Keresés ebben a blogban

2024. január 18., csütörtök

Kell még valamit mondanom

Ez egy alsótagozatos ország. Kislétszámú. Nem kis létszámú, az mást jelent, csak a helyesírási szabályzat nem képes különbséget tenni a közepesen súlyos értelmi fogyatékos gyermekek alapfokú oktatási intézménye és az olyan osztályok között, ahová kevés kisdiák jár. A mi országunk az előbbi kategóriába tartozik: közepesen súlyos értelmi fogyatékos politikusaink és az általuk alapított pártjaik teszik ki az úgynevezett közélet túlnyomó többségét, amiből én arra következtetek, hogy a nép, amiből a képviselők vétettek, egy alsótagozatos ország sokaságát képezi.

Most azt tetszik hinni, hogy én itt a figyelemfelkeltés stiláris petárdáit durrogtatom, pedig nem, mindössze egy csodálatos ember remek könyvének az esszenciáját foglaltam össze röviden. A könyv persze nem erről szól, a könyv (társ)szerzője, interjúalanya politikusként határozza meg önmagát, dehát ha valaki tud olvasni, annak nagyon hamar nyilvánvaló lesz, hogy egy egyetemi szintű (azaz sokszorosan túlképzett) oktató, úgy is mondhatnám, egy egyetemi tanár, egy könyvszerkesztő, egy pedagógiai izgatottsággal megáldott ember elmegy tan’tónéninek a gyépések közé, mert meg van győződve róla, hogy meg tudja változtatni a világot, legalábbis a világnak az általa belátható részét. Megjegyzem, minden pedagógiai izgatottsággal megáldott (megvert) ember így indul neki a világmegváltásnak, és szerencsés esetben odáig jut el, ahová Lendvai Ildikó érkezett meg: széttárja a karját, fanyarul elmosolyodik, és azt mondja, hát ez nem sikerült. De ha elölről kezdhetném, újra ezt tenném. Az ő könyvéről írok itt most, az a címe, hogy Kell még valamit mondanom.

Lendvai Ildikót elég régen ismerem személyesen. Még rádiós koromban figyeltem föl rá, hogy ugyanis van itt valaki, akinek valamilyen politikai funkciója van, viszont egy nyilvánvalóan, azonnal észlelhetően okos, tisztességes ember, ennélfogva nem lehet politikus – ezt az  ellentmondást kellene megfejteni.

Jelentem, ez nekem több évtized alatt sem sikerült. Az ő definíciója következetesen úgy szól, hogy ő egy politikus, ez a fent említett könyv is így nevezi őt, nagyon sokszor, hogy jól értsük, én meg következetesen állítom, hogy nem az. Nem mondom, ismertem hozzá hasonlókat, volt például egy hihetetlenül bölcs, nagy kékszemű kisgyerek egy piros rollival, aki elképedt mosollyal szemlélte a világot, ő egyenesen a legmagasabb politikai méltóság szerepét is eljátszotta sok évig… 1989 június 16-án este felhívott, ahogy felvettem a kagylót, azt kérdezte, „hallottad ezt?”. Hallottam, mondtam én. „Az isten őrizze meg az országot ettől az alaktól”. Nem őrizte meg. Göncz Árpád (ugye tudták, hogy róla van szó) azt mondta nekem, mikor utoljára voltam fönn náluk a Vérhalom sarkán, hogy neki már elég ennyi, sose kapacitáljam, hogy írjon, fordítson, foglalja el magát, elég. „Elég abból, hogy tehetetlen vagyok, hogy tíz év alatt nem értem el semmit, hogy ezt itt meg lehet csinálni”. Még a hetvenes években bejárt hozzám a Rádióba, fordításokat rendeltem tőle, lektori jelentéseket, azokból élt, amit utalni tudtam érte, a charta aláírása miatt el volt tiltva mindentől – de akkor még azt mondta, volt ennek értelme és lesz is, meglátod. Egy nagy kékszemű kisgyerek…

Aztán az elefánt a porcelánboltban, aki a nyolcvanas évek végén felhívott és megkérdezte, miért haragszom rá. Miért haragudnék? Azt mondtad a Miklósnak (Németh Miklós miniszterelnöknek), hogy a … (itt egy névnek kellene jönnie, de nem fontos) egy hülye, el kellene küldeni. Végre elértem, hogy semmit nem csinál, hogy nem szólhat bele semmibe, hogy vezetem ezt a rohadt minisztériumot, és akkor te ide akarsz tetetni egy mási hülyét, én meg kezdhetek elölről mindent? Pál Lászlóval egyidősek voltunk, ő belebetegedett az ostobaságba, az alkalmatlan politikusok randalírozásába, bele is halt…

Mondom, ismertem egy-két politikust, akiknek semmi közük nem volt a politikussághoz, de ilyen angyali türelmű, elnéző, hihetetlen energiával újrakezdő, a tisztán látható kudarcba bele nem törődő antipolitikust, amilyen Lendvai Ildikó, soha nem láttam, el sem tudtam képzelni. Tan’tónéni a kislétszámúban. Aki magában keresi a hibát, amiért nem sikerült embert faragni a gyámolítottjaiból.

