Az istenadta nép?

E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,
S a szolgaság vérengző eszközévé
Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek.
Csak egyedül én voltam a bolond,
Hivén, hogy ilyen népnek kell szabadság.

                                     Madách: Az ember tragédiája - Athén

Először csak ezt a hét sort akartam idetenni, magában, egyetlen más szöveg nélkül.
Aztán úgy gondoltam, csak felrakom ezt itt:

Adva van egy ember (történetesen nő), akinél ostobábbat, kártékonyabbat, felfuvalkodottabbat, nagyképűbbet nem tudok elképzelni. Aki ezt a szerencsétlen országot egy időre (na nem, újabb négy év bizonyosan nem lesz) megint visszalöki abba a bűzös mocsárba, ahol ő maga is tenyészik, és ahol nyilvánvalóan jól érzi magát, hiszen nem sokban különbözik a csúti betegtől, akinek a szekerét már régen tolja. Az egyetlen, ami megkülönbözteti tőle (mármint a csúti dagadéktól), hogy a képességei a formátumos gazemberséghez is csekélyek, ezért aztán éppen bejut talán a parlamentbe, valószínűleg a hozzá hasonlóan sekélyes pártja nélkül (a Hadházy Ákos nevűt kicsit sajnálom, talán jobb sorsra érdemes, bár aki egy ilyen bandába keveredik...).

Na erre az asszonyra fogok én szavazni vasárnap.

Ez egy ilyen ország.

Dehát mégsem mehetünk el innen nyolcmillióan. 

                                      (Jóreggelt Európa - Egy förtelmes személyről, 2018. április 5.)

Végül meg elhatároztam, hogy egy filmből idézek egy mondatot, attól a bűnözőtől (Hans Grubernek hívják a filmben), aki elrabol hatszázmillió dollárnyi részvényt, közben szétrombol egy egész felhőkarcolót, túszul ejti az ott éppen Karácsonyt ünneplőket, néhányat megöl közülük, és a külvilágnak azt kommunikálja, hogy szenvedő, igazságtalanul rabságban tartott társait akarja kiszabadítani. Mikor McClaine hadnagy rájön, mi történt, azt mondja: Szóval erről van szó, egy rohadt rablásról. Miért robbantottad föl az épületet?

Aki hatszáz dollárt lop, az simán el tud tűnni, de aki hatszázmilliót, azt a föld alól is előszedik.

                                        (Die Hard - Drágán add az életed, Hans Gruber mondata)

Egyelőre nincs több mondanivalóm.

Egy miniszterelnökről

Most nem leszek népszerű. Nagyon nem. De nem baj.

Egy ország népének a mentalitására jellemző, kit kedvel. Még jellemzőbb, kiért rajong. De a legjellemzőbb, hogy ezek a rajongók kit utálnak. Egyáltalán, hogy utálnak valakit. Egyáltalán, hogy rajonganak. Ezek büdös érzemények, mert a belekből jönnek.

Elmondtam már sokszor, most még egyszer elmondom, ennek az országnak egyetlen olyan miniszterelnöke volt, aki be merte ismerni, hogy hibázott. Nem főbenjáró bűnben volt elmarasztalható, de valamit rosszul csinált. Nem ő egyedül, hanem a pártjával együtt, de vállalta ezért az egyszemélyi felelősséget. Sokféleképpen vállalta, végül még úgy is, hogy lemondott, pedig erre senki és semmi nem kényszerítette.

Ezt az embert olyanok is gyűlölik, akik nem rajongói a csúti futballistának. De én még egyetlen egytől sem hallottam, hogy miért. Mi baja van vele, mit tett miniszterelnökként, amivel kiváltotta az elutasítást, az utálatot, a gyűlöletet? Nincs válasz, vagy hülye közhelyek érkeznek, mindenekelőtt az, hogy hazudott. Ezt most nem minősítem, nem mondom el újra, amit elmondtam már sokszor.

