Reklám

 

Márton András azt találta ki, hogy indítsunk bridzstanfolyamot. Remek ötletnek tartom. Nem emlékszem, kinél olvastam sok évtizeddel ezelőtt, hogy viszonylag korán felfedezte magában a pedagógiai izgatottságot, jobb kifejezést azóta sem találtam arra a szinte kényszeres érzésre, miszerint ha én tudok valamit, azt át kell adnom másoknak. Ezért akartam tanár lenni, aztán mikor eltanácsoltak a pályáról, én is úgy döntöttem, hogy egész népemet fogom, nem középiskolás fokon – maradtam a rádiózásnál. Évtizedeken át beszéltem irodalomról (és más efféle lomról), építészetről meg mindenféléről, amikről úgy gondoltam, értek hozzájuk, azaz nem szélhámosság, ha megpróbálom fölkelteni mások érdeklődését. Beszéltem lovakról és vitorlázásról, zenéről, filmekről és színházról, de bridzsről soha. Nem tudom, miért nem. Pedig valamelyest értek hozzá.

Annak idején a Rádióban a garázsmester mindig nekem adta „berepülésre” az új beszerzésű autókat meg a nagyjavításon átesetteket, mert tudta, hogy egyetemista koromban raliztam, éjszaka meg taxisofőrként dolgoztam, és bár az autószereléshez nem értettem, de a diagnózisaim pontosak voltak – egy profi az amatőrök között más minőséget képvisel. Még akkor is, ha raliversenyen életem legjobb eredménye egy negyedik hely volt.

Harmadik gimnáziumban meghívást kaptunk az állandó bridzspartneremmel a BÜKSE (Bírók és Ügyészek Sport Egyesülete) nevű klubba. A részletekre már nem emlékszem, gondolom, a fiatalítás lehetett az ok és a cél, a középiskolás versenyeken elég jók voltunk mi ketten. Köpni nyelni nem tudtunk a megtiszteltetéstől, amikor bemutatkoztunk, pedig akkor még nem hallottunk Zánkay Péterről sem, meg a csapatáról sem. Egyedül Zempléni Kornélt ismertük a csapattagok közül, minthogy nélkülünk nem nagyon tartottak hangversenyt a Zeneakadémián, természetesen a kor egyik legkiválóbb zongoraművészének minden hazai koncertjére elmentünk. Mint később kiderült, Zempléni nemcsak zongoristának, bridzsjátékosnak is kiváló volt. „Gyuri bácsiról” és „Bandi bácsiról” való ismereteink arra szorítkoztak, hogy elképesztő, amit a bridzsről tudnak, de fogalmunk sem volt róla, hogy Ferenczy György és Pór Andor tagja volt az Európa-bajnok magyar csapatnak. Rajtuk kívül egy hihetetlenül rejtélyes ember ült még a versenyasztalnál, cukorgyári igazgatóként említették egyszer, de akkor csúnyán nézett arra, aki ezt kimondta, gondolom, a szocializmusban nemkívánatos elemnek minősült – ő is tagja volt annak a bizonyos bajnokcsapatnak, a nevére sajnos nem emlékszem, és nincs is már senki, akitől megkérdezhetném.

Mi ketten tréningpartnerek lehettünk, és bár valódi tagjai voltunk egy Európa-bajnokokkal versenyző csapatnak (úgy is szerepeltünk a közbeszédben, mint Európa-bajnokok), mi azért bírtunk akkora önismerettel, hogy ne tartsuk magunkat egyenrangúnak a nagy öregekkel.

Két év profi pályafutás után elsodort minket az élet, egyetemre mentünk, én dolgoztam tovább a Rádióban (’49-ben kezdtem a Horváth Mihály téri iskola gyerekkórusának altjaként), aztán operatőr lettem a Televízóban, taxiztam, újságírónak álltam a Képes Újság című hetilapnál, zenekritikákat írtam az Esti Hírlapnak, egyszóval a nap 24 órája elég kevés volt, hogy minden munkámat tisztességesen el tudjam végezni – a bridzsre már nem maradt időm. Különösen miután Zempléni Kornéltól megtudtam, hogy ezt a játékot úgy soha nem lehet megtanulni, ami elegendő volna annak kijelentéséhez: tudok bridzsezni.

