A minapi írásom után távolabbi ismerőseim
azt kérdezték, én mégis melyik oldalon állok. Bal vagy jobb. Mert azt látják,
hogy egyik sem vált ki belőlem valami nagy rokonszenvet, de mégis…
Na jó, legyen. Amíg fiatal voltam, és
kevesebb kérdést tettem föl a kelleténél, inkább baloldalinak véltem a
nézeteimet, egyszerűen azért, mert nem tudtam, mekkora baromi nagy ostobaság ez
az egész oldalasdi. Igaz, a származásom miatt osztályellenségként tartottak
számon az ötvenes években, az meg ugyebár, a „jobboldal” volna. Erről viszont
az jut eszembe, vajon föltette-e valaha valaki a kérdést, ha egy pillanatra
elfogadjuk a „progresszivitást” meg azt a sok egyéb jót, amit főképp a magukat
baloldalinak tartók hirdetnek magukról: ki „baloldalibb” Széchenyi Istvánnál?
Talán Kossuth? Ki tett az ország javára? És ki próbálta romlásba dönteni? Ki
épített és ki rombolt? Kossuth mit tud felmutatni soktízezer halotton és egy
elpusztított országon kívül? Az ellopott kincstármaradékon kívül, ami arra
azért elég volt, hogy évtizedekig éljen belőle „emigrációban”, azaz gyáván
elfutva a felelősség elől, ami egyedül az övé volt, hagyva, hogy az ő bűneit
másokon, majdnem ártatlanokon torolják meg. Meg még az Európára szabadított
oroszokon, a „Kasszandra-levélnek” nevezett iszonyatos aljasságon kívül.
A válaszom az, hogy egyik oldalon sem
állok, az egész ügyet hatalmas baromságnak tartom, mindjárt elmondom, miért.
Mindenesetre jó volna nem erőltetni ezt az
egész oldalügyet, dehát tudom, hogy reménytelen. Egyelőre. Ahogy néhány
évtizede a kereszténységnek az életünkből való eltüntetése is annak látszott.
Lassan (nagyon lassan) azért kezd eltűnni. Mint ahogy bizonyos idő múlva remélhetőleg
el fog tűnni a demokrácia meg a demokrata is, az atlanti térség
harmadik elképesztő ostobasága. Az ember görcsös vágyának harmadik hirdetménye,
amivel a saját, kiemelkedő nagyszerűségét tárja a világ elé. Az igazán kiváló
ember ugyanis a demokrata, az emberi faj csúcsát jelentő, emelkedett erkölcsű
és gondolkodású, kétlábon járó evolúciós remeklés. Aki is a nép akaratának
mindenekfelett való érvényesülését tartja kívánatosnak, aki úgy véli, a hatalom
a népé, megingathatatlanul hisz a többségi elv uralmában, mely uralom egyik
legfőbb jellemzője a kisebbségi jogok tiszteletben tartása. A demokrata
ideológiájának, azaz a demokráciának a lényege a sokaság, a tömeg mindent
eldöntő óhaja, ha úgy jobban érthető, a mennyiség dominanciája a minőség
felett. A demokrata azt szereti, ha az élet minden fontos kérdésében a nép
akarata dönt, azaz a többségi elv alapján minden úgy történik, ahogyan az
garantáltan távol van a racionalitás leghalványabb árnyékától is. A demokrata
mindent felülmúló életelve szerint tökéletesen rendben van például Napóleon és
Hitler diktatúrája, mert őket a többségi akarat helyezte maga fölé, ahogyan a
csúti rém is a briliáns demokrácia terméke. A demokrata fensőbbsége
vitathatatlan, rendkívül büszke arra, ha látja az elsöprő többségű tömeg
akaratának kiteljesülését, minél nagyobb létszámú sokaság áll az emberélet
minőségét eldöntő intézkedés mögött, azaz minél garantáltabb ennek a sokaságnak
a mélységes mélyen húzódó szellemi színvonala, annál diadalmasabb a demokrata
ember.
