A könyvtárnyi szakirodalom arról vitatkozik, valóságos személy volt-e Jézus. Egyik része "bizonyítja", hogy nem létezett, másik része meg azt, hogy élt.
Engem egyik sem győzött meg. Legfőképpen azért nem, mert már elég régen nem bízom a "dokumentumok" hitelességében. Egyetlen példa: 2006. október 23-án láttam, mi történt, másnap (ismétlem, másnap) olyan írások és képpel, szöveggel ellátott (tehát elvileg hamisíthatatlan) tudósítások jelentek meg, amik a történteknek az ellenkezőjét állították. Jó esetben. Mert olyan is volt, aminek az olvastán már azt sem lehetett tudni, nagyjából mi történhetett.
Ha valami körülbelül úgy lehet, ahogyan írva vagyon, annak már örülök, és körülbelül el is hiszem.
Ilyenformán nem tehetek mást, hiszem, hogy Jézus élt, mert hinni akarom, mert mindenféle "bizonyíték" alapján akár tudhatnám is. És ezeknek az alapján logikus lépések segítségével eljuthatok oda, hogy le tudom írni Jézust, a tulajdonságait, a mentalitását, a tetteit.
Gyerekkorom óta tudom, hogy le kell írnom, mert hamisnak és dehonesztálónak tartom a róla kialakult képet. Egyszerűen nem lehetett olyan, amilyennek a négy evangélium leírja.
Úgy döntöttem, megírom az ötödiket.
Meg tetszett botránkozni? Hogy jövök én ahhoz?
Elmondom.
A tudomány jelen állása szerint egyik evangélium szerzője sem ismerhette Jézust.
Én sem ismertem.
Szájhagyományok (mesék) alapján írtak.
Én is azt tettem (hiába van leírva az Újszövetség, az alapja attól nem változik).
A Jézusról szóló történetek fikciók (ha tetszik, szépirodalom), nem dokumentumok.
Az enyém is az.
Valamiért négyet is kellett írni ezekből a történetekből, ha egy közülük pontos lett volna, senki nem ír még hármat, amik jórészt az előzőket ismétlik.
Én csak megírtam az ötödiket. Én is ismétlek történeteket, csak más nézőpontból írom le őket, más korban (sokkal fiatalabb a "hősöm").
Úgy tudom, senki nem tartotta fontosnak, milyen stílusú írók írták az evangéliumokat.
Minden nagyképűség nélkül bizton állíthatom, olyan író én is vagyok.
Most hívtak a kiadóból, megérkezett a könyvem a nyomdából. Megyek érte. Csak még gyorsan fölteszek egy újabb részletet:
- Mert a messze északon,
Názáretben született egy fiú, akiről azt mondták Heródesnek, hogy ő lesz a
zsidók királya. Apám azt mondta, hogy megszületett a Messiás. Te hol születtél?
- Názáretben.
- Mikor?
- A mamám szerint kiszlév
havának huszonötödik napján, tizenkilenc évvel ezelőtt.
Júdás ül, néz maga elé.
Egyik tenyerét Júdás
vállára teszi, másikat a szájára.
- Nem vagyok Messiás. És a
zsidók királya sem vagyok. Nem is akarok az lenni, még akkor sem lennék az, ha
a zsidók akarnák.
- Nem hiszem, uram, hogy
ez a zsidók akaratától függ. És azt sem hiszem, hogy a tiédtől. Nem hiszem,
hogy az a madár az előbb csak azért ment oda hozzád, mert nem félt tőled, bár
bizonyára az is számított, mint ahogyan Heródes sem azért ölette meg a
gyerekeket, mert félt tőled, bár bizonyára az is számított. Fülöp mondta, hogy
gyerekkorodban aki meglátott, követni kezdett, és köréd gyűltek mind az
emberek.
- Biztosan szép gyerek
voltam. Hagyjuk ezt, Júdás, most jövök Kafarnaumból, a gyerekkori játszótársaim
nem ismertek rám, az emberek elhúzódtak tőlem, sem a butaságukon nem tudok
változtatni, sem azon, hogy félnek mindenkitől, egymástól és még saját maguktól
is. Félnek és gyűlölnek.
- Mert rád várnak ezer
évek óta, és most már régen úgy gondolják, hogy hiába várnak. A madár itt az
előbb tudta, hogy megérkeztél, az emberek még nem, mert nem akarod, hogy
tudják. Fülöp mondta, hogy Kafarnaumtól Magdalán és Názáreten át a Karmelig
mindenki tudta, hogy köztük jár, akire vártak, de te annyira haragudtál ezért,
hogy már senki nem merte mondani.
- Nem rám vártak.
Bűnbocsánatra vártak, végtelen szabadságra és sok aranyra. Én nem adhatok
bocsánatot a bűnökre, a végtelen szabadság nem létezik, az aranyat meg nem
szeretem, mert értelmetlen és kártékony vágyakat ébreszt.
- Mondd meg nekik.
- Mit?
- Hogy nincs sem
bűnbocsánat, sem végtelen szabadság, sem arany.
- Akkor miért vártak rám?
- Azt is mondd meg nekik.