Ezért az emberért nem lehet rajongani. Ennél nagyobb dicséretet emberről mondani aligha tudnék. Nem kell őt még szeretni sem. Elég elismerni.

Ennek az országnak a jövőjében akkor kezdek reménykedni, amikor a Magyar Rádió 2006-ban hivatalban volt elnökét perbe fogják, amiért leadta Gyurcsány Ferenc meghamisított beszédét.

P.S.: Ezt itt tegnap tettem föl. Azért, mert újabban érdekes tüneteket észlelek magamon, például olykor leülök a televízió elé meg kommenteket olvasok. Tegnap megnéztem-meghallgattam Gyurcsány kampányzáró beszédét. Aztán ma elolvastam a hvg.hun az erről szóló "tudósítást".
Régóta kesergek az újságírás színvonalának a mély süllyedéséről, olyan mélységekről, ahová már nem lehet lelátni. Ez az izé, amit elolvastam nemcsak azért förtelmes, mert egy rosszul megírt kommentár, holott az eseményről szóló tudósítást várok tényekkel, adatokkal. Nemcsak azért öntött el a méreg, mert ha én történetesen főszerkesztőként kértem egy tudósítást egy politikai eseményről, bizonyosan nem kellett hozzátennem, hogy a kiküldött tudósítónak a véleményére nem vagyok kíváncsi, mert azok az újságírók, akikkel én dolgoztam, ezt tudták. Hanem mert történetesen hallottam Kuncze Gábort is, Gyurcsányt is, ilyenformán képes vagyok megállapítani, hogy az "újságíró" vagy hazudik vagy képtelen bármilyen módon megjelenő szövegek értelmezésére. Vagy - és itt következik az, amiről tegnap beszéltem - utál valakit anélkül, hogy képes volna megindokolni, miért. Ami, még egyszer mondom, természetes joga, azt utál, akit akar, még az sem fontos, mire lehet következtetni különféle emberi érzeményekből, de egy tudósításban ne fröcsögjön, és főképp ne hazudjon.
Jó, ha valaki, én aztán tényleg értem azokat, akik nem szeretik a politikusokat, számtalanszor elmondtam, leírtam, én ezt a "foglalkozást" tartom a legförtelmesebbnek valamennyi emberi ténykedés között, nem is tudok mit kezdeni vele, nekem mindegy, milyen színű az illető, ha politikus, nekem már nem lehet dolgom vele. De ez nem mentség egy gyakorló újságíró esetében, aki nincs tisztában műfaji meghatározásokkal és aki hazudik. Egy különben mértékadónak számító felületen.
Legfőképpen akkor nem lehet mentség, amikor egy bizonyos politikai eseménysorozat mindannyiunk életét befolyásoló epizódjait vagyunk kénytelenek szemlélni, kellemetlenül tudomásul véve, hogy személyes ellenszenvünkkel mit sem törődve ezek a politikusok fogják meghatározni ennek a mi életünknek a minőségét. Amikor azt kell eldönteni, közülük melyik okozza a legkisebb kárt. Ez nem olyan nehéz, és ez ráadásul tények, számok és egyéb adatok segítségével eldönthető.

Egy förtelmes személyről

Adva van egy ember (történetesen nő), akinél ostobábbat, kártékonyabbat, felfuvalkodottabbat, nagyképűbbet nem tudok elképzelni. Aki ezt a szerencsétlen országot egy időre (na nem, újabb négy év bizonyosan nem lesz) megint visszalöki abba a bűzös mocsárba, ahol ő maga is tenyészik, és ahol nyilvánvalóan jól érzi magát, hiszen nem sokban különbözik a csúti betegtől, akinek a szekerét már régen tolja. Az egyetlen, ami megkülönbözteti tőle (mármint a csúti dagadéktól), hogy a képességei a formátumos gazemberséghez is csekélyek, ezért aztán éppen bejut talán a parlamentbe, valószínűleg a hozzá hasonlóan sekélyes pártja nélkül (a Hadházy Ákos nevűt kicsit sajnálom, talán jobb sorsra érdemes, bár aki egy ilyen bandába keveredik...).

