Kérdések

Húsz éves koráig az ember azt kérdezi, mit. Nagyjából hatvan éves koráig azt, hogyan. Attól kezdve amíg él, már csak az a kérdés marad, miért.

Nyelvtanulás

„Kivégezték Észak-Koreában az országot vezető Kim Dzsong Un kegyvesztetté vált nagybátyját, Dzsang Szong Teket.”

Azért ez figyelemreméltó, nem? Észak-Koreával nincs még semmi kapcsolatunk? Csak kérdezem, hogy nem kéne? Van ez a keleti szél, amiről hallok egy ideje, olyan jó dolgokat eredményezett a fújása, mint a barátság Azerbajdzsánnal, a baltás gyilkostól nyilván sokat lehetett tanulni, azért Észak-Korea legalább olyan hasznos ismereteket adhatna át pártunknak és kormányunknak.

Itt van ez a nyelvtanításról készülő… na mit mondjak, ukáz? Cáratyuska újabb rendelete? Ez most nem foci, ez intellektuális szintre helyezi a Kedves Vezető intézkedés sorozatának egyik legszebb darabját, ő persze ehhez is ért, mint Sztálin elvtárs a nyelvészethez, bár nekem inkább a Piszkos Fred a kapitány jut eszembe:

„- Kitartás! A kocsmáros azt mondta, hogy amíg nem hoz orvost, hagyjam bent a kést, mert különben elvérzek. A kocsmáros ért ehhez, mert itt már öltek orvost is. Régi étterem.”

Ezesetben is szakemberrel állunk szemben. Hogyan tartsuk még nagyobb butaságban a magyar népet, ehhez a tételhez csak olyan szólhat hozzá, aki pontosan tudja, mit kell tenni, hiszen a legsötétebb butaságból érkezett, és azóta legföljebb a környezet változott.

„Tilos lesz nyelvet tanítani Magyarországon intézményi akkreditáció, milliós kaució befizetése és napi szintű, rettenetes adminisztráció nélkül. A Fidesz talán legkevésbé közismert, de messze legveszélyesebb és legostobább lépéssorozata zajlik éppen most. Szeptember elsejétől már hatályos a felnőttképzési törvény, ami a hazai nyelvtanítást szabályozza. A dologról azért mondtam, hogy zajlik, mert a végrehajtási rendeleteket, amin a gyakorlati részletek közül egy rakás múlik, még nem írták meg, most folyik az egyeztetés. Nehéz szavakat találni egy olyan rendszerre, ami észak-koreai ihletettségű, ugyanakkor japános hatékonysággal fogja megszüntetni és illegalitásba kényszeríteni a nyelvoktatási piacot, gyakorlatilag felszámolva a magánnyelvtanár intézményét mint olyant, és csak magyarul beszélő tökfilkót faragni minden olyan magyarból, akinek nincsen pénze arra, hogy a hazai szovjetrendszert kikerülve külföldön tanuljon.”

Na. Azért ez már valami. Az velem a baj, hogy ezeket a dolgokat már nem értem. Nyilvánvalóan bennem van a hiba. A focit meg a stadionépítéseket még értettem, a fakivágásokat is, hogy például nem látszik az Országház egy bizonyos szögből, ez mind világos, szeretjük a focit, és irtjuk a növényzetet, mert annak takarásából lehet közelíteni csak úgy, hogy nem látja az ember azt, aki közeledik, körben kivágunk mindent, pusztítjuk a környezetet, ahol érjük, ez is része a struggle for life-nak, mondom, ez rendben van, ezeket a tüneteket az is ismeri, aki elégségest kap a pszichiátria vizsgán. De ez a nyelvtanítás ügy… Ezt nem értettem, pedig kell lennie érthető magyarázatnak.

És akkor jött ez a mai hír a kivégzésről Észak-Koreában. Azért azok ott tudnak valamit, amihez az euroatlanti térség még csak nem is közeledik. Mi a fenének hajtogatják itt a világnak ezen a felén az emberélet értékéről való szólamokat? Ki mondta, hogy az emberélet olyan nagy érték? Éppen itt beszélnek erről, mikor a történelem két legnagyobb emberirtását Európában sikerült összehozni? Ami azóta van, az csak a visszafejlődés, a lényeg ideiglenes leplezése, és erre rájöttek ott Észak-Koreában. Fejlődés. Persze, csak nem úgy, ahogyan itt hangoztatják.

