Ideteszek egy Fellini-idézetet. Azoknak, akik - mint én például - annyira bírták idegekkel a tegnapi ceremóniát, azt a hihetetlenül undorító vásári csinnadrattát, amit amerikai elnöki beiktatásnak neveznek, hogy olykor néhány másodpercre belenéztek, aztán menekültek. Aztán még egyszer-kétszer újra, ki érti, miért:
„Amikor azt mondom: bohóc, tulajdonképpen az Augusztra gondolok. A két figura tehát: a Fehér clown és az Auguszt. Az első maga az elegancia, a kecsesség, a harmónia, az intelligencia, a józanság... A Fehér clown valójában a Papa, a Mama, a Tanító, a Művész, a Szép, minden, ami előírásos, fenséges és kötelező. A csillogó flitteres ruhát öltött tökéletességnek ez a megtestesülése ingerli lázadásra a pojácát. Vonzza a csillogás, de a példakép elérhetetlen. Ezért a földre veti magát, becsinál, ordít, lázad, megbotránkoztat. Az ész gőgös kultusza csap össze az ösztönnel... Az Auguszt a kisgyerek, aki bekakil, aki fellázad a tökéletesség ellen, berúg és hempereg a földön..."
Most egy ilyen Auguszt fogja vezetni a világ legerősebb országát. Naponta becsinál majd, ordít és hempereg a földön, és ki fogja irtani az utolsó néhány Fehér clownt is. Attól tartok, teendő nincs. Ő mondja meg, mi legyen és hogyan. Meg az osztódással szaporodó hasonmások, a tekergődző, mindenhová behatoló augusztok, ezek megállíthatatlanok, van nekünk is itt belőlük, talán még a nagy hatalmas amerikainál is gusztustalanabb.
Innen már nincs lefelé. De oldalt még borzasztóan tágas a tér...