A jelzett hármasságnak a puszta léte, a
vallás, a baloldal-jobboldal, valamint a demokrácia mutatja igazán világosan,
hogy a tápláléklánc legtetején álló ember a legkevésbé észszerűen élő és
viselkedő faj az élővilág megszámlálhatatlan változatosságában. Egy
valamirevaló rovarhoz például bizonyosan nem ér fel. Na jó, hát persze a
rovarban munkál az életösztön, enni akar, a szükséges mértékben szaporodni,
tevékenységeinek színes sorát ennek az igénynek megfelelően végzi, a rovarok
valószínűleg nem szoktak éhen halni, számukra ismeretlen a hajléktalanság, és
vélhetőleg ritka a nyomorban élő rovar. Semmiképpen sem tesznek semmit, amivel
a saját fajuknak, fajtájuknak ártanának, aminek a célja a rovarság kiirtása
volna. A hangya racionálisan él, sőt a gyík és a pávián is például, erre egyedül
az ember képtelen. Az ember, aki nem is a saját faján belüli, egymás ellen
vívott háborúival árt magának legtöbbet.
A kumráni papok már századokkal az
időszámítás előtt tudták, milyen felbecsülhetetlen érték az a pogány mítoszokra
épített történethalmaz, amivel állandó rettegésben lehet tartani a népet, amit
századokkal később Bibliának neveztek el, és aminek az évezredeken át való megírásáról
mindenféléket összehordanak, amiket „isten diktált”, de attól még a tudomány
megállapításai nem változnak, elfogadható dokumentum nincs az időszámítás
előtti 2. századnál korábbról. Nem tartom magam Biblia-szakértőnek, de a Názáreti
című könyvemet 16 évig írtam, ezidő alatt mindent elolvastam, amihez 6 nyelven
hozzájutottam, ilyenformán talán valamelyest tájékozottnak lehet nevezni – a
Biblia (Ószövetség) ma ismert szövege lényegében Kumránban készült az
időszámítás előtti 200 és 50 között, az ezerévekig tartó „írásról” szóló állítás
mese, a „történelmi alakok” legnagyobb része sosem létezett. Az ókori Izrael
mindenesetre ezt az istenfélelemre bazírozott „kultúrát” bírta felmutatni a
tudomány és a művészetek helyett. A korlátozott emberi elmét a sokezer éves
ókori görög kultúra közvetlen tengeri és szárazföldi szomszédjaként, amire –
szolgáljon mentségére – legalább káros hatással nem volt. Ezt sikerült
alulmúlnia a legsunyibb brigantinak, a tarszoszi Saulnak a zsidó vallás elvadítása
által létrehozott „kereszténységgel”, az emberi történelem legcsodálatosabb
alakjának, Jézusnak a totális eltorzításával, körülbelül 1300-1400 évre sötétségbe
borítva a később Európának elnevezett földrészt. Én vakságnak, érthetetlen
mellébeszélésnek tartok minden kísérletet, ami mindenáron a „barbárokra” akarja
kenni a Római Birodalom összeomlását. Miközben számtalan érv és adat,
dokumentum üvölti bele a „szakirodalmat” írók arcába, hogy a Római Birodalmat
egyes egyedül a kereszténység döntötte össze. Félre ne értsenek, nem a
véleményemet mondom, az Ezerév című, ki tudja, mikor megjelenő
könyvemben két fejezetet szánok erre a kérdésre, adatokkal, ismert történelmi
tényekkel igazolva, hogy a világ középkor történészeinek teljesen érthetetlen
hazugságai kenik felismerhetetlenné a különben világos képet – csak egyetlen
példát teszek ide a könyvemből (sok ilyen van): "Legyetek egyetértők!
Gondoskodjatok a katonák jólétéről, senki mással ne törődjetek…” – ezt
Septimius Severus mondta a fiainak a halálos ágyán. Egy császár a legnagyobb
valószínűséggel ostoba, különben nem volna császár, de annyira talán mégsem
együgyű, hogy kizárólag a hadsereget akarja erősíteni, ha sem közel, sem távol
semmiféle külső ellenség nem látható, akkor csakis otthon lehet nagy baj,
amihez a katonaság kell. Septimius Severus 211-ben halt meg. A „szakirodalom”
szerint a „barbárok” 410. után érkeztek meg. Ez kétszáz év.