Na erre az asszonyra fogok én szavazni vasárnap.

Ez egy ilyen ország.

Dehát mégsem mehetünk el innen nyolcmillióan. 

A párduc foltjairól

Olvastam ezt-azt, gondoltam, megint hányok egy kicsit. Borsót a falra. A Szülői Hang Közösség írásában találtam egy mondatot, amitől megint begurultam, nyilván bennem van a hiba. Ideteszem: "Az ellenzéki pártok túlnyomó részt egyetértenek a szülők kritikus véleményével az oktatás elmúlt nyolc évéről, bár egyes esetekben megfogalmaznak eltérő véleményt is: a Jobbik a mindennapos testnevelés valamint a kötelező hit- illetve erkölcstan kérdésében fogalmazott meg a szülői felméréstől eltérő álláspontot, amit meg is indokoltak." Mindenekelőtt ki kell fejeznem változatlan értetlenségemet a "jobbiknak" tett bármilyen gesztussal kapcsolatban, ezúttal szinte kizártnak tartom, hogy bennem volna a hiba. Íme az újabb adalék a finom angol proverbiumhoz: a leopard cannot change its spots - azaz a párduc nem képes levetni a foltjait. Hogy' a fenébe ne fogalmazna meg "eltérő véleményt" egy fasisztoid gyülekezet a "testnevelésről" (már ettől a szótól felkavarodik a gyomrom) mint a militarizmus alapszükségletéről, a leventemozgalom fundamentumáról.
Nem nagyon szokásom a privát szférámmal példálódzni, de most muszáj, elkerülendő azt az esetleges vádat, hogy savanyú a szőlő: 17 éves koromban lettem ifjúsági válogatott, 18-ban nagyválogatott, 190 centi voltam és 92 kiló - azaz van némi fogalmam a test edzettségéről. Ami teljes mértékben magánügy. Az iskola dolga mindössze annyi, hogy lehetőséget nyújtson a szabadban vagy (ha az időjárás erre alkalmatlan) valamilyen tágasabb térben való valamilyen mozgásra. Amit a nebuló vagy használ vagy nem. Én például baromira utáltam a tornaórákat, pedig jó tornatanáraim voltak, az intim zónámba való behatolásnak tekintettem, jólnevelt ember ugyanis csak rendkívül indokolt esetben mutatkozik hiányos öltözékben (a tornaóra nem az), hogy egyéb kifogásaimról most ne is szóljak.
Még egyszer, ha nem lett volna elég világos: az iskolának az égvilágon semmi köze nincs az oda járó gyerek testéhez, annyi végképp nincs, hogy azt önhatalmúlag, az iskola által megválasztott eszközökkel még nevelje  is. Középkori elképzelés a kisded (kisszógám), akiből jó katonát faragunk. Jó alapanyag lesz majd, amikor besorozzák.
Az iskolánál kevesebb köze egy gyermek testének a neveléséhez már csak egy pártnak van. Kiváltképpen egy olyan pártnak, amelyik különféle ismérvek alapján tesz különféle különbségeket ember és ember között, ezek között első helyen szerepel a bőrszín és a vallás. Az volna a tiszteletteljes kérésem, hogy maradjanak meg a rendkívül szűkagyú felnőtt hívek egzecíroztatásánál, és tessék szíves lenni eltakarodni az oktatás területéről.
A hit- és erkölcstani elképzeléseikkel együtt. Ugye azt nem kell kifejtenem, hogy miért azokkal együtt?
Aztán azt is olvastam egy különben értelmesnek látszó közírásban, hogy "Külön plakátkampányt a választásokig sem migránsügyben, sem más kampánytémában a kormány nem folytathatna közpénzből, hanem csak a pártként rendelkezésére álló forrásokból."
Ezt is elég sokszor elmondtam már, ne tessék adottnak venni olyan dolgokat, amikhez hozzászoktattak minket, pusztán azért, mert restek vagyunk föltenni a legtermészetesebben kínálkozó kérdést is: mi a francért áll rendelkezésére egy pártnak bármilyen forrás? Miért kap bármilyen párt bármilyen pénzt az adófizetők által befizetett forintokból? Mi közöm van nekem és a többi millió párton kívülinek egy párt anyagi viszonyaihoz? Milyen forrás állhat "rendelkezésére" a befizetett párttagdíjakon kívül? Hogy a francba adhatott el a csúti beteg futballista például egy hatalmas belvárosi épületet, és használhatta magángazdagodásra a befolyt összeget? Hogyan nem foglalkozunk ezzel még mindig?
Egyelőre nincs több kérdésem.