Az ott országvezetés! Mit kell itt finomkodni? Parlament vigyázz! Érkezik az országgyűlés elnöke. Én itt a minap teljesítményt kértem számon, amivel legalább valamilyen tiszteletet ki lehetne vívni. Ugyan kérem! Miért tesz pártunk és kormányunk mindent, amit civilizált országokban nem tehetne? Mert megteheti. Jaj dehogy két-harmad! Bizonyos dolgokat három-harmaddal sem tesz az ember, ha a gyerekszobája nem a konyhában volt a kemence mellett. Azért teheti meg, mert kiépítette a rendszert, ami szájon kap, ha pofázol.

Na most az a baj, hogy némelyek ezt még mindig nem értik és pofáznak. Cáratyuskának a nyelvtanításról szóló rendelete azt célozza, hogy a pofázás egyszer s mindenkorra szűnjön meg. Igenám, de ez hosszadalmas dolog, mire sikerül az ország csekély maradékát is belenyomni a kemencesut butaságába, az sok idő.

Azért ajánlgatom az észak-koreai kapcsolat mihamarabbi kiépítését. Az a nagybácsi ott mondott vagy tett valamit, puff! Ilyen egyszerű.

Ha belegondolnak, ez még hátravan az itthoni gyakorlatból.

De már nincs olyan messze.

Konzervatív 2.

Ugye nem bánják, ha maradok még ennél a tegnapi konzervatív ügynél? Úgy is mint „rögeszmés”. Mert a mai Népszabadságban megemlékező apologéta szerint az vagyok. (Antall értékrendje rendíthetetlenül demokratikus volt, ezt /pár rögeszmést – kiemelés tőlem – leszámítva/ már egykori ádáz ellenfelei se vitatják. Így beszélt erről: „A sors kegyeltjének tartom magam, mert megkímélt attól, hogy politikai nézeteimen gyermekkorom óta bármiben változtassak… Ma is… szinte szó szerint emlékszem, amikor hat-hét éves koromban, Veszprém megyében, az egyik hegyi úton magyarázta el nekem apám, hogy… mit jelent a képviseleti demokrácia, és hogy nekünk ehhez hűnek kell lenni, bármit mondanak, és bármit hallanék.”)

Nem tudtam, miért szaporodtak meg a rendszerváltás miniszterelnökéről szóló írások, mentségemre: nagyon rossz vagyok dátumokban, kiváltképpen megemlékezésekben, most már tudom, évforduló van. De mortuis nil nisi bene – azaz halottakról jól (helyesen, a valóságnak megfelelően) vagy sehogy. Az eredeti latin mondat ezt jelenti, ellentétben azzal a marhasággal, ami a félrefordítás következtében elterjedt a köztudatban, érdekes volna elítélni azokat, akik merészelnek beszélni a világtörténelem nagy gazembereinek nagy gazemberségeiről.

Konzervatív

Engedelmükkel gyanakodva nézek mindenkire, aki azt mondja magáról, hogy ő konzervatív.

Na jó, tudják mit? Gyanakodva sem nézek. Inkább sehogy, és az még a jobbik eset, mert igazság szerint legjobb esetben is sajnálattal vegyes csodálkozással néznék egy konzervatívra, ha különben értelmes embernek tartanám, dehát az a helyzet, hogy képtelen vagyok értelmes embernek tartani azt, aki konzervatív.

Hú mit nem mondok! És akkor például Winston Churchill? Hát ez jó kérdés. Nem tudom, nem ismerem eléggé, de két eset lehetséges: vagy nem volt elég értelmes, vagy nem volt konzervatív. Hallok róla sokmindent, remek anekdotákat is meg tényeket is, amik tetszenek, de egy embert soha nem a legjobb, hanem mindig a legrosszabb cselekedeteinek alapján ítélek meg. Viszont nem tudok Churchill rossz cselekedeteiről. Az sem feltétlenül rossz, ha valaki folyton valami ellen tesz valamit és nem valamiért, az ő hosszú életében mindig csak gonoszok álltak szemben vele, ha tetszik, egy pillanat nyugta nem volt – ezt csak azért mondom, mert nézetem szerint egyszerűbb valami ellen cselekedni, mint valamiért. Úgyhogy inkább arra gyanakszom, hogy nem volt ő konzervatív egy pillanatig sem.

Nők 3.

