Az értékről 2.

Jó volna egy kicsit még beljebb kerülni, hogy legalább mi itt szűk körben (néhány ezren vagyunk, mondtam, a pontos számot nem tudom, tíz és ötvenezer között bármi lehet), ennek a blognak a látogatói tudjuk, miről is van szó, vagy legalább azt, mit nem tudunk.

Főképp arra szorítkozhatom, hogy kérdéseket tegyek föl - a Seuso néven emlegetett edényeket csak képen láttam, de minthogy nem vagyok szakértője az ezüstművességnek, akkor sem tudnék sokkal többet, ha a kezembe vehetném a holmit.

Volt egy igen kedves, közeli ismerősöm, Z. Gács Györgynek hívták, tanszékvezetőként tanított az Iparművészeti Főiskolán, zseniális dolgai voltak, "sültüvegnek" nevezte azt a tálat, amit ma is a dolgozószobámban tartok, úgy tudom, magával vitte a sírba ennek a gyártási eljárását. Sok fontosat mondott átivott és átbeszélgetett éjszakákon, például azt, hogy az arany és ezüst tárgyak minőségének egyik fokmérője a vastagság. A súly. Ötvösművész nem durungot csinál, hanem finoman megmunkált műtárgyat. Ha az anyag értéke dominál és nem a megmunkálás, az nagy valószínűséggel gyári termékre utal. A római ezüstművesség központja körülbelül a III. századtól a VII.-ig Konstantinápoly (Bizánc) volt, az előkelők megrendelései az ottani gyárakba érkeztek. A Seuso néven tárgyalt holmi súlyán kívül a gyártási technikája és a kor divatjának megfelelő díszítési motívumai is arra engednek következtetni, hogy egy-két mester tervei alapján az üzemben dolgozó ügyes kezű betanított munkások készítették sokszorosításra alkalmas ólomsablonnal és/vagy úgynevezett niello-technikával (az elnevezés a nigellum - kén névből ered, a kén az amalgám egyik alapeleme, az amalgám az égetési eljáráshoz kell). A trébelésnek (kalapálás) nyoma sincs az edényeken, ezt a munkaigényesebb, bonyolultabb technikát a tárgyak vastagsága eleve kizárja.

Ezek a tények. Bennem felmerül a kérdés: lehetséges, hogy ez a lelet éppúgy egy bizánci gyárból származik, mint a kaiseraugsti vagy a mildenhalli leletek, esetleg a vinkovci feltárásnál előkerült ezüstök hasonló technikával és azonos történetek ábrázolásával készült tárgyai? Jó persze, így is szépek, így is értékesek ezek, de csak tucatáruk. Ezerévek óta dolgoztak nagy becsben tartott mesterek (vegyük csak Salamon király rézművesét, Hírámot - "és elkülde Salamon király, és elhozatá Hírámot Tírusból. Egy özvegyasszonynak volt a fia a Nafthali nemzetségéből; az ő atyja pedig Tírusbeli rézmíves ember vala; és ez teljes vala bölcsességgel, értelemmel és tudománnyal, hogy tudna csinálni mindenféle mívet rézből..." - aki a jeruzsálemi templomot díszítette gyertyatartókkal és hamvvevőkkel), és bár kevés név maradt fenn, attól még tudjunk különbséget tenni egyedi mestermunka és gyári sorozattermék között.

És ha már a neveknél tartunk, tessék mondani, kicsoda Seuso? Csak nem maga az ezüstműves? Seuso nem római név (nem latin), egy ilyen előkelő nagyúr, akinek ilyen ezüstjei voltak, egy nyugat-római birodalomból való (kelta) rabszolgából lett volna a hatalmas birodalom előkelősége? Aki baromi gazdag is mindehhez, aztán mégis egy isten háta mögötti provincián él? Kérem szépen, ne tessék katonatisztezni, a római birodalomban még a legnevesebb vezérek sem voltak gazdagok. De ha mégis, egy olyan bátor főparancsnok, amilyennek ezt a Seusot tartjuk, miért ásná el az étkészletét, midőn közelednek a barbárok? Akik mellesleg nem közeledtek. Attila az ő hunjaival kétségtelenül valahol a közelben lakott (mondjuk, úgy 300-350 kilométerre, ezt sem tudjuk pontosan), de ő garantáltan nem bántotta ezt a Seusot, 450 körül határozta el, hogy nekimegy a nyugat-római birodalomnak, a catalaunumi csatába igyekezvén egyrészt másfelé vezetett az útja, másrészt nem nagyon volt ideje arra, hogy római hadvezérek nem túlságosan értékes étkészletének elrablásával bíbelődjön. (Tetszik kérdezni, akkor miért volt a földben az edény? Hát, nem is tudom, talán meg kellene tudni valakitől, vajon Tác-Gorsium katonai táborát ki elől ásták el és miért.)