Az udvarról

Kerestem valamit, találtam valami mást. Azután kezdtem keresgélni, hogy elolvastam Swan Edgar dermesztő írását (Nem az országot védi, hanem a zsákmányát - Kolozsvári Szalonna 2018. április 3.) Amit kerestem, azt nem találtam. De ez talán mindennél jobban rímel.

Kis híján öt éve tettem föl ide egy szelíd és nagyon illedelmesen megírt bejegyzést, ezt most megismétlem, egyetlen szó változtatás nélkül (pedig ma már nem volnék ilyen visszafogott).

„Ha egy Németország vezette Európai Unió és Oroszország közeledéséről olvas az ember, akkor megnézi, hogy a gyerekek megvannak-e az udvaron.”

Ez jó, nem? A náci németek meg a bolsevista ruszkik, amint egy bizonyos szellemi szintről nézve napjainkban mind egyformák.

2013-ban.

68 évvel a II. világháború és 23 évvel a Varsói Szerződés széthullása, egyben a hidegháborúban beállt tűzszünet után a németek és az oroszok most végre megkapták a magukét: nácik és bolsevikok. Most.

Mondja egy olyan ország állampolgára, amely ország jobboldali politikusai, az illető állampolgár politikai és ideológiai elődei önként és dalolva írták alá a háromhatalmi egyezményt 1940. szeptember 27-én. Az illető állampolgár olyan mértékig tekinti magát jogfolytonos utódnak, hogy sűrűn deklarálja az 1944. előtti állapotok iránti vonzalmát. A nemzetközi bíróság által jogerősen elítélt bűnöző bandával mentálisan is azonosuló jogutód nemhogy bocsánatot nem kér, még büszke is az elődeihez kísértetiesen hasonlító stupiditására és ízléstelenségére. (Willy Brandt és az egyik pápa legalább bocsánatot kért a nácizmus és az egyház népirtásáért, holott nekik lényegesen kevesebb közük volt az embermilliók halálát okozókhoz, mint a fent idézett magyar állampolgárnak az általa csodáltakhoz és példaképnek tekintettekhez.)

Na szóval… ezt itt máris túlelemeztem, pedig nem szeretnék beleszólni, ezt a meccset játsszák le a németek és az oroszok az illetővel, ha egyáltalán akarják meccsnek tekinteni. Felmerülhetnek súlycsoport problémák, de mondom, ez nem az én dolgom.

Én inkább az udvarral foglalkoznék. A gyerekekkel az udvaron.

Egy bizonyos kultúrkörben ugyanis az embernek nem az jut eszébe, hogy a gyerekeket az udvaron keresse.