A „szakirodalom” szerint: „A
kereszténység csodálatos gyorsasággal terjedt, a II. század közepén már a Római
Birodalom legtávolabbi tartományaiban is voltak keresztény gyülekezetek.” Az
összkeresztény őshazugság egyik legutálatosabb fogása a sosem létezett
„barbárokból” megformált ellenségkép, a tömeg hülyítésének valószínűleg első és
máig leghatékonyabb megjelenése a világtörténelemben. A jelen civilizáció, a
kultúra és tudomány léte ezeknek a „barbároknak” köszönhető. A Frank Birodalmat,
a Német-Római Császárságot a „barbárok” alapították, ezek tették lehetővé, hogy
a kereszténység tovább tenyésszen, mielőtt elpusztította volna önmagát. A
kereszténység azokra rázza az öklét a mai napig, hogy lerombolták Rómát, akik
legalább valamit megmentettek abból a dúlásból, amit a keresztények műveltek az
ókori kultúrával. A mai keresztények, akik még mindig nagyra vannak a
vallásukkal, azoknak a barbároknak a leszármazottai, akikről azt írják az
ostoba történelemkönyveikben, hogy megsemmisítették az ókori kultúrákat. Egy
ilyen hihetetlenül gyorsan terjedő fertőzés elől hogyan lett volna képes
elmenekülni a görög és a római kultúra? Különösen miután az uralkodók rájöttek,
hogy nem létezik félelmetesebb fegyver a kereszténységnél, amivel úgyszólván
minden anyagi ráfordítás nélkül le lehet igázni és rémületben lehet tartani
bármilyen létszámú tömeget. Isten mint halálos fegyver egyetlen más vallásban
sincs hatásosabban kitalálva, a túlvilági boldogságnál nincs behajthatatlanabb
ígéret (az iszlám e tételekben való hasonlósága dermesztő, de az áldozatok
száma a kereszténységhez képest elenyésző).
A középkor sötétségét a renaissance végre
földerítette, Európa népe néhányszáz év alatt lassan eljutott a felvilágosodás
koráig (és 1730 körül az Európa név „hivatalos” – meglehetősen szűkagyú –
geográfiai megszületéséig), kis ideig világított némi remény, hogy a
kereszténység iszonyatos szorításából képes lesz kiszabadulni az emberiség
legfejlettebb része, a később atlanti térségnek elnevezett töredék. (Kérem
szépen, ne tessék engem most belekényszeríteni annak kifejtésébe, hogy az
atlanti térség lakói nem a kereszténység által, hanem annak ellenére fejlődtek.
Mégpedig a Giordano Brunohoz hasonlók hatására, akik ki mertek és ki tudtak
bújni az emberi szellemet mozdulatlanná dermesztő vallási béklyóból, Boccacciotól
Locke-on át Rousseau-ig sokan voltak, akik majdnem elérték az értelem győzelmét.)
