Undor

Előfordul, hogy szünetet tartván a napi munkában átlapozok néhány adót a televízión, meg-megállok, belenézek némely programba. Így tettem azzal az adóval is, amelyiken a fiatalok azt mondják, amit tegnap írtam le. Ez az adó úgynevezett ellenzéki volna. Voltak eddig is súlyos kétségeim, de a következetlenségeket inkább a tehetségtelenség számlájára írtam, pedig seggnyalások voltak azok mind, hiába fordítottam el a tekintetemet. Tegnap este olyat láttam, hogy még most sem akarom elhinni.

Miután visszanyeltem a feljövő savanyú undort, megnyomtam a távirányítót, kitöröltem az adót a nézhetők listájáról. Leadtak ugyanis egy hirdetést, ami arról szólt, hogy Magyarország kormánya felszólít az idegenek elleni szavazásra vagy hogy mondjam.

Ezért nyilván fizettek. Lehet, hogy sokat. Az adó reklámpénzekből tartja fenn magát.

De ez nem reklám! Ez egy náci bagázs ostoba manipulációja!

Van az a pénz, amiért valaki egy ilyet lead? Persze, hogy van. Például egy olyan összeg, amiből ez a társaság öt évig akár hirdetések nélkül is megél.

Adtak annyit?

Rendelkezés

"Köszönjük, hogy rendelkezésünkre állt, és mindezt elmondta."

Ezt a mondatot az egyik kereskedelmi adón hallom, ahányszor a (különben nem tehetségtelen) beszélő lányok és fiúk befejeznek egy interjút.

Nem állt rendelkezésükre senki.

Ez a mondat egy ostoba káundká (kaiserlich und königlich), militáris udvariaskodási formula átragozott változata. Állok rendelkezésedre kérlek alássan - mondták szervilis középosztálybeli polgárok abban a hitben, hogy ezáltal arisztokratikusan elegánsnak látszanak. Így, egyes szám első személyben, mert az ember saját szolgálatkészségét kinyilváníthatja eképpen, de semmilyen más módon nem ragozható ez a baromság, még akkor sem, ha a beszélő tényleg rendelkezett az interjú alanyával. Dehát a nyilatkozókat megkérni szokták, és nem rendelkeznek velük.

Ezen kívül nem mondta el mindezt. Válaszolt a jól-rosszul föltett kérdésekre.

Szóljon valaki a (különben nem tehetségtelen) beszélő lányoknak és fiúknak, hogy ne szajkózzák már ezt a förtelmes, idegesítő mondatot.

A magányos csapatjátékos 2.

Valami még eszembe jutott Márton András könyvéről (Karakterből a címe).

Ír a kis Zách papájáról (kis Záchnak hívtuk a később Zsámbéki Gábor néven ismertté vált rendezőt, aki legalább egy fejjel magasabb a papájánál, dehát akkor is csak kis Zách - Zách János, valaha jó napokat látott színész fia).

Tavasz közeledvén egyre nehezebben bírtuk a Balatontalanság nevű hiánybetegséget, midőn megtudtuk, hogy Zách Jani bácsinak dolga van Siófokon, hívott minket, hogy menjünk vele, nem szeret egyedül vezetni (a Vígszínházban nehéz volt nem tudni kettőnk mániákus Balaton-imádatáról általában és a vitorlázáshoz kapcsolódó szenvedélyünkről különösen - bár utóbbi akkor még inkább Andrásra volt jellemző, én tőle tanultam majdnem mindent erről a sportról). Akkor már szilárdan elhatároztuk, hogy veszünk egy hajót, arra sajnos nem emlékszem, láttuk-e már a hirdetését annak az O-yolénak, amit később tényleg megvettünk, vagy még csak a nyálunkat csorgattuk, járkálván a szárazra vetett vitorlások között.