„Insuper uero dedi aliam uillam hudwordiensium bissenorum ad arandum super eandem aquam sitoua…”

Bocsánat, hogy itt tudományoskodom, de nem szeretném a hallgatót, akarom mondani az olvasót félrevezetni, utánanéztem az udvar szavunk eredetének. A fenti mondat a Monumenta Ecclesiae Strigoniensis-ből, azaz az Esztergomi Egyházi Nyilvántartásból való, ami ezt a mezőgazdasági jegyzetet 1075-ből idézi. Elég régi. A szláv „dvor” (udvar) latinosított változatát tartalmazza. A szó értelmezésének másik nagy csoportja a francia „cour”-ból való, a nyelvtudományban használatos terminológiával élve hasonlóságon alapuló névátvitel következménye, azaz a királyi, fejedelmi udvar későbbi honosodás, és alig van köze az elsőhöz.

Tetszik érteni? Nem baj, ha nem, én is csak azért vélem érteni, mert valamikor ez volt a szakmám, nyelvtudományból szereztem fenenagy fokozatot az egyetemen. Elmondom érthetően is, ez csak a fundámentum volt, hogy lássák, mennyire komolyan veszem az önök tájékoztatását.

A lényeget, a nem nyelvtudományi, hanem a huszadik századi, hétköznapi jelentést kiemelve: udvara a magyar paraszti portának van meg a huszadik századi bérkaszárnya építés többnyire förtelmes termékeinek, a gangos, háromemeletes házaknak (azért háromemeletes, mert a kor építési törvényei szerint liftet építeni csak négy emelettől fölfelé volt kötelező), utóbbit most hagyjuk. És most engedelmükkel a többi udvarral sem foglalkoznék, lévén tárgyunk szempontjából kiemelendő egyedül a magyar falu paraszti udvara.

Az udvart a kerttől lényegében a növényzet különbözteti meg. A fű. Nem nagyon leegyszerűsítve, ha nincs fű, akkor udvar, ha van, akkor kert. Engedelmet kérek szelíd lelkű nőolvasóimtól, az udvart a baromfiszar definiálja. A kacsa, liba, csirke anyagcseréjének végterméke, a színpompás, de legfőképpen növénypusztító baromfiszar. Meg a láncravert, acsarkodva ugató, a gazda rúgásra lendülő lába előtt meghunyászkodó korcs kutya. A falusi gyerek sosem mondja azt, hogy kert, mert ahol ő felnő, ott udvar van.

A legfelül idézett magyar állampolgár azért keresné a gyereket az udvarban, mert a vidéki gyerek az udvaron nő fel, még ma is. Oda csapják ki minden évszakban és minden (szerencsés esetben az éjszakát kivéve) napszakban. A baromfiszaros, nem éppen ingergazdag környezetben aztán olyan társaságot és olyan elfoglaltságot talál magának, amilyen adódik.

Van ezzel valami baj?

Van. Esetünkben van. Az a kultúrkör ugyanis, ahová egy gyerek születik, és ahol felnő, mindenképpen meghatározó, akkor is, ha az illető gyerek ezt elfogadja, tudatosan vagy tudattalanul beletörődve, de akkor is, ha lázad ellene, és mást szeretne. És akkor is, ha a lázadásának eredményeként elkerül onnan, ahová született.

Vannak foglalkozások, ahol ez nem zavaró tényező. Egy festőnél például. Vagy akár egy költő esetében, hogy viszonylag magasan kvalifikált munkaköröket említsek. Kevésbé individualista szakmákban már az is számít, az udvarról elszármazott miképpen jött el onnan, hogyan emlékszik a gyerekkorára, és miféle érzelmekkel, indulatokkal, de legfőképpen mi módon pallérozott elmével fordul embertársaihoz. Azaz – kíméletlenül fogalmazva – mennyire maradt meg benne az udvar mint kultúráját meghatározó fogalom. Még kíméletlenebbül fogalmazva az eszmevilágát a kisgyerekkortól vágyott és hamar magába szívott zenék, versek, regények, képek és épületek határozzák meg vagy a baromfiszar.

Hogy szeretettel emlékezik vagy bosszúért lihegve. És ha az utóbbi (hadd emlékeztessek arra, amit az Invokációban mondtam erről), akkor ez a bosszúvágy az uralkodást, a mások megalázását, a pusztítást áhítja-e.

