Keresés ebben a blogban

2022. október 31., hétfő

Ragályi Elemér: Mancikám, Déneském és még sokan mások

 

Gondoltam, úgy kezdem majd, hogy elfogult vagyok, ezért ne számítsanak rendes recenzióra. Leírom majd, hogy legalább hatvan éve ismerjük egymást a könyv írójával, sőt. Lehet az hatvanhárom is, mert 1959-ben a nyarat a Hordóban dolgoztam végig, a laborban fényeltem a fejpróbákat egy Hajagos nevű főnök okos és fontos irányításával (azért neveztük Hordónak a szakmában, mert a HDF, azaz a Híradó- és Dokumentum Film telephelye korábban hordógyár volt, most buszpályaudvar, kivágták az összes ősfát, lerombolták a minimum ipari műemléknek számító épületeket), és mintha Elemér is ott dolgozott volna akkor, de ebben nem vagyok bizonyos, mindig elfelejtem megkérdezni. Aztán nyolc évig én a Televízióban voltam operatőr, ő a filmgyárban, őket hívták hozzánk, minket a pasaréti gyárba is, a Gyarmat utcába is, egyszóval szűk szakma ez. Aztán jóval később a fiaink osztálytársak voltak gimnáziumban – sok ez a hatvan-hatvanhárom év, Elemér könyvének nyilván minden történését én is megéltem, ha máshol, másképp is.

Egyetlen betű sincs a könyvben, amihez nekem személy szerint bármi közöm volna. Ettől írhatnék olyan szabályszerű recenziót, amit tanítani lehet az irodalomtudományban. Viszont az a helyzet, hogy csak nézek magam elé. Bambulok. Tegnap éjjel kettő körül értem a végére. Négyig fent voltam. Szorult a torkom az utolsó mondat után. Vannak a világirodalomban jó utolsó mondatok. Ez nem olyan. Ez nem kitalálva van. Ez olyan rémületesen természetes, amit lát az ember, aha persze… dehát ez fáj. Az egész könyv olyan rémületesen természetes, hogy végig olvasod, aha persze, ez ilyen volt…

Dehát itt minden más, mint az én történetem. A helyek, az emberek, az események. Nincs benne egyetlen szó sem arról, amiről végülis a könyv szól, hogy megszületünk, végigéljük, elmúlunk, és az egészben nincs semmi különös. Bizonyos dolgokat persze akként élünk meg, mintha az volna, mert az írók meg a filmesek általában olyan különös dolgokkal foglalkoznak, de valójában nem az, ami velünk történik, semmi különös. Csak gyönyörű, nehezen viselhető, piszkos, boldog, felzaklat, majd csak vége lesz, de szép volt.

Egyszóval nem tudom, mi ez a könyv. Az ember azt hinné, egy család története. Egy fenét. Hajlok arra, hogy ez egyszerűen egy olyan könyv, amiről nem tudom megmondani, hogy milyen, egyet tudok bizonyosan, hogy nagyon jó könyv.

Azért ha alaposabban belegondolok, ez elég.

Van egy film, az 1945. Szerintem a kultúrtörténelem egyik legkiválóbb filmje. Az egyik snittjét többször visszanéztem, mert nem tudtam rájönni, ezt hogyan lehetett megcsinálni. Említettem, nyolc évig voltam operatőr, elég jól ismerem belülről ezt a mesterséget, azóta is követem a technika fejlődését, de ezt a képsort nem értettem, ilyen nincs, ezt nem lehet megcsinálni, így nem lehet világítani, ezt laborban sem lehet előállítani, ez olyan káprázatos, amilyet én még nem láttam.

Felhívtam Elemért, megkérdeztem, hogyan rakta össze ezt a snittet. A válaszra nem emlékszem pontosan, az volt a lényege, hogy elképzelt valamit és azt nagyon meg akarta csinálni.

Majd most felhívom, és megkérdezem, ez a könyv hogy lett, mert én ilyet még nem olvastam. Lehet, azt fogja mondani hogy elképzelt valamit és azt nagyon meg akarta csinálni.