Megvédjük Európát 2.

Namármost. Ha vissza tetszik lapozni a minapi térképre, ott szemre lehet vételezni, milyen színű helyekre kalandoztak a mi kalandozóink és ezek a „hadjáratok”, amik valamilyen „nagy ívű katonai stratégia” részei, miképpen lehettek képesek végrehajtani a stratégiának azt a célját, hogy megszilárdítsa a Kárpát-medencei magyar „hatalmat”, és ne engedje, hogy nyugaton kialakuljon valami, ami vetekedni lehetne képes ennek a magyar hatalomnak a mindent és mindenkit elsöprő erejével és tekintélyével. Ha nem adtam volna magyarázatát a hosszú időn át nyugat felé keresgélő magyar csapatok mozgásának, ez az itt vázolt körülmény önmagában elegendő volna, hogy valamelyest értelmes ember fejcsóválva mosolyogjon a magyarok nyilaitól rettegő nyugatról szóló tódításokon.

Az viszont kétségtelen, hogy valamikor a X. század derekán a német-római császárnak el kellett kezdenie a gondolkodást, mit kezdjen azzal a földterülettel, ami egyrészt védhetetlen még az ő fejlett hadászati felkészültségével is (már a rómaiak is lemondtak róla), másrészt a kémek jelentése szerint különben is teljesen értéktelen. Primitív, keletről érkezett törzsek lakják, akik nem értenek semmihez, van egy kezdetleges mezőgazdasági technikájuk, sok állatot tartanak, a fegyvergyártásnak egy részére megtaníthatók, más ipari tevékenység nem jöhet szóba, lényegében az egész egy ritkán lakott pusztaság, amin nincs épület és egyáltalán semmi, ami emberi létezésre alkalmassá tehet egy földet. Hadsereg felállítása szinte reménytelen, nem tudják, mi az, igazán nincs is rá szükségük, ellenségük nincs. Ám a hadsereg felépítését meg kell próbálni, mert a keletről jövő támadásokat csak ők tudják megszűrni. Sok munka lesz velük, de nincs más megoldás. Akkor jöttek a korabeli diplomaták körülnézni, kicsoda is ez a Géza, és mit lehet vele kezdeni. A vizsgálatok konklúziója az volt, hogy annektálni, a Birodalom részévé tenni nem érdemes, hatalmas mennyiségű pénzt és energiát kellene befektetni, ami belátható időn belül nem térülne meg. A Birodalomnak különben sem érdeke egy csekély befektetéssel kihasználható népet kitaníttatni és magához felhúzni, mert akkor ugyanolyan drágán fog termelni, mint maga a Birodalom. Más megoldást kellett keresni.

Itt most egy pillanatra megállok. Azt szeretném kérni szépen, tessék szíves lenni összevetni a közkézen forgó hivatalos magyar történetírás meséjét, miszerint Géza fejedelem elment feleséget választani Vajk nevű fiának és így tovább, azzal a néhány mondattal, amit az imént leírtam. Melyik áll közelebb a realitáshoz? Én persze nem tudom bizonyítani, hogy az történt, amit itt felvázoltam, legföljebb akkor, ha valaki veszi magának a fáradságot, és célzottan elkezdi kutatni a megfelelő német forrásokat, amiknek valahol meg kell lenniük a X. századi császárság dokumentumai között. Ezt eddig nyilván senki nem tette meg, mert a németeknek nincs rá szükségük, a magyar történészek meg elvannak azzal a kezdetleges népmesegyűjteménnyel, ami a magyar történelem megfelelő korszakának szakszerű tárgyalását helyettesíti. De előbb-utóbb szembe kell nézni azzal az igénnyel, ami akkor keletkezik, ha majd nem egy középkori hűbérbirtokhoz való szellem lesz uralkodó a mi ezer éve mit sem változott országunkban. Amikor a „hivatalos” történetírás legalább odáig eljut, hogy elgondolkozzék, annyi dicsőség után, amit a kalandozások és „Szent” István uralkodása jelentettek, miért lett ez az ország hirtelen hűbérbirtok, miért nem tud semmi értéket felmutatni az akkor és azután eltelt évszázadok során, miért maradt az, ami a „honfoglalók” ideérkezésekor volt, egy szánalmas puffernép, egy pofozógép, amelyik ezer éven át mindig valamely más hatalom vazallusa, mindig minden szabadulási kísérlete elbukik, kivétel nélkül minden háborúját elveszti, térden csúszva tűri a saját despotái primitív nyúzását. Amelyik nem tud mást, mint hogy legalább rátartian, sírva vigadva, összevissza hazudozva, vágyott, de soha meg nem valósult tulajdonságokat tódítva viseli a szegénységét, koszos elhanyagoltságát, alattvalóságát, az Európába soha be nem bocsáttatását.

Még valami. Néhány sorral feljebb, szinte véletlenül elejtettem egy félmondatot, miszerint hadseregre nincs szükségük, minthogy ellenségük nincs. Ez a megállapítás annál azért fontosabb, hogy ennyivel elintézzük. Iskolai természetrajz órákról tudjuk, hogy egy faj elsatnyul, ha nincs természetes ellensége. A mi őseink elszigeteltsége megóvta őket az állandó küzdelemtől, de ez egyben azt jelentette, hogy megóvta őket a fejlődéstől is. Szerintem az nehezen eldönthető kérdés, a verseny viszi-e a világot előbbre vagy az együttműködés, de a mi történelmünkben ez a kérdés nem merül fel. Sokezer éven át nem volt harc és nem volt verseny, de olyan sem volt, akivel együtt lehetett volna működni. Aztán bejött a magyarság őstömege ide a sűrűbe, pontosabban a sűrű peremére, itt állt védtelenül az a rengeteg ember, nézett körül tanácstalanul, nem tudta, mit tegyen.

A „kalandozók”, azaz az új földet, letelepedésre alkalmas területet kereső felderítők rendre azzal jöttek vissza, hogy az irány jó volt, itt vagyunk a szélén annak a földnek, ahová elindultunk, de nincs hely, mindenhonnan elzavarnak. Géza beszüntette a felderítéseket, évtizedek óta álltak és vártak, valamit tenni kellett volna. Nem tudjuk, próbálkoztak-e valamivel. Egyvalamit tudunk egész bizonyosan: nem fordultak vissza. A Don folyó partjától, ahonnan elindultak, bármerre mehettek volna, ha onnan egyszerűen csak azért jöttek el, mert nem érezték jól magukat. Észak, dél, kelet, egy nagyjából 320 fokos körszelet bármely irányában számtalan más lehetőség adódott (olvastam olyan tudományos írást, mely szerint délre Bizánc, északra a Rusz birodalom miatt nem mehettek – a tudományos írás szerzője ügyesen olvas térképet, csöndesen szólok, őseink nem a Kartográfiai Vállalat kiadványaival a kezükben utaztak) – dehát nem azért jöttek el, mert nem érezték jól magukat, hanem célt, értelmet találtak, ami addig hiányzott az életükből, mondom, ismétlem többedszer, ez a cél meg éppen pontosan nyugat felé volt. A Kárpát-medencéből állhatatosan tovább akartak menni, megint kizárólag nyugat felé, évtizedekig próbálkoztak, hiába.

És akkor egyszercsak megjelent néhány érthetetlen nyelven beszélő ember, és valamilyen közösen érthető kommunikáció által megérttette Gézával, hogy várják őt nyugaton. Méghozzá valamilyen jelentős hatalommal bíró ember várja, aki beszélni akar vele.

Mielőtt tovább mennénk, megint ajánlok valamit. Vessétek össze ennek a fenti egyetlen bekezdésnek az állítását azzal, amit a magyar történetírás kijelent: Géza üzenetet küldött Ottó császárnak, hogy egész családjával együtt „meg kíván keresztelkedni”. Hogy miért éppen Ottónak küldte ezt az üzenetet, azt nem tudjuk, hogy topográfiailag ez az üzenet hová ment, milyen nyelven íródott, ki vitte el, nem tudjuk. De nem is az a baj, hogy ezt az üzenetet soha senki nem látta. Legfőképpen az a baj, hogy azt nem tudjuk, mi jött rá ilyen hirtelen Gézára. Miért akart egyszercsak megkeresztelkedni? Angyal szállt alá a mennyekből az úristen üzenetével? Arról a Gézáról állítja a magyar történetírás, hogy baromira rájött a megkeresztelkedhetnék, akiről kevés dolgot tudunk bizonyosan, de azt igen, hogy nemcsak piszkos, büdös és durva volt, de megkeresztelkedve is pogány maradt, és nem is értette, miért ne engedhetné meg magának a pogányságnak megfelelő életmódot. 

