Másfél évtizedes önkényük, mindenhatóságuk, gátlástalan
cinizmusuk és kielégíthetetlen rablásmániájuk után jó nézni – nekem legalábbis
szolgál némi elégtételül – nyomorult vergődésüket, szemükben a félelmet az
elkerülhetetlennek látszó bűnhődéstől, de szeretnék lassan túllépni rajtuk,
szeretném elfelejteni őket.
Ezt Zelki János írta, egyik igen kedves,
hajdani rádiós kollégám, akivel már akkor is sokmindenben egyetértettünk. Most
is egyetértünk. Csak én még akarom látni azt a bűnhődést.
Azon tűnődöm, van-e bennem bosszúvágy. Az
azonnali és a megfontolt válaszom is az, hogy nincs. Csak tisztázni kell, mi a
bosszú. „Szándékos, önhatalmú, néha kegyetlen megtorlás” – írja az
Értelmező Szótár, és bár kissé slendrián és elnagyolt meghatározás, ide most jó
lesz, a fogalomhoz legközelebb álló, az „önhatalmú” benne van, bár az sem olyan
egyértelmű. Egy másik idézet szerint: A Monte Cristo nem azért jó könyv,
amit fecsegnek róla, mert nem a bosszúról szól, hanem a csalók és hazugok
megbüntetéséről. Arról, hogy a bűn nem maradhat büntetlenül, hogy a tettnek
következménye van. A kérdés, vennék-e sajátkezűleg elégtételt azért, amit
velem tettek… Végülis nem. Persze most, hogy láttam-hallottam megnyilvánulni
ezt a hitvány, ócska rabszolgát, aki úgy cipelte a csúti szörnyeteg motyóját,
mintha az valami fennkölt, dicső hivatás volna, most azért egy pillanatra
feltámadt bennem az a vágy, amit gyerekkoromban sokszor éreztem, mikor az
iskolából hazamenet a Mátyás téri banda tagjai véresre vertek, de aztán
lehiggadtam. Volt néhány ilyen sunyi kis, folyós lepényjellegű mozgó és hangot
adni képes lény akkor is a Mátyás téren, a Lujza utcában meg ott a környéken, amikor
már közeledtem a 190 centihez és 90 kilóhoz, amikor meggyőztem a térieket
arról, hogy hiba volt annak idején engem rendszeresen megverni, az efféle
általában nem mert megmukkanni, de az efféléhez nem nyúlt kézzel az ember akkor
sem, ha mégis nyivákolt valamit, mint ez a fentemlített szégyenhalom… Egyszóval
nem, ez nem bosszúvágy, csak az a kívánság, hogy bűnhődjenek…
Megpróbálom elmondani, miért fontos ez,
miért fontosabb bárminél, miért mindenekelőtt való. Elmondom a saját
történetemet, az alkalmas arra, hogy az is magáévá tegye a büntetés
fontosságának tudatát, aki leginkább a dolgok érzelmi megközelítésére hajlamos.
Sosem volt erős oldalam a függelem.
Viszont szüntelenül működött bennem valami, amit okos ismerőseim
igazságérzetnek neveztek, és aminek a helyességét rendre igazolták azok,
akiknek adtam a véleményére, valamint az a 600 000 és 3 000 000 közötti
hallgató, akik 30 éven át rendszeres hallgatói voltak az egyes műsoraimnak.
Mindezek következtében azt a politikai rendszert, ami nekem megfelelt volna,
még nem találták ki. Legfőképpen azért nem, mert minden földi baj elsőszámú
okozójának, az emberiség végzetes tragédiájának a politikusokat tartom, akiknek
a förtelmes váladéka, a politika teszi lehetetlenné az emberré válást.
(Közbevetőleg itt kell megjegyeznem, Magyar Péter produktumát egyelőre éppen
ezért gondolom reményteljesnek, és mindaddig annak fogom gondolni, amíg a rendszerében
nincsenek pártpolitikusok, amíg az általa kiválasztottak értenek ahhoz, amit
csinálnak, azt teszik, ami a deklarált feladatuk: az emberek ügyeivel foglalkoznak.