Mint Charles Gordon A szőke ciklonban, aki három nappal a szabadulása előtt kórházba utaltatta magát, mert nem bírta tovább, mi is felmondtunk a Vígszínházban a nyári szünet beállta előtt (díszítő-zsinórosok voltunk), és leköltöztünk a Balatonra. A költözéssel járó csomagolás viszonylag kevés időnket vette igénybe: volt egy-egy zöld vadászvászon nadrágunk, twistpulóver a hétköznapokra, alá viselhető sziloning az ünnepekre. Zsebbe egy-egy pár zokni és egy egy fogkefe.
Akkor még megvolt a szárszói házunk, anyámtól elkértem a kulcsot, május végén nekifogtunk a nyaralásnak.
E bevezető után rátérek a lényegre: a gaffos hajóra a földvári kikötőben. Szárszón nem lévén móló, ennélfogva semmilyen vitorlásélet, Földvárra jártunk át, hol stoppal, hol gyalog. Vitorlásnézőbe. A Szúnyog-sziget déli oldalán állt egy zöldre festett torzszülemény, a színe mint egy összecsukható széké valamely régimódi kertvendéglőben, a formája mint egy hasas ladiké, a tulajdonosának világhódító vágyai lehettek, akkorára építette a hajóját, amivel megtámadhatja az angol hadiflottát, a győzelem esélyével. De ez mind rendben van. Még az is, hogy semmilyen típusra nem emlékeztetett, az is, hogy a monstrumnak svertje volt, azaz kishajóként funkcionált. A  gaff ment túl minden határon. (A gaff magyarul - jobb fordítás híján - orrárboc, nagy tengeri vitorlásokon nemcsak funkciója van, szép is. Alatta szobrok díszítik a hajó orrát, ha tetszett látni a Louvre-ban a nyugati lépcsősor tetején a Szamotrakéi Nikét, akkor megvan, milyenek voltak ezek a gaffszobrok, az is egy hajóról való.)
Andrást ez a zöld gaff gurította be igazán. Megfognám két kézzel, és az egészet kicsapnám a partra, mondta, mikor először megláttuk, és igazán dühös volt.
Nevettem rajta. Olyan szenvedélyesen mutatta a mozdulatot, ahogyan az ember egy nehéz fejszét lendít meg hátulról, és csap le vele, úgy kellett volna azt a förtelmet is odavágni.
Eltúlozta a jelenetet, ahogyan azt egy jó komédiában kell. Karakterből hozta a figurát. De az átélés a valóságon alapult, az ízléstelenség kiváltotta dühből fakadt.
Mint azóta is mindig.

Albérleti

Csak tisztázni akarom, hogy legalább nyoma maradjon, mit jelentett egy fogalom 2016-ban, ha már esetleg csak én egyedül tudom (nem hiszem), akkor is.

Most olvastam, milyen változások lesznek az "albérletek" ügyében.

Tele van a sajtó ezzel az ostobasággal, és a köznyelv is kizárólag ezt a szót ismeri. Pedig amiről szó van, az a lakásbérlés. Nem "al", csak egyszerűen bérlés. Bérlet. Mert az eseteknek minimum a 99 százalékában a lakást a tulajdonosa adja bérbe. Aki pedig benne lakik, az egyszerűen bérlő. Nem albérlő.

Albérlő a rémületes emlékezetű szocializmusban volt, amikor az állami tulajdonú lakásokban bérlők laktak, akik kiadták a cselédszobájukat albérletbe.

Ha valaki egy lakást bérel a tulajdonostól, az bérlő.

Nagyon nehéz ezt megérteni?

A magányos csapatjátékos

Azt játssza hetvenhárom éve, hogy benne van a játékban. Sőt, kezdeményezője a játéknak, alapítója intézményeknek idegen országok népeivel való ismerkedésre, létrehozója színi előadásokra való társaságoknak, és közben egyedül van. Mindig mindenhol. Elképzel valamit, és minthogy perfekcionista, azt a valamit az elképzelhető legjobbra készül formálni. Összegyűjti a csapatot vagy csatlakozik a csapathoz, és abban a pillanatban elkezdődik a küzdelme, amivel próbálja megváltoztatni az alaptézist: tíz ember közül kilenc és fél alkalmatlan arra, amit csinál. Ezt hetvenhárom éve nem hajlandó tudomásul venni. Mégsem lepődik meg, amikor kiderül valakiről, hogy méltatlan volt a figyelmére.

Pontosabb címet még nem találtak ki. Karakterből. Ez a cím. Az író Márton András. A könyv az ő életének rövid, tényszerű közlése. Nem leírása, közlése. Ismertetése egy viselkedésformának, amit színi nyelven úgy neveznek – karakterből. Úgy is lehet mondani, hozza a figurát. Az író megírta, a színész eljátssza. Ha jó az író és jó a színész, kapunk egy tökéletes, következetesen viselkedő karaktert. A színi nyelv megkülönböztet karakterszínészt és hőst. Értem, mi akar lenni ez a distinkció, de sosem tartottam értelmes különbség tételnek. Mindig egy más szempont alapján jellemeztem magamnak a színészeket – belehal a szerepébe vagy eszközei vannak. Pécsi Sándor és Bárdi György. Pécsi legalább negyedórát ült az öltözőben A tizenkét dühös ember előadása után (Bartók-terem, 1959.), nem volt szabad szólni hozzá. Bárdi egy pillanat alatt lépett ki bármiből, ahogy lement a függöny. Mindketten karakterből hozták a figurát, mindketten tökéletesen. Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva. A Rómeó és Júlia (Vígszínház, 1962.) előadása után Ruttkaival többször vártuk, amíg Latinovits magához tér, ha közös programunk volt.

Olyan színésszel csak eggyel találkoztam, aki az eszközeit használja és közben belehal az alakításába. Márton Andrással, aki a Karakterből című könyvet írta. Csak ő úgy halt bele minden alakításába, hogy senki nem vette észre. A mamáját kivéve. Meg egy időben talán engem kivéve. A legjobb barátom volt néhány évig. Ha belegondolok, most is az, nem változott semmi, csak már ritkábban találkozunk. Majdnem mindig majdnem mindent tudtam róla. Azt is, hogy a különböző karakterekbe kicsit mindig belehal, de azt senki nem látja, mert a mamája már nem él, én meg máshol járok. Annyira tökéletesek az eszközei, annyira jó színész, hogy el tudja játszani, ő csak eljátssza azokat a sodró érzelmeket, amik teljesen valódinak látszanak. És azt is el tudja játszani, hogy a befogadó, barátságos viselkedésformái valódiak, mert azt már senki nem veszi észre, hogy ezek a gesztusok a távolságtartásra valók. Néha ő maga sem. Mert makacsul bízik abban, hogy mások is mindent a lehető legjobban fognak csinálni, hiszen ha nem, akkor miért csinálnák.

A Karakterből című könyvben történetek vannak. Sok történet a nagyvilágból, egy színes, utazásos élet történetei lányokról, autókról, vitorlásokról, színészekről, színházakról. A szokásos, ismert karakterektől azért különbözik, mert ezt Márton András maga írta magának. Látszólag több figura, többféle szerep, más-más stílusú alak, jó szerep, na.

Amit itt fentebb leírtam, arról nem szól a könyv. De benne van.

P.S.: Azt nem írtam oda, hogy Pécsi és Bárdi a színi elnevezés szerint karakterszínész volt, Latinovits és Ruttkai hős. Így érdekesebb a különbség. Az igazán érdekes a könyv írója, Márton András. Aki a hagyományos felosztást alapul véve hős is, karakterszínész is. Ha nem születik perfekcionistának, ha nem túl okos, ha csak karakterből szemléli a világot, és nem akarja a Gesamtkunstwerket megalkotni minden mozdulatával, akkor ezt az egész világ tudta volna róla.

Az öngyújtó lelkéről

Eszembe jutott egy dialógus. Nem sokkal azután hangzik el, hogy Tiguer káplár előadást tartott Fécamp-nak a raktár rendjéről. Ideírom a párbeszédet, a két altiszt Tiguer és Ligert.

- Az öngyújtó nem bírja a klímát - mondta Tiguer.

- De lehet megjavítani, akkor bírja.

- Az embert nem lehet reparálni.

- Vakbelet olykor kiszednek.

- De itt a tüdő meg a máj sínyli.

- Azután a vese is rosszul állja.

- Az öngyújtónak a rugó a veséje.

- Ez okos mondás volt - bólintott Ligert -, mert ha az öngyújtónak nincs is veseszerve, mégiscsak hasonlít az emberre.

- Úgy van. Az öngyújtóra szintén ráillik, hogy bármilyen bedöglött, egy szikrányi életet mindig csiholhat belőle a káplár.

- Ez szintén jó mondás volt.

- Ennek az öngyújtónak hiányzik egy kereke.

- Akkor nem lehet megcsinálni.

- Nem is. De bíbelődni kell. Mert az őrvezetőé, és az is öngyújtóhoz hasonlít. Mingyár lobban.

- És szintén hiányzik egy kereke...

- Ha lobban, akkor megvan neki mind.

- De az épelméje nem normális neki.

- Az a maláriától lehet.

Azt olvastam, hogy Romániában valami fürdőhelyen előadást tart Kósa Lajos és Rogán Cecília. Elképzeltem az előadás utáni beszélgetésüket. Akkor jutott eszembe a Csontbrigádból a fenti dialógus.

Ha Tiguer és Ligert élő ember volna, akkor persze nem sértegetném őket a hozzájuk méltatlan összehasonlítással.

Nehogy ennél mélyebben belegondoljanak! Hogy hová jutottunk. Hogy ezen a szellemi szinten előadást lehet tartani. Bárhol.

Butikholmi

Olvastam egy blogbejegyzést (Kolozsvári Szalonna), aminek minden szavával egyet értek, csak ajánlani tudom, tényleg remek. De van benne egy félmondat, amivel kapcsolatban ide kell írnom egy csöndes felvilágosítást. "Armani öltönyhöz nem húzunk gumicsizmát" - így a félmondat.

Miért ne? Nyugodtan. Nem lényegesen nagyobb a kontraszt, mintha overallhoz húzna valaki gumicsizmát.

Szomorúan és lassan minden reményt vesztve kell közölnöm: úriember nem hord Armani öltönyt. Mert ugye ez a gumicsizma metonímia a jólneveltségről szólna? A jóízlésről.

Magára valamit adó angol klubba nem engednek be olyan férfiembert, akin Armani van. Jólnevelt ember ugyanis konfekciógöncöt nem vásárol. Semmilyen konfekciógöncöt.