Egy évvel azután, hogy Géza „elküldte az üzenetet” az ő keresztelkedhetnékjéről, 973 húsvétján a császár magához rendelte a birodalom vezető embereit és a perifériák uralkodóit. Ez a különféle, rendkívül szűkszavú magyar történeti munkákban vagy el van kenve, „tizenkét tagú magyar küldöttség” említésével, vagy – ami még szánalmasabb – közli a történetíró, hogy Géza nem ment el, mert így akarta manifesztálni a maga függetlenségét és különállását, valamint azt, hogy ő egyenrangúnak tekinti magát a Német-Római Birodalom császárával.

A fölöslegesen nagymennyiségű szöveg elolvasása után nincs nagy véleményem a mi vezérlő fejedelmünkről, de ennyire ostobának azért nem kellene beállítani. Először is mi vágytunk Európába, nem ők hívtak minket. Másodszor ez az összejövetel nem valami délutáni zsúr volt, ahová vagy elmegy valaki vagy nem. Ideteszek egy mondatot a Monumenta Germaniae Historica erről szóló részéből: Gesandte der Beneventaner, Bulgaren, Dänen, Griechen, Slaven und Ungarn sollen (kiemelés tőlem) zu Ostern 973 an den ottonischen Kaiserhof gekommen sein. Ez a „sollen” persze nem a legerősebb német szó arról, amit kötelezőnek kell tartani, de nem is olyan, aminek a jelentéstartalma a meghívott döntése lehetne, elmegy-e vagy nem (egy szép, gyerekkoromban otthon sokszor hallott német proverbium segít megvilágítani a kérdést: es ist schwer das Sollen mit dem Wollen in Einklang zu bringen – nehéz a kötelességet a kívánsággal összhangba hozni), azaz a fent nevezett tartományok küldötteinek nem volt választása. A Germán História részletesebb tárgyalása nem említi Géza nevét, miközben Kékfogú Harald, Boleszláv, Mieszko és a többiek név szerint vannak felsorolva. Ami nyilván azt jelenti, hogy Géza személy szerint valamiért nem volt kívánatos az „ottonischer Kaiserhof”-ban, a magyar küldöttség (ami inkább állt két tagból, mint tizenkettőből) afféle megfigyelői szerepben vehetett részt az eseményen – hogy ez miért lehetett így, mindjárt megmagyarázom.

Aztán – a magyar történetírás által létrehozott művészi elbeszélés szerint – Géza mint a jó öreg király, elment feleségért a Német-Római Birodalom központjába, magához a császárhoz, kiválasztotta a legkisebb királyfinak éppen a császár III. Ottó unokatestvérét, a tízéves Liudolf Gizellát, aztán hazament a fiáért, majd vissza a nász helyszínére, a nagyjából 1200 kilométerre lévő Kölnbe. Toronyiránt. Lovon. Célzottan. Mint aki pontosan tudja, hová készül. Útjelző táblák nincsenek, iránytű sincs, Kölnről sosem hallottak, mégis csak úgy egyből odatalálnak.

Ugyan már.

Hadd tegyek ide egy viszonylag hosszabb idézetet Miskolczy István, a remek szegedi egyetemi tanár A középkori kereskedelem története című könyvéből (lehet abban némi groteszk elem, hogy a mű a Szent István Társulatnál jelent meg 1926-ban):

„A X. század vége felé kezdett fejlődni a városi élet is. Az ipar, amely eddig függeléke volt a fejedelmi, főpapi és nemesi udvaroknak, függetlenségre és befolyásra törekedett. Fejlődésével lépést tartott a fokozott termelés, amely piacot keresett s így fellendült a kereskedelem is… A középkori kereskedelem főútvonala a Földközi-tenger… nagy szerep jutott a Fekete-tengernek, a mohammedán Vörös-tengernek és a germán Keleti tengernek…  A szárazföldön is forgalmas útvonalak kötötték össze a különböző országokat s ez útvonalak metszési pontjain óriási látogatottságnak örvendő kereskedelmi központok, fejlődtek ki, amelyek közül először a champagneiak, azután a brugesiek, anversiek emelkedtek ki, hol észak és dél, illetőleg kelet árúit kicserélték.

A Duna, Rajna, Rhone szintén fontos kereskedelmi útak s partjaikon látogatott vásárokkal rendelkező élénk városok fejlődtek ki. Míg délen az olasz városok kereskedelmük révén a hatalom és gazdagság soha nem sejtett magaslatára emelkedtek, míg a nyugati országok városi polgársága nemcsak fontos gazdasági, de mindinkább erősbödő politikai tényezővé lett, északon az Északi- és Keleti-tenger partján kifejlődött egy óriási kereskedelmi szervezet: a hansa. A hansa, mint valami óriási polip, kinyujtotta karjait északra a Skandináv-félszigetre, keletre Novgorodig; délen Velence, nyugaton Liszabon, Bruges és London voltak terjeszkedési körének végpontjai. Évszázadokon át észak kereskedelmét monopolizálta s benne nyilvánult meg leghatalmasabban az anyag, mint politikai hatalmi tényező.”

Csak miheztartás végett, hogy tudjuk, milyen súlyt képviselt Géza és Vajk (István) országa. A fejünk felett, északon elmentek egészen Novgorodig, keleten a Lübeck-Velence vonal a határ, még jó 120 évvel István uralkodása után is, amikor a „hansa” megalakult. Ez itt egy teljesen jelentéktelen, mindenféle magasabb rendű emberi vívmánytól távol eső terület, ahol az Ulfberht egyik keleti műhelyfiókja a legbonyolultabb ipari létesítmény, ahol bizonyos szimpla mezőgazdasági termékeket állítanak elő – az árut nem kereskedők szállítják, hanem maga a nyugati megrendelő. Ez is csak azért lett így, mert a Német-Római Birodalom számára az látszott a legjobb megoldásnak, ha ez a lapos, védhetetlen medence nem lesz része a császárságnak, de valamilyen módon magukhoz láncolják, minthogy szükség van a területre is meg azokra az egyszerűen előállítható termékekre is, amik ettől a népségtől elvárhatók. Nyilván sokmindent kipróbáltak Géza megkeresztelése(?) – vagy inkább megszelídítési kísérlete után, de nyilván semmi nem működött. Az nem lehet véletlen, hogy István házasságkötéséig nincs semmiféle adatunk semmiféle értékelhető tevékenységről, a fejlődésnek legalább minimális jeleiről. A mezőgazdaság nem annyit termelt és szállított, amennyiben megállapodtak, és nem is időben, a kovácsok meg hol dolgoztak, hol nem. Egy pillanatra se feledjük, ez itt egy törzsi szövetségben élő, sámánista nép, mely népnek az életében semmiféle változást nem hozott az, hogy megérkeztek erre a területre, nekik ugyanis – nem győzöm hangsúlyozni – eszükbe sem jutott hont foglalni, egyik táj olyan volt, mint a másik, ők még mindig úgy tudták, hogy innen tovább fognak menni. Ez a nép soha semmilyen kötöttséget nem ismert, mert soha nem voltak komolyan vehető feladatai, semmiféle szervezetet nem kellett működtetnie. Nem is volt soha senki, aki képes lett volna megmagyarázni, miért van szükség egy bizonyos létszám feletti népesség megmaradásához bizonyos rendszerre, a jogoknak és kötelességeknek a megfelelő arányban való használatára és kötelező betartatására. Ezek a fogalmak, hogy jog és kötelesség hiányoztak ugyanis a készletükből. Nem azért nem volt olyan, aki mindezeket megmagyarázta volna, mert nem volt rá igény, hanem azért, mert az illetőt egészen bizonyosan agyonütik. (Gondoljatok csak arra a még évszázadokig tartó lelazsálásra, amivel a köznép tiltakozott mindenféle előírás, például a kereszténység életveszélyesen erőszakos regulái ellen. Voltaképpen a magyar nép a jelen pillanatig is messze van a szabálykövető viselkedéstől, a tanulást, a munkát, küzdelmet, az érdekek mellett való következetes kiállást, a jogtalansággal szembeni ellenállást, egyáltalán az energia befektetést igénylő tevékenységet mindig inkább megúszni akarja. Magyarország lakosságának a túlnyomó többsége még ma sem ismeri a törvényeket, mert azoknak nem látja értelmét. Ez a nép a vérszerződést tekinti az emberi kapcsolatok legmagasabb rendű kötelmének. A jog által létrehozott, írott szerződés a mai napig arra való a magyarnak, hogy lehessen tudni, mit fog áthágni – ezer évek óta nincs semmi változás.) Jeleztem már korábban, a magyar történelemírás afféle uralkodóként írja le az Árpádnak elnevezett szellemalaktól kezdve Gézán át Istvánig azokat az embereket, akik pedig alig különböztek egy marhacsorda vezérkolomposától. A magyar történetírók igénye az olyan fogalmak és tisztségek iránt, mint például a „hercegség” meg „vár”, szinte természetes, más kérdés, hogy a „honfoglaló” magyarság életében semmiféle minőségi változás nem állt be még az Urálon túli léthez képest sem, minthogy semmilyen kényszerítő körülmény nem tette ezt nemhogy szükségessé, lehetővé sem. Aminek természetes következményeként a későbbi korok meseírói díszítették fel mindenféle jól hangzó címekkel és intézménynevekkel azokat, akik korábban ilyesmit soha sehol nem láttak, és ide megérkezve sem találhattak bármilyen követhető mintát – kordokumentum a fenti fogalmakkal nem létezik.