És ezért is írtam le, hogy amit tesz, az a világ eddigi
egyedülálló csodája, mert egyelőre úgy látom, ő is kiiktatandó kártevőnek
tartja a politikát.) Felidéztem már sokszor, most megismétlem: ’89. június
16-án felhívott a Rádióban Göncz Árpád, és csak annyit kérdezett, láttad? Az
isten őrizzen meg minket ettől az alaktól. Egy évvel a halála előtt fent voltam
nála a Vérhalom tér sarkán (akkor még nem tudtam, azért hívott, hogy elbúcsúzzon),
felidéztük a 25 év előtti nyarat, „hát nem őrzött meg”, mondta.
Amikor az a hosszúhajú, szakállas,
ápolatlan taknyos a Hősök terén hazaküldte a szovjet csapatokat, amik már régen
elkezdtek kivonulni az országból, és ezt csak az nem tudta, aki nem akarta
tudni, akkor még csak olyasféle undort éreztem, amilyet valami különösen büdös
szag vált ki az emberből. Aztán egy évvel később a „képviselői irodaházra” átkeresztelt
MSZMP székház félemeletén beszélgettem, nem emlékszem, kikkel arról, mi volna a
teendő a Rádióval, ez a nyikhaj odajött, és valami ostoba, nagyképű szöveggel
belepofázott abba, amit éppen mondtam. Szóljon neki valaki – mondtam –, hogy az
elemi illemszabály szerint csendben maradunk, amíg a társaság egy másik tagja
beszél. Mint később megtudtam (közvetve) a barátjától, a nagybajuszú
sültparaszttól, ezt soha többé nem felejtette el, mint ahogyan azt sem, hogy egy
műsoromban azt mondtam, engem az ordító egér című filmre emlékeztet. Akkor már
miniszterelnök volt. Akkor kezdte rám küldeni a különféle pribékjeit, a
cseppfolyós gerincű talpnyalóit. Ezek közül a legmeglepőbb a jónevű
sportriporter volt, korábban gimnáziumi iskolatársam, a jelzett időben a Petőfi-adó
főszerkesztője, aki mindenféle hülyeséggel próbált megrendszabályozni, „főszerkesztői
leiratban” utasított például, hogy a száznyolcvan perces Jóreggelt Európában
félóránként mondassak híreket. Vasárnap kora reggel, amikor még a világ
legnagyobb országainak legnagyobb hírműsorai is az előző nap ismétléseit adják.
A szentfazék, ájtatos hangú, nevenincs riporterből alázatos nyelvcsapások útján
lett rádióelnök (neveket azért nem írok ide, mert ez itt az én megjelenési
felületem, ezt nem szeretem ilyen alakokat azonosító betűcsoportokkal
szennyezni) azt írta, hogy felkészületlen vagyok, a műsorom össze van dobálva
minden rendszer nélkül. Ezután érkezett a műlovarnő külsejű vamp az elnöki
irodába, ő már bevetette a nehéztüzérséget. Korábban nem jelezte, hogy valami
baja van velem, évtizedekig dolgoztunk a Rádióban, alakítottunk egy közös céget
is, engem javasolt ügyvezető igazgatónak… Elnöksége idején hetente fenyegetett,
a hozzá hasonló jellemű beosztottjai mindent elkövettek, hogy ne legyen egy
nyugodt napom sem, mindenre ugrottak, ami a műsoraimban bántotta az érzékeny,
szervilis lelküket – csak hát, nem tudtak érdemben belém kötni. Miközben én
finom voltam és visszafogott, nem azért, mert féltem tőlük, hanem mert a
tömegtájékoztatásban soha nem tűrtem semmilyen közönséges stílust, durva
szavakat. Mutatok egy példát, amiért rám küldték a Rádió főjogászát, ezt
beletettem egy 2004-es könyvembe. A részlet úgy kezdődött, hogy bejátszottam
egy 1985-ös felvételt, amit a Betűtenger című műsoromba készítettem Ronyecz
Máriával, a kor egyik legkiválóbb színésznőjével, Karinthy Előszóját mondta el,
kongeniálisan, lenyűgözve hallgattam a vezérlőben, az ő előadása volt, én nem
szóltam bele, semmiféle rendezői instrukcióval nem láttam el. A bejátszás utáni
megszólalásomat teszem ide, a Jóreggelt Európa 2001. április 8-iki adásából:
Szegény Ronyecz milyen dühös volt.
Ingerülten mondta el Karinthy Frigyes versét. Pedig ez a vers nem ilyen, ez
csak egy könyörgés, de ezt akkor nem lehetett másképp elmondani.