Dehát valamikor profi voltam, „Európa-bajnok”, és ez bizonyosan más minőség, mint az amatőr játék. A leggyengébb raliversenyző is más dimenziót jelent, mint a legkiválóbb városi autós, ahogyan egy versenybridzses sem hasonlítható össze a szalonok legünnepeltebb virtuózával sem.

Annyi mindent „tanítottam” már, éppen azt hagyjam ki, amit talán a legjobban tudtam valamennyi „foglalkozásom” közül?

Egy William Somerset Maugham nevű író, akinek a könyvei nélkül nem lehet megtudni, mi az irodalom, sem azt, milyen az élet, remek bridzsező volt, egyebek között ezt írta:

„A jó bridzsjátékos alaptulajdonságai: az igazságosság iránti érzék, a tiszta fej, a megfontoltság, de a kockázat vállalása is, amiben benne van annak tudása, hogy nem kesergünk azon, amit elrontottunk és már nem lehet rajta változtatni. Ezek azok a tulajdonságok, amelyek nélkül azt a nagyobb játékot sem lehet jól lejátszani, amit emberi életnek nevezünk.”

Márton András és a felesége föltettek mindenféle tudnivalót a netre, azt a kisfilmet is, amit az én Marcell fiam készített velünk, a „tanárokkal”, Andrással és velem a főszerepekben.

Ha úgy gondolják, ahogyan mi, hogy ugyanis az ember akkor öregszik meg, amikor már nem akar semmi újat kezdeni, vágjanak bele. Jelentkezni ezen a címen lehet: b.benedikty@gmail.com

No lám

„Annyira fontosak ezek a történetek ma, mert a jelenre rezonálnak, olyan dolgokról beszélnek, amelyek itt zajlanak a szemünk láttára: virágzik a fasizmus, minden európai országban jelen van, Magyarországon kezdődött Orbánnal, és elterjedt, mint egy szörnyű vírus, és ma már ott tartunk, hogy a fasiszták nem is rejtőzködnek többé, sőt, büszkék magukra. Épp ezért gondolom, hogy ez ellen Európa-szinten össze kell fognunk, és a Miep Gieshez hasonló csodálatos, hétköznapi hősöket ünnepelnünk kell. A kurázsijukat, a bátorságukat, az integritást, amit képviselnek, és amit napról napra veszítünk el”

Ezt egy Amira Casar nevű brit színésznőtől idézték ma az új Anna Frank film kapcsán. Nekem eszembe jutott, hányszor szóltam már, nem kellene hagyni, hogy ez a tanulatlan, gerinctelen alak szabadon randalírozzon, mert kártékonyabb tud lenni, mint gondolnánk. Amira Casar most igazolta, amit legutóbb 5 évvel ezelőtt írtam le itt:

2018. NOVEMBER 17., SZOMBAT

A kiskanál meg a hordó

Sokszor mondtam már, azt sosem lehetett tudni, melyik lesz az a történés, mozzanat, amibe egy diktatúra belebukik. Minél magabiztosabb egy olyan kis felfuvalkodott, mint amilyen a csúti kertiszobor, minél inkább úgy gondolja, neki mindent szabad, annál közelebb jut a véghez, azaz a tendencia világos, de a banánhéj jellegű esemény nem is sejthető.

Most ez a macedón kolléga elég ígéretesnek látszik, de attól tartok, túlságosan is nyilvánvaló a törvénysértés, ilyenek nem szoktak feltűnni, sem Mari néninek, sem az Európai Parlament jórészt iszonyatosan ostoba, a saját félreismert érdekeiket is balgán védő politikusainak.

Azért ennek a balkáni szökött csirkefogónak a "befogadása" némi tűnődésre késztetett. Hogy ezt a nemzetközi méreteket öltő köztörvényes bűnözést meddig lehet csinálni. Mint tudjuk, a történelemről jónéhány alapigazság forog a tudatunkban, ezek közül az egyik úgy hangzik, hogy a megtörtént tragédiák után már nem érdemes intézkedni, mert a történelem sosem ismétli magát, a másik meg úgy, hogy a történelem mindig ismétli önmagát. Lehet választani. Én most az utóbbit ajánlanám, nem számoltam utána, hányadszor - ismét emlékeztetek Chamberlainre. Akiről annak idején úgy véltem, nála butább politikus nem elképzelhető, most meg ott ülnek Strasbourgban százával. Nem lehetne szólni nekik, hogy a Magyarország nevű Putyinbirodalom már túl van azon, miszerint fenyegetné az Európai Uniót, már elkezdte szétrohasztani?