A gyerekkor ingerszegény környezetének kitörölhetetlen nyomát idézi, ha az udvarról származó felnőtt hasonlóan ingerszegény játékokat és embereket választ magának, mint amilyenek között felnőtt. A similis simili gaudet (hasonló a hasonlónak örül, kevésbé intellektuális fordításban simlis a simlisnek) alapigazsága itt is működik: olyan legyen a felnőttkori társ, amilyen az udvaron volt kívánatos. Hűséges, alárendelt és semmiképpen sem okosabb.

Ahogyan azt már korábban leírtam, gyanakodva szemlélem azokat az embereket, akik politikusok akarnak lenni. Ha valaki azt állítja magáról (mint a rendszerváltozás utáni első miniszterelnökünk), hogy ő egész életében miniszterelnöknek készült, akkor már nem is gyanakszom. A pszichiátria sokféle torzult személyiséget ismer, azok közül a hatalomvágy az egyik legszörnyűbb és garantáltan kikezelhetetlen. De tételezzük fel, hogy valaki a hatalmi tébolyát a mások szolgálatára, az emberiség épülésére akarja működtetni. Képtelenség, de a tétel érthetőségének érdekében játsszunk el ezzel a lehetőséggel.

Akkor olyan széles látókörű, mély műveltségű, a viselkedéskultúrát nemzedékek óta a génjeiben hordozó embert lehet csak elfogadni a mások szolgálatában, aki a személyiségében mutatkozó torzulást képes kompenzálni az őt körülvevő emberek kiválasztásával, emberhez méltó gesztusokkal, az életjelenségek ismeretével és megértésével…

Ha valaki 50 éves korában is az udvaron keresi a gyereket, abban az udvar mély nyomokat hagyott.

Mélyebbeket, mint bármi más.

Kerítés

Kedves jó Karácsony Gergely, ne csinálja ezt már most, mindjárt az elején. Nem kell bírósággal fenyegetőzni, nem elegáns dolog. Kiváltképpen nem vall helyes arányérzékre: egy köztörvényes bűnözőt, aki legalább tíz olyan bűncselekményt követett el, aminek tényleges életfogytiglan a büntetési tétele, nem jelentünk fel azért, mert átment a piroson.