És attól félek, ma sem lehet. Ronyecz
Mária 89-ben meghalt, ha még élne, most
újra elmondaná ugyanígy…
Ronyecz már nem érhette meg a 90-ben
ölünkbe hullott „függetlenséget”. Ami ma azt jelenti, hogy van gyűlölet és
uszítás, politikának csúfolt, összehúzott szemű sziszegés, nyavalyás kis alakok
nyavalyás kis piszkoskodásai minisztériumokban és az ország házában. Ezeken a
helyeken, a minisztériumokban és az ország házában rosszarcú, rosszmodorú,
tanulatlan elvtársak diktáltak évtizedeken át, most rosszarcú, rosszmodorú,
tanulatlan „polgárok” teszik ugyanazt. Hogy a magamfajta ember-e, azt 1990-ig
az elvtársak akarták kétségessé tenni, most a „polgárok” akarják.
Kicsivel később egy másik sportriportert
búcsúztattak, nyugdíjba ment, ’90-ben róla is kiderült, hogy alapjában véve ő
egy népnemzeti. Évtizedekkel korábban én csináltam belőle igazi rádióst, amikor
a Rádiószínházban felszólaltam egy dokumentumjátéka mellett, amit a többiek ki
akartak dobni, hogy dolgozzunk rajta, érdemes, szerintem a fiú okos és
tehetséges… Becsületére legyen mondva, soha nem állt be a kivégzőosztagba, pedig
nyilván hívták, sőt, ezen a búcsúztatón (ahol az egyik asszisztensem szolgálta
fel az enni-innivalót) azt mondta, ami a Benediktyt illeti, valami mást kell
kitalálnotok, mert szakmailag megesz titeket reggelire.
El kellett volna venniük a műsoridőmet, az
ellen semmit nem tudtam volna tenni, másképp semmi esélyük nem volt, nem voltam
a beosztottjuk, nem utasíthattak az ostobaságaikkal, de azt hitték, mikor már a
szocialisták kerültek kormányra, hogy azok nem engednének engem. Nem a fenét,
azok is csak politikusok, és mint kiderült, az első perctől kezdve tele volt a
gatyájuk, úgy féltek a csúti brigantitól. Aki lényegében azóta uralta a magyar
politikai szférát, amióta a Hősök terén felböfögte azt a felháborító, gyáva,
nyálas szöveget.
Végre 2004-ben ráleltek a megoldásra: az
idő előtti nyugdíjazásra. Egy évvel a 62. születésnapom előtt indoklás nélkül
kényszernyugdíjba küldtek. Elvették a műsoraimat, a belépőigazolványomat, 24
órán belül ki kellett ürítenem az irodámat és a titkárságomat, soha többé nem
tehettem be a lábamat a Rádió épületeibe (mondjuk, nem is akartam). Fizikai és
szellemi erőm teljében (elfogulatlan vélemények szerint legföljebb 40 évesnek
látszottam) úgy tüntettek el egyik pillanatról a másikra, hogy még a
hallgatóktól elköszönni sem hagytak. Ezellen nem volt semmilyen jogi lépés.
Ötvenöt évvel azután, hogy egy lelkes, pályakezdő énektanár, Lukin László
gyerekkórusának tagjaként először beléptem a Bródy Sándor utcai kapun, úgy
zavartak ki onnan, mint egy bűnözőt.
Szerettem a Rádiót, szerettem műsorokat
csinálni, azt hiszem, értettem is hozzá – sőt, nemcsak én hiszem, Randé Jenő,
Szepesi György, Sebestyén János, Újházy László is úgy gondolta, a teljes magyar
színésztársadalom, zenészek, énekesek, egyszóval sokan. Hazamentem 140 000
forintos nyugdíjjal, bármilyen további munkalehetőség nélkül…
Ez csak egyetlen egy történet.
Mindenkinek megvan a saját története,
annak is, akiben sosem vált tudatossá, miért szorul a gyomra és a torka, miért
nem tud aludni, miért restell a szemébe nézni azoknak, akikért felelősséggel
tartozik, de tenni nem tud semmit, mert megbénították, tehetetlenségre
kényszerítették – és ez nem tömegjelenség, nem „rengeteg ilyen”, ezek
mindegyike egy történet, mindenkinek a magáé. Csak van belőle sokmillió.