A Német-Római Birodalom császárának és felelős tisztségviselőinek ki kellett találnia valamit, amivel a keleti határokon túl tartózkodó, a maguk nézőpontjából szemlélve félvad hordákat alkalmassá tehetik a megkívánt feladatok elvégzésére. Mégegyszer, hogy tiszta legyen az események logikája, ha tetszik, a történelmi szükségszerűség: a később Kárpát-medencének elnevezett területre elsősorban szűrő- és ütközőzónaként volt szükség (az ugyancsak később Lengyelországnak nevezett területtel együtt, aminek a megteremtése ugyancsak II. Szilveszter feladata volt). Másodsorban pedig a Birodalom ellátásának javítására az alacsony képzettséget igénylő tevékenységgel megtermelhető árukat megbízhatóan szállító munkaerő kellett.

A 970-es évek elején végrehajtott intézkedések nem bizonyultak elegendőnek, Géza megkeresztelése(?) hatástalan maradt, a rábízott feladatokat nem tekintette elvégzendőnek, úgy gondolta, azok nem olyan fontosak (egyebek között ezért nem volt keresnivalója azon a húsvéti összejövetelen, ott a többiek más emberi minőséget képviseltek).

Azt volna jó megérteni annak, aki történelemírásra szánja el magát, hogy az „egyszercsak” nem történelemtudományi kategória. Ha már sok helyen le van írva, hogy megkeresztelkedett meg hogy fölvette a kereszténységet és hozzá még megalapította az államiságot, az akkor is az „egyszercsak” tipikus esete, mert akkor sem volt semmilyen logikus előzménye, amikor először írták le. Tudom én, hogy ilyesmit nem volna szabad mondanom, mert ez már sértő, de a tárgy ismeretében kénytelen vagyok legalább egy félmondattal jelezni: a történelem a fejlődés, az egymásból következő változások leírásának tudománya. Amíg nincs meg, hogy valami miért történt, miből eredt és hogyan lett éppen azzá, amit rögzíteni kívánunk, addig azt nem szabad leírni. Éppen úgy, ahogyan azt sem, amiről nincs meggyőző dokumentum. A magyar történelemírás régi gyakorlata szerint a kereszténység felvétele és az államalapítás egyszercsak lett. Legjobb esetben „Szent” István szükségesnek látta. Úgy érezte, elérkezett az ideje. A kor követelménye szerint cselekedett. Hirtelen rájött. Leszállt az angyal. Mint Gézának a megkeresztelkedés szükségességének hírével.

Nincs ilyen. Legfőképpen azért nincs, amit fentebb már érintettem: ezek az emberek törzsi despoták voltak. Kolomposok a csordában. A korábban már említett nyitrai „dukátus” például megint csak az utókor „találmánya” – vannak feltételezések az épüléséről meg mindenféle egyébről, de az első írásos adat 1111-ből való, és még annak a kora is bizonytalan, nem beszélve arról, amiről „szól”, azaz nem tartalmaz semmit, amiből vissza lehetne következtetni a különféle krónikák fabuláinak bármilyen csekély valóságalapjára. Amit Vajk 14 éves(?) korában kapott az apjától, az nem hercegség, aki kapta, az meg nem herceg – attól, hogy később király lett a hamarosan taglalandó körülmények következtében, nem jutott címekhez visszamenőleg, az évszázadokkal későbbi rangadományozások csak még zavarosabbá kavarják a IX-X. század történelmének nevezett pocsolyát.

István kapott feleséget a Birodalomtól, hozzá sokféle szakértőt, akik idejöttek segíteni, hogy ebből a pusztaságból ország legyen. Kapott egy koronát is, és azt is világossá tették neki, hogy mindez a kereszténység felvételének szükségességével jár együtt.

Hogy mit kezdett mindezzel István (lényegében semmit), az már egy másik történet. A tatárokról már beszéltem. A törökökről lehet olvasni Nemeskürty zseniális könyvében (Ez történt Mohács után). Nem óvtuk meg Európát, nem voltunk hozzá elegek. A tatárok és a törökök tudták, eddig és ne tovább, ott az ő haditechnikájukkal nincs keresnivalójuk. Nemcsak nem próbálkoztak, nem is akartak tovább menni, meghaladta a képességeiket. Mellesleg Budát nem a magyarok foglalták vissza, hanem az az Európa, amit a mi miniszterelnökünk szerint mi védtünk. Jöttek segíteni, mert már nem bírták nézni azt a szerencsétlenkedést, amit ez a nép mutatott.

Megvédjük Európát

A magyar miniszterelnök Szerbiával együtt megvédi Európát. „…amikor veszély fenyegette Európa belső részét, és meg kellett védeni Európát, akkor sosem siettek a segítségünkre, hanem ütközőzónává nevezték ki ezt a térséget. Ezt csinálták évszázadokon keresztül. És semmi jelét nem látom annak, hogy ez a gondolkodásmód megváltozott volna.”

Egyszóval megvédjük Európát. Voltaképpen semmi különöset nem látok abban, hogy a magyar történelem legbutább, legműveletlenebb, legprimitívebb főtisztviselője ugyanazt a hülyeséget ismételgeti, amit a történész szakma tol le a torkunkon azóta, amióta egyáltalán létezik ez a tudomány. Most kissé terjedelmesebben mutatom meg, miért mentem föl valamelyest ezt a különben tűrhetetlen alakot a tudatlansága miatt, miért nem tehet mást, mint hogy hülyeségeket beszéljen.

A magyar történelemírás vonatkozó aljasságait mindenki ismeri, aki elvégezte az általános iskola hatodik osztályát. Elmondom, mi történt valójában, mi az, amiről a politika cédája, a magát történelemtudománynak magasztaló szélhámos társaság évszázadok óta nem hajlandó írni. Ideteszek egy térképet és hozzá némi magyarázatot az Ezerév című könyvemből, aminek a megjelenéséhez egyre kevesebb reményt fűzök.

