Nem ismerem személyesen Krasznahorkai Lászlót. A műveit, a mentalitását valamelyest. Nem vágyom a vele való személyes ismeretségre, de ha Krasznahorkai felhívna, hogy akar velem találkozni, nem utasítanám el.
Ókovács Szilvesztert sem ismerem. Csak némely megnyilvánulásait. Ezeknek az alapján azt is utálnám, ha bejönne abba az utcába, ahol lakom. Nevezett megjegyzéseket tett Krasznahorkai bizonyos mondatairól. Nem piszkítom össze a képernyőjüket ennek az idézésével, csak egy töredéket teszek ide: Krasznahorkai nem könnyíti meg azt, hogy „egy nemzet lehessen büszke a Nobel-díjára”. Ezzel kapcsolatban van néhány kérdésem: mi köze van a nemzetnek bárki Nobel-díjához? Miért akarja Ókovács a saját "értékét" magasabbra taksáltatni olyanokénál, akik - nem tartozván ehhez a nemzethez - nem lehetnek büszkék Krasznahorkai Nobel-díjára? Ha valaki odáig könyökölte fel magát, hogy az Operaház igazgatója legyen, miért nem képes egy fogalom értelmezésére? A büszkeség ugyanis megnövekedett (szerintem kórosan megnövekedett) önértékelést, önérzetet jelent.
Ideteszem viszont Krasznahorkai mondatait, amiknek minden szavával egyetértek: „az én Magyarországom a nyelv Magyarországa, és nem a huszároké. Messzire kerültem a magyar világtól, a butasággal beszennyezett magyar fogalmától. Minden populizmusnak kitett államban szörnyű dolgok történnek, de semmi sem mérhető intenzitásában és brutalitásában ahhoz, ami Magyarországon zajlik”.
Nem hiszem, hogy értelmes embernek szüksége volna bármilyen magyarázatra, ami az igazságot különbözteti meg a nyálas "magyar büszkeségtől", az állandó, egyre nagyobbakat tódító önfényezéstől.
Ha nem veszik nagyképűségnek, íme még egy idézet, az Ezerév című könyvemből:
Az már egy egészen más kérdés, mit nevezünk hazának.
És hogy én szeretem-e a hazámat. A kérdésre nyomban válaszolok is: nem, nem
szeretem a „hazámat”, azaz nem szeretem azt a zavaros fogalmat, amit ebben az
országban rendszeresen összetévesztenek a hazaszeretettel. Mert nem vagyok
hajlandó azonosítani ezt az érzést azzal a hamis, bornírt és homályos értelmű
szóval, amit ennek az országnak a politikusai követelnek évszázadok óta, de
talán soha olyan hamisan, primitíven és a fogalom iránti teljes értetlenséggel,
mint napjainkban. Most már 10 éve (2020 januárjában vagyunk). Egy magyar író „hazája”
a magyar nyelv. Azt szeretem. Mert például egyetlen más nyelven sem tudom azt
mondani, hogy május elseje a kikelet és a hazaszeretet ünnepe, amennyiben
mindenkinek kikelet vonulni, pedig hazaszeretet volna menni.
Szeretem például Karinthyt és Bartókot és szeretem
ugyanilyen feltétel nélküli szeretettel például József Attilát és Radnótit, meg
a P. Howard néven ismert, legmagyarabb írót és Ottlikot és Örkényt, mert
szeretem azokat a műveket, amiket létrehoztak. A magyar irodalom majdnem annyi
polcot foglal el a könyvtáramban, mint a többi nyelv együttvéve. Ezenkívül
szeretem a Balatont meg annak a tónak a partjait mindenestül, a fővárosnak a
nekem tetsző részeit, Kőszeget és Sopront meg mindenféle településeket és
tájakat. Viszont ez mindössze az én ízlésemről szól, meg arról, hogy nevezettek
ehhez az országhoz tartoznak, semmi közük nincs a „haza” számomra teljesen jelentésmentes
fogalmához. A „hazaszeretet” különben mindenkinek a magánügye. A „magyarságtudat”
is. Nekem egyikből sincs. Mert elsősorban ember vagyok, csak azután magyar,
vagy mondjuk: szükségszerűen vagyok ember s csak véletlenül magyar, hogy
Montesquieu-t idézzem (kissé átalakítva) az abszolút esetleges magyarságomra.