Nem mintha bármi hozadéka lehetne a múlt figuráival való összevetésnek, de azért kerestem az emlékezetemben ehhez a mi jelenünket mérgező gazemberhez bármennyire is hasonlítható pitiáner és primitív alkatú (a "lelki" előtagot szándékosan mellőzöm) elöljárót, légyen az egyházi vagy világi állású, végülis bőséges a merítés, egy-két kivételtől eltekintve a mi históriánk ezeknek a sorából tevődik ki.

A három legkártékonyabb figura akármekkora gonosztevő volt is, más formátumot jelentett (azt mégsem mondhatom, hogy minőséget). Azért az István névre keresztelt Vajk súlya nem említhető egy napon ezzel a mi kis trógerunkkal, a szent király mégis csak lerakta a megingathatatlan szilárdságú alapokat ahhoz, hogy ez a nép szerencsétlenebb és szánalmasabb legyen az összes többinél itt a földrajzilag meghatározott Európában. Az olyan történelemszakértők, akik már két könyvet is elolvastak, fölényesen megjegyzik, midőn István sorozatgyilkosságairól esik szó, hogy az egy más kor volt, más volt az emberélet értéke. Nem volt más. Tetszik látni, pontot tettem a mondat végére, nem kiabálok, türelmesen és csöndesen közlöm, nem volt más az emberélet értéke. Csak egyes brigantik (jó, rengetegen voltak) úgy vélték, ők gyilkolhatnak rakásra, mert nincs aki megbüntesse őket, és úgy is volt - nem is büntette meg őket senki. Az István nevűt egyenesen istenként imádja egy egész nemzet, igaz, ennek az értéke olyan is, amilyen például a "szent jobb" elnevezésű végtag fetisiszta, a barbárság legalját hihetetlenül gusztustalanul jelentő imádat... tényleg, még sosem kérdeztem, belegondoltak már, mit hordoznak körbe a XXI. században egy magát európainak hirdető országban? Egy ember levágott végtagját, amitől jobb érzésű kóbor ebek is behúzott farokkal oldalognának el, azt most hagyjuk, mekkora a valószínűsége annak, hogy ez valóban a mi szentünk alkarja-e, mindegy, ez ügyben valóban elegendő a hit ereje, akkor sem volna kevésbé undorító, ha bizonyosan első királyunk testéről metszették volna le.

Ott tartottam, hogy az emberélet értékét nem a bűnöző teljhatalmúak gyakorlata határozza meg. Még csak nem is a jog. Nenene. Ne tessék, létezett ilyesmi, nagyon sokkal István előtt, ismerhető is volt. Mondjak néhányat? Hammurabi (Hamurapi, Hammurapi, többféle írásmód létezik) babilóni király törvényoszlopán több paragrafus is szól az élet védelméről. Az időszámítás előtti XVIII. században hol volt még a Tízparancsolat? Szolón timokratikus (vagyoni helyzeten alapuló) alkotmánya (i.e. VII. század) is külön kiemeli a vagyontalanok jogait, a szavazati joguk előtt említve az élethez való jogot. A Római Jogról nyilván mindenki hallott, de ha van kedvük, nézzenek utána az élet és a becsület védelméről szóló részeknek. Salvianus nevű keresztény író éppen a kereszténység gyilkosságai miatt tartotta szükségesnek idézni a XII táblás törvények egyik paragrafusát, ami arról szólt, hogy a törvény rendelkezése szerint tilos volt bárkit ítélet nélkül kivégeztetni. A XII táblás törvények képezik a Római Jog fundamentumát, az időszámítás előtt 450-ben írta ezeket tíz tekintélyes patrícius. Van ám még sok. Mint például a Sulla nevű rohadt diktátor által bevezetett intézmény, a quaestio perpetua de sicariis et veneficis, amit esetleg úgy lehetne fordítani, hogy állandó testület a gyilkosok és méregkeverők elleni panaszokra, 32 esküdtbíró vizsgált és tett javaslatot a büntetésre.