A minket érdeklő időben a vörösesbarna Német-Római Császárságot (aminek része még az itt más színnel jelzett Burgundia és Bohémia, az Obodriták földje, a „Veleti” névvel jelzett szláv néptörzsek és Pomeránia is, a külön jelzésnek olyan oka van, ami minket most nem érdekel) négy nagy hatalmi tömb veszi körül: 1.) a jajlila színű Frank Birodalom (Toulonnal, Flandriával, a Leoni Királysággal, Pamplonával együtt a mai Nyugat-Európa nagy része), 2.) a romlott eperfagylalt színű Bizánc (azaz a mai Törökország és környéke meg a Balkán), 3.) Mohamed próféta tanainak a kialakulóban lévő birodalma (a zölddel, zöldessárgával színezett részek, nyugaton a Cordobai Kalifátusig), valamint 4.) keleten a novgorodi Rusz terjeszkedése, a születő ortodox Kijevi Rusz (halvány fövenysárgával). Ez a négy nagy tömb három meghatározó vallást is jelöl. Abból a négy tömbből három a kereszténységnek a két változata, a maradék az iszlám – ezek közül a nyugati katolikus és a muszlim a vallástörténet két legvadabb, legkegyetlenebbül terjeszkedő, tömeggyilkos irányzata. A középen látható, kontúrok nélküli türkiz és citromsárga foltokról majd később, értelmezésükhöz előbb a fenti négy nagyot kell némi magyarázattal ellátni.
Korábban említettem, hogy néhány mondatban fel kell vázolnunk a dzsihád lényegét, ennek most jött el az ideje. Erőfeszítés – arabul. Ami eredetileg azt a szent háborút jelentette, amit Mohamed az iszlám védelmére hirdetett – nem mellesleg a saját pogányaival és nem a világ többi részével szemben. Ebből nyomban a próféta halála után megszületett az értelmezés, miszerint a legjobb védelem a terjeszkedés, azaz a szent vallásnak az ő erőszakkal való terjesztése. Méghozzá észak és nyugat felé. A világ ugyanis a muszlimok szerint két részre osztható. Egyik a dár al-iszlám, (az „iszlám háza”) a másik a dar al-harb, (a „háború háza”) – ez utóbbi az a terület, amit el kell foglalni és ahol terjeszteni kell az igaz hitet. Amidőn pedig ezen területek elfoglaltattak, az imámnak fel kell szólítania a hitetleneket a megtérésre, akik ezáltal dzimmík, azaz védelemben részesülők, de minden egyéb joguktól megfosztottak lesznek. Ha van valami a kereszténység tanaiban, amit megértek és osztok, az ennek a felkínált lehetőségnek az elutasítása.
Egyik szent háború a másik ellen. Egyik szentebb, mint a másik (ez a szentség a 11. századra odáig fajult, hogy a keresztények a háborút nemcsak hogy igazságosnak tekintették, de aki részt vett benne, annak az egyház tanítása alapján minden bűne bocsánatot nyert, mi több, a hadakozással Istennek tetsző cselekedetet hajtott végre. Az ilyen háborúban való részvételt a szerzetesi életforma valódi alternatívájának tartották, a katonáskodást – azaz lényegében a tömeges gyilkosságot – mindenki lelki tevékenységnek fogta fel). A másik oldal szent jellegének ismertetésétől ezúttal eltekintek, minket ugyanis ebben a pillanatban a kereszténység érdekel.
Amint már említém, a kereszténység ennek a szent háborúnak a következtében elég hamar elveszítette Egyiptomot, Palesztinát, Szíriát, Anatólia nagyobb részét, Észak-Afrikát, az Ibériai-félszigetet és a dél-francia területeket. És hiába a poitiers-i győzelem, az iszlám maradt az Ibériai félszigeten, az egykori vizigót királyság végképp elveszett, a muszlimok fenyegetése állandósult, itt is és Itália teljes hosszában is. Bizánc kis időre megerősödött ugyan, de már növekedett a Szeldzsuk dinasztia, a mohamedánok nem akartak beletörődni abba, hogy a kereszténység győzzön felettük.
A mi Henrikünk (a hamarosan német-római császár) birodalmát dél-nyugat és dél-kelet felől is bármikor megtámadhatták, hozzá még ott volt a pápaság is mint a kereszténység legfőbb hatalma – legalábbis a pápa ekképp deklarálta a maga intézményét. Amit a Német-Római Birodalom császárai valahogyan képtelenek voltak barátságos közeledésnek felfogni. És bár bizonyos mértékig a „mi kutyánk kölykei” viszonyban voltak a nyugati frankokkal, a politikában az atyafiság akkor sem számított a szeretet és béke biztonságos hátországának, azaz nem ártott olykor egy pillantást vetni nyugat felé. Ám a figyelemre leginkább méltó a kelet, a rejtélyes Kijevi Rusz. Bizonyos mértékig rokonok azok is, mint a nyugati frankok, hiszen Novgorodot (azaz az orosz birodalom ősét) a varégok (vikingek) alapították, akik ugyanarról a Gotland nevű szigetről indultak, ahonnan náluk sokkal korábban a már többször emlegetett gótok, köztük persze az osztrogótok. Akik viszont még mindig ott vannak a Don partján, Kijevtől bőven keletre, és akik időről időre tudósítanak Rurik (másképpen Ruszik) és utódai minden mozdulatáról. Szóltak már 862-ben, hogy a kedves rokon Novgorodban alapított valamit, amit saját magáról Rusznak nevezett el, és figyelmeztették a nyugaton élő vizigót leszármazottakat a dél felé való gyors és elementáris erejű terjeszkedésre és növekedésre.
Ellentétben a magyar történelemírókkal a Nyugat-Római Birodalom uralkodói ezeket a híreket és tudósításokat figyelemmel kísérték, a saját kémhálózatuk (aminek a tökéletesítését még a Római Birodalomtól tanulták meg) egyik legfontosabb része keleten működött.
Aztán van itt még valami. Korábban kétségemnek adtam hangot István írni-olvasni tudását illetően, mondván, hogy az uralkodóknak semmi szükségük nem volt erre a tudományra. Ez nagy valószínűséggel az összes ilyen foglalkozású egyénre igaz – kivéve István sógorát, a „mi II. Henrikünket” és persze szűkebb rokonságát. Az ő családjában volt ugyanis egy érdekes korszak, ami elődjének, III. Ottónak a gyerekkora idején érte el a csúcspontját.
Ez most itt egy kicsit bonyolult lesz, de megpróbálom leegyszerűsíteni és a lehető legrövidebben leírni – sajnos szükséges ahhoz, hogy megértsük a magunk történelmét.
III. Ottó, a Liudolf-ház utolsó előtti uralkodója, 3 évesen ült a császári trónra. Mármint törvényileg és családilag, mert „nagykorúságáig”, azaz 14 éves koráig nőuralom volt a Német-Római Birodalomban. Előbb a mamája, a bizánci Theophanu viselte a régensi tisztséget, majd miután ő meghalt, amikor Ottó még csak 11 éves volt, a kisfiú nagymamája folytatta a birodalom irányítását, bizonyos Itáliai Adelaide. A nőkről pedig minden értelmes ember tudja, hogy sokkal okosabbak a férfiaknál. Megszereztek például házitanítónak egy Gerbert d'Aurillac nevű, szegény családban felnőtt embert, aki már II. Ottó gyerekkorában is a császári ház alkalmazásában állt, oda tért vissza a két nő kérésére. Ez a tanító mindent tudott, ami a korban tudható volt, a görög nyelvtől és kultúrától a latinon át a matematikáig és csillagászatig. Utóbbit mint az akkor még létező arab kultúra alapját, Córdobában sajátította el, ahol hosszabb időt töltött. Tanult Rómában is, ott találkozott I. (Nagy) Ottóval, aki magával vitte 962-ben. A hálás II. Ottó trónra kerülésekor (983-ban) az Aurillac-ban született Gerbert-t bobbioi apátnak és Piacenza grófjának nevezte ki.
Volt ennek a II. Ottónak egy unokatestvére, egy Henrik nevű, akinek a természete azt váltotta ki az utókorból, hogy elnevezték őt „Civakodó”-nak. Ennek a civakodó unokatestvérnek született egy fia, akit II. Ottó császár igen megkedvelt, és hogy lefaragja róla a civakodó apa összeférhetetlen természetének a kellemetlenségeit, maga intézte a gyerek taníttatását, méghozzá az akkor ritkábban elérhető Gerbert mintájára a legjobb egyházi iskolákban. Pedig II. Ottó akkor még nem tudhatta, hogy a saját fia, III. Ottó fiatalon fog meghalni, feleség és gyerek nélkül. Annak érdekében pedig, hogy a Szász-dinasztia ne haljon ki, egy megoldás volt: az időközben elhalálozott civakodó unokatestvér fiának, ennek a Henrik nevet viselő fiúnak a császári trónra ültetése. Aki a Szász-dinasztia alapítójának, I. Henriknek a tiszteletére a II. Henrik lett.
Ennek a dinasztiának a többi uralkodóháztól eltérő, magaskultúrájú császárai a 10. század második felétől mind annak az egy, Gerbert d’Aurillac nevű embernek a hatására váltak olyan kifinomult intellektusokká, ami a renaissance-ig, sőt sok esetben a felvilágosodásig kiemelte őket a többiek közül.
Ha alaposabban belegondoltok, ez így együtt elég világos magyarázata a szellemes, de sosem bombasztikus Voltaire mondatának, amit persze a magyar fordítás csak eltorzít: „A Szent Német-római Birodalom semmiképpen nem volt szent, de német, római, sőt még birodalom sem.” Ami eredetiben ilyen: „Ce corps qui s’appelait et qui s’appelle encore le saint empire romain n’était en aucune manière ni saint, ni romain, ni empire.” Azaz: „Ez az államalakulat, amit szent római birodalomnak neveztek és neveznek ma is, semmi esetre sem szent, nem római, nem birodalom.” Voltaire először is nem tagadta ennek az alakulatnak a német voltát, másodszor nem jópofizott, hanem azt foglalta össze egy mondatban, amit fentebb leírtam.

Mielőtt elfelejtem, ez az Aurillac-ból származó Gerbert ismerős a magyar történelemírás számára, ő lett az a bizonyos II. Szilveszter pápa. Aki ebben a könyvben is hamarosan előkerül, persze nem egészen úgy, ahogyan a csőlátású magyar történelemírás felületes tódításaiból tudunk róla, és aki – az ugyancsak felületes statisztikákkal ellentétben, amik az avignoniak között keresik az első franciát – 999-től az első francia pápa volt, különben a 141. a pápák sorában.

Legközelebb innen folytatom.

Az albán tatárjárás

 „Ami megtörtént, az megtörtént. Ez nem a világ vége, hiszen további öt mérkőzés vár ránk. Remélem, ezeken szerencsésebbek tudunk lenni… A világbajnokságra való kijutással kapcsolatban a tréner elmondta, a pótselejtezőt érő helyezés elérése eddig is egy álom volt, és továbbra is az, csak most már nehezebben elérhető.”