Valamit még nem mondtam a Mozart B-dúr zongoraversenyről (Jóreggelt Európa, november 26. Nők), hátha érdekel valakit. Ezt is hiába keresik a szakirodalomban, valószínűleg csak én gondolom így, de ha szeretnek játszani, talán érdemes néhány percet rászánni.

 

Azt írtam a fent jelzett bejegyzésben a B-dúr koncertről, hogy „…ez egy monológ, ami alá a hegedűk, fuvolák, oboák és kürtök olyan finom kíséretet játszanak, amit jóformán észre sem lehet venni, csak a hangulatát érezzük.” Ennek persze van egy előzménye, úgy értem, ez a mű is dialógusnak indul, mint minden rendes versenymű, csak történik valami még az első tételben, amitől minden megváltozik. Nem lévén partitúrájuk, amiből olvashatnának (meg aztán nem is bizonyos, hogy mindenki tud partitúrát olvasni, némely esetben súlyos kétségeim támadnak egyes karmesterekkel kapcsolatban is, vajon tudják-e, mi van odaírva), inkább percet-másodpercet írok ide, csak vissza kell menni a november 26-i illusztrációhoz, amiben Maria Joao Pires játssza a zongoraversenyt. Állítsák 6’26”-re a kurzort, és indítsák onnan a felvételt. A zongora szépen, finoman a témát kezdi játszani, de a zenekar valami érthetetlen okból begurul és nekiront, hangosan, durván. A zongora megismétli a mondanivalóját, a zenekar megint félbeszakítja ugyanazzal a gorombasággal, amivel az előbb. Akkor a zongora gondol egyet, átveszi ezt a motívumot, és lejátssza ugyanolyan szépen és finoman, ahogy az előbb a főtémát kínálta fel. A zenekar ennyi türelem és békülékenység láttán már nem tud tovább veszekedni, átveszi a témát, méghozzá a leglíraibb (oboa) és a legjátékosabb (fagott) hangszerrel, kis variációkkal körbeszaladgálja a zongorát, szent a béke, ettől kezdve megy át mindinkább abba a bizonyos monológba a mű, amit a múltkor említettem.

 

Még valami. Legutóbb a csellista lányt ajánlottam figyelmükbe, ennél a résznél a fuvolistát figyeljék. Az ő arcán ott van, amit most leírtam. Mellesleg eltűnődtem, hogy mostanában miért írok elsősorban muzsikus nőkről. Bizonyára van bennem egy jókora adag elfogultság a nők iránt, dehát ez nem új, nagyjából négyéves korom óta ebben nincs változás (annál korábbra nem tudok visszaemlékezni, bár anyám szerint Margitra, a holland nörszre kétéves koromban sem úgy néztem, ahogyan egy rendes kisfiú néz a nevelőnőjére, elképzelhető. Na jó, biztos, anyám nem szokott volt tévedni). Dehát nem erről van szó, még csak arról sem, hogy a világ nagy zenekaraiban nem régen alkalmaznak muzsikus nőket, mert azért voltak néhányan. Egyszerűen az a helyzet, hogy valóban tárgyilagosan meg kell állapítanom, egy nő sokkal élményszerűbben tud a maga hangszerén játszani, mint egy férfi, arcjátékában ott van a zene hangulata, a mozdulatain látható minden érzelem, amit a muzsika megjelenít, már ha elfogadjuk, hogy a muzsika képes érzelmek és hangulatok közvetítésére. És ha elfogadják tőlem azt az alapvetően fontos nézetet, hogy a zenét pontosan annyira látni is kell, amennyire hallani.

 

Jó tizenöt évvel később Beethoven is írt egy ilyen hevesnek induló vitát a G-dúr zongoraverseny 2. tételében. Itt a zenekar kezd dühösen, rátámad a zongorára, majd csípőre teszi a kezét és vár. A zongora egy hosszú pauza után megszólal, alig hallhatóan belekezd valami csöndes, már-már fájdalmas dallamba, szinte kérleli a zenekart, hogy ne bántsa, mert vele valami olyasmi történt… de a zenekar ettől csak még jobban megmérgesedik, közbevág (tipikus férfimentalitás, már sejti, hogy nincs igaza, meg különben sem illik bántani valakit, aki éppen a szomorúságának okát akarja elmesélni), nekimegy a zongorának. Az megint vár egy kicsit, és ha lehet, még halkabban, még csüggedtebben ismétli meg az iménti mondandóját. Aztán (az alant látható zenemellékleten a 2 perc 24. másodpercben a zenekar végre belátja, mennyire nem volt igaza, lecsöndesedik, 2’36”-nál már bocsánatot is kér, amiért olyan érzéketlen volt, 3’-nél a vonósok belemennek egy lágy, engesztelő dialógusba.