Jó régiek, mi? De az István korában még viszonylag csekély mennyiségű tudnivalók között bőven volt lehetőség a megismerésükre. Mint ahogyan azt is lehetett tudni, hogy ötszáz évvel korábban a "barbár" vizigót király, bizonyos II. Alarik (mellesleg ariánus keresztény) már tovább íratta a Codex Euricianus-t, az apja (Eurich király) által kiadott törvénykönyvet, ami egyebek között rögzítette a rómaiak és a germánok közötti jogviszonyt. Írásban. Benne a gyilkosságok megtorlásának módozataival. Meg is mutatta, miképpen gondolja, amennyiben fegyverrel zavarta szét a katolikusokat gyilkolókat. Vagyis azokat, akik az őt fenyegetőket ölték, mert nem tartotta rendjén valónak, hogy valakit a vallása miatt halállal büntetnek. Ez a barbár. 502-ben. Aztán 506-ban engedélyezte az agde-i zsinatot, mely zsinaton olyan egyházi törvényeket fogadtak el, amik ellenkeztek az ariánus vallással, amilyen például a püspöki tiszt létrehozása, amit különben előre lehetett tudni. Mit tett Alarik, akinek volt elég ereje és hatalma felkoncolni a zsinat résztvevőit? Semmit.

Na legyen elég ennyi szemelvény a jogból, de az imént azt mondtam, nem annak kellett lennie a legfontosabb gátló tényezőnek, nem az határozta meg az emberélet értékét. Még csak nem is az erkölcs, az erkölcsi érzék, az emberi tartás. Hanem egyszerűen az értelem. Hogy ugyanis miért kell embert ölni? Miért volna az praktikus? Miért jó egy uralkodónak maga ellen fordítani az alattvalókat, akik ösztönösen utasítják el a gyilkosságot - mert félnek attól, aki gyilkol. Nem baj, az a jó? Aha, igen, hallottam ilyet. Jó is az, bizony. Mint ahogyan a kereszténység "bevezetése" is milyen nagyszerűen sikerült. Az illető vallásnak az ő lenyomása az alattvalók torkán, szabályszerű és rendszeres tömeggyilkosságoktól kísérve. Remek intézkedés volt, többszáz évig lehetett észlelni a kiválóságát a kisebb nagyobb tömegű tiltakozások által, ami tovább tartott kis hazánkban, mint bárhol máshol a világon...

Kossuthról már írtam néhányszor, nem ismétlem magam, Horthy bitang rendszere meg talán most nem szorul elemzésre, csak azt akarom mondani, hogy ezek hárman azért mégis csak jelentettek némi súlyt a tömeggyilkosok mezőnyében, meg aztán a magyar történelemírás megbízható gyalázatának jegyében akkorára növekedtek a nem szűnő hazugságáradat következtében, hogy nem lesz egyszerű a helyükre tenni őket.

És mégis. Ezek hárman megelégedtek a saját népük tönkretételével, hatásuk a világtörténelemre még a szélhámosság szintjén sem észrevehető. A mi jelenünk szánalmas és jelentéktelen ócska kis tolvaja a Föld világfaluvá zsugorodásának következtében pillanatnyilag sokszázmillió ember, egész Európa lakosságának a sorsát fenyegeti. Ez a sunyi kis szélhámos a nagy demokratikus nyugat istentelen butaságának és tehetségtelenségének tulajdoníthatóan akkora károkat okozott már eddig is, amiket nehéz lesz lesz rendbe hozni, és sokáig fog tartani, de ha nem állítják meg rövid időn belül, az a harmadik világháborút fogja ránk robbantani.

Ez a kis kanál büdös szennyvíz a hatalmas hordó borban.

Nemzeti nagylétünk

Olvastam valahol a neten egy levélrészletet, megkerestem az eredetit:

 

Vitéz Nagybányai Horthy Miklós levele Adolf Hitlernek

Excellenciás uram!

Excellenciád baráti meghívását követve folyó hó 16-án a klessheimi kastélyba utaztam, hogy a szövetségi viszonynak és a közös érdekeknek megfelelően kicseréljük gondolatainkat az együttműködésünkre vonatkozó kérdéseket illetően.