Ezt a magyar futballválogatott szövetségi kapitánya mondta, miután kikaptak az albánoktól. Mely csapat nemcsak soha nem nyert a magyarok ellen, még gólt sem tudott rúgni. Viszont ez nem a világ vége. Hogy miért nem? Mert az nem is volt cél, hogy ez a magyar „válogatott” valamit elérjen, hiszen még a pótselejtező is egy álom, akkor meg mi a fenét akartok? Ez van. A futball nevű cirkuszba beleölt sokszázmilliók eredményeként.

Dehát nem is ez a baj. Még csak az sem, hogy az egész társaság lényegében egy fasiszta banda, hogy a magyar futball „válogatott” odaáll a náci csürhe elé himnuszt énekelni. Egy lényegében náci rendszert működtető, egyszemélyes uralmat érvényesítő fióknáci rezsimben ez szinte természetes. Hanem hogy a sajtó és vele a szánalmas butaságban tartott „közvélemény” is alapjában véve természetesnek tartja, ez most ilyen, a hülye ellenfél hadd higgye, hogy győzött, pedig mi tudjuk, hogy az igazán nagyszerűek mi vagyunk. Hogy hát istenem, ez most így sikerült, pedig „mi voltunk” a jobbak. Csak hát pechünk volt. De van nekünk egy himnuszunk, olyan, amilyen, egy förtelmesen kártékony, ostoba klapancia leöntve égre törő szekvenciákkal harsogó sémazenével, ami segít fenntartani az évezredes hazug vegetálást, ami elhiteti például ezekkel a plasztiknáci futballistákkal, hogy ők már megbűnhődték. Pedig ha rajtam állna, az még csak most következne: súlyos bűnsegédi bűnrészességért sok év fegyház.

Ha ez nem volna elég, van itt még valami. A legnagyobb „példányszámú” hírportál közöl egy „tudományos” cikket. Aminek már a címe is megrázó: „Ellenünk vívták a legkeményebb csatájukat a tatárok” Azaz jól megfingattuk őket – bocsánatot kérek finomlelkű olvasóimtól, de kényszeresen szeretek adekvátan illeszkedő szöveget írni.

„…a birodalomban külön temetője volt a Magyarországon elesett hősöknek.” Na? Milyenek vagyunk? Kitüntetett figyelmet kaptak a „hősök”, akik nálunk „estek el”. A birodalomban. Hogy közelebbről hol is? Ja, azt nem tudjuk. Hiába, nagy volt a birodalom.

„Az ütközet az Árpád-kor legjobban dokumentált eseménye, hiszen Európa feszült figyelemmel kísérte a kereszténységet fenyegető hatalmas veszélyt, de a magyarországi hadjárat a keleti írástudók érdeklődését is felkeltette. Részben ezek felhasználásával a szakemberek sorra cáfolják a tévhiteket.”

Írja a muhi csatáról a valószínűleg jóhiszemű újságíró, minthogy a „szakemberek” így tájékoztatták.

Öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé. Az „ütközet” annyira nem a legjobban dokumentált, hogy egyáltalán nem dokumentált. A tatárjárásról két kortársi leírásunk van, Rogerius mester Siralmas éneke, és az ő elbeszélései alapján íródott fejezetek Spalatói Tamás esperes Historia Salonita című művében. Ezen kívül ismertek Juliánusz barát távoli tudósításai a mongolokról és ázsiai csatáikról általában.

A „keleti írástudók” közül ismert egy II. Hetum nevű örmény király, aki 25 évvel a tatárjárás után született, és soha nem járt a környéken sem, valamint egy bizonytalan eredetű „fordítás mongol eredetiből”, ami a Jüan dinasztia korában jelent meg kínaiul, mely dinasztia 30 évvel később keletkezett.

Ismert ezen kívül egy Giovanni da Pian del Carpine nevű szerzetes, aki 10 évvel a tatárjárás után járt Batu kánnál Karakorumban, és leírta mindazt, amit a kán mesélt neki.

A mostanában felújított kutatás arra is talált bizonyítékot, hogy a tatárok véres fejjel, fülüket-farkukat behúzva sompolyogtak el Magyarországról, belátva, hogy itt ugyan hiába próbálkoznak, ezt a vitéz népet bizony nem tudják megtörni.

Ezekkel szemben amit viszonylag pontosan tudunk, az a halottak száma: másfél millió ember pusztult el az akkori hárommillióból. Valamint azt tudjuk, hogy IV. Béla vitézül elmenekült Trogir várába, ahonnan felajánlotta országát a Német-Római Birodalomnak, ha segítenek. A Német-Római Birodalmat ez nem különösebben érdekelte, minthogy ez a terület 1046. óta már amúgy is a hűbérbirtokuk volt, még Orseolo Péterrel állapodtak meg, azóta semmi nem történt, ami ezt a szerződést eltörölte volna.

Azt valahogyan nem akarja tudomásul venni az összevissza hazudozó magyar középkori történészek legnagyobb része, hogy a mongolok nem a vitéz magyarok elől menekültek el, nem is az éghajlat változástól, még csak nem is Ögödej halála miatt, hanem a kiválóan képzett kémhálózatuk és a rendszeresen szétküldött felderítőik jelentései miatt, amik kivétel nélkül arról szóltak, hogy innen nem érdemes tovább menni. A jóformán mindenféle ellenállásra képtelen és végtelen ázsiai földeken lakó, jórészt nomád, törzsi szervezetben élő, primitív népek letarolása a később Kárpát-medencének nevezett hely nyugati határán befejezettnek nyilvánítandó. Onnan kezdve ugyanis egy tökéletesen ismeretlen és érthetetlen kultúra van, felfoghatatlan hadsereggel, átláthatatlan épületekkel, amik mind valami kemény anyagból készültek, úgyhogy Dzsingisz kán álma, ami a nagy tengerekig akarta terjeszteni a birodalmát, itt véget ért, ébresztő, nyomás haza.

Úgyhogy a „tévhitek” egyelőre maradnak. Az ugyanis kevés, hogy mi ezer éve a legfélelmetesebben veszítő nép vagyunk, mely népnek minden egyes veresége felér egy fényes győzelemmel. Tudom, a magyar sportújságírók rövidesen meggyőzik a nagyszerű magyar népet, hogy nemcsak az albánokkal bántunk el, hanem a mongolok is rémülten menekültek innen, úgyhogy én teljesen hiába próbálkozom itten, de gondoltam, azért szólok. Hátha valakit érdekel a szomorú valóság.

Majd jól kell ám kormányozni

 

Azt hallottam, hogy 2022-től jól kell kormányozni. Hogy miért? Mert ha nem, akkor egy év múlva „visszajön Orbán és bosszút áll”.

Komolyan? Honnan jön vissza? Az életfogytiglani fegyházbüntetésből? Amihez mellékbüntetésként jár a közügyektől való örökös eltiltás? Vagy az elszámoltatáson nem ezt kell érteni? Esetleg (egy esetleges, de mindinkább kizárható választási győzelem esetén) netalántán, esetlegesen le tetszenek ülni egy kockás (négyzethálós) papír elé, és össze tetszenek adni mindenféle számokat, aminek a végén majd kijön, hogy voltaképpen minden rendben van, és nem is kell tovább csinálni ezt az elszámoltatást? Menjen békével egy országpusztító tömeggyilkos? Aki attól kezdve majd jó alaposan meg fogja figyelni, jól kormányoznak-e az utána jövők, mert ha nem, akkor ő visszajön és bosszút áll. A megfigyelésétől pedig jó alaposan rettegni kell, mert ő aztán tudja, mit figyel meg, hiszen ki tudná jobban, milyen a jó kormányzás. Amit tapasztal, azt csak ahhoz kell hasonlítania, amit ő csinált, kis különbség és már jön is bosszút állni. Hibát észlel és már jön is. Úgyhogy nagyon kell vigyázni, nem akármilyen kontroll alatt kell majd kormányozni.

Tetszik tudni, önmagában az a szóhasználat, amivel feltételezzük, hogy az illető „bosszút áll”, elegendő egy perindításhoz. Egy miniszterelnök, aki a választási vereségért bosszút akar állni. Dehát nem erről van szó. Még csak arról sem, hogy nagy kékszemű kisgyerekek a piros rollijukkal úgy képzelik, ez a jelenlegi miniszterelnök megvárja, hogy hibázzanak, mert ő csak alapos okkal támad.