Akkor jött a „nagy” francia forradalom, ami felszabadította a tömeg erkölcsi mélységeit,
hogy fundamentumot szerezzen a maga sekélyes polgári szellemének, annak minden
erőszakos vágyát rázúdítva a társadalomra, megszülte a nacionalizmust,
hallgatólagosan elfogadottá süllyesztette a bárki által bárhol, bármikor
elkövetett gyilkosságot, elég volt e cselekedetet „forradalminak” nevezni, és
általánosan elterjesztette a „politika” újkori értelmezését a maga bal- és
jobboldali pártjainak jelentékennyé növesztése által. És mert a baj nem jár
egyedül, elkezdték sűrűn emlegetni az addig szórványosan előforduló „demokrácia”
kifejezést, az eredeti ógörög félreértelmezett, eltorzított, fokozatosan mind
kártékonyabbá váló változatát. A „néphatalmat”. Holott az a démosz,
amiből az eredeti fogalom származik, az ennek a szónak az első jelentése: a démosz
a község és egyben a települést irányító testület
neve, mely testület az ügyeket intézte, más szóval szabályozta – a kratosz
(a demokrácia szó második tagja) elsősorban nem a hatalmat, az uralmat
jelenti, hanem a szabályt, az irányítást, ami valóban szolgálat
volt és nem hatalom. Azt sajnos nem tudom, a démosz hogy állt össze,
kikből, milyen módszerrel, erre még Moses Finley írásaiban sem találtam
utalást, de lehet, csak azért, mert ez a zseniális cambridge-i klasszika
filológus természetesnek tartotta a magyarázatot: a démosz ugyanúgy alakult,
ahogyan minden intézmény vezető-ügyintéző testülete – a hozzáértők, az
alkalmasok, azaz a khrésztoi, vagyis az érdemesek, hasznosak maguk
közül, de mindenképpen az általuk ismert képességűek közül nevezték ki a
különféle tisztségek viselőit, a települések lakóinak a megelégedésére /az
esetleges elégedetlenség esetére létrehozták a graphé paranomón és az osztrakiszmosz
szabályrendszerét, azaz a törvénytelenségi vádiratot, aminek alapján bármely
görög polgár beperelhet bárkit, aki törvénytelen javaslatot tesz, és a cserépszavazást,
mely „civil” technika lényege, hogy a cserépre (osztrakhon) ráírtak egy nevet,
az agorára kihelyezett edényekbe bedobták, ha 6000 (hatezer) cserépen egyezett
a név, az illetőnek mennie kellett - tíz évre száműzték, a száműzésről pedig
maga a démosz intézkedett/. A népnek joga volt az elégedetlenség
kifejezéséhez, e jogot hathatós rendszerrel tették működőképessé, de a nép nem
gyakorolt semmiféle hatalmat, nem is érezte szükségét. Megvolt ugyanis annak a
lehetősége, hogy a népből bárki az irányító testületbe kerüljön – ezt a vágyat
bárki kielégíthette ugyanis tanulás, a megfelelő képzettség megszerzésével.
Különben pedig az emberek élték a nyugodt, hétköznapi életüket, senki nem
zaklatta őket olyan hülye kérdésekkel, amikre nem is tudták volna a választ,
mert a démosz intézte az ügyeiket, és segített az ünnepek
megszervezésében, énekesekkel, táncosokkal, színházzal, zenével, nem is
próbálta a település lakóit bevonni olyan problémák megoldásába, amiről azoknak
fogalmuk sem volt. Nem rendeztek izzadtságszagú csinnadrattát, ami arra
késztette volna a népet, hogy „választásokon” vegyen részt, a népnek ugyanis
semmi szüksége nincs az efféle felfordulásra…
Tetszik érteni? A demokrácia eredetileg a hozzáértők,
az alkalmasok, az érdemesek, hasznosak által való irányítást jelenti. Ezt
az emberiség történelmének mindmáig egyetlen, emberhez valóban méltó társadalma
és kultúrája teremtette meg, az ókori görög, ezt sikerült a már eleve rontó
római birodalom legyilkolásával végleg elpusztítania előbb a kereszténységnek,
aztán a görög kultúrát feltámasztani szándékozó renaissance és felvilágosodás
gyökeres kiirtásával a francia forradalomnak. Utóbbi számtalan kártékony tettei
közül az egyik legártalmasabb a fent leírt demokráciának a választójog
elnevezésű fétis által való visszataszító, kóros torzképpé csúfítása, amit a bő
kétszáz éve mind ostobábban viselkedő ember a legbiztosabban ölő, öngyilkos
fegyverré alakított. Aminek rothadt, bűzlő terméke a legócskább, legaljasabb
alakoknak a felszínre nyomakodása (Szijjártó Péter: A magyar
miniszterelnöknél demokratikusabb politikus nemhogy Európában, a világon
nincsen – ez valószínűleg igaz, alacsonyabb szellemi, kulturális és
erkölcsi szintről sehol a világon nem választott még ki senkit a demokrácia
borzalmas rendszere, mely szintről nevezettnek az elmúlt negyven évben nem
sikerült följebb emelkednie, valószínűleg nem is akart, nyilván tudta, hogy
fölöslegesen erőlködne, sikerült viszont az egész országot összekennie a
lumpenség áporodott váladékával, közvetlen környezetét és a rajongótáborát magával
rángatnia a butaság, a sunyiság, a gerinctelenség, a gátlástalan pitiánerség
mélyen enyésző sötétségébe).