Minthogy nagy jelentőséget tulajdonítok az országaink közötti nyílt és bizalomteljes kapcsolatok változatlan fenntartásának, kötelességemnek tartom, hogy kellő részletességgel válaszoljak azokra a szemrehányásokra, amelyeket az ebből az alkalomból tartott hosszú megbeszéléseink során nekem tettek.

Az egyik szemrehányás arra vonatkozott, hogy Magyarországon állítólag túl enyhén kezelik a zsidókat. Ebben a kérdésben minden elbizakodottság nélkül hivatkozhatom arra, hogy annak idején én voltam az első, aki szót emeltem a zsidók destruktív magatartása ellen, és azóta megfelelő intézkedéseket tettem befolyásuk visszaszorítására. Emiatt az akkoriban új irányzat miatt országomat Németország és az egész többi világ bojkottálta. Az általam hozott intézkedések azonban gyakorlatilag elvették a zsidóktól azt a lehetőséget, hogy tovább gyakorolják káros befolyásukat az ország közéletére. Hogy ennek folyamán micsoda óriási nehézségeket kellett legyőzni, az abból a körülményből adódik, hogy a kereskedelem és az ipar annak előtte majdnem teljesen a zsidók kezében volt.

A zsidók fokozatos kikapcsolására vonatkozó további intézkedések folyamatban vannak, s amint meg lesznek teremtve elszállításuk feltételei, ezt végre is fogjuk hajtani.

1943. május 7.

Horthy Miklós titkos iratai, Kossuth Könyvkiadó, 1965. 302. oldal.

 

Ez meg egy hír a közelmúltból:

A Mi Hazánk képviselői benyújtanak egy határozati javaslatot is, a második bécsi döntés évfordulóját a „hazatérés napjává” nyilvánítanák… A párt hetekkel ezelőtt kezdeményezte Kövér László házelnöknél, hogy az Országház kupolatermében a nemzet nagyjai mellett helyet kapjon Horthy Miklós is. Választ nem kaptak a házelnöktől. Novák Előd megjegyezte azt is, hogy a DK vezetésével most azok háborognak a legjobban, akik „ha tehetnék, állandó jelleggel szivárványszínű zászlót tűznének a Parlamentre”. A szoboravatásra Dúró Dóra alelnöki irodájában került sor, a Mi Hazánk politikusa, aki egyben az Országgyűlés alelnöke is, úgy fogalmazott, hogy az elmúlt harminc év egyik legnagyobb emlékezetpolitikai mulasztása, hogy nem kezelik helyén Horthy Miklóst. Dúró Dóra szerint „példaként lehet tekinteni” a korszakra, mert az I. világháború és Trianon után, gazdasági válsággal küzdve sikerült fejlődést és kulturális megerősödést felmutatni. Az alelnöki irodában egy 57 centiméter magas, Horthy Miklóst ábrázoló bronz mellszobor kapott helyet.

Napi hír 2022.08.30.

 

Az országgyűlés elnöke, aki az ötvenes években ott, ahol én felnőttem, egy viceházmesteri állásra is alkalmatlannak nyilváníttatott volna, mert bizonyos szintű kultúra és modor ahhoz is kellett, hogy valaki összeszedje a szemetesvödröket és felmossa a gangot, azt mondta erre a „kapott helyet”-re, neki nincs joga beleszólni, ki mit tart az irodájában. Ugye nem kell mondanom, ez a tömény náci mentalitásról ordító duma legalább tíz köztörvényes paragrafussal támadható.

 

A szorult helyzetben lévő védők nem adták meg magukat, és az ostrom utolsó napján, szeptember 8-án kapitányukkal az élükön kitörtek a belső várból („Zrínyi kirohanása”). A várkapun elsőként kilépő Zrínyit szinte azonnal találat érte, a megölt hadvezér fejét később a Győrben állomásozó, Sziget felmentésére képtelen császári haderő táborába küldték a törökök. Seregének maradéka majd mind egy szálig odaveszett. A belső várba tóduló, zsákmányra éhes törökök a vár magjának számító kerek toronyban tárolt puskapor felrobbanása által súlyos veszteségeket szenvedtek, ez a művelet valószínűleg tudatos (öngyilkos) akció volt a védők részéről.