Hanem arról van szó, hogy ha egy jelenlegi miniszterelnök jelölt el tudja képzelni a „visszajön Orbán és bosszút áll” lehetőséget, akkor én azt mondom, ne jöjjenek ők. Kösz, nem kell. Én nem akarok végignézni még egy árok betemetést vagy bármi másnak nevezett megbékélést. Nem akarom végignézni annak a nyílt beismerését, hogy mi is tolvaj tömeggyilkosok leszünk, ezért az elmúlt 32 év leggyalázatosabb tolvaj tömeggyilkosát politikusnak tekintjük, aki esetleg követhetett el hibákat, de egy politikus a törvények fölött áll, ami természetesen ránk is érvényes.

Elmondom mégegyszer, másképp a nürnbergi perek tanulságait. Hitler öngyilkos lett, jó, ez alapjában véve lényegtelen (a mi kis fiókhitlerünkkel ez nem fordulhatna elő, túlságosan gyáva, buta és jellemtelen  még egy öngyilkossághoz is), de a többi megvárta a bírósági tárgyalásokat. Nyilvánvalóan azért (ki is mondták, ők nem bűnösök), mert meg voltak győződve róla, nyerni fognak, és szabadon távozni. Hiszen ők politikusok és mint ilyenek elindítottak egy háborút, amit elvesztettek, hát istenem, az egész világtörténelem erről szól, jól kinéznénk, ha most elkezdenék zaklatni a politikusokat, amiért háborúznak.

Tessék egy pillanatra elképzelni, hogy Göring, Rudolf Heß, Bormann, Ribbentrop, Robert Ley, Dönitz, Kaltenbrunner, Schacht, Walther Funk, Hans Frank, Seyß-Inquart, Rosenberg, Wilhelm Frick, Julius Streicher, Hans Fritzsche nem áll semmiféle bíróság elé, hanem szabadon szervezkedik, hogy ha a szövetségesek rosszul kormányoznak, akkor ők bosszút állnak. Tessék elképzelni, mi lett volna a német néppel, ha ezeket az alakokat futni hagyják.

És most tessék elképzelni, mi lesz a magyar néppel… tudják mit? Nem is kell elképzelni. Elég felidézni a 2002-es és az utána következő eseményeket. Egy akkori politikussal (most lett 75 éves) ültünk a Sziget cukrászda elé pakolt asztalok egyikénél, és ő akkor azt mondta, nyugodjak meg, csak figyeljem az eseményeket, mi lesz azután, hogy ezeket bilincsben elvitték. Akiről beszélek, alapjában véve sosem volt igazán politikus, csak egy nagyon okos értelmiségi, aki egy ideig úgy gondolta, neki dolga van a politikában, mert helyre kell hozni mindazt, amit korábban elrontottak. Hogy kik, azt most nem sorolom.

Nem volt mit megfigyelnem. Nem vitték el bilincsben az ország jelenlegi miniszterelnökét. A következményeket ismerjük.

Csak azt akarom mondani, hogy egyszer ennek véget kell vetni. Az elkövetett köztörvényes bűnökért ki kell szabni a hatályos törvények által előírt büntetéseket. A fent felsoroltak nagy részét kivégezték. Ez ma szerencsére lehetetlen, sokszor mondtam, a halál nem büntetés. De a ma világosan ismerhető névsort fel kell olvasni egy nürnbergihez hasonló per nyitányaként, és az elmúlt 11 év bűnöseit el kell ítélni, hogy soha többé ne fertőzhessék tovább ennek az országnak a népét. Ha a jelenlegi kormánypárt fő tisztségviselői, a többi bűnrészessel együtt, az ideológusaikkal, „újságíróikkal”, papjaikkal együtt megkapják a nekik járó fegyházbüntetést, akkor van rá esély, hogy 30-35 év múlva ez az ország elinduljon az európaivá válás felé.

Ha „visszajön Orbán és bosszút áll”, ha ezt egyáltalán valaki képes megemlíteni, akkor viszont hagyjuk a fenébe az egészet. Akkor tessék szíves lenni eltakarodni a fenébe, akkor maradjon ez a tömeggyilkos briganti, mert akkor legalább nem lesz felfordulás, nem fog vér folyni, megy tovább minden úgy, ahogyan azt ezer éve megszoktuk.

 

Ítélet Nürnbergben

Az amerikai ügyész mondja Stanley Kramer remek, már-már remekműnek nevezhető filmjében, hogy a náci bírák „eltorzították, kiforgatták, megcsúfolták az igazságot, a jogot”.  A bíró pedig azt mondja záróbeszédében, hogy „az a személy, aki mint cinkos, közreműködik, bűnös”. Meg azt is mondja, hogy a náci bírák perében az igazi vádló valójában maga a civilizáció.

Abban a perben, amit legkésőbb tíz évvel ezelőtt el kellett volna indítani a magyar miniszterelnök és a cinkosai ellen, pontosan ugyanúgy maga a civilizáció az igazi vádló, ahogyan 1948-ban a náci bírák perében is az volt. Amit ez a vidéki alak, aki maga hangsúlyozza folyton a vidékiségét eddig elkövetett a civilizáció és ezáltal az emberi faj ellen, az persze nem marad büntetlenül.

Vannak bizonyos folyamatok, amiken nem lehet erőszakot tenni. Rendre megpróbálják mindenféle emberek, de még soha senkinek sem sikerült. A történelem ugyanis olyan rend szerint működik, ami megközelíti a természet törvényeinek áthághatatlan szigorúságát. A történelem szabályosan dramatizált és következetes. Valahol egyszer régen olvastam egy okos műben, hogy nincsenek szabályosan dramatizált jellemek. Az az érzésem, hogy ez tévedés. Csak azok vannak. A szerző remélhetőleg úgy gondolta, hogy nincs tisztán fekete és tisztán fehér jellem, hogy mindenkiben lennie kell mindenféle egyéb színnek. Persze, kell. De attól még nem lesz senki szabálytalan. „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek S utálom e kor hiú gyönyörét.” A világirodalom egyik legnagyobb zsenijének ez a mondata első hallásra remek és meghökkentő, különösen a szép bevezetés után. Másodikra is az. De harmadikra már föl kell tennem azt a kérdést, amit Tímár tanár úrtól hallottam először harmadikban, és azóta mindig fölteszem: igaz ez? Mármint ennek a III. Richárd nevű figurának lehet ilyet mondania? Nyilvánvalóan nem. A gazemberség nem döntés kérdése ugyanis. III. Richárd már azelőtt is gazember volt, hogy elhatározta volna.

Mondanom sem kell, (de azért persze kell mondanom), nem az írók tanították a történelmet, azaz nem aszerint vizsgáljuk az eseményeket, hogy mit mond azokról az irodalom, hanem éppen fordítva. A történelem pedig rendben működik, szabályosan, következetesen, nincsenek meglepő fordulatok (kár, hogy a történészek 99 százalékának erről fogalma sincs), ha valami ilyesmit tapasztalunk, rögtön tudhatjuk, hogy hiányosak az ismereteink. Azért működik így, mert az emberről szól, az ember pedig szabályos és kiismerhető faj, pontosan annyira, mint az állatvilág más fajai. A történelemben nem létezik az egyszercsak. Az a mesében van. Ahol egyszercsak megjelenik az ördög vagy az angyal. A mese a transzcendencia megjelenítése, az irodalomnak egy sajátos műfaja, a mese az ember számára érthetetlen jelenségek valóságossá formált leírása, alapélménye az ismeretlentől való félelem. A vallás is mese. Menekülés a szörnyűnek látott valóságtól. Minden egyes, valami módon homogénnek tekinthető embercsoport (például egy nemzet) minőségét a történelemírása határozza meg – minél több benne a meseelem, minél inkább hiányoznak belőle a hiteles adatok, dokumentumok, az illető embercsoport annál alacsonyabb fejlettségűnek számít.

A „magyar” elnevezésű embercsoport tegnapi megnyilvánulása elég pontos leképezése volt a nemzetnek magasztalt társulás jelenlegi állapotának.