A könyve alapmű. Kellene hogy legyen. Nem azért, mert könyvnek kiváló. Nem azért, mert a forma megvalósítója, az elképesztő könyvészeti teljesítményt adó Lakner Zoltán úgy beszélte és beszéltette végig ezt a 300 oldalt, ahogyan én még interjúkötetet írni nem láttam, ahogyan bő lábjegyzetek helyett szűkszavú, de tökéletesen szabatos keretes anyagokkal világította meg az esetleg valakiknek homályos történelmi hátteret. Hanem azért, mert olyasvalaki beszél a 20. század második feléről és a 21. elejéről, akiről a történészek szoktak írni mint a történelem egyik meghatározó alakjáról. Tetszik érteni? Maga a történelem szereplője szólal meg, és nem róla írnak az esetek nagy százalékában kétes hitelességű, hivatásos elbeszélők, akik vagy a megfelelő dokumentumot használják vagy egy hamisat, vagy azt taglalják, ami fontos és a tárgyhoz tartozik vagy egy lényegtelent – félre ne értsenek, nem az egyszázadrésznyi komoly, hivatását felelősen művelő történészről beszélek, hanem az összes többiről, a mindenkori politika „szolgálólányairól” (az idézőjeles kifejezés helyén eredetiben egy kával kezdődő kétszótagú szó áll).

Az angolszász történészek és a professzionális (azaz nem bulvár és egyéb kereskedelmi) tömegtájékoztatás  munkásai csak azt fogadják el hitelesnek, csak azt jelentetik meg, amit minimum két, egymástól független forrás egybehangzóan, bizonyítottan állít. Lendvai Ildikó könyve azért alapmű, mert a hitelességét például én igazolni tudom – én, azaz a 20. század második felének és a 21. elejének egy olyan szereplője, akinek az élete a szerzőjével párhuzamosan telt, a könyv írójáétól teljesen függetlenül, egészen más minőségben, más szemlélettel, egy kétségkívül kicsi országban, számos közös ismerőssel, de egymást nem ismerve. Egyszóval azért alapmű a Kell még valamit mondanom, mert történelemkönyv gyanánt szolgálhat azoknak, akik meg akarják érteni ezt a kort.

Az én igazolásom azért is lehet figyelemreméltó szempont, mert én egy másik nemzedék vagyok. Hangozhatna ez az állítás mulatságosnak, hiszen csak három évvel vagyok idősebb Lendvai Ildikónál, de van erre az állításra egy elég egyszerű magyarázat. Az öcsémmel már évtizedekkel ezelőtt kielemeztük, miért vagyok én úgyszólván egy emberöltővel öregebb, pedig közöttünk mindössze két év van: mert én még most is álmodom azt, hogy bombáznak, hogy futok a folyosón a légópincébe, ő viszont ’45-ben született, a háborút sehogyan sem élte meg. Meg azért, mert én nem egészen 14 évesen elég nagyfiú voltam ahhoz, hogy tevőleges résztvevője legyek ’56-nak, ő meg a maga kevés híján 12 évével még mindenképpen kicsi volt ehhez.

Erről a politikusságról kell még valamit mondanom. Hogy ugyanis miért érzek olyan heves ellenszenvet a politika és a politikusok iránt. Hogy miért tartom az emberi élet alapvető, minden másnál pusztítóbb kártevőjének a politikát (a kereszténység, a vallás mellett, de azt most hagyjuk).

Milyennek kell lennie egy politikusnak? Kíméletlennek, érzéketlennek, szenvtelennek, ha nem akarja, hogy más politikusok lenyomják. Tudnia kell rezzenéstelen arccal hazudni, és tudnia kell, hogy az életének a legnagyobb része hazugsággal fog telni. Ebbe az életbe semmiféle érzékenység nem fér bele, nem emésztheti magát azért, mert másoknak ártott, vagy mert mások csúnyákat mondtak róla, azért sem, mert ő arra kényszerült, hogy másokról csúnyákat mondjon. Azaz milyen a jó politikus? Kíméletlen, érzéketlen, hazug, szívtelen, jellemgyenge, az őt körülvevő valósággal nem törődő. Aki nem ilyen, az rossz politikus. Milyen a jó hadvezér? A jó kereskedő, bankár, bulvárlap szerkesztő és  -„újságíró”, lesifotós. Egy foglalkozás, aminek a megfelelő gyakorlásához úgyszólván kivétel nélkül negatív tulajdonságok szükségesek, miféle minősítést kaphat az emberi életet mindenek felettinek értékelő humanizmus alapján?