 

1994-ben avatták fel a két nép barátságát jelképező Magyar-Török Barátság parkot a város határában a Kaposvárra vezető út mentén. A török állam közreműködésével kialakított parkban áll Zrínyi Miklós és Szulejmán szultán portészobra, Metin Yurdanur alkotása, az itt elhunyt török uralkodó jelképes nyughelye előtt.

 

Meg tetszene mondani nekem, a két nép mikor kötött barátságot? Mert az kétségtelen, hogy Zrínyi Miklós meg akarta győzni II. Rákóczi Györgyöt egy török fennhatósággal alapítandó nagy magyar állam létrehozásának szükségességéről, a rohadék (európai) Habsburgok ellenében, még bőven a török megszállás idején, de ez talán mégsem nevezhető a két nép barátságának. Mellesleg ez a Miklós nevű annak a Zrínyi Miklósnak a dédunokája, akit Szulejmán katonái öltek és gyaláztak meg, nem egészen száz évvel korábban. Ó, és mielőtt elfelejtem, annak az ugyancsak meglehetősen jellemtelen, puhagerincű II. Rákóczi Ferencnek a nagypapája, aki 1697-ben a bécsi udvarban feljelentette a lázadni készülő, őt vezérüknek felkérő jobbágyait, majd XIV. Lajos szponzorációjával elvesztette majd’ minden csatáját, végül meglépett, és a törököknél kért menedéket, Károlyi Sándorra hagyva a „szabadságharc” minden következményét és felelősségét (aki különben ezt a „megtiszteltetést” méltón viselve rögtön át is állt a császári seregbe). Rákóczi azokhoz a törökökhöz menekült, akiket 1686-ban Buda alól vertek ki az egyesült nyugati csapatok (a magyaroknak Budavár felszabadításához semmi közük nem volt), azokhoz a törökökhöz, akik az ő felmenőjének a fejét levágták Szigetvár kapujában és röhögve küldték fel a Habsburgoknak. Ez lett volna annak a szép barátságnak a kezdete, aminek emlékére Szulejmán-szobor kellett Szigetvárra?

Tessék szíves lenni megkérdezni Magyarország teljhatalmú diktátorát (jelenleg miniszterelnöki beosztásban bitorolja a hajdani Várszínházat, és a sok, gondolkodásra képtelen újságíró segítségével karmelitának nevezteti), hogy a hajdani kollégának, bizonyos Sztálinnak a szobrát nem kellene-e visszaállítani a Városligetbe. Ezenkívül szoborügyileg ajánlom figyelmébe Mussolinit és Hitlert. Gondolom, Batu kán és Szubotáj szobra már készül, Muhiba javaslok egy szoborcsoportot, amin Dzsingisz kán és Ögödej is rajta van. Ezt valahogy össze kellene kötni a szomszédos Ónod határában felállítandó emlékművel, amin kétszeres életnagyságban látható Bercsényi és Károlyi, amint a szépemlékű ónodi országgyűlés alkalmából az általuk lekaszabolt, Turóc vármegyei képviselők sírját köpködik, a szoborcsoportozat szélén Rákóczi testőrei vizelik le  Rakovszky Menyhért táblabíró és Okolicsányi Kristóf alispán kihantolt tetemét, az ónodi országgyűlés nagyobb dicsőségére.

Esetleg még Haynauról kellene valami szép szobrot, nem? Vagy egy diadalívet, azt szeretik mindenféle tömeggyilkos gazemberek, amilyen például Napóleon volt, áll is Párizs kellős közepén egy ilyen izé, kellemetlen lehet az értelmes franciának naponta szembesülni az ostoba történelemszemléletükkel és a fals értékítélettel, pedig csak le kellene kaparni róla mindent, ami arra a brigantira emlékeztet meg a förtelmes forradalmukra, akkor akár maradhatna is, ha már ott van. Azért ez is érdekes, nem? Hogy Dantont, Robespierre-t meg a többi gonosztevőt sikerült kirakni a nemzeti jóemlékezetből, de ezt a Napóleon nevű undorító bitangot össze tudják egyeztetni Montaigne-nyel, Descartes-tal, Rameau-val, Ravellel, Monet-val, azaz az egész fantasztikus kultúrájukkal, ahol még rútabbul éktelenkedik egy olyan koszfolt, amilyen az a rémes korzikai.