- Amit én kínálok, az nem
kell senkinek.
- Honnan tudod? Nekem
például kell.
- Honnan tudod? Ne mondd,
hogy azért, mert véletlenül egy napon születtünk. Meg hogy a madár sem félt
tőlem.
- Ingerült vagy, uram és
türelmetlen.
- Látod? A Messiás nem
ingerült és nem türelmetlen. Nem értelek, Júdás, miért akartál velem
találkozni.
Júdás feláll, tesz két
lépést a tisztás felé, aztán visszafordul.
- Nem tudom. Kicsit
elzsibbadt a lábam, hadd járkáljak. Mondom, ami eszembe jut, jó? Úgy, ahogy
gondolom, és nem mentegetődzöm, ha ostobaságot mondok. Érzem a létedet, amióta
élek. Tizenkilenc éve tudom, hogy a szellemed itt van velem, pedig sosem
éreztem szükségét a Messiásnak, nem szorulok megváltásra, bűnnel és istennel a
megfelelő viszonyban vagyok. Négy éve kísérem minden lépésedet, anélkül, hogy
valaha láttalak volna. Mindenhová későn érkeztem, de mindenhol ott voltam, ahol
te. Tudtam, hogy Qumránból Maszadába üzentek miattad, itt voltam Jeruzsálemben,
amikor fellázítottad a népet. Még Athénból is voltak híreim rólad. Az a lánc,
amiről az előbb beszéltem, azért lett, hogy csapatokat szervezzünk a rómaiak
kiűzésére, de az a sok ember előbb téged akar hallani. És nem én mondtam nekik,
hogy téged kell meghallgatni, mert már régen követ mindenki, akárhol jársz, és
hallgatják, amit mondasz. Azt nem tudom, a Messiást várják-e, de azt tudom, nem
csak ez a madár érzi, hogy megérkeztél. Három évig nem voltál itt, de senkinek
nem volt kétsége, hogy visszajössz. Elég szörnyűt fogok most mondani, ne
haragudj érte.
- Azt ígérted, nem fogsz mentegetődzni.
- Ha ostobaságot mondok,
de most nem azt fogok. Azért akartam veled találkozni, hogy rád rakjam az ember
minden terhét. Hogy ne engedjelek ingerültnek és türelmetlennek lenni, amiért
annak tartanak, ami vagy. És hogy megóvjalak attól, ami érni fog téged azért,
mert olyan vagy, amilyen vagy. Tizenkét éves koromban feljöttünk Jeruzsálembe,
apám elment a Templomba, engem egy barátjánál hagyott. Amikor visszajött, azt
mondta Azariásnak, hogy különleges élményben volt része.
- Azariás?
- Gabonakereskedő, apám
legrégibb barátja. Volt a Templomban egy kisfiú, mondta apám, körülötte papok,
szolgák, templomőrség, egyszóval mindenféle felnőtt, és ez a kisfiú a sok
emberen keresztül kinézett apámra, mintha segítséget kért volna az egyetlen
embertől, aki nem akar tőle semmit. Azt mondta az apám, hogy látta istent
kisfiúkorában. Akkor Azariás azt mondta, tudja ki az, József és Mária fia
Názáretből, jól ismeri őket, és neki is mindig az volt az érzése, hogy isten
ilyen lehetett, amikor kisfiú volt. Hogy hívják apádat?
- Józsefnek.
- Nem tudom, miért akartam
veled találkozni. Csak azt tudom, hogy szeretném, ha elfogadnál. Szolgának,
tanítványnak, barátnak, nevezd ahogyan akarod.
A kordé újra elindul, még
hangosabban nyikorogva.
- Elég zavaros, amit
mondtam, ugye?
- Nem. Csak még mindig nem
értelek. Én békességet akartam adni, és adtam helyette meghasonlást. Veszekszem
és verekszem, és mindezért magamnak kellene először megbocsátanom, de nem
tudom, miért kellene, mert nem igazságtalan vagyok, csak tehetetlen. Mit akarsz
egy ilyen ember mellett?
- Megtudni, hogy mit és
honnan lehet elvenni, és kinek és hogyan kell adni. Tanulni akarok.
- Mit? Zavarodottságot és
kételkedést?
- Igen. Látni azt, ahogyan
a zavarodottság szétoszlik, és a közepén ott marad a tisztaság, és hallani a
kételkedések végén azt az igazságot, ami után nincs több kételkedés.
- Nem létezik olyan
igazság.
Csönd lett. Megszűnt a
nyikorgás. A Szemét-kapu irányából halk, rekedtes sírás hallatszik. Ugyanaz a
hang, mint Jákob kútjánál három éve. Dehát ez nem lehet az a nő, az sosem
mozdult ki Szamariából. A sírás mégis ugyanaz.
Mindketten felállnak,
elindulnak balra, vissza a Királyok Kertje felé. Bent a fák között áll a
szamárkordé, az asszony a kocsira borulva térdel, meg-megrázkódik a válla. A
lombok szűrte halványzöld, párától rezgő fénynyilakon egy odafent köröző madár
szürke árnyéka suhan át.