 

Ha van idejük, nézzék végig az egész felvételt, jobban ezt eddig senki nem játszotta el.



Tisztelet 2.

Van egy remek színészünk, akiről nem tudom eldönteni, színigazgatónak remekebb vagy embernek vagy színésznek. Ha ennyire nem tudom eldönteni, valószínűleg nincs nagy különbség a három között. Alig 50 éve ismerem, egy hónappal és 11 nappal fiatalabb nálam (most néztem meg az Interneten, mikor született), jónéhány dolog összekötött minket, volt hogy sűrűn találkoztunk, volt hogy ritkábban, rádiórendező koromban dolgoztam is vele néhányszor, látom olykor a televízióban (mostanában inkább olykor sem, nem a kurzus kedvence), és átlag 3-4 havonta eltöltök egy bizonyos időt bizonyos filmek előtt, amiknek ő játszotta a főszerepét, és amiket – ahogy öregszem – mind gyakrabban nézek meg újra és újra, és fedezek föl bennük mindig új dolgokat. Különösen a Szerelmesfilm néhány jelenetén szorul el a torkom, ez nem az öregség jele, így volt ez akkor is, amikor új volt a film. Ahogy integet a vonatablakból, amikor eljön Katától (Halász Jutka), meg ahogy kiszalad a pályaudvarról Párizsban, hogy néhány másodpercre megállva körülnézzen, hogy magába tömködje az elérhetetlen város élményét, mint a napok óta éhező, aki kap egy darab kenyeret, és tudja, hosszú ideig megint ez lesz az utolsó.

Tegnap ő jutott eszembe, mindjárt mondom, miért.

Amikor a legutóbbi bejegyzésem címe, ez a „tisztelet”-nek nevezett, de csak nagyon kevesek által felfogott fogalom szóba kerül, mindig két ember képét látom, mind a kettő tanár. Egyikükről, a gimnáziumi fizikatanáromról, Hanák tanár úrról többször beszéltem már a rádióban is, de az igazán megdöbbentő élményemet sosem említettem. Hanák tanár úr a kamaszkor ájult hódolatát jelentette, ami érthető és ami hamar átment emberi kapcsolatba, ő gondoskodott róla, hogy így legyen.

Bálint professzor úr a mai napig akkora súly, amivel nem tudok mit kezdeni.

A nagy előadóba gyülekeztünk mi elsőévesek az orvosi egyetemen, és jöttek sokan a felsőbb évfolyamokról is. Élettan. Sok unalmas és száraz tantárgya van az orvosi tanulmányoknak, az élettan (legalábbis nálam) ott van mindjárt az anatómia mellett. Akkor mi ez a tolongás?

Bálint prof. Ez volt a válasz a kérdésre. Bejött egy ember a terembe, és többszáz hallgatónak olyan élményben volt része, mintha egyetlen előadásba sűrítve megkapta volna a görög sorstragédiát és Plautus-t, Rameau-t és Donizettit, egy keveset a Háború és békéből, és hogy ne feledjük, mely korban élünk, valamit a Godot-ból. Nem tudom, érthető-e, ez egy tudományos előadás volt, ha úgy jobban tetszik, egy élettan-óra kezdőknek, bevezetés a diszciplínába, a fent említett művekről szó sem esett (talán Shakespeare szóba került, talán a III. Richárdban végbemenő kémiai folyamatok mint illusztrációja a szóban forgó tételnek, de lehet, hogy ez egy másik előadáson történt), csak nekünk volt az a határozott érzésünk, hogy különféle katarzisokat élünk meg.

Az élettanóra végén tapsolni kezdtünk. Meg dobogni meg kiabálni.

Talán kétszer vagy háromszor hallottam olyan tomboló tapsot, mint Bálint prof előadásain, de ez a két-három alkalom nem valamely egyetemi előadóhoz köthető, hanem színházhoz, hangversenyteremhez.