Hol is tartottam? Ja igen, itt van még a Horn Gyula-ügy. Tényleg annyira bonyolult volna, hogy ez nem jobboldali vagy baloldali kérdés? Ezredszer is ideírom: az embert a rosszcselekedetei minősítik, nem a jók. Hitler is megsimogatott egy kutyát, és az ő uralkodása idején épült a Waldbühne. Majdnem minden gazembernek vannak jótettei, kivétel ez alól a jelen magyar miniszterelnök. Horn Gyula érzett magában indíttatást, hogy karhatalmista (pufajkás) legyen, az ötvenhatos forradalom megtorlója. Akkor? Lehet kérdés, mit csinált 89-ben? Ha valóban ő engedte volna ki a keletnémeteket (nem ő volt, hanem Németh Miklós és Gorbacsov), az is mindegy volna, a pufajkásság számít. Ha jó miniszterelnök lett volna (nem volt az, elvesztett egy simán nyerhető választást), akkor is a pufajkásság számít.

Ha megjelenik a könyvem (megváltoztattam a címét, Nemzeti nagylétünk lett az Ezerév helyett), néhányan nyilván elkezdenek majd gondolkodni a legkártékonyabb figurák, I. István, Szapolyai, Rákóczi, Kossuth szobrairól, dicsőséges képmásaikról és a róluk elnevezett intézményekről, közterületekről.

Hosszú gondolkodás lesz. De egyszer ezek mind szemétre kerülnek.

Na akkor fog megszületni a magyar nemzet. Olyannak, amit nem kell többé szemlesütve viselni. Igaz, büszkének lenni sem kell, csak embernek, olyannak, mint bárki más, bármilyen nemzetből való.

Hatalom

 

Egy ilyen tiszteletre méltó, idős úr már tudhatná, hogy ha valaki "hatalomnak" képzeli a lehetőséget, amit az emberi normák betartatására kapott, az önmagában a méltóság durva megsértése. A "hatalom" önmagában visszaélés, azt jobb helyeken szolgálatnak hívják, eszköznek arra, hogy egy tisztség viselője könnyebbé tegye egy másik ember életét. Nem a "népét", nem tömegekét, az egyes emberét.

Képzettársítás

Az oroszlán: Magyarország miniszterelnöke

A zebrák: Magyarország lakossága 

Küzdést kívánok, diszharmóniát (Lucifer)

 

"Emlékezetpolitikai szempontból még túl közel vannak hozzánk a száz évvel ezelőtti események. Egy konszenzusos kép kialakulásához hosszú időre van szükség, II. Rákóczi Ferenc vagy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc figurái például már kellő távolságra vannak. Saját korukban egy egész világ választotta el egymástól Széchenyit, Kossuthot vagy Petőfit, ma viszont mindegyiküknek úgy van helyük a nemzeti panteonban, mintha egymással összefogva, a nemzeti egységet szimbolizálva küzdöttek volna egy közös célért. Van tehát konszenzusos képünk róluk, csak az éppenséggel erősen stilizált és elnagyolt."

Ezt egy rendkívül okos és tehetséges történész mondta, mentségére szóljon, hogy még csak 38 éves.

Köszönjük, nem kérjük a konszenzusos képet, hogy alakuljon ki. Abból ugyanis soha nem lesz történelemtudomány. Nem akarjuk azt a "nemzeti panteont", ahol együtt van Kossuth és Széchenyi. A valódi, adatokra és dokumentumokra épülő történelemírást akarjuk - tudom, hiába, ha még egy ilyen figyelemreméltó ifjú ember is a konszenzust tartja kívánatosnak.

Helikon

 

Anyám forog a sírjában. Azért teszem ide ilyen nagyban ezt a képet, hogy jól lehessen látni a rajzokat és főképp a kiadó nevét.

A Helikon kiadót hárman alapították Magyar Helikon Könyvkiadó néven.

