért, mert - lévén az adások többsége elektronikus kamerákkal adott - tőlük függött, én mekkora "művész" vagyok (egy-egy operatőrt mennybe meneszthettek, de tönkre is tehettek), hanem mert a legjobb szakemberek és a legemberibb emberek közöttük voltak, az összefüggés talán nem véletlen. Mócsi Laci, az I-es (később a IV-es) stúdió főnöke, Dinnyei Jancsi, aki talán már a PYE-I-es kocsin is dolgozott, aztán ő avattatta fel velem az EMI kocsi nagy zoomját (a kamerám a Halászbástyán állt, az adásnyitó képen a margitszigeti víztorony lanternájáról indítottam, majd lassan nyitva egész Pest látképén álltam meg) vagy Hidvéghy Sanyi, a legfiatalabb fővilágosító, aki végtelen türelemmel tanított az új lámpapark tulajdonságaira, mind olyan emberek voltak, akiknek a barátságára máig szívesen emlékszem.

Namármost. Az én távozásomkor az elektronikus kamerák képét még Telerecordingra (TR) rögzítették, ez a későbbi szalagos (kazettás) képmagnó professzionális elődje volt - a videó kifejezést még nem ismertük. Viszont legalább nem is vonták össze a hanggal, amennyire tudom, ez a mai napig így van, ez ugyanis két külön, egymástól úgyszólván csak különböző terület. Azaz videó- és hangtechnikus senki sem lehetett. Az életrajz úgy folytatódik, hogy Dobos Menyhért "1976-tól képmérnök". Nem tudok ilyen beosztásról, de egy bizonyos, a később megjelölt Tanulmányok címszó alatt ez olvasható: "1969 Landler Jenő Híradásipari Technikum, híradásipari technikus", ott pedig nem képeznek mérnököket. Azaz tanúi vagyunk az utólagos nagyot mondásnak, ellenőrizni nem fogja senki, de mennyivel jobban hangzik a valóságnál. Mondom, valami rémlett, hogy már láttam valahol. Valahol, valamelyik vezérlőben talán. Vagy inkább egy stúdióban mikrofonosként? Nem emlékszem. De a legszebb most jön, a lyuk az életrajzon (egyenesen Gádor Béla színdarabjának címét kölcsönvéve): 1992-től médiamenedzser, osztályvezető... és így tovább. Azaz 16 év kimarad, majd egyszer csak a kisfiúból nagyfőnök lesz. Az egyre följebb kerülések esztendői: 2000., 2010., 2011.

Én érteni vélem, hogy ma miért éppen azt a jelentéktelen, megjegyezhetetlen technikust küldték tárgyalni az országgyűlési képviselővel.

Aztán van itt még egy látványos karrier.

Rádiós pályafutásom során sokszor adtam munkát az állandó vidéki tudósítóknak. Köztük a pécsinek, akivel öröm volt dolgozni, mert pontosan teljesített és korrekt munkákat adott le. Sokáig tudósított Pécsről, abszolút alkalmasnak tartottam a kis vidéki stúdióban végzett szerkesztői és riporteri feladatok ellátására. 2004-ben távolítottak el végleg a Rádióból, addig nem hallottam, hogy az akkor már 55 éves Belénessy Csaba különösebb kvalitásokat mutatva üstökösként röppent volna fel a rádiós műsorgyártás mennyboltjára. Ám 2010-ben fölfedezhetett magában valamit. És ezt a valamit mások is fölfedezték, mert Belénessy Csaba mindenféle vezérigazgató lett, a távirati irodánál is, televíziószerű kitüremkedéseknél is - érdekes, rádióval mintha nem foglalkozott volna, pedig olyat már látott.

Annyira sajnálom, hogy ennyire vak voltam e kiváló ember zsenialitását illetően. Nem is értem, hogyan fordulhatott ez elő.