„Valami legrosszabb voltának
bizonyítéka a tömeg” – írta Seneca 2000 évvel ezelőtt. „Bizony az
igazságosságnál előnyösebb az igazságtalanság - a tömeg ezt vallja, és
boldognak ítéli és tiszteli a gonosz gazdagot és hatalmast és magán-, és
közkitüntetésekkel halmozza el, és megveti a gyöngét és szegényt, noha
elismeri, hogy ez különb az előbbinél” – ez még Senecánál is régebbi
körülbelül 400 évvel, Platón Az államban már elég világosan leírta a tömeg
szerepét és jellemzését. A Gondolat ’68-as kiadását a megjelenés napján vettem
meg a könyvkiadó Váci utcai boltjában, néhány év alatt „rongyosra” olvastam,
mert bár a görög művészetet és kultúrát Castiglione László akadémiai
dolgozószobájában és Oroszlán Zoltán archeológia szemináriumain kezdtem babonás
csodálattal bámulni, ez a fent említett könyv tétette föl velem az első
kérdéseket a jelennek az ókorhoz való viszonyáról. Hogy ugyanis honnan és milyen
eszközökkel bírta leküzdeni magát az emberiség a 20. század nívójára – pedig
hol volt az a mostanitól, fel sem látunk odáig.
„Demokratának lenni mindenekelőtt
annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől,
a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen,
gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és
egyáltalán mindazoktól a (...) veszedelmektől, melyek az által válnak valódi
veszedelmekké, hogy félünk tőlük” – ez Bibó István ájult tisztelettel
közhellyé silányított mondata, annak illusztrációja, hogy még egy nagyon okos ember
sem mindig képes feltenni alapkérdéseket, ennélfogva kételkedést kizáró
értéknek tekint egy förtelmes, nyomorító, kóros ideológiai deformációt.
A demokrácia nagyszerűségéről még egy
motívumot említek, aztán hagyom a rendíthetetlen hívőket tovább rajongani. Azt
hihetnénk, hogy e társadalmi formáció legalább egyvalamiben képes pozitív
hozadék felmutatására: a „politikus” nevű, túlnyomó többségben humanoid
szörnyszülött ugyebár annak a csodaelixírnek köszönheti a létét, ami a tömeg
hihetetlen butaságából és minél nagyobb egyedszámának varázsvegyülékéből
keletkezik, következésképpen elemi érdeke ennek a félresikerült lénynek, hogy
ajnározza, babusgassa a nép egyszerű gyermekeit. Meg is teszi – néhány hétig az
úgynevezett „választások” előtt. Mindenekelőtt ígér, miként pap a templomban,
csak a politikus hazugsága annyival hitványabb a kereszténység felkentjének
tódításánál, amennyivel az számon kérhetőbb a túlvilági boldogságnál. Csakhogy
a politikus majdnem akkora szélhámos, mint a templomi igehirdető, ilyenformán
bekalkulálja a tömeg szellemi színvonalát: pontosan tudja, hogy senki semmire
nem fog emlékezni, és ha mégis, a nép körülbelül olyan hatásfokkal képes
behajtani az ígéreteket, mint a hívő keresztény a mennyei üdvözülést. A
megválasztása utáni napon elkezdi a továbbiakban rendszeresnek tekinthető tevékenységét:
egyik pillanatról a másikra a „szolgálat” átalakul „hatalom gyakorlássá”,