Én nem tudom, egyetért-e annak a határ menti kerítésnek a létével (azt hiszem, elég nagy baj volna, ha igen, jóllehet, többször mondtam már, nem értek a migrációhoz), de az bizonyos, ennyire tele szájjal nem kellene tiltakozni, hogy ugyanis eszében sincs lebontani. Tessék szíves lenni kicsit visszavenni ebből a kerítésügyből. Hadd súgjak - kéretlenül, ez igaz, de valakinek muszáj szólnia, itt egymás között vagyunk, a falusi futballista ezt itt nem olvassa - , esetleg lehetne azt mondani, hogy pillanatnyilag nincs pénz luxuskiadásokra, mert a világszép miniszterelnökúr az utolsó fillérig mindent elköltött stadionokra, a maradék százmilliárdokat meg a gázszerelő (és a többi ostoba mameluk) közbeiktatásával a különféle, ma még általa felderíthetetlennek vélt bankszámlákra lopta, egy ilyen kerítés lebontása meg majdnem annyiba kerülne, mint a felépítése, úgyhogy egyhamar az nem fog menni. Különben pedig egyelőre inkább építenénk, mint rombolnánk, itt van például a földdel egyenlővé tett Magyar Rádió, annak a megmentésére például feltétlenül kell költeni, már csak azért is, hogy megmutassuk, fennállása óta először tud úgy működni, ahogyan egy közszolgálati rádiónak működnie kell, azaz a közt szolgálva. Az erre való pénzt különben nem lesz nehéz előteremteni, csak szét kell zavarni a milliárdokba kerülő hatóságokat, amik úgy telepedtek rá a Magyar Rádióra és a Magyar Televízióra, hogy hozzájuk képest Jabba filigrán és gusztusos. Velük együtt és egyszerre szükséges a szemétkosárba illeszteni a médiatörvényt mint a médiahatóságok működésének katekizmusát, kevés intézkedéscsomag okozott annyi kárt, mint ez a baromi, paragrafusokba öntött politikusi pánikroham. Nem akarnék erre a szükségesnél több mondatot szánni, de annyit muszáj, hogy érthető legyen. Annak idején (1990-ben) egymástól függetlenül három párt keresett meg, először az SZDSZ, aztán az MDF, végül az MSZP, hogy segítsek rendbe tenni az elektronikus médiát. Mindhárman a médiatörvény megírásával bíztak meg. El tudom mondani egész röviden az általam kívánatosnak tartott médiatörvényt: a pártoknak kívül tágasabb. Ez a törvény: politikának nincs keresnivalója a Rádióban és a Televízióban. Nem olyan nagyon szerettek, bár ezt eleinte igyekeztek leplezni. Aztán mikor tizennégy évvel később pályáztam a Magyar Rádió elnökségére (leírtam többször is), a pályázatomnak az volt az egyik sarkalatos pontja, hogy mindenekelőtt a médiatörvény eltörlését fogom szorgalmazni, amire mindaddig nem látok magyarázható igényt, amíg nincs például péktörvény vagy bérelszámoló törvény, esetleg pucerájtörvény vagy filozófustörvény. Van ugyanis egy PTK meg egy BTK, ezek bőven elegendők ahhoz, hogy megfenyítsék a helytelenkedő rádiós szerkesztőt, midőn csokoládélopáson kapják, vagy a tévébemondót, ha városban túllépi az 50 kilométeres sebességhatárt - egyéb törvénybe foglalandó körülményt nem látok, ami speciálisan a médiára vonatkozhatna. Azt ugye nem gondolják komolyan, hogy politikai rendszabályokkal akarják korlátozni az intézményeket? Komolyan gondolták, a családom meg ismét egyszer megállapíthatta, hogy az apu nem komplett, még mindig nem nőtt be a feje lágya, ilyen elvekkel akar rádiót csinálni.

Mondjam el, mit lehet elérni egy rendeltetésszerűen szóló Rádióval? Beszéljünk talán az emberi szervezetnek arról a sajátosságáról, hogy az érzékszervek közül az egyetlen a hallás, ami nem igényel semmilyen segédmozgást, ami bármilyen tevékenység közben funkcionál? Bele tetszett gondolni abba a soha fel nem mért (mert valószínűleg hitelesen fel nem mérhető) tényezőbe, hogy melyik eszköz hány százalékban befolyásolja az embert, azaz melyik által érhető el a legnagyobb hatás? Hogy egy ilyen intézmény, amilyen a Rádió használható jóra is, hogy általa gyorsabban építhető egészségessé egy társadalom, mint amennyi idő alatt lepusztították? Hogy ez a rémületesen tehetségtelen bagázs még azt sem tudja, mit kell tenni egy rádióadóval, ha választást akarnak nyerni, mert egy adekvátan üzemelő közszolgálati rádióval egyedüli eszközként is lehet választást nyerni, az összes többi hókuszpókusz nélkül? Hogy a szocializmus összedöntésében szinte az egyetlen, valóban hatékony eszköz a Magyar Rádió volt, aminek következtében az első szabadon választott ösztönösen megérezte, hogy azt kell először lerombolnia? Ahogyan a csúti beteg a 2002-es veresége után ugyancsak ösztönösen a Magyar Rádiót verte szét a korrupt gazemberekből álló kuratóriumi elnökség megvásárlásával, élén a legnagyobb gazember (isten ne nyugosztalja) kuratóriumi elnökkel?