És mit jelent a Pelso? Minden írásban természetesen tudott kijelentésképpen szerepel, hogy az a Balaton latin neve. Hát... Az kétségtelen, hogy egy Galerius nevű, nem valami jelentős római császár krónikása ír egy állóvízről, amit az ő uralkodója lecsapoltatott és a Dunába vezettetett, és amit lacus Pelsois-nak nevez, de én azért olvasnék még valamit erről a lecsapolásról, amit ma sem volna egyszerű elvégezni, pedig a Balaton akkor nagyobb volt, és a körülötte lévő láp- és sástengertől nem lehetett könnyű hozzáférni. Meg aztán úgy tudom, ezek az edények valahonnan Szabadbattyán környékéről kerültek elő. Mely tájék még napjainkban, a géperejű járművek korában sem nevezhető Balaton-parti vidéknek, a majd' 20 kilométeres távolság a tótól bennem azt a gyanút kelti, hogy arrafelé nem is hallottak egy olyan állóvízről, amit legközelebb a kenesei löszfalról lehetett volna látni. Ettől persze a Pelso még jelenthet Balatont, de én csak akkor fogadom el ezt a nevet, ha az ismert adatoknál egy kicsit többet is kapok, a valószínűségnek mind a történettudományban, mind a geográfiában csekély a bizonyító ereje.

Néhány szó a "tiszta" ezüstről. Úgy tudom, bizonyos mennyiségű vörösréz hozzáadása nélkül nem készült ezüsttárgy, a formálhatóság és tartósság miatt a réz alapvetően szükséges. Ekkora és ilyen súlyú edények esetén kiváltképpen így van - de lehet, hogy tévedek. Mint ahogyan az sem világos előttem, ez a Seuso nevű(?) miért minden nap ezekből az edényekből evett? A személyzetet a gladiátoriskolák legedzettebb harcosaiból verbuválta? Mert közönséges rabszolga ezeket a tálakat és kancsókat nem nagyon bírta emelgetni. És a közismerten érzékeny fém hogyan állta végig a nyilván nagy létszámú vendégseregnek sütött-főzött ételek által kibocsátott zsiradékok, fűszerek és ásványi anyagok hosszan kifejtett maró hatását? Nem használhatott esetleg üveg és kerámia edényeket, mint ahogyan még a császárok is, valamint az összes jómódú patrícius is olyanokból evett? Nem lehet, hogy ezt az étkészletet valaki egyszerűen ajándéknak szánta, ahogyan ez a római birodalomban általánosan ismert szokás volt? Nem tudjuk, kinek, dehát azt sem tudjuk, ki. Azt tudjuk csak, hogy ezek az edények nem szolgálták a napi étkezést, valamint azt, hogy az ezüstnemű abban a korban nem számított hű de hatalmas értéknek. Valamint azt, hogy az efféle gyári tucatáru olyasféle ajándék volt, amit például egy esküvőre küldtek a tehetősebb menyasszonynak. Majd' azt mondtam, ilyesmit minden rendes ajándékbolt tartott. Bocsánatot kérek a hasonlítás látszólag (hangsúlyozom, látszólag) rasszista felhangjáért, de manapság ezzel ekvivalens holmit illik vinni a cigányvajda lányának lakodalmába. (Azt már tényleg csak nagyon csöndesen jegyzem meg, valami ilyesmire érezhetett rá a csúti dagadék, azért lihegett annyira ezért a hóbelevancért.)
Fogalmam sincs, mennyit értettek az ügyben eljáró bíróságok a Seuso-kincsnek nevezett tárgyakat körüllengő történetekből, mennyit tudtak mindabból, amiket én itt elmondtam anélkül, hogy a tárgyban szakértőnek tartanám magam, de egyvalami bizonyos: nem véletlen, hogy a sok homályos dumát nem tekintették elegendő bizonyítéknak.
Mondtam tegnapelőtt: egyáltalán nem olyan mesés érték, sok ehhez hasonló ismert a múzeumok világában. De hogy a magyar adófizető népnek a jelen helyzetben húsz fillért sem ér a magyar miniszterelnök "családi ezüstje", az bizonyos.