aminek a lényege a változatlanság, a fennálló rend szinten
tartása. Ezt annak a fetisizált adatnak a folyamatos közlésével lehet a
legkönnyebben elérni és leplezni, amit „gazdasági fejlődésnek” hívnak, a nép
egy pozitív számtól nyugodt marad és elégedett, mert nem appercipiálja, hogy
ebből az adatból semmit nem ért, méghozzá azért nem, mert a kultúra fejlesztése,
az iskolarendszer alakítása soha nincs a teljesítendő feladatok között,
minthogy a nép butaságban tartása a hosszú politikusi élet alapja. Félre ne
értsenek, nem Magyarországról beszélek, itt csak súlyosabban jelentkezik ez az
alapszabály, de ez így működik mindenütt még az atlanti térségben is, az egyes
országok történelmi hagyományainak függvényében mindenhol másképp. Azaz
Németországban és a skandináv országokban vagy a briteknél lényegesen magasabb
fundamentális civilizációhoz kell igazítani a változatlanság kötelező
fenntartásának technikai részleteit, mint tőlük keletre, de még itt is nagy a
különbség az európai Csehország és a félázsiai Magyarország vagy a sokszázéves
török uralom nyűgét máig viselő Bulgária között. A legfejlettebbeknél mindig
van valami teljesen lényegtelen látszat változtatás, amit az oktatásügy sarkalatos
reformjának neveznek, és akkora léggömböt fújnak belőle, ami egy ideig a napot is
eltakarja, de természetesen semmi olyasmi nem történik, ami a tömeg kulturális
színvonalán egy millimétert is emelne.
Mindebből az következik, hogy ajnározásra
nincs szükség, a tömeg remekül elvan azzal a tudattal, hogy ő a demokrácia, a
legmagasabb szintű társadalmi formáció áldása alatt él, műveltebb rétegei
kövéreket mosolyognak Churchill bonmot-ján: "A demokrácia a lehetséges
legrosszabb kormányzati forma - ha nem vesszük figyelembe az összes többit,
amit eddig kipróbáltak." Amiből mellesleg az derül ki, hogy Bibó
István nincs egyedül. Mentségükre legyen mondva, hogy Bibó poétikusan ifjú,
mindössze 35 éves volt, amikor a fentebb idézett mondatot leírta, Churchill meg
még csak 73 (mindkét adatnak utánanéztem), és mint tudjuk, nagyon okos ember is
hajlamos ilyen fiatalon a felületességre…
Na essünk túl végre ezen a bal-jobb ügyön.
Ha nem bánják, kiragadok egy, a két oldal szerint ellentétes fogalmat a
különbség illusztrálására. A baloldal a társadalmi egyenlőséget hirdeti,
a jobboldal meg az egyenlőtlenséget tartja jónak. Hogy mi a
„társadalmi”? Megszorító, szűkítő jelző? A baloldal teoretikusai tudnák, mekkora
marhaság a francia forradalom jelszavának mindhárom fogalma, de azon belül is a
legnagyobb, az „egyenlőség”, ezért próbálják valamivel kihúzni a fogalom
méregfogát? Gondolják, legyen ez csak „társadalmi”? Attól tartok, a jelen
pillanatig nem sikerült rájönniük, hogy az egyenlőség a természet egyik
legerősebb törvényét tagadja (persze fölöslegesen, értelmetlenül és
hatástalanul), a dominancia működését, anélkül kihalna az egész
élővilág.
