Azt most hagyjuk, hogy melyiknek. Amikor
ministráltam, és elmondtam a konfiteordeót (confiteor Deo), eszembe sem jutott,
hogy vannak másféle istenek is, mint akinek én gyónok. Vagyis az a
nagyszakállú, mérges öregember, aki fel volt festve a falra a Jópásztor
kápolnában és a Józsefvárosi templomban, ahol ministráltam meg ahol elsőáldozó
voltam, akitől félni kellett, mert mindenért megbüntetett. Mire pedig itthon
ismertté vált Arthur C. Clarke zseniális novellája, az Isten kilencmilliárd neve,
én már régen elköszöntem az emberiség történelmének legförtelmesebb
találmányától, a kereszténységtől és ezáltal persze mindenféle istentől.
Idén lenne (vagy inkább volna, mert valószínűleg nem
lesz) a hatvan éves érettségi találkozónk. Azért nem lesz, amiért már az
ötvenöt éves sem volt, mert meghalt az
osztálytársunk, aki ezeket szervezte. Gimnáziumban a barátom volt, négy évig
egy padban ültünk, sokan irigyelték is, mert ő állt legközelebb ahhoz a
félliterköpő túridanihoz, a mélyhangú, százkilencven centis gyengék
védelmezőjéhez, aki nem félt a lányoktól (dehogynem, csak jól leplezte), akivel
bárhová el lehetett menni, mert senki nem mert belekötni, azaz hozzám.
Harmadikosok voltunk, amikor egy koraőszi napon
lebicikliztünk a Velencei tóhoz. Jött velünk még egy osztálytársunk, nem tudom,
miért, egyikünk sem kedvelte, talán nagyon akart jönni, mi meg senkinek sem
mondtunk nemet. Visszafelé egyre rosszabbul kezdtem érezni magam, gyenge voltam,
Baracskánál már le is kellett szállnom a nyeregből. Az én két osztálytársam
hamarosan visszaszállt a biciklijére, azt mondták, ők megígérték, hogy
sötétedés előtt otthon lesznek, és ez így nem fog menni, ha itt csak
gyalogolnak mellettem, nagyon aggódnának a szüleik, ha nem érnének haza az
ígért időben, majd felhívják az apámat. Otthagytak a baracskai emelkedő alján.
Nem emlékszem, hogyan jutottam el Érdig, csak
arra, hogy ott már nagyon rosszul voltam, amikor megláttam egy szőlőskertet az
országút mellett. Hagytam a földre dőlni a biciklimet, megpróbáltam lemenni a
töltésen, de annyira gyenge voltam, hogy kiszaladt alólam a lábam, legurultam.
Éppen egy szőlőtőke alá, amin poros, sáros, pókhálós fürtök lógtak. Letéptem
egyet és befaltam, valószínűleg nemcsak a szőlőt, még a szárát is. A másodikat
már rendesen ettem, ahogy kell. Jól lettem, felmásztam az országútig, biciklire
ültem, sötétedés előtt hazaértem. Akkor fogalmam sem volt róla, mi bajom van,
ma már tudom, hipoglikémiás roham jött rám, akkor először, azóta sokszor.
Úgyhogy most már azt is tudom, a hazaúton lehettek jobb időszakok, amikor kis
időre elmúlt az a baromi remegés, izzadás és gyengeség, ami ezzel a nyavalyával
jár. Nem tudtam azt sem, hogy csak enni kell, lehetőleg sok cukrot
(szénhidrátot, bármit), és akkor másodpercek alatt elmúlik ez a förtelem, abban
az érdi kertben csak ösztönszerűen tömtem magamba a szőlőt.
Elmondtam ennek a történetnek egy rövid részét egy
rádióműsoromban, azzal fejeztem be, remélem, az én fiaim sosem fognak azzal hazajönni,
miszerint az időben érkezésüknek az volt az ára, hogy az országúton otthagyták
a beteg barátjukat.
Akkor már legalább harminc éve nem hallottam az
osztálytársamról, addig nem volt érettségi találkozónk, eszembe nem jutott,
hogy hallgatja a műsoraimat, nemcsak ő, a többiek is, annak a csupa nagyon okos
individuumból álló osztálynak a többi tagja.
Másnap küldött nekem egy Paul Anka lemezt. Aztán
lett érettségi találkozónk is. De erről a biciklis kirándulásról sosem
beszéltünk. Annyira nyilvánvaló volt, hogy ez nemcsak bennem maradt meg ilyen
fájdalmasan kitörölhetetlenül. Nem tudom, kimondta-e valaha, midőn valahol
szóba kerültem, hogy mi barátok voltunk, hogy neki is át kellett-e értékelnie a
barátság fogalmát. Vagy csak én jöttem rá, hogy ezzel a szóval is dobálódzunk,
hogy nem ismerjük az értelmét, hogy nem is fontos, mert nem is akarunk
foglalkozni vele, mert akkor elég hamar rájönnénk, ez a szó is olyan üres,
amilyen jónéhány más, amiknek az értelmét megismerve sok ócska lételemünktől
szabadulhatnánk meg.
Huszonvalahány kitűnő tanuló végzett a Cukor utcai
gimnáziumban akkor, fel is vettek kivétel nélkül mindenkit valamelyik
egyetemre, ez még egy olyan elitiskolában is ritkaság, amilyen az Apáczai.