Isten áldásáról

Mondanék valamit erről a kereszténység elleni támadásról. Amit az "ellenzéki" képviselők foganatosítottak meg az utcán lévő puccsisták. Meg ha már belekezdtem, úgy általában ezekről a mai keresztényekről. A civilizáció és a kereszténység viszonyáról. Mindegynek látom, milyen nemzetiségűek, itt van például ez a Manfred Weber nevű német keresztény, aki Magyarországot ítélte el a szavazatával. Egy magyar kereszténynek erről vajon mi a véleménye? Tetszik, hogy egy kétlábonjáró lehet olyan baromian ostoba, minek következtében elítélhetőnek tart egy országot? Vagy amikor ezt teszi, akkor éppen nem keresztény? A kereszténység esetleg nem valami állandó állapot, hanem szabadon választott gyakorlat? Vagy például mi a helyzet azzal, hogy isten áldja Amerikát? Úgy általában az egyház és állam szétválasztásának jegyében, itt a XXI. század elején. (Isten áldja Amerikát, ezt mondják a különféle szónokok a beszédeik végén, a Föld egyik legfejlettebbnek tartott országában. Ennek a mondatnak mi a viszonya a civilizációhoz? Melyik isten? Mit tegyen? Áldja? Azt hogy kell? És ha netán kiderülne, mi a teendő annak érdekében, hogy a cselekvés áldásnak minősüljön, én komolyan nem tudom elképzelni sem, milyen mozdulatsor vagy milyen beszédelemek szükségesek ehhez, akkor az áldásnak a tárgya az Amerikának nevezett földrész (Észak-, Közép- és Dél-Amerika) mint kontinens, és ha igen, akkor annak a földje (hegyek, vízrajz), vagy bele kell érteni a növényzetet és az állatokat is? Esetleg a természeti környezetet is, úgymint felhők, ciklonok, tornádók, működő tűzhányók, hogy ezek a kataklizmák fent nevezett áldással működjenek, vagy azokat nem kell megáldani? És ha nem, az általuk közelebbről meg nem jelölt isten tudja-e, mit kell megáldania és mit nem, ha erre külön nem hívják fel a figyelmét? És mi a helyzet Manituval, az észak-amerikai őslakosok istenével? Vagy az nem isten? És a bevándorolt, de különösen ott született muszlimok istene? Az is áldja meg Amerikát, vagy akármilyen áldást nem fogadnak el? És mi a helyzet az emberekkel? Azokat is meg kell áldani? Csak a fehéreket vagy az arabokat meg a kínaiakat, filippínókat, japánokat is? És ha igen, ők mit szólnak ahhoz az áldáshoz, amit egy számukra idegen „civilizáció” szónoka kér rájuk? És a mormonok? És a katolikusok meg a protestánsok? Komolyan kérdezem, mert tényleg nem tudom, ők ugyanahhoz az istenhez fohászkodnak? Gyanítom, az álnaiv kérdésemre az a válasz, hogy az Amerikai Egyesült Államokban élő embereket kéretik megáldani, amilyen magas ennek az országnak a fejlettségi szintje, ez az összes ott élő polgárra vonatkozik. Legalábbis a többségre. Vagy majdnem. Némelyek szerint a feketékre azért nem, mások a muszlimokat hagyják ki, megint mások a zsidókat, de ezt egyetlen szónok sem mondja, csak utólag gondolja. De akkor miért nem azt mondják, hogy az áldásra irányuló igény az Amerikai Egyesült Államokban élő emberekre értendő? Vagy az isten azt anélkül is tudja, mert az isten mindent tud? Akkor viszont minek kell folyton felszólítani az áldásra, nyilván tudja, hogy a 21. század amerikai embere igényli az isteni áldást, pontosan úgy, ahogyan a tűzbe bámuló ősember vágyott valami ilyesmire. Azóta lett Szent Péter templom, amit egy zseniális ember épített, és amely épületnek végső soron (ha alaposan belegondolnak) nincs köze semmiféle istenhez, de a ma áldásért fohászkodó és a Kelet-Afrikában 150-160 000 évvel ezelőtt tűzbe bámuló között nincs lényegi különbség.)