Bár az első „kapavágásnál” nem lehettem jelen (akkor még a Fő utcai büntetésvégrehajtási épület pincéjének – három emelettel a Duna alatti – mérsékelten egészséges levegőjét szívtam mint statáriálisan halálraítélt), de a táblára a kapu mellett emlékszem. A szerkesztőség a Petőfi Sándor utcában volt, egy nagyon csúnya feketére kormozódott ház harmadik emeletén. Ott most egy igen elegáns, modern épület áll (kár, hogy a keletkezése előtt évekkel már láttam, négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre ugyanezt a stílust Bécsben, a Kärtnerstraßén, a Peek és Cloppenburg székházaként), a Helikon első szerkesztőségét lerombolták, a Muskátli nevű eszpresszóval együtt.

A kiadót hárman alapították, két férfiember (Feri bácsi és Gyula vagy Gyuri bácsi, sajnos a vezetéknevük kiesett a memóriámból) és az anyám, aki nagyra becsülte az illető bácsikat. Őt ez a két férfi hívta műszaki szerkesztőnek, mert látták egy munkáját, a Bibliothéca Budapest nevű kiadónál megjelent könyvet, Szerb Antal két kötetes művét, A világirodalom történetét. A közhiedelemmel ellentétben ez volt az első, háború utáni kiadás, amiben nem voltak benne a Rákosi-korszak torzításai, nem kis részben az anyám makacsságának következtében.

Namármost. A fent látható könyv annál a Helikonnál, ahol az anyám volt a művészeti szerkesztő, nem jelenhetett volna meg. Ha valaki megpróbálkozik akkor egy ilyen förtelemmel, azt hárman rúgták volna ki.

Nem tudok semmit Korcsmáros Pálról, nem is akarom bántani, bizonyára rendes ember volt, azt sem tudom, ő találta-e ki azokat az iszonyatos torz, karikatúrának is primitív figurákat, amikkel éveken át gyalázták Rejtő Jenőt hatalmas példányszámban, és amiknek persze az égvilágon semmi közük nincs a magyar prózairodalom egyik legnagyobb zsenijének az alakjaihoz. Egyvalami viszont kétségtelen, ezeknek a „rajzoknak” az előállításához olyan baromian botfülűnek kellett lenni az irodalomhoz, ami örökre való kitiltást vonna maga után minden olyan intézményből, aminek a munkaköri leírásában szerepel a kultúra szolgálata. Soha senkinek nem ártottak annyit, amennyire ezek a borzalmas ábrák megalázták Rejtőt.

Pedig voltak követhető előképek.

Ez a könyv például valamikor az ötvenes években jelent meg a Novi Sad-i Forum Könyvkiadónál. Amint látják, P. Howard az író neve, azaz a kiadó átvette Rejtő álnevét, meghagyta az angolosan hangzó Howardot, vélhetően az eladhatóság kedvéért, de az nem jutott eszükbe, hogy a fenti velőtrázó szörnyűséghez hasonlót rakjanak a címlapra. Ez itt M. Stojnic munkája.

 

 

Az itt látható kötetek az én könyvtáramban foglalják el a megfelelően kitüntetett helyet, másodéves koromban jutottam hozzájuk. Bóka László, minden idők legkiválóbb professzora segített, hogy a Kultúra Könyv és Hírlap Külkereskedelmi Vállalat közreműködésével megkaphassam az akkor még nálunk tiltott, a nyugatnak számító Jugoszláviában kiadott könyveket, összesen ötöt. Úgy volt ugyanis, hogy a szakdolgozatom, amit később doktori disszertációvá bővítettem volna, egy Rejtő-monográfia lesz, ami végre az őt megillető helyre teszi a világirodalom egyik legkülönösebb íróját. Bóka hamarosan meghalt, az én doktorim pedig soha nem készült el. Úgyhogy valamennyire én is bűnös vagyok abban, hogy a jelzett pokoli illusztrációk elkészülhettek. Dehát ezt már sokszor megírtam, ha nem is e rémületes torzképek kapcsán.

 

 

Ez a borítókép is Stojnic rajza. Ahogyan szolgáltathattak mintát a későbbi Albatrosz könyvek is, a Magvetőnél sem jutott eszébe senkinek lidércnyomás szerű „rajzokkal” bemocskolni Rejtő Jenőt.

Talán szólhatna valaki a jelen Helikonjának. Hogy a jóízlés minimuma azért ennél a küszöbnél sokkal magasabban van.