Akkor most a jobboldal jobb a maga
egyenlőtlenségi elméletével? Egy fenét. A jobboldal az „erős vezető” híve,
szükségesnek látja az elit hatalmát. Amerikában megkapták a szalmafejű
lókupec és az ő egészségügyi minisztere képében. Utóbbi az egyetlen élőlény a
világon, aki kártékony butaságban fölveszi a versenyt a csúti szörnyeteggel, és
bár ez szinte lehetetlen, le is győzi. Én legalábbis életem eddigi
nyolcvanhárom évében az „ifjú” Kennedyhez fogható sötéten bornírt figurát nem
láttam, nem is hallottam ilyenről. Az új elit – nesze nektek. Ezek volnának az előkelők,
a társadalom legkiválóbb rétege? Aha, ezek. A jobboldal. Az amerikai nép
választotta. Primitív, csujogató hordák, hatalmas csarnokokban rendezett
csinnbummcirkuszok, és beköltözik palotájába a legújabb, ki tudja, miért,
elnöknek nevezett amerikai császár, a világ legdrágábban eltartott uralkodója,
a VIII. Henrikből és Bokassából összegyúrt fékezhetetlen despota – a világ
szerencséje azon múlik, milyen génekkel érkezik. Van olyan, mint ez a mostani,
ennél lejjebb már semmi nincs, meg van JFK, Roosevelt, Lincoln, de a hivatal
lényegén a személy hajlandóságai alig változtatnak. Ha egy despotikus hatalom lehetőségére
bazírozott intézmény tisztviselője nem él minden lehetséges hatalmával, az
semmit nem javít az intézmény jellemzőin, mint ahogyan az sem, milyen
teleszájjal hirdetik a fékek és ellensúlyok létét, minthogy azok legjobb
esetben utólag működtethetők, a korlátozatlan teljhatalom ettől nem változik
(azaz például miután az amerikai uralkodó elrendelte az atombomba ledobását,
esetleg néhány hónap múlva megkérdezhető, miért tette, megakadályozni nem
lehet).
Ez az újkori demokrácia… Az eredmény: a
nép a maga uralmával önmaga kipusztítása felé halad.
Az újkori demokrácia a politikusok
homokozója, az új uraké, a dicsőséges, nagyszerű francia forradalom által
lerakott petékből tömegesen szaporodó léhűtőké, az ember történetének talán még
a papoknál is kártékonyabb kórokozóié. Nálunk is bőven tenyésznek, itt van most
például a demokrácia legújabb dudvája, két fonnyadt gazcsomó, a kétfarkúak meg
a déká, néhány humanoid kitüremkedés már most biztosan tudhatóan a maga kis ostorcsapkodó
furakodásával újabb évszázadokkal fog visszavetni minket, rosszszagú leheletükkel
bebüdösítik körülöttünk az egész országot, egy-két éven belül ott találjuk
magunkat, ahonnan jöttünk. Bő ezer évvel ezelőtt. Megjegyzem, nem volt egy
kellemes vendégség itt Európa szélén, a kapu előtt, amin sohasem engedtek át
minket, dehát miért is engedtek volna. Nem tanultunk meg viselkedni, a
vendégség alapvető illemszabályait sem ismerjük, ha olykor leültettek az
ebédlőasztalhoz, abból csak kínos feszengés lett, ez a mostani onogur-türk
ivadék, a legfőbb elöljárónk meg rendszeresen felmászik az asztalra, letolja a
nadrágját, odanagydolgozik a fehér abrosz közepére, és nem érti (persze nem is
érdekli), miért undorodnak tőle annyira, hogy legtöbben inkább éhen maradnak,
de egy ilyen primitív előembertől, aki dokumentáltan disznóvágás-pörzsölés
közben érzi magát igazán a neki megfelelő helyen, inkább elhúzódnak, minél messzebb.
Demokrácia.
Ne tessék azt mondani, hogy nincs jobb.
Többezer évvel ezelőtt már összeraktak egy rendszert, ami remekül működött,
csak azt kell lemásolni, bármilyen méretben üzemképes. Igaz, ehhez
mindenekelőtt a demokrácia rettentő erőlködéséből folyamatosan szakadó
izzadmányát, a politikust kell kiiktatni. Ez nem lesz egyszerű, neki kell
kezdenie, önmagán.
Mekkora ennek az esélye? A facebook,
tiktok és a „mesterséges intelligencia”, azaz a hidrogénbombánál is pusztítóbb
eszközök korában? Minimális.
Sokszor elmondtam annak idején a rádióműsoraimban,
le is írtam, hogy az emberiség nem öngyilkos képződmény.
Már nem bízom benne.