Bizonyára senkinek nem mondok újat, aki olvasta bármely írásomat, vagy hallgatta bármelyik műsoromat, amikben szó esett a kereszténységről - finoman szólva nem vagyok barátja a vallásnak, azon belül kiváltképpen nem a kereszténynek mint az egyik legerőszakosabbnak és legképmutatóbbnak a világ nagy vallásai közül (talán nem is "egyik"). De most, hogy minden eddiginél primitívebben hivatkoznak ezek a tökkelütött szerencsétlen seggnyalók a kereszténységre, amennyiben a tüntetések a keresztényeket támadják, van egy eddig soha föl nem tett kérdésem.

Tud nekem mondani valaki egyetlen olyan jótéteményt, pozitívumot, amit a kereszténység hozott az emberiség javára? Nem az egyes, magát kereszténynek, azaz vallásosnak mondó emberről beszélek, aki mindenféléket képzel a maga fohászkodó, túlvilági lényekkel való kommunikációkkal ámított lelkének üdvéről, amitől ő képes jól érezni magát, kizárva minden evilági, esetleg más embert is jóérzéssel eltölthető tevékenységet (lehet ezt másképp fogalmazni, a lényegen nem változtat). És nem is az "egyházi" művészetek alkotásairól, elmondtam néhányszor, az egyház a megrendelő, a vallás a témát adja, az ábrázolás esetleges. Mutatok példát. Ez itt a világ egyik legcsodálatosabb épülete:

Esetleg meg tudja mutatni valaki azt a részletet, ami kifejezetten a vallás szellemének jellegzetessége? Ami valamelyik khmer istenkirály sajátos kinyilatkoztatásának látható jele? Ha esetleg ezekre a kérdésekre nincs értelmes válasz, arra talán van, miképpen következik a vallások különbözőségéből ennek az épületnek a különbözősége a fenti, angkoritól:

Esetleg tud valaki elemzést adni Pallasz Athéné templomának szembeszökő jegyeiről, ami az istennő lényéből, valamint a görög mitológia (különben csodálatos) meséiből eredeztethető?

Én nem tudok ilyeneket, de szívesen tanulok bárkitől bármikor. Addig is, amíg valami meggyőzőt hallhatok vagy olvashatok, egyelőre annyit tudok mondani, hogy a kereszténység elleni támadást a világ eddigi legkártékonyabb szellemi mozgalma elleni támadásnak tartanám - dehát a francnak sem jut eszébe támadni a kereszténységet. Ha netán volna valakinek ilyen szándéka, az bizonyosan nem a fröccsöntött műanyag keresztényeken kezdené, ezeken a szemforgató aljas ájtatosokon, hanem keresne valami "igazi" keresztényt.

Azt ne kérdezzék, ilyet hol lehet találni, nem tudom, mi az.