Naszóval, ne tessék feljelentéssel fenyegetőzni, maradjunk annál, hogy nem rombolunk, hanem építünk. Mondhatja nyugodtan. A világszép miniszterelnökúr ezt úgysem érti. Ha ő azt a szót meghallja, hogy építés, nyomban a stadionok jutnak eszébe. Amiről bizonyosan nem tudja, de talán az ösztönei mélyén érzi, hogy az is csak rombolás: a természeti környezet, az ízlés meg a gazdaság pusztítása. Amilyen például ezen kívül még a kerítés. Amivel mostanában nem foglalkozunk. Elég ám ennyit mondani, ehhez nem kell bíróság.

Tolvaj szarka

Ma éjjel valahol ismétlik a Halhatatlan kedves című filmalkotást. Csak azért szólok, mert hátha valaki rögzíteni akarja, hogy majd holnap milyen finom ünnepi program lesz - ne tegye. Én sajnos megnéztem. Sok dilettáns, zavaros, ócska filmet láttam már, ehhez foghatót keveset. Beethovenről szól, azaz mintha róla akarna szólni, mert vannak benne mindenféle Beethoven zenék, igaz, van benne Rossini is, ha jól emlékszem, a Tolvaj szarka nyitány, nem szeretném még egyszer megnézni, hogy bizonyosan állíthassam. Különben Beethovenhez nem sok köze van a történetnek, ami önmagában elég baj, mert egy valós személyről szóló történetet úgy nem lehet elbeszélni, hogy körülbelül olyasmi, mert elég pontosan lehet tudni, milyesmi, de amiről nem lehet, arról sem illik összevissza hablatyolni. De nem ez a legnagyobb baj, hanem a zenei betétek a legnagyobb bajok, mondhatnám, felháborító, hogy egy tudatlan és botfülű filmes stáb, ha már a világtörténelem egyik legnagyobb zeneszerzőjéről készít valami izét, miért nem kér fel valakit, aki legalább hallott már valamit az illető zeneszerző felől.

Van egy jó hosszú öldöklés sorozat a napóleoni háborúkról, ami alatt megy egy Beethoven zene és valaki mondja is, hogy a maestrót foglalkoztatta Napóleon személye, írt is egy szimfóniát hozzá, de hamar csalódott a zsarnokban, és letörölte a kottáról a Napóleonnak szóló ajánlást, látni is, ahogy egy kéz kitörli azt a nevet, hogy Napóleon. Namármost. Ezen képsorok alatt mennek összevágott részletek az V. szimfóniából. De egyetlen hang sincs a III. szimfóniából, amit mint tudjuk, Beethoven eredetileg Napóleonnak ajánlott volna, de kitörölte Napóleon nevét, ahogyan azt mondja is egy hang. Van ennek a III. szimfóniának egy második tétele, egy csodálatosan megírt c-moll gyászzene, ami az egész történethez jól menne. Ha már mindenáron csatajelenetek is kellettek, ugyanennek a tételnek a c-mollt ellentételező F-Dúr melléktémája meg oda lenne jó, de a filmrendező nyilván hallotta valahol az V. szimfóniát, az maradéktalanul tetszett neki, úgyhogy azt rakta oda.

Aztán van részlet a VII. szimfónia második tételéből is, az olyan jó szomorú, ha akarom (nem az, mert az indító brácsák sokkal inkább komorak, esetleg vészjóslók, de mindegy), funkciója persze nincs, mint ahogyan a IX. szimfónia első tételének a melléktémája is akkor fest alá valami nem aláfestendőt, amikor Beethoven élettörténete még nagyon messze van a IX. szimfónia megírásától.

Meg ilyenek.

Szerencsétlen Gary Oldmant sajnáltam csak. El kellett játszania egy kellemetlen, nagyon ellenszenves hülyét. Bár igaz, ő ezt is jól csinálta. Csak ne nevezték volna közben Beethovennek.