Keresés ebben a blogban

2017. május 22., hétfő

Egy filmről

A végtelenségig jellemtelen magyar miniszterelnök mindent megtesz, hogy az országot ezúttal önként a nagy Szovjetunió vazallusává tegye. Szegényes és színtelen az én szókincsem, hogy ezt minősítsem. Egy pocsolyagerincű tömeggyilkos rabol és öl, ez szinte természetes velejárója egy torz személyiségnek, de a nagy orosz medve seggének az ő körkörös, hangos nyelvcsattogással való nyalása bőven túl van a gusztustalanság határán is.
Viszont ez nem ok arra, hogy egy büdös bunkó "Andrey Rublev"-nek írja az Andrej Rubljovot. És a világ filmművészetének egyik legjelentősebb rendezőjét "Andrei Tarkovsky"-nak, a másik zsenit, aki ugyanúgy Andrej, mint Tarkovszkij, "Andrey Konchalovskiy"-nak. "Anatoliy Solonitsyn"-ről így valószínűleg az sem tudja, ki lehet, aki különben már hallott Anatolij Szolonyicinről.
Kicsit szégyelltem magam, amikor a Bölcsészkarról értesítést kaptam, hogy az a két szak, amire felvételt nyertem (olasz-spanyol), nem indul, mert nincs elég hallgató, válasszak valami mást, és én végül az oroszt jelöltem meg (az értesítésen azt is közölték, hogy a nyelvszakok közül az angol, a francia és a német viszont betelt, választhatom a latint, a görögöt és az arabot - a két utóbbi nyelven alig tudtam néhány szót, a latinhoz meg semmi kedvet nem éreztem). Hagyján, de pótfelvételiznem kellett, és a nyelvtudásomat jónak találták. Nem szerettem, hogy oroszul beszélek, rosszul voltam a megszállók nyelvétől. Mentségemre azt tudom felhozni, hogy 18 éves koromban az indulataim általában elsöpörték a finom distinkciókat eredményező gondolkodást, nem érdekelt, hogy az orosz Dosztojevszkij nyelve, hogy az Emberi sorsot akárki írta is (Solohovról mindenféle pletykák jártak), Bondarcsuk filmje zseniális és oroszul beszél. Mindenki szovjet volt, még Tolsztoj és Turgenyev is, Szvjatoszláv Rihterről nem is beszélve, és hiába tudtam, hogy ők a világ művészetének a csúcsát jelentik, tönkreteszik az életemet, ők ítéltek halálra '56 decemberében, és ők zárnak be ebbe az országba úgy, hogy tudom, én sosem kaphatok útlevelet.
Hosszú ideje sajnálom, hogy dühödten el akartam felejteni oroszul, és ez majdnem teljesen sikerült is. De annyira nem, hogy ne forrjon bennem a méreg, amikor a fenti írásmódot meglátom a mai tévéműsorban. Ha alaposabban belegondolok, nem annyira az háborít fel, hogy egy ostoba alak semmibe veszi (nyilván nem is ismeri) a helyesírás szabályait, hanem hogy fogalma nincs róla, kik ezek az emberek. Mentsége nincs, a szovjet csapatok 27 évvel ezelőtt elmentek innen.
Aki azzal ámította magát és a hülye népet, hogy ő küldte haza a megszállókat, még csak most készül arra, hogy visszahívja őket.