Ahhoz képest eddig jó

Van egy kérdésem. Mi történik, ha a csúti futballistának valaki azt tanácsolja, vonja vissza a "rabszolgatörvényt", mondja azt, hogy oppardon, hibáztak, nem gondolták át alaposan, minden marad a régiben? Jó, tudom, ez lehetetlen, nemcsak a futballista buta, mint a főd, a tanácsadói is, de játsszunk el a gondolattal. Mit tesz akkor az ellenzék és a tüntető tömeg? Ja jó, kössz, akkor hazamegyünk, minden oké?
Nem az a baj, hogy a törvényt senki nem érti, bízvást kiindulhatunk abból, hogy amit ez a tömeggyilkos banda akar, az jó nem lehet. Hanem hogy ez valami olyasmi, mintha valaki a földön fektemben éppen véresre rugdosna, és én törött bordákkal azt hörögném, piszkos a cipője orra, törölje meg.
Nem egyes törvényeket kell megszüntetni, nem "hibás" intézkedéseket kijavítani, a rendszert kell elsöpörni. A csúti gazemberét különösen és az 1990. óta fennálló gyalázatot általában. Azt a rendszert akarjuk felépíteni, amit Magyarország első szabadon választott miniszterelnöke a pártjával és a jórészt ostoba ellenzékével együtt lehetetlenné tett.
Tiszteletreméltónak vélem, amit az "ellenzéki" képviselők tesznek, különösen az eddigi tevékenységükhöz képest, nagyon jó volt a kerítésen átmászás például. A főügyész kiiktatásáról és a televízió helyretételéről való nézeteiket is reálisnak látom, az erőszak szervezetek meggyőzésére bizonyosan több és minőségileg más eszközt kell használni, nélkülük a célok nem elérhetők, kezdetnek jó a rendőri munka túlóráztatásáról szóló szöveg, de kevés - nem a bakát kell átállítani, hanem néhány főtisztet. Remélem, Vadai Ágnes és még néhányan, akiknek ez a dolguk, ismerik az állományt annyira, hogy tudják, kivel kell kezdeni és hogyan. Sokan emlékeztetnek a romániai évfordulóra. Ne legyen követendő példa Ceaușescu kivégzése. Nem mintha a csúti géniusz bármivel jobb volna, hanem - sokadszor mondom - mert a halál nem büntetés. Ennek a potrohos kerti gipszárunak még évtizedekig látnia kell, hogyan épül lakható hellyé az ország, amit ő megpróbált porig rombolni, hogyan kezd a fényre óvakodni a sötétségbe taszított nép. És évtizedekig gyakorolnia kell az általa annyiszor eldödögött munkát, pontosan azt, amit ő olyan nagyra tart, és aminek persze nincs semmi értelme (kapálás reggeltől estig az ugaron).
De - még egyszer - ez a "rabszolgatörvény" jelszavával nem fog menni. Így ez senkit nem érdekel a világon, itt Németországban nem hír, az euronews francia nyelvű adása rászán ugyan egy percet, de a felirat ott is a "loi esclavagiste" kifejezést manifesztálja, senkit nem érdekel. Legfőképpen azért nem, mert ez így tényleg semmi, nem fontos, egy kormány esetleg kissé hibás intézkedése, majd megszokják. A hozzátett másik négy pont is kevés, mert nem erről van szó, nem szabad olyat követelni, amiről mindenki tudja, hogy a teljesítése nem old meg semmit.
Egy nyavalyás diktátor elűzése a tüntetések célja, az megér egy elemzést a megfelelő műsorokban, az megjelenik mindenhol a nagyvilágban. A tömeg követelése, mint mindig, most is világos és lényegre törő, tessék elhinni nekik, azt akarják, hogy a hízott gazember eltakarodjon.
Úgy legyen.

Csak csöndesen és óvatosan és kíméletesen

Előre bocsánatot kérek, indulatos leszek, cserébe viszont rövid.

Belenéztem egy hírműsorba. Azt mondta ott a tudósító riporter, hogy mennek az emberek valahonnan valahová, méghozzá tüntetni. Azt mondta a riporter, hogy békés tüntetés lesz.

Tessék szíves lenni hazamenni a jó büdös francba. Ez egyszerűen hihetetlen. A tegnapi nikotex balhé után arra a következtetésre tetszett jutni, hogy legyen békés tüntetés? Szépen kérem, mondják meg nekem, minek?!  Az a békés tüntetés mire jó?

Nem látták tegnap a kínos vigyort a fiókdiktátor fején? Nem látták, ahogyan nyalogatta a száját minden idők leggyávább despotája pusztán attól, hogy néhány belvárosi figura fütyült az ország házában? Most akkor legyen egy kis békés tüntetés, hadd jusson némi levegőhöz a beszari focista, szegénynek olyan rossz napja lehetett tegnap, az első rendőrségi sprayfújás hírére valószínűleg bebújt otthon az ágy alá, a házat meg körülvették a páncélautók.

Békés tüntetés. Segítség! - suttogta Micimackó, de csak halkan és finoman, hogy ne zavarjon vele senkit... Tényleg, ha lehetséges, tessék szíves lenni lábujjhegyen közlekedni, és hangos szó ne essék. Még megijednének szegények a kormánypártnak nevezett rablógyilkos bandában, nincsenek szokva lármához meg renitenciához, miféle dolog volt az tegnap. Isten őrizz, azt folytatni, még a végén kifogyna a spray a rohamrendőrök készletéből és újat kellene vételezni. Nem szabad ilyesmiket. Csak békésen, hogy senki meg ne hallja.

Persze amíg nem sikerül megtölteni a Kossuth teret sem, addig én például mi a nyavalyának megyek oda faluról? Hogy na majd most? Ugyan már.