Huszonvalahány nagyképű, sok kellemetlen tulajdonsággal megvert háborús gyerek fejezte
be a középiskolát abban az évben, a néhány érettségi találkozónkon derült ki,
hogy még annyira sem kedvelem őket, mint iskolás korunkban – nem volt ebben
semmi új, még kevésbé valami megrázó. Egész életemben irtóztam a kitűnő
tanulóktól, amikor szemináriumvezető óradíjas tanárként egyszer be kellett
ugranom felvételiztetni, egy kolléganőm (ő akkor már adjunktus volt), átjött
egy szünetben, hogy miért küldök hozzá olyanokat, akik rám vannak kiosztva.
Mondtam, mert ezek kitűnően érettségiztek, és nem szeretnék diszkriminatív tettekkel
botrányt kavarni, amennyiben mindegyiket páros lábbal rúgnám ki a felvételiről,
mielőtt megszólalnak. Erzsébet csak nézett rám, ahogy szánalmas bolondokra
szokás, úgyhogy kénytelen voltam megindokolni, miért mondok ilyeneket: aki
mindenből kiváló, az semmiben sem az.
Ez az én biciklikirándulós osztálytársam különb
volt a többinél, mert ő okos volt és könnyedén, úgyszólván tanulás nélkül lett
kitűnő a bizonyítványa. Vele nem is volt semmi baj, csak az, hogy hosszú ideig
azt hittem, a barátom.
Majdnem pontosan három évvel a velencetavi
kirándulás előtt, egy keddi nap meleg estéjén (pedig már október vége volt),
feljött hozzánk a Jóska, a viceházmesterné fia, hogy a nagymamám engedne el
kicsit sétálni. Amint kiértünk a kapun, a Jóska azt mondta, futás öreg, balhé
van a Rádiónál, ott a helyünk.
Jóskával úgy ismertük meg egymást, hogy tagja volt
a Mátyás téri bandának, akik többek között engem is rendszeresen nagyon
megvertek, amikor mentem haza az iskolából. A Jóska cigány volt, a többiek is.
Aztán egy nyáron én nőttem több mint tíz centit, és akkor szeptemberben
kimentem a Mátyás térre azzal, hogy nekünk elszámolni valónk van egymással. Sok
véres seb meg törött és repedt csont van a számlájukon, ezt most
kiegyenlíteném. Nicsak, mekkora szája lett az Urifiúnak, mondta Jóska. Nagy
verést kapott. Én is. Attól a naptól kezdve segítettem neki esténként
leszemetelni. Azaz a kétudvaros, négyemeletes ház szemetes vödreit beleüríteni
a nagy szemetes hordókba, azokat aztán kihordani a ház elé, hogy másnap
hajnalban a két muraközi lóval járó szemeteskocsis beleürítse a gumirádlis
szekerébe és elvigye – akkor még nem volt kukásautó.
Azon a kedd estén nem mentünk haza, ahogy a
nagymamámnak ígértük, sőt Jóska soha többé nem ment haza a mamájához. Néhány
nappal a keddi este után Jóska belökött engem a Harminckettesek szobra mögé,
mert ő látta, amit én nem, hogy a Mária utcából kifordul egy T 34-es, és tudta,
amit akkor mindnyájan tudtunk, hogy a városi utcai harc egyik szabálya szerint
ha egy tank kifordul egy utcasarkon, akkor az ágyújával belő a forduló után,
mert a tankot vezető katona nem látja, mire fordul be, biztos, ami biztos,
előbb beküld egy baromi nagy, házakat összedönteni képes robbanó töltényt –
ezért volt még évtizedekig romos a nyolcadik és kilencedik kerület majdnem
minden háza, ami a saroktól húsz-harminc-száz méterre épült, attól függött, a
ruszki löveg tüzére mennyire volt beszarva, még a fordulóban lőtt, vagy csak
mikor egyenesbe állt a tank. Mielőtt a Jóska meghalt, azt mondta, csak mert a
nagymamámnak megígérte, hogy hazavisz.
A Horváth Mihály térnek a Futó utca sarki végében
ástunk egy tömegsírt, abba eresztettük le a Jóskából azt, ami megmaradt belőle, nekem kellett leöntenem oltott mésszel, mert a többiek nem bírták el a vödröt, ő már nem ért be a szobor mögé, az ágyúlövedék deréktól lefelé széttépte.
A nagymamám néha mondta, mikor Jóska bekopogott
hozzánk, hogy itt van a barátod, de különben nem volt ez téma. Hogy a barátom a
Jóska vagy mi.
Az osztálytársam (akivel kapcsolatban sokszor
elhangzott a „barátság” megjelölés a kettőnk viszonyát jelölendő) úgy halt meg
pár éve, hogy egy mopedszerű motoros biciklivel ment valahová, és egy autó
elgázolta.
Régen nem voltak már érzelmeim, ha felmerült a
neve, semmilyen, soha. Ha a barátság szót meghallom, mindig csak a
Harminckettesek szobra jut eszembe.
De ez a biciklis halál baromira nem hagy nyugodni. Mi szükség volt erre? Annyiféleképpen meg lehet halni. Ezt miért kellett? Rossz befejezés. Valamire való istennek ezt azért illenék éreznie.