Megpróbálom röviden összefoglalni, miért. Augusztus huszadika – amit eléggé nem sajnálható módon kivétel nélkül minden kvalifikált értelmiségi általánosan elfogadott, nagyszerű ünnepnek nyilvánított – tisztán vallási ünnep, annak minden mesebeli homályával együtt. „Forrása” ennek az eseménynek és a dátumának egy Hartvik püspök nevű egyén. Az illető „tudósítóról” annyit sejtünk, hogy valószínűleg élt valamikor a 12. század elején, azaz sok évtizeddel István halála után született. Hartvikról különben egy Czvittinger Dávid nevezetű, bizonytalan időben született irodalomtudóstól értesültünk, aki viszont a 18. századból üzeni nekünk a püspökről való tudnivalókat. Mely tudnivalók közül minket most a püspök műve érdekel, aminek az a címe, hogy Szent István király legendája, ami a jelzett esemény leírását tartalmazza. Tetszik érteni? Egy ember, akinek a születési dátumát nem ismerjük, hatszáz évvel később ír egy  másik emberről, akiről végképp semmit nem tudunk, csak azt, hogy állítólag szájhagyomány alapján leírt egy mesét (legendát), amit egy ausztriai kolostorban őrzött kódex tartalmaz. A kódexet a 14. században írták. A mese egy olyan eseményről szól, aminek sehol semmilyen egyéb nyoma nincs. Egy olyan ember „szentté avatásáról”, akinek körülbelül sem ismerjük a születési dátumát, a helyét is csak sok jóindulattal 120 kilométeres sugarú körön belül, akinek a szüleiről mindössze homályos utalások vannak bizonytalan eredetű írásokban, akinek a neveltetéséről, iskoláztatásáról semmilyen ismeretünk nincs, akiről mindössze annyit tudunk teljes bizonyossággal, hogy a létének egy misepaláston kívül az égvilágon semmi nyoma nincs, aki semmit nem hagyott maga után, sem legalább néhány betűnyi írást, sem építményt, sem intézményt. A róla szóló, korabeli, csekély hitelt érdemlő leírások szerint az illetőt megkoronázták, ami után a kereszténység nevű förtelmet tűzzel-vassal (a szó szoros értelmében) beleverte a szerencsétlen, évezredek óta törzsi körülmények között élő sámánista népébe. Valamint még azt tudjuk teljes bizonyossággal, hogy a legkorábbi időpont valamikor a 17. századra tehető, amikor létrejön a tulajdonképpeni állam. Engel Páltól, a rendkívül kevés, igazi tudós, tisztességes történészek egyikétől idézek: „Ez a modern politikai szervezet először Hollandiában jött létre, s az állam szó is a hollandok révén került be a nemzetközi jogi terminológiába. Tehát a középkorban még szavunk sem volt rá, hazánkban a nyelvújítók alkották meg az 1800-as évek elején a latin status és a német Staat szó magyarításaként az államot.” Amiből értelemszerűen következik, hogy nevezett király államot egészen bizonyosan nem alapított. Ezt akkor sem tehette volna, ha a fent vázolt képlet alapján nem tudnánk pontosan, hogy az illető mindössze egy megkoronázott törzsfőnök volt, ha feltételezhetnénk, hogy tanult, érdeklődő, a fejlődést segítő ember a mi Istvánunk, dehát ennek pontosan az ellenkezőjét látjuk bizonyítottnak: egy homályos múltú, véreskezű despota gazembert tartunk történelmünk legnagyobb alakjának. Akit a tegnap látott módon lehet ünnepelni – az ünneplés ízléstelenségét, gusztustalanságát bízvást nevezhetjük a szóban forgó személy teljes karakteréhez pontosan illeszkedőnek.

Ugyancsak a fent vázolt képlet alapján tudható, hogy Magyarország miniszterelnökétől nem is várható más, Magyarország ezer éves történelméből az következik, hogy egy ilyen alak hazudik, lop, csal és áttételesen, azaz nem sajátkezűleg tömegeket küld a halálba. Méghozzá előre megfontolt szándékkal, bűnszövetkezetben kivitelezve.

Döbbenten hallgatom az „elemzőket” és más megmondókat, hogy legjobb esetben megemlítik, a környező országokban sorra hozzák a megszorító intézkedéseket, és értetlenül állnak a jelenség előtt, miszerint nálunk ez nem így van, nem is értik.

Hervasztó élmény naponta látni, hogy egyetlen egy nincs közöttük, aki legalább gyanakodna a nyilvánvaló tényre: Magyarország miniszterelnöke előre megfontoltan nem hoz megszorító intézkedéseket. A tegnapi tűzijáték és a többi tömegrendezvény ugyanis pontosan azt az eredményt fogja hozni, ami régen el van tervezve. A totális, mindenki számára nyilvánvaló vészhelyzetet, ami megköveteli a teljes zárást. Benne az „ellenzék” játszásibul tervezett akciójával, amivel meg akarják választani az ő játszóterük legelső pajtását, aki majd itt rendet csinál.

Magyarország jelenlegi miniszterelnökét egy kétlábra álló rókamanguszta is legyőzné jövő tavasszal, az illetőnek lejárt ugyanis az ideje, a történelem ugyanis szabályosan dramatizált és következetes – egy ilyen köztörvényes bűnöző gazembernek legföljebb ennyi volt lehetséges így a 21. században. Rókamanguszta legyőzné, a jelen „ellenzék” aligha.  

 

 

 

  

Afganisztán

 

„Az amerikai katonáknak nem szabad meghalniuk egy háborúban, amit maguk az afgánok nem vállalnak.”

Ezt Joe Biden mondta. Nem pontosan értem, miért ítélik el őt azért, mert hazahívta a katonáit, de most nem is akarok ezzel foglalkozni.

Itt vannak nekünk a mi saját tálibjaink, az sokkal inkább érdekel, mi magunk miért nem vállaljuk a mi háborúnkat ellenük. Hogy ezek a fiúk-lányok miért játsszák továbbra is a mulatságos kis ellenzékiesdijüket, és teszik reménytelenné például az én hátralévő éveimet. Hogy miért képzelik úgy, majd most itt összehívnak mindenfelé mindenféle őrsgyűléseket, és választanak maguk közül rajtanácselnököt, és akkor ettől majd történik valami. Tényleg nem tetszik észrevenni, hogy a mi fidesz vallású tálibjaink halálra röhögik magukat ezen az alsótagozatos katonásdin?

Nem arról van szó – amit különben hónapokkal ezelőtt leírtam – hogy az „érvényben” tartott vészhelyzetükkel azt csinálnak, amit akarnak, nem is arról, hogy a vírus megint a tálibjainknak hozza a negyedik hullámot, és a kis kéknyakkendős pajtások nem tudják megtartani az „előválasztásnak” nevezett tánciskolai foxtrottot (kettőt balra, egyet jobbra). Hanem hogy ennyire képtelenek annak a – valószínűleg csak az emberre jellemző – képességnek az alkalmazására, amit gondolkodásnak neveznek. Valamelyik kisdobos felsikoltott örömében, hogy ő milyen jót talált ki, felugrott a homokozóban, kiszórta a kisvödréből az összegyűjtött kavicsokat és kutyatej virágokat, és azt kiáltotta: előválasztás. Hú, megtetszett ám ez a többieknek, hogy végre legalább egymás között játszhatnak megint demokráciásdit, mert a csősz a játszótér túloldalán van, és lehet, hogy nem vette észre, mire készülnek. Pedig dehogynem. Csak a csősz született smasszer, rendes náci alkat, amilyennek minden csősznek lennie kell, és pontosan tudja, amíg a pajtások a homokozón belül visítoznak, addig nem kell beavatkozni. Vagyunk néhányan, akik látjuk, mennyire igaza van. Ezek a gyerekek valóban képtelenek belegondolni, mit tesznek, egyelőre tépik ki egymás kezéből a kislapátot, és az esedékes győztes körülnéz, hogy ő milyen demokratikusan cselekedett, mert a demokrácia kimondja, hogy győzzön az erősebb. És akkor majd az fogja szórni a homokot a kisebbek szemébe.

Na jó. A dologban az az igazán baromi, hogy még a saját hülye játékukhoz illeszkedő alapszabályok meghatározására is képtelenek. Amik közül az első, hogy nem választunk rajtanácselnököt úgy, hogy azok mindenféle, érthetetlen nevű szervezeteket képviselnek. Nix ilyen párt meg olyan párt. Hagyjuk most már a kisdobos-metaforát – Mari néni nem tudja, mi az a DK és mi az a Momentum, nem is érdekli, mindössze gyanúsnak találja, hogy ezek mind mások és másnak is akarnak látszani, miközben őt az érdekelné, ki fogja börtönbe csukni azokat, akik elviselhetetlenné szikkasztották az ő életét. Jön ez, aztán jön az, egyik azt mondja, szavazzon a Jobbikra, másik meg azt mondja, elempé, a rosseb fog ezekkel vacakolni, menjenek innét.

Nem tudom, újat mondok-e, Mari néni kellene a megválasztásukhoz, ha valóban működtetni lehetne a demokrácia módszereit, és Mari néni csak azt érti, hogy ahonnan ezek jönnek, azt úgy hívják, (mondjuk) Emberpárt. Mind ugyanazt akarja, de Mari néninek az tetszik igazán, aki megkérdezte szerdán, mit tart ő fontosnak. Úgyhogy legyen az.

Dehát mint mondtam, ez akkor sem működne, ha legalább idáig eljutott volna ez a szerencsétlen, teszetosza társaság.

Elmondom századszor is: ne tessék választásokról meg a demokrácia dicsőséges győzelméről álmodozni, mert a mi tálibjaink eszközkészletéből az hiányzik. A mi Abdul Baradarunk 1998-ban vette át a tényleges hatalmat, és azóta gyakorolja. Volt egy látszólagos, nyolcéves cezúra, mert a nép nem akarta a tálibokat, így azok a nyolc év alatt csak a barlangokból irányítottak, de a hatalom egy pillanatig sem került ki a kezükből. És a nép beletörődött. Egyre többen gondolták úgy, mindegy hová húzzák azt a két, egymást keresztező vonalat, úgysem változik semmi. Előfordult, hogy a magyar „választók” 15-20 százaléka is a tálibok neve mellé tette a jelet, nekik meg ez bőven elég volt, hogy győztesnek hirdessék magukat. Azóta gyilkolnak, pusztítják az országot, de nincs mit tenni, az Európai Unió már sokkal régebben ismeri az alaptételt, mint az amerikaiak: nekik nincs dolguk, ha a tálibok elleni háborút maguk a magyarok nem vállalják.

Afganisztán és Magyarország között egyetlen lényegi különbség van, az pedig mindösszesen a topográfiai helyzet: az ottani ázsiai nép valóban Ázsiában él, hegyekkel körülvéve, elzárva még az ázsiai külvilágtól is, az itteni ázsiai nép meg Európa szélén él, könnyű idelátni, a mi tálibjaink attól tartanak, ha túl messzire mennek, érvényesíteni fogják ellenük az európai szabályokat. Nem fogják persze, baromira nem érdekli őket az egész, de amíg a mi tálib miniszterelnökünk legalább ennyire be van szarva a várható retorziótól, addig egyvalamit meg lehet tenni, amit Afganisztánban nem. Be lehet perelni ezt a vallási fanatikus, köztörvényes bűnöző bandát.

Nem politikai perekről beszélek, ki tudja, hányadszor. A bétéká alapján indítandó perekről. Meglévő, jelenleg is hatályos törvények alkalmazásával.

Ez a mi Baradarunk egy szimpla köztörvényes bűnöző, egy kisstílű, ócska gazember, akit a környezete győzött meg arról, hogy ebben az országban nemcsak az ezüst eszcájgot lehet ellopni, amire ő predesztinálva volt, hanem bármit. Milliárdokat. És lehet majmolni a hajdani, gyalázatos jobboldalt, a hozzájuk hasonló ócska gazembereket, lehet uradalmat építeni Hatvanpusztán, szánhúzó rénszarvast lőni, regulázni, leventemozgalmat gründolni, betiltani, zsidózni, bármit. Kiélni egy torz lélek minden gyűlöletét és bosszúvágyát, letarolni egy egész országot, megnyomorítani egy egész népet, senki nem fog szólni. Ehhez vannak szokva.

A mi tálibjainknak teljesen igazuk van, itt ezt kell csinálni.

A mi „ellenzékünk” „választásokra” készül. Holott régen perek százait kellett volna indítani, már régen nem volna kérdés, mi lesz ezekkel a Kárpát-medencei tálibokkal.

Még most sem tudják. Pedig most már különben is késő. 

Sárga vagy zöld

Tessék ezt végighallgatni, aztán beszéljünk róla.

Ha alaposabban belegondolnak, Rajkin félelmetes jelenete a diktatúra leglényegesebb alkotóeleméről szól: az eszmét szenvedélyesen szeretni kell. Nem elég eltűrni, végrehajtani egy elmebeteg minden bornírt, kártékony és pusztító parancsát, azokat meggyőződéssel imádni kívántatik, mert aki csak lélektelenül teszi az előírtakat, az nem elfogadható alattvaló, az esetleg még fel is lázadhat.

Rajkin dermesztő slusszpoénja azt mondja, ennek a rendszernek nincs semmilyen tűréshatára, bármeddig el lehet menni, mert az a természetes az alattvaló számára, hogy az ő elmebeteg uralkodója bármit kívánhat, ami az emberi elme számára ésszerűtlen. Azért tettem ide ezt a remek előadást, mert szerintem van ebben egy olyan elem, amin nekünk itt és most el kellene gondolkodnunk, pusztán az intellektuális játék kedvéért. Gyakorlati haszna nincs ennek a gondolatkísérletnek, ahhoz értelmes politikusok kellenének, ami mint tudjuk, önmagában való ellentmondás. Rajkin kongeniális alakításában benne van a figura kegyetlen cinizmusa, annak az alaknak a perverz gyönyöre, amivel kínozhatja a vazallusait, és ami mögött végig ott van a tudatosság, hogy ő ugyanis tisztában van vele, amit tesz, az aljasság.

Most pedig ráteszem a levéltetűt a mikroszkóp tárgylemezére – elemezni fogom Magyarország miniszterelnökének a viselkedését. A viselkedésének az ingerpályáit. Ebben a figurában nincs semmi cinizmus, mert a cinizmushoz szükségeltetik bizonyos mennyiségű tudatosság, Magyarország miniszterelnöke pedig nélkülözi ezt a képességet. Ő egy viszonylag egyszerű elmekórtani eset, akinek az állapota a laikus szemlélő számára is jól láthatóan rohamosan romlik. Azt hiszem, nem ismerjük azt az embert (lehet, többen is vannak), aki a saját perverziójának a kiélésére évekkel ezelőtt megtalálta ezt a szánalmas, ám tökéletesen működő médiumot, ezt a tanulatlan, rosszízlésű, faragatlan pojácát, aki olyan elementárisan vágyakozik a bosszúja kiélésére, a gyűlölet széthintésére, hogy ezzel az agresszív mániájával fanatizálni képes a hozzá hasonlóan tanulatlan, rosszízlésű, faragatlan embereket. Ebből pedig hatalmas a kínálat, ennek a népnek még a felsőoktatásban képzett rétegei is tanulatlannak tekinthetők, az edukáció minősége meghatározza ugyanis ennek a képzésnek az eredményét, az intézményből kikerülő rosszízlésű diplomások csak még mélyebbre süllyesztik a tömegek átlagszintjét.

A 2010. óta fennálló rendszerhez szükséges komponensek közül az alapok ezer éve megvannak: a tudatlan, erőszakkal butaságban tartott, törzsi struktúrában tenyésző nép ideális alattvalói tömeget jelent bármilyen elvetemült alak számára, ez az ázsiai jellemzőit soha le nem vedlett sokaság vonzza a zsarnokság különféle változatait. Az évszázadok során bebizonyosodott, nem is tudna mit kezdeni valamilyen despota ferde hajlamai iránt való rajongás nélkül. 1989-ben a felszínre nyomakodott egy elképesztően rossz minőségű ifjonc, aki nyomban el is kezdte további förtelmes ragályokkal fertőzni ezt a szerencsétlen népet, és aki a húsevő növények árasztotta rothadó bűzhöz hasonló szaggal vonzotta magához a pszichiátriai szakirodalomból ismerhető ferdült jellemeket. 2010-re összeállt a lehető legtorzabb konstelláció: a rossz minőségű ifjonchoz odatapadt néhány perverz intellektus, akik tudták magukról, hogy gyávák kiélni a beteges vágyaikat, valamint azt is tudták, hogy ez az időközben formátlanná hízott dugó olyan iszonyatosan buta, hogy még a meglévő, ugyancsak elementáris gyávaságát is képesek legyőzni a kártékonyság iránti heves indulatai.

Ritka az olyan antropomorf képződmény, akiből olyan mértékben hiányozna mindenféle gátlás, mint Magyarország miniszterelnökéből. Még a legprimitívebb biológiai szerveződés is hordoz magában egy ösztönt, ami megakadályozza abban, hogy a saját fajtáját kiirtsa. Ebből a mi miniszterelnökünkből ez is hiányzik, a látványos, robbantgatós, véres öldökléstől csak a gyávasága tartja vissza, mert nem tudja, hogy az Európai Unió akkor sem avatkozna be, ha koncentrációs táborok krematóriumaiban égetne el cigányt, zsidót, homoszexuálist és minden tanult embert, akinek felfordul a gyomra, ha csak meghallja az ő nevét.

„A Nyugat azért támad minket, mert annyira sikeres társadalmat építettünk, amiben jobb élni, mint Nyugaton.”

Ilyet sima cinikus hatalommániás nem mond. Egyszerű gátlástalan gazember sem. A mélysötét butaság legalsó bugyraiba is bevilágít annyira a valóság pislákoló fénye, hogy a fenti mondatot megfoganni sem engedi, nem kimondani. Ez a mondat az elmekórtan kutatási területein jelenthet olyan indukciót, amely egy új, eddig ismeretlen és rendkívül veszélyes betegség leírását teszi szükségessé.

Lehetne ennek a mondatnak a vonzata az is, hogy bírósági eljárás keretei között felkérjenek egy elmeszakértőt a beteg megvizsgálására, dehát mondtam, ahhoz értelmes politikus kellene.

Egyelőre annyit tudunk, hogy ez a kesztyű már fekete.