Elképzelhető olyan politikus, aki jót akar? Persze. Akinél munkaköri követelmény a mások eltiprása? Miért ne? Mindenki tehet jót is (egyetlen emberről tudok, aki képtelen erre, aki még soha életében semmi jót nem tett és nem is fog, aki a látszólag pozitív cselekedeteit is azért indítja el, hogy előkészítse valaminek vagy valakinek az elpusztítását, aki az építést is a tárgyi kultúra, az esztétikum rombolására használja, ez Magyarország jelenlegi miniszterelnöke). Az már más kérdés, hogy a „jó” politikus azért tesz jót, mert az ő saját érdeke azt kívánja, mert a választó majd azért fogja megválasztani, mert cselekedett valami hasznosat a más ember érdekében.

A politikus hazugsága a jelentkezése első pillanatában válik nyilvánvalóvá, amikor azt mondja, szolgálni fogja a közösséget. Tetszett már látni választási győzelmet. Mit tetszik szólni ahhoz a paroxizmusig fokozott boldogsághoz, amiben a nyertes tombol a nagyközönség előtt, hogy ő ezentúl szolgálhat? Azt vállalja, nem? Azt mondta, üvöltötte bele a képünkbe hónapokon át, hogy ő szolgálni akar minket. Ennek a szolgálatnak az érdekében taposott el mindenkit, aki az útjába akart állni. Azért nem szeretem azokat, akik jelentkeznek, mert nem szolgálni akarnak, hanem uralkodni. Szolgálatra a közrendőr jelentkezik. Esetleg a cseléd meg a pincér. Szolgálatra nem jelentkezik az ember úgy, hogy kiesik a padból, és másokat félrelökve és letaposva elsőként akar odaérni – szolgálatra nem. A politikus, magyarra fordítva a közdolgok intézője nem azért jelentkezik, mert annyira szeretné intézni a köz dolgait, hanem azért, mert fogalma sincs róla, hogy ennek a foglalkozásnak ez a lényege. Ő úgy véli, ez a foglalkozás hatalmat jelent. Mondja is úton útfélen, hogy a hatalom megszerzése és a hatalom megtartása együtt a politika és ez mekkora nagy művészet. Pedig akinek hatalom kell, az beteg, mert másokon akar uralkodni, és bár a hatalmi tébolynak, mint minden betegségnek, vannak enyhébb és súlyosabb lefolyású fokozatai, a legenyhébb tünetek jelentkezésekor is orvoshoz kell menni, és nem a választókörzetbe.

Hatalmat tetszett neki megszavazni, amikor alázatosan könyörgött, hogy tessék szíves lenni őt választani? Tetszett neki mondani, hogy a hatalmat vegye át? Nem arról volt szó, hogy szolgálni akar? Intézni az ügyeinket?

Miért parádéznak ezek az emberek mindenhol a világon a legdrágább autókban, a legdrágább házakban, a legjobban képzett és ezért legdrágább személyzet és testőrség oltalma alatt? Miért pózolnak és pöffeszkednek mindenre alkalmatlan emberek fényes és méregdrága palotákban, és járnak nagyon drága autókon mindenfelé, ahol különben nincs semmi dolguk? De ha tetszik, azt is kérdezhetném, mi szükség van a politikusnak nevezett hátramozdítóra bármilyen házban, bárhol a világon? Kell a népnek a pompa, a csillogás? Tessék elmenni a cirkuszba esetleg, ott a manézs bejáratánál sorfalat állnak gyönyörűszép ruhába öltözött emberek, és szól a zene is, amikor kijön például a bohóc…

Na jó. Hát ezért mondom, hogy Lendvai Ildikó nem politikus. Aki még a „nem jó politikustól” is messze van.

Sok helyre eljárok, nyilván nem mindenhova, de mániákusan szeretem a saját szememmel látni, hogy mi történik… Önkénteskedem fogyatékkal élő embereket segítő szervezeteknél… az önkéntes munkának megvan az az öröme, hogy az ember érzi, a cselekedeteinek közvetlen haszna van. Akár amikor raktárosként – mert az is szoktam lenni – kiadom a szappant, akár amikor – újabban – gyerekekkel játszom a menekültszállók gyerekprogramjain… Kicsit talán fennkölten hangzik, de úgy gondoltam, ott lehetek a leginkább rendszerellenzéki, ahova a rendszer támadásai irányulnak. Ha a menekültekből csinálnak bűnbakot, akkor én azzal tudom leginkább tagadni a rendszert, hogy nekik kenem a vajas kenyeret.

Tan’tónéni, akinek elege lett a kislétszámúból, más szóval a magyar parlamentből és kapcsolt részeiből.

Többféleképpen olvasok, huszonkétéves koromban lettem főszerkesztő helyettes egy hetente 1 300 000 példányban megjelenő hetilapnál, akkor meg kellett tanulnom a gyorsolvasást, sőt azt is, milyen az, amit két-három sor után már fölösleges tovább olvasni. Ritkán olvasok el egy szövegből minden betűt, mert az nagyon lassú és időigényes tud lenni, dehát nem is sűrűn találkozom olyan írással, amivel érdemes hosszú időt tölteni.

Ezt a könyvet nagyon lassan olvastam el.