Bálint Péter professzor úr tudta azt, amit ezer jelentős tudósból egy (ezer jelentős tudós úgy 4-500 év alatt születik): érthető nyelven, világosan, lenyűgöző tárgyi tudással és elementáris humorral beszélt nagyon nehéz és nagyon nehezen megjegyezhető tudományos dolgokról.

Ez olyan teljesítmény, amiben ritkán van része közönséges halandónak. Valahogy úgy tessék elképzelni, mintha az ember jelen lehetne és végignézhetné a folyamatot, amint Michelangelo egy kőtömbből kifaragja Mózest.

Jártam egy-két egyetemre, olykor előadásokat is hallgattam, köztük jó tanároktól például a Bölcsészkaron (az mégis csak attraktívabb stúdium, mint az élettan), de olyat, mint Bálint Péter előadásain, soha sehol nem tapasztaltam.

Az senkinek nem jutott eszébe, hogy felálljunk, amikor ő bejött. Később, amikor mégis inkább tanár lettem, először egy gimnázium harmadik osztályába mentem be. Az volt az első kérésem a gyerekektől, hogy ne álljanak fel, amikor én jövök. A második az, hogy ne jelentsenek, úgysem tudom megjegyezni, mit mondanak, azt meg végképp nem tudom, mit kellene beírni és hová.

Nevető arcokat láttam abban az osztályban, azt nem tudom, a derűs figyelem mellett volt-e tisztelet, de szörnyű lett volna, ha megtudom, hogy azok a gyerekek tisztelnek engem mint a tanárukat.

Akkor jó ideig eszembe jutott Bálint prof, ahányszor bementem az osztályba, mindig. Aztán hamar eltanácsoltak a pályáról, egyebek között azért, mert képtelen voltam megkövetelni a kötelező tiszteletet.

Bálint Péter tizenöt évvel ezelőtt halt meg.

Az ő fia az a színész, akiről mesélni kezdtem itt az előbb, Bálint Andrásnak hívják.

Tisztelet

Olvastam egy hírt. A hír arról szól, hogy az avatatlan lelkiismeretnek egy múló és színehagyott látszata (nagyon finoman akartam körülírni egy külsődleges jegyek alapján embernek látszó térfogatot) rendeletet fog hozni arról, hogyan lesz kötelező tiszteletet nyilvánítani az ő (az embernek látszó térfogat) megjelenésekor. Hogy ugyanis mindenkinek föl kell majd állnia, amikor ő bemegy a munkahelyére. Lévén ez a munkahely az országházi ülésterem, ez többszáz ember vigyázzállását jelenti. Lévén ez a munkahely az úgynevezett képviselők, más néven politikusok „munkahelye” is, ez azt jelenti, hogy jórészt egyetértek az ő vigyázzállásuk elrendelésével, szerintem úgy is kellene maradniuk jó 8-10 órára, vigyázzállásban és csöndben, hangot se halljunk, aztán hazamehetnek, de ha már ez a jelenlegi viszonyok között nem megoldható, mert azoknak ott az országházi ülésteremben egy végzetes félreértés nyomán az a munkaköri leírásuk, hogy nekik ülni és beszélni kell a munkájuk végzésekor, akkor viszont tényleg álljanak föl, amikor belép a terembe

egy munkása a takarítószemélyzetnek vagy

egy villanyszerelő a karbantartóktól vagy

egy fűtő a kazánházból vagy

egy lány a büféből

mert az említettek komoly emberek, akik pusztán az általuk elvégzett munka, valamint az emberi fajhoz való tartozás alapján megérdemlik azt a tiszteletet, hogy a terembe való belépésükkor az ott tartózkodók felállva fogadják őket. Ha van abban az épületben valaki, aki a tiszteletnek a legparányibb megnyilvánulására sem tarthat igényt, akinek a belépésekor akkor is leülnék, ha addig álltam, az éppen ennek a rendeletnek a hozója. Eddig sem találtam semmit a lényben és tevékenységében, ami bármilyen pozitív érzeményt válthatna ki bármilyen érzelmi vagy netán értelmi reakció kifejezésére képes élő szervezetből, de amióta híre ment, hogy ilyen rendeletet hoz, ez a tény önmagában elegendő arra, hogy levegőnek nézzék. Még a politikusok is.

Amikor tényleg azt hiszem, hogy lejjebb már nincs, mindig következik valami, ami azt mutatja, nincs olyan, hogy lejjebb már nincs.